Egyszer,
amikor a templomban imádkoztam, a lelkemben határozottan éreztem, hogy
Jézus megkérdezi tőlem: „Hiszel, vagy nem hiszel Bennem?” Éreztem,
hogy erre a kérdésre „igen”-nel vagy „nem”-mel kell válaszolnom.
Tudatosan kimondtam: „Igen, Uram, hiszek. Hiszem, hogy létezel.”
Pergő
gyorsasággal következtek a további kérdések: „Hiszel abban, hogy én,
aki a nyelvedet adtam, tudok szólni hozzád?” Kimondtam: „Hiszem, hogy
tudsz szólni hozzám.”
És
ismét kérdezett: „Hiszed, hogy meg tudom hallani azt, amit kérsz
Tőlem?” Jó volt kimondani, hogy: „Hiszem, hogy meghallod a szavamat.”
Végül azt kérte tőlem, hogy beszélgessünk. Elindult egy hitből fakadó
párbeszéd Isten és köztem. Ha meg kellene mondanom, hogy mi volt életem
legnagyobb élménye, öröme, akkor bátran állíthatom, hogy ez a párbeszéd
volt az, amely valamilyen szinten azóta is tart. Ennél szebbet,
boldogítóbbat, örömtelibbet, mint beszélni az Élő Istennel, nem tudok
elképzelni. Az Ő jelenlétében az ember mintha fényben állna, minden
sokkal egyszerűbbé, világosabbá válik, eltelik erővel, bizalommal
szeretettel és a legszebb erények maguktól bomlanak ki az imádság útjára
lépő emberben.
Csaba t.
