1965. november 1-2.
Rendkívüli szenvedésekkel árasztott el az Úr Jézus, amely este még jobban felfokozódott, úgy, hogy csak görnyedve tudtam járni. S ami még soha életemben nem volt bennem, a halálfélelem is elfogott. Mielőtt lepihentem volna, teljes erőmből elkészültem a halálra, mintha most, bármely percben meg kellett volna jelennem Isten szent színe előtt. Ezeket a nagy szenvedéseket felajánlottam az Úr Jézusnak, közben Ő csak ennyit mondott:
"Ne sokalld meg!"
Másnap megkönnyebbülve ébredtem, és napközben még fokozódott bennem ez a megkönnyebbülés. Egyszer csak váratlanul ismét szólt az Úr Jézus:
"Ugye lelkem, elhiszed, hogy mennyire szeretlek! Ezt a heves szenvedést, melyet elviseltél, a szenvedő lelkek javára fordítottam. S most rád mosolygok."
Ebben a pillanatban testemtől mintha elszakították volna lelkemet, s közben az Úr Jézus ismét szólt:
"Az Isten mosolyog rád. Az Én isteni mosolyommal, látod, könnyebben viseled el a nagy és heves szenvedéseket, melyekre a szenvedő lelkeknek nagy szükségük volt, mert most a szenvedő Egyházért való munkában vettél részt. Szenvedj mosolyogva! Ne tudja, ne lássa senki, ez csak a mi kettőnk titka maradjon. Ezt csak Isten adhatja meg, és csak azoknak a lelkeknek adom, akik mosollyal tudják elviselni a szünet nélküli áldozatot."
1965. november 27.
Az Úr Jézus ismételten arra kért:
"Ne tarts meg magadnak semmit se! Még bűneid bánatát is kamatoztatnod kell itt a földön, mert ezt halálod után nem teheted meg!"
Azután mintha fény áradt volna rám, lelkem el nem mondható boldogságban merült el. Szentmise után és napközben is a kimondhatatlan hála érzete ömlött el lelkemen, s e szavak jöttek ajkamra: Uram, imádott Jézusom! Te még bűneim bánatát is megváltó munkádban való részvételem céljára adod? ...Amint tovább gondolkodtam az Ő isteni jóságán, a lelkek utáni sóvárgó szeretete mind nagyobb tűzzel égett lelkem mélyén, melynek lángjánál éreznem engedte, hogy Ő bűneink bánatát is a lelkek megváltására használja fel. Ő akkor gondolataimba beleszólt:
"Kegyelmeim árja, mint rohanó folyam, szüntelenül egyformán működne lelketekben, ha a ti bánatotok is, mint rohanó folyam, Reám hagyatkozva Felém sietne!"
1965. december 1.
Amint éppen a Szentek követendő példájáról elmélkedtem, az Úr Jézus ismét tanítgatni kezdett:
"Látod, leánykám, most már tiszta és világos előtted, hogy a kezdet pillanatától miért kértelek arra, hogy mondj le önmagadról. Azért kértelek erre sokszor, mert megváltó munkámban csak úgy vehetsz részt, ha egészen és állandóan Velem egyesülve élsz minden pillanatban. Most újra azokat a szavakat mondom neked, melyeket már rég nem imádkoztál vissza: Leánykám, ne sajnálj te semmi fáradtságot, határt ne ismerj, megváltó munkámból soha ki ne kapcsolódj egy pillanatra se! Mert ha ezt tennéd, úgy érzem, megfogyatkozott Irántam érzett szereteted. Pedig úgy vágyom szeretetedre! - Ezeket most is szem előtt kell állandóan tartanod. Ez a szentek példájának követése. Ebben megegyeznek mind az Én megváltó munkám segítői, bármilyen körülmények között éltek is. Ez a feltételem senkivel szemben sem változik, akiket követésemre meghívok: vegye föl keresztjét és kövessen Engem! Láthatod most már azt is, hogy nincs olyan szentem, kit nem követhettek. Hogy Én különböző körülmények közé helyezem őket, ez igaz, de a követelmény egy és ugyanaz. Tehát a követendő példájuk is ugyanaz, hogy mondjatok le önmagatokról, és ne sajnáljatok semmi fáradságot, határt ne ismerjetek, és ki ne kapcsolódjatok megváltó munkámból soha, egy pillanatra sem, mert ha ezt tennétek, azt kell éreznem, hogy megfogyatkozott Irántam érzett szeretetetek. Ugye, Erzsébetem, mily egyszerű az Én követésem? Teszem ezt azért, hogy senki gátlást ne érezzen, kérésemet ne tartsa senki el nem érhetőnek."
