Vannak olyan módszerek, amelyeket nem pusztán az jellemez, hogy rosszak, hanem leginkább az, hogy minél rosszabbak, annál jobban erőltetik őket. Mintha az az ostoba felfogás vezérelné alkalmazásukat, hogy ha nem váltak be ezerszer, majd beválnak ezerakárhányadik próbálkozásra. Ilyen az ökumené módszere is. Ennek történetét tanulmányozva azonban aligha állíthatjuk, hogy sima és ártatlan ostobaság húzódna meg erőltetése mögött.
A katolikus egyház sokáig ellenállt az ökumenizmus kísértésének. Egyrészt azért, mert hitben szilárdan álló vezetői ismerték az amögött lévő ideológiát, másrészt azért, mert a katolikus egyház az egység helyreállítását hagyományosan csak az eretnekek igaz hitre jutásával tartotta megvalósíthatónak. A katolikus tanításból fakadó kitartó gyakorlat miatt feltételezhető, hogy amikor az egyház vezetői mégis feladták ezt az alapvetést, már egy elhagyott katolikus hit állhatott a döntés mögött. Így történhetett meg az, hogy az ökumenikus törekvések és közeledések minden egyes fázisa alkalmával a katolikus egyház képviselői próbáltak feladni vagy hallgattak el valamit az egyház hitéből és örökségéből, és a folyamat során nem az „egységgel megcélzott” szekta és/vagy eretnekség lett katolikussá, hanem a katolikus egyháziak váltak azokhoz hasonlókká. És mi mutatná jobban a folyamat igazi célját, mint az, hogy bár néhány évtizedes történetéből felismerhető az ökumenizmus igaz hit szempontjából vett meddősége, az egyházi vezetők mégsem hagynak fel a módszerrel, hanem újabb szektákat és eretnekségeket céloznak meg az egységgel, hogy aztán újabb katolikus tételek essenek áldozatául az egységre továbbra sem vezető igyekezetüknek.
Ahogy az a magyarországi Filioque-vita kapcsán is sejthető, most az ortodoxok vannak megcélozva az egység svédasztalán, ebből következően itt éppen a görög katolikusok hite forog igen nagy veszélyben, amely hit katolicitását a saját hierarcháik feláldozhatónak és lényegtelennek, netán tévesnek tartanak. Talán érdemes felidézni ezért a rossz emlékű Franciscus nagy projektjeit, hogy megértsük Kocsis Fülöpék magabiztosságát, amit a hívek megbotránkozása ellenére tanúsítanak ebben a kérdésben.
Emlékszünk még Franciscus magvasnak szánt mondására arról, hogy az idő nagyobb a térnél? Sokan vélték a gondolatot szájon keresztül végzett gyomorszellőztetésének, az álmisztika blőd értelmetlenségének, de ez nem csak az volt. Ez a csodás gondolat az ökumené és általában az egyház rombolásának egyik módszerét foglalta össze a gnosztikusok által értett és ünnepelt formában. Az egyház leépítésének Eff által „egyetemessé alkalmazott” módszere eredetileg az egyház ökumenizmuson keresztüli rombolásának alapvetése volt, amely mögött egy bizonyos Georges Florovszky nevezetű ortodox teológusnak az ökumenizmusról vallott gondolata állt.
Florovszky szerint a térbeli ökumenizmusra törekvés nem működő módszere helyett az időben kiterjedő ökumenizmus alkalmazása szükséges. És ha valaki nem értené ezt elsőre: az időbeli ökumenizmus a „hagyomány időbeli kibontakozását” követi, azaz vissza kell menni az időben a szakadás előtti időkig, hogy megtaláljuk a leejtett közös fonalat, és feledni kell az azóta történt doktrinális fejleményeket az egység kedvéért: a skolasztikát úgy, ahogy van, és ugyanígy a szakadás után kimondott dogmákat is.