Én átgondoltam az Úr Jézus tanítását. Az egyszerű szavak úgy szívódtak be lelkembe, mint száraz földbe a csendes esőcseppek. Lelkembe beleimádkoztam az Úr Jézus szavait, és kértem Őt:
Imádott Jézusom, segíts, hogy egy csepp se folyjon el szavaidból, se nekem, se mások lelkéből, kik a Te tanításodat és megváltó munkádat követni akarjuk.
1965. december második péntekén szép idő volt. Az ősszel elmaradt kerti munkát végeztem. Közben dél felé járt az idő. Arra gondoltam, nem hagyom abba a munkát, hanem majd kötényem zsebébe teszem a kenyeremet, és munka közben elfogyasztom. Gondolataimba az Úr Jézus szólt bele:
"És akkor hogy imádkozod el az asztali imát, és hogy hívsz meg Engem vendégnek? Mondd, ha vendég jön hozzád, a zsebedből fogod kínálni, és munka közben fogadod a vendéget?"
Szavai igen megdöbbentettek. Abbahagytam a munkát a kertben, s miközben kezet mostam, Ő határtalan megbocsátó szeretetével árasztott el, és így szólt:
"Ma különösen meg akarlak tisztelni."
Közben hófehér terítővel letakartam a kis szobámban levő asztalkámat, és fehér tányérra felszeletelt kenyeret tettem, és az imát, hogy: "Jöjj el Jézus..." most nem állva, hanem térdre roskadva imádkoztam el. Az Úr Jézus jelenléte annyira rám nehezedett, hogy moccanni sem bírtam. Ő egy ideig ott állt előttem, és megáldotta kenyeremet, majd felsegített térdelő helyzetemből, és így szólt:
"Így kell Engem asztalodhoz hívnod!"
1965. december 17.
Szentáldozás után ismét tanított és isteni fényességével árasztotta el lelkemet. Hozzám intézett szavaiból egynéhányat leírok:
"Téged az Én fényességem hat át és vesz körül. Te Általam világítasz azoknak a lelkeknek sötét ádventjében, akik még várnak Rám. Életed áldozatai az Én érdemeimmel egyesítve, világosság lesz számukra is. Megmondtam, ti vagytok a világ világossága, kiket kegyelmem különös fényével árasztok el. A föld sötét foltjaira, melyeket a bűn árnyékol be, neked, nektek kell fényt deríteni, hogy az Én isteni fényességem az igaz útra térítse a bűn és a halál árnyékában botorkáló lelkeket."
Ma egész nap az Úr Jézus szavairól elmélkedtem, és különösen arra gondoltam, mikor azt mondta: "Életed áldozatai az Én érdemeimmel egyesülve, világosság lesz számukra is." Ó, imádott Jézusom! Én kis parányi porszem! A Tőled vett fényesség világít belőlem is! Ó, mily végtelenül jó vagy, és mily határtalan nagy lehet az a fényesség, mely a világ kezdetétől a világ végezetéig ki nem alszik, hanem csak szüntelenül felénk árad! S arra gondoltam, hogy mikor nem láttam tisztán ennek a fényességnek felém lobogó lángját, közömbös nemtörődömség volt lelkemben. Imádott Jézusom, könyörögve kérlek, bocsásd meg bűneimet és közömbösségemet, mellyel én is megbántottalak, és megbocsátó szeretetedet áraszd mindazokra; kikért a Te végtelen érdemeiddel egyesített kis áldozataimat meghozom. S lelkem hő vágyát a lelkek megmentéséért jutalmazd meg a Te világosságod fényességével, hogy azok a lelkek is, kiket még nem hatott át a Te fényességed, érezzék és lássák a Te óhajodat.
Rendkívüli szenvedésekkel árasztott el az Úr Jézus, amely este még jobban felfokozódott, úgy, hogy csak görnyedve tudtam járni. S ami még soha életemben nem volt bennem, a halálfélelem is elfogott. Mielőtt lepihentem volna, teljes erőmből elkészültem a halálra, mintha most, bármely percben meg kellett volna jelennem Isten szent színe előtt. Ezeket a nagy szenvedéseket felajánlottam az Úr Jézusnak, közben Ő csak ennyit mondott:
"Ne sokalld meg!"
Másnap megkönnyebbülve ébredtem, és napközben még fokozódott bennem ez a megkönnyebbülés. Egyszer csak váratlanul ismét szólt az Úr Jézus:
"Ugye lelkem, elhiszed, hogy mennyire szeretlek! Ezt a heves szenvedést, melyet elviseltél, a szenvedő lelkek javára fordítottam. S most rád mosolygok."
Ebben a pillanatban testemtől mintha elszakították volna lelkemet, s közben az Úr Jézus ismét szólt:
"Az Isten mosolyog rád. Az Én isteni mosolyommal, látod, könnyebben viseled el a nagy és heves szenvedéseket, melyekre a szenvedő lelkeknek nagy szükségük volt, mert most a szenvedő Egyházért való munkában vettél részt. Szenvedj mosolyogva! Ne tudja, ne lássa senki, ez csak a mi kettőnk titka maradjon. Ezt csak Isten adhatja meg, és csak azoknak a lelkeknek adom, akik mosollyal tudják elviselni a szünet nélküli áldozatot."
1965. november 27.
Az Úr Jézus ismételten arra kért:
"Ne tarts meg magadnak semmit se! Még bűneid bánatát is kamatoztatnod kell itt a földön, mert ezt halálod után nem teheted meg!"
Azután mintha fény áradt volna rám, lelkem el nem mondható boldogságban merült el. Szentmise után és napközben is a kimondhatatlan hála érzete ömlött el lelkemen, s e szavak jöttek ajkamra: Uram, imádott Jézusom! Te még bűneim bánatát is megváltó munkádban való részvételem céljára adod? ...Amint tovább gondolkodtam az Ő isteni jóságán, a lelkek utáni sóvárgó szeretete mind nagyobb tűzzel égett lelkem mélyén, melynek lángjánál éreznem engedte, hogy Ő bűneink bánatát is a lelkek megváltására használja fel. Ő akkor gondolataimba beleszólt:
"Kegyelmeim árja, mint rohanó folyam, szüntelenül egyformán működne lelketekben, ha a ti bánatotok is, mint rohanó folyam, Reám hagyatkozva Felém sietne!"
1965. december 1.
Amint éppen a Szentek követendő példájáról elmélkedtem, az Úr Jézus ismét tanítgatni kezdett:
"Látod, leánykám, most már tiszta és világos előtted, hogy a kezdet pillanatától miért kértelek arra, hogy mondj le önmagadról. Azért kértelek erre sokszor, mert megváltó munkámban csak úgy vehetsz részt, ha egészen és állandóan Velem egyesülve élsz minden pillanatban. Most újra azokat a szavakat mondom neked, melyeket már rég nem imádkoztál vissza: Leánykám, ne sajnálj te semmi fáradtságot, határt ne ismerj, megváltó munkámból soha ki ne kapcsolódj egy pillanatra se! Mert ha ezt tennéd, úgy érzem, megfogyatkozott Irántam érzett szereteted. Pedig úgy vágyom szeretetedre! - Ezeket most is szem előtt kell állandóan tartanod. Ez a szentek példájának követése. Ebben megegyeznek mind az Én megváltó munkám segítői, bármilyen körülmények között éltek is. Ez a feltételem senkivel szemben sem változik, akiket követésemre meghívok: vegye föl keresztjét és kövessen Engem! Láthatod most már azt is, hogy nincs olyan szentem, kit nem követhettek. Hogy Én különböző körülmények közé helyezem őket, ez igaz, de a követelmény egy és ugyanaz. Tehát a követendő példájuk is ugyanaz, hogy mondjatok le önmagatokról, és ne sajnáljatok semmi fáradságot, határt ne ismerjetek, és ki ne kapcsolódjatok megváltó munkámból soha, egy pillanatra sem, mert ha ezt tennétek, azt kell éreznem, hogy megfogyatkozott Irántam érzett szeretetetek. Ugye, Erzsébetem, mily egyszerű az Én követésem? Teszem ezt azért, hogy senki gátlást ne érezzen, kérésemet ne tartsa senki el nem érhetőnek."