Ez a felfogás következett Florovszky ortodox-voltából, ilyen értelemben logikusnak is nevezhető, hiszen nekik nem is volt mit feladniuk az eretnekségeken és az önállóságukon kívül, amit természetesen a mostani összeborulás után sem fognak feladni. Az egyháztól való elszakadásuk óta az ortodoxok között megszűnt az egység elve, így belemerevedtek a pillanatba, nem voltak képesek együtt megküzdeni a korok által kitermelt problémákkal, eretnekségekkel, ahogy korábban tette az egyház, megállt közöttük az idő. Annak hiánya lett a kollektív keresztjük, amit bűnükkel megszüntetni akartak: még a legtriviálisabb dolgokban sem képesek egységes álláspontra jutni, mert kiszolgáltatták magukat a megosztónak. Tettenérhető ez például abban is, hogy még mindig nem tudnak elszakadni a julián naptártól, és félnek lépni ez ügyben, mert tudják, hogy ez csak újabb szakadáshoz vezet közöttük.
De az ortodoxok nem pusztán szakadárok, hanem eretnekek is, így érdekes lehet, hogy a velük való vágyott egységet vajon hogyan képzelte el Franciscus. És ha ezen gondolkodva szeretnénk módszert találni a térképezéshez, elegendő csak a problémás ortodox tanítás és gyakorlat néhány nagyobb tételét számbavenni, hogy értelmessé váljon az elmúlt évtized, sőt az elmúlt több évtized sok eseménye. Időrendben ezt a sort követhetjük: a válás egyházi jóváhagyása, a pápai primátus újraértelmezése, a Filioque-kérdés újraértelmezése, az áteredő bűn kérdésköre.
A válás
Ha a rossz emlékű Franciscus gyalázatos uralmának időszakát nézzük, időben az első eretnek keleti gyakorlat átvétele, ezzel a katolikus tanítás megkérdőjelezése az elváltak és újraházasodottak áldoztatásának kérdése volt. Ez volt az a történet, amikor az Amoris Laetitia egyik lábjegyeztében Eff megváltoztatta az egyház tanítását, majd a szentségi házasságot otthagyó újraházasodottak számára lehetővé tette nem csak az áldozást bűnbánat nélkül, hanem új kapcsolatuk egyházivá tételét, a második „gyakorlati szentségi” házasságot. Ebben a példa Franciscus számára az ortodoxok eretnek praxisa lehetett. Ők ugyanis, bár ismerik és elismerik Krisztus, az apostolok és egyházatyák tanítását a válás kérdéséről, mégis igazi szofista megoldással élnek a „sajnálatos valóság kényszere alatt”. A csodás megoldásuk röviden: bár a házasfelek csak a másik halálával válnak szabaddá egy újabb házasságra, de szerintük a halál fogalmába sok minden beleértendő, és széleskörű értelmezéseket, így igen megengedő gyakorlatot is lehetővé tesz.
Mert lehet lelki halál a halál, ami bekövetkezhet eretnekség, aposztázia, saját gyerek keresztvíz alá tartása (!) miatt. Lehet erkölcsi halál, amely igen sok ok miatt következhet be: végleges elidegenedés, bűncselekmény, abortusz, gyilkossági kísérlet a felek között, házasságtörés, nemi betegség, kényszerítés erkölcstelenségre, házastársi együttlét megtagadása, elköltözés otthonról. De a lelkipásztor által adott súlyos elégtétel (!) is teheti erkölcsi halottá az egyik felet, hiszen a nagy elégtétel nagy bűnt feltételez, ami miatt elhagyható a vétkes fél, még akkor is, ha nem ismert nyilvánosan a konkrét bűnt. És lehet részleges fizikai halál is a válást lehetővé tévő halálnem, például impotencia, gyógyíthatatlan és fertőző betegség miatt is „meghalhat” valamelyik házastárs a másik számára.
Ha ezek bármelyike bekövetkezik, ortodox felfogás szerint jogossá válhat a válás, amelynek régebben egyházi szertartása is volt például a román ortodoxok között, ma viszont már csak visszafogott szerénységgel egyházi igazolást állítanak ki róla az illetékes egyházi hatóságok. És ha így elvált valaki, újraházasodhat még legalább kétszer. Ez utóbbiról a hivatalos szöveg az, hogy ez pusztán engedmény és bűnbánati jellege van, valójában a lényegi elemek tekintetében azonosság van az első és az akárhányadik között, ugyanolyan liturgikus ünneplése történik az utóbbiaknak, mint az első, szentséginek mondott házasságnak (gyűrűk, epiklézis, ennek könyörgése, a házasulandók kezének összekötése, áldás).
Ebben az eretnek gyakorlatban, amely a tanítás igazságát és komolyságát hivatott elhomályosítani az emberi szenvedélyek szolgálatának kedvéért, felvillan az, amit Franciscusnál elv formájában így ismerhetünk: „a valóság fontosabb az eszménél”. Mert a valóság immár csak az embereket és az ő kapcsolataikat, az immanens világot jelenti csak, ahogy mindig is jelentette a hitetlenek és eretnekek számára, Isten és a kinyilatkoztatás nem része ennek: csak az a valóság, amit az emberek csinálnak és gondolnak, azt kell tehát szolgálni az egyháznak. Ha tehát az emberek válni és újraházasodni szeretnének, akkor ez a valóság, ami nagyobb a kinyilatkoztatott igazságnál, mint eszménél. És mivel erről az ortodoxok is hasonlóan gondolkodnak, hamar megvalósítható ebben az egység.
A pápai primátus
Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy az ortodoxok értelmezése miként fogja majd megváltoztatni a pápai primátust, és milyen szerepet szán a pápának az összeborulás véghezvitele után, érdemes felidéznünk a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka szerepét a keletiek között. A falazók és vakolók kicsiny isztambuli lerakatának vezetője az, akit egy-egy ortodoxok közötti összejövetelen megillet a tiszteletbeli elsőség, akit először köszöntenek egy csokor virággal, kenyérrel és sóval, esetleg az első helyre ültetnek, de akinek szava mégsem ér sokkal többet, mint a papír, amire leírták: nincs tényleges hatalma az „egyenlők” között, ahogy a pápának sem lesz tényleges hatalma, ha véghezviszik a nagy összeborulást.
De nem lennénk igazságosak, ha nem emlékeznénk meg arról, hogy az a folyamat, amely ezt a végeredményt lehetővé teszi, nem Eff alatt indult el a katolikus egyházban. II. János Pál pápa az Ad tuendam fidem motu propriójában bevezetett egy új fogalmat, a püspökök kollégiumának tévedhetetlen magisztériumát, amikor „vagy” szócskával kötötte össze a „zsinaton összegyűlt püspökök kollégiumának” döntését a pápa ex cathedra döntéseivel, mint olyanokat, amelyek hitben kötelező döntést hozhatnak. Ez azt jelentheti, hogy a zsinati döntések a pápa nélkül is tévedhetetlenek lehetnének. És ez nem önkényes félreértelmezése a dokumentumnak, mert a motu proprióhoz hozzáfűzött Ratzinger-féle kongregációs értelmezés tanúsítja, amely még példát is hoz a püspökök kollégiumának tévedhetetlen döntésére.
A probléma az, hogy az új „tévedhetetlen magisztérium” állítása ellenkezik a katolikus tanítással, amely szerint a pápa önmagában hozhat isteni hittel kötelező döntést hit és erkölcsbeli kérdésben, a zsinat viszont csak a pápa által megerősítve. Az az eszme, amely a zsinat elsőbbségét állította a pápa fölött, konciliarizmus néven volt ismeretes és elítélve eretnekségként. A zsinaton összegyűlt püspökök tévedhetetlen magisztériumáról szóló tanítás ugyanennek a tévedésnek az újracsomagolása, hiszen ha valóban lenne ilyen hatalma önmagában a zsinatnak, akkor az a pápát is kötelezhetné, tehát megvalósulna az elítélt konciliarista tétel.
De az ökumené hívei sürgetőnek érzik felmelegíteni a konciliarizmus témáját, és ez látszólag abból fakad, hogy ezt szükségesnek vélhetik az ortodoxokkal való egységhez. Talán azért, mert az egység elvétől megfosztott ortodoxok megmerevedése is ehhez kötődik, így joggal lenne ugyanez a következménye a katolikusok között is. Így aztán az ökumenikus összejövetelek (pl. Pannonhalma 2022) kedvelt témája a konciliarizmus, nemcsak tartalmilag, hanem maga a megnevezés is.
De nem lett volna Franciscus tőről metszett hamis próféta, ha megállt volna az új tévedhetetlen magisztériumról szóló korábbi pápa által elkövetett tévedésnél, és ne tolta volna túl a szekeret ebben a témában is Carlo Maria Martini egykori bíborost követve.
Megtette, amikor kitalálta a szinodális szinódust, amelynek „munkamódszere” a szinodalitás, amely már nem csak püspökök zsinati közös működése, hanem állítólag ősegyházi, Isten egész keresztény népére kiterjedő horizontalitást is jelent. Ahogy a civil ruhás, és igen fésületlen (gondolatokkal rendelkező) Nathalie nővér mondta kedvesen: „az Egyház hierarchiapiramisa helyett a horizontális jellegnek kell érvényesülnie, a szinodalitás-élmény egybefogja Isten egész népét”. Mert katolikus hit híján ugyan mi más is foghatná össze a hitvesztetteket, mint az élmények… És az Ad tuendam fidem fényében aligha tagadható civilruhás szoror következő megállapításának első része, és aligha mondhat igazat a második részben: „A ma Egyházának létrehozása – Ferenc pápa szerint – a II. Vatikáni Zsinat gyümölcse. Ez nem egy új dolog, hanem visszatérés az őskeresztény Egyház állapotához, amikor még jellemzően ilyen formában folyt a munka.”
Véletlen lehet, hogy Franciscusnak erre a programpontra is volt egy elve? „Az egész több a résznél” – nyilatkoztatta ki anno. Mert az egész érdekében a “részleges hagyományok” (pl. a Filioque) feláldozhatók, ahogy a hit őrzését szolgáló hierarchikus felépítés is. Mi is lenne a legitim egyházi hatalom megszüntetésének legjobb módja, mint ha mindenki szavazhat arról, hogy újabban merre kellene csavarni a kinyilatkoztatott tanítást?
Persze a hatalom megszűnése csak a folyamat végén fog bekövetkezni, amikor már mindenki demokratikusan horizontális lesz, ahogy a kommunizmus is csak a marxi kánaánban tette volna lehetővé a hatalom megszűnését, mert addig csak el kell hajtani valahogy az ellenkező barmokat… De hogy ez valóban elősegítené az ortodoxokkal való egységet? Aligha. A pápai primátus felszámolásának szolgálatában álló pápai primátus csak a katolikus tanítást kívánja felszámolni a konciliaritással és szinodalitással, amivel nem tudja elérni az ortodoxokkal való egységet.
Filoque
A Filioque nélkül mondott hitvallás nem új jelenség: sokszor emlékeztetnek újabban arra, hogy ökumenikus összejöveteleken II. János Pál és XVI. Benedek is mondta így a hitvallást, sőt már Leó pápa is gyorsan megtette ezt eddigi rövid pályafutása alatt.
Talán nem állunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk, hogy II. János Pál pápasága alatt a gesztuspolitizálás volt annyira jelentős szempont, hogy az ő Szentháromságba vetett személyes hitének megléte mellett is ilyenre késztesse. De a magyarországi megfosztásról döntést hozók titkos szándékait nem ismerve is állítható, hogy a lépés igazi célja ma már nem pusztán gesztus, hanem immár a katolikus hit rombolása. És ennek oka röviden ez: a döntést meghozók tudják, hogy az ortodoxok is tudják, sőt mondják is, hogy a hitvallás megfosztása a Filioque-tól önmagában nem teszi semmissé a Filioque-ról szóló dogmát. Enélkül viszont a velük való összeborulás a tanítás szintjén nem működhet, így ez csak távlatilag lehet a Filioque törlésének célja. A közelebbi cél a Szentlélek Fiútól való származásába vetett katolikus hit lerombolása a hívek körében, amelyre viszont a Filioque kivonása kiválóan alkalmas. És egyedül erre alkalmas.
És mivel már több évtizednyi zsinati rombolás után vagyunk, a hívők pedig nem mentesülnek egykönnyen annak hatásai alól, nincs igazán nagy kockázata a lépésnek Kocsis Fülöpék számára. Ahogy azt az I. Phótiosz Görögkaotikus Főiskola eszetokja, dr. Görföl jelezte is egyik videójában, ki tudná pontosan, hogy is néz ki a Szentháromságon belüli helyzet? Ha pedig nem tudjuk, miért is kellene ölre menni érte…
A Filioque kérdése annyira elvont és nem valóságos probléma számukra, hogy nem sokkal nagyobb a jelentősége, mint a gyakorlati szempontból problémásabb közös húsvét dátumnak, amit még Franciscus vetett fel, jelezve a katolikusok készségét arra, hogy feladják a hagyományos számítást, tehát átvegyék az ortodoxok julián naptár alapján számolt húsvétját. (És mivel Leó pápa öltözködésében ugyan Benedek pápa szokásait követi, döntéseiből azonban minduntalan Franciscus patája lóg ki, hamarosan akár bejelentés is születhetik ez ügyben.)
Az áteredő bűn
De ha a Szentháromság belső titkaira vonatkozó eretnekségek elősegítése nem jelent kockázatot az aposztaták számára, mi lehet a vízválasztó? Azt feltételezem, hogy ez az áteredő bűn kérdése, azon belül pedig konkrétan a Szűzanya szeplőtelen fogantatása lesz.
Az áteredő bűnről szóló ortodox tanítások számbavételekor nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy olyanok vitatják a katolikus tanítást, akik nem igazán értik a sajátjukat sem, és ugyanez a helyzet a magyar Filioque vitákban is. Mintha valami megakadályozná a katolikus tanítást tagadókat, hogy valóban megértsék azon szavak jelentését, amelyeket használnak. Ragaszkodnak például a „Fiú által”-hoz, de úgy, ahogy egy hittant nem értő, de annak meghatározásait használó hitetlen szokott: nem mer kizökkenni a bevett varászszó által határolt nemértése keréknyomából. Nincs meg a megértést lehetővé tevő világosság, mert nincs olyan hit, amely megvilágosítani lenne képes az értelmet. A magyar görögkaotikusoknál ez talán a döntés mögötti tényleges eretnekségből fakadhat. Hogy az ortodoxoknál is ez lehet mögötte, az a szeplőtelen fogantatás dogmájánál látható.
Az ortodoxok híresek a Szűzanya iránti tiszteletükről, és az egyszerű hívők között talán sokan lehetnek olyanok, akik tényleg tisztelik. De hogy a Szűzanyának az áteredő bűn hatásaitól való terheltségéről tanító „teológusaik” és művelt papjaik között akár egy is lenne, aki tényleg tisztelné a Szűzanyát, azt erősen kétlem. Mert ő szerintük hamis tanítás azt állítani, hogy Krisztus érdemeiért a Szűzanya fogantatása pillanatától mentes volt az áteredő bűn minden terhétől, és sokan közülük a botrány kövének tartják az erre vonatkozó dogmát. Így bár helyesen tudják, hogy az eredeti bűn rosszra hajló akaratot eredményez Ádám leszármazottaiban, a lázadásukban való következetesség miatt azt tanítják, hogy a Szűzanya is bűnre hajló akarattal rendelkezett, ami az állítás értelemmel ellenkezése mellett súlyos blaszfémia is. Az ilyen blaszfémia mindig kísérője a hit elvesztésének, mert az eretnekekre, minden szóbeli és érvelésbeli tornamutatványuk ellenére jellemző az, hogy a látszólag szép gondolataik blaszfémiába torkollnak. Amint az Franciscusnál is történt, amikor a Szűzanya gyengeségeiről beszélt vagy arról, hogy Jézusnak a „kis csavargásáért” szülei bocsánatát kellett kérnie.
Könnyen elképzelhető, hogy éppen a Szeplőtelen Fogantatás dogmájából fakadó bizonyosság lehet a botlás köve Franciscus követőinek és minden eretneknek. A Szeplőtelen Szív, amelynek végső győzelmét előre jelezte a Szűzanya, éppen azt a valóságot sűríti egy képbe, amelyet az ortodoxok tagadnak. Mi más lenne tehát a szeplőtelen szív győzelme, mint az igazság győzelme a szív szeplőtelenségét tagadó eretnekségek fölött? És ha így lesz, akkor éppen az ökumenikus programjuk utolsó pontja fogja az aposztaták vesztét okozni.
https://invocabo.wordpress.com/2025/10/14/az-utolso-programpont/