Én átgondoltam az Úr Jézus tanítását. Az egyszerű szavak úgy szívódtak be lelkembe, mint száraz földbe a csendes esőcseppek. Lelkembe beleimádkoztam az Úr Jézus szavait, és kértem Őt:
Imádott Jézusom, segíts, hogy egy csepp se folyjon el szavaidból, se nekem, se mások lelkéből, kik a Te tanításodat és megváltó munkádat követni akarjuk.
1965. december második péntekén szép idő volt. Az ősszel elmaradt kerti munkát végeztem. Közben dél felé járt az idő. Arra gondoltam, nem hagyom abba a munkát, hanem majd kötényem zsebébe teszem a kenyeremet, és munka közben elfogyasztom. Gondolataimba az Úr Jézus szólt bele:
"És akkor hogy imádkozod el az asztali imát, és hogy hívsz meg Engem vendégnek? Mondd, ha vendég jön hozzád, a zsebedből fogod kínálni, és munka közben fogadod a vendéget?"
Szavai igen megdöbbentettek. Abbahagytam a munkát a kertben, s miközben kezet mostam, Ő határtalan megbocsátó szeretetével árasztott el, és így szólt:
"Ma különösen meg akarlak tisztelni."
Közben hófehér terítővel letakartam a kis szobámban levő asztalkámat, és fehér tányérra felszeletelt kenyeret tettem, és az imát, hogy: "Jöjj el Jézus..." most nem állva, hanem térdre roskadva imádkoztam el. Az Úr Jézus jelenléte annyira rám nehezedett, hogy moccanni sem bírtam. Ő egy ideig ott állt előttem, és megáldotta kenyeremet, majd felsegített térdelő helyzetemből, és így szólt:
"Így kell Engem asztalodhoz hívnod!"
1965. december 17.
Szentáldozás után ismét tanított és isteni fényességével árasztotta el lelkemet. Hozzám intézett szavaiból egynéhányat leírok:
"Téged az Én fényességem hat át és vesz körül. Te Általam világítasz azoknak a lelkeknek sötét ádventjében, akik még várnak Rám. Életed áldozatai az Én érdemeimmel egyesítve, világosság lesz számukra is. Megmondtam, ti vagytok a világ világossága, kiket kegyelmem különös fényével árasztok el. A föld sötét foltjaira, melyeket a bűn árnyékol be, neked, nektek kell fényt deríteni, hogy az Én isteni fényességem az igaz útra térítse a bűn és a halál árnyékában botorkáló lelkeket."
Ma egész nap az Úr Jézus szavairól elmélkedtem, és különösen arra gondoltam, mikor azt mondta: "Életed áldozatai az Én érdemeimmel egyesülve, világosság lesz számukra is." Ó, imádott Jézusom! Én kis parányi porszem! A Tőled vett fényesség világít belőlem is! Ó, mily végtelenül jó vagy, és mily határtalan nagy lehet az a fényesség, mely a világ kezdetétől a világ végezetéig ki nem alszik, hanem csak szüntelenül felénk árad! S arra gondoltam, hogy mikor nem láttam tisztán ennek a fényességnek felém lobogó lángját, közömbös nemtörődömség volt lelkemben. Imádott Jézusom, könyörögve kérlek, bocsásd meg bűneimet és közömbösségemet, mellyel én is megbántottalak, és megbocsátó szeretetedet áraszd mindazokra; kikért a Te végtelen érdemeiddel egyesített kis áldozataimat meghozom. S lelkem hő vágyát a lelkek megmentéséért jutalmazd meg a Te világosságod fényességével, hogy azok a lelkek is, kiket még nem hatott át a Te fényességed, érezzék és lássák a Te óhajodat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése