2016.
október 14-én az USA-ban, a CMRI közösség által rendezett Fatima
Konferencián Mario Derksen előadást tartott a pápaság és az Egyház
kapcsolatáról. Az előadásról hangfelvétel készült, ami a novusordowatch
oldalon meghallgatható. Ezen kívül az előadás írásos anyaga is
felkerült a honlapra.
49 perces előadásában Mr. Derksen – fő
témájának kifejtésén kívül – a lefebvrista és új-tradicionalista
„elismerni és ellenállni” ideológia követőit is bírálattal illette,
elsősorban azért, mert ideológiájuk védelmére hamis magyarázatot adnak
és terjesztenek az Egyház jelenkori szenvedéséről, olyat, amiben a
pápa nem áldozat, hanem maga az elkövető; amiben az Egyház ellenségei a
pápát, mint Krisztus helytartóját, nem üldözik, nem gúnyolják és nem
vetik meg, hanem amiben a »pápa« Júdás helytartójává változik át, aki
maga üldözi Jézus Krisztust és a hitet! Az ilyen abszurd és
szentséggyalázó álláspont tökéletesen ellentmond a katolikus hitnek, állapította meg az előadó.
Miként Isteni alapítónk szenvedése, úgy
az Egyház szenvedése is misztikus feltámadásban kulminál, aminek napját
vagy óráját azonban nem a mi dolgunk ismerni; a mi feladatunk csak az,
hogy imában kitartsunk és állhatatosak maradjunk, hogy méltónak
találtassunk Urunk misztikus testének passiójában részt venni. Adja az
Úr, hogy mindenkor ébren találjon bennünket a hitben, hogy ne legyen
oka elismételni nekünk azokat a szavakat, melyeket megrovásként egykor
tanítványaihoz intézett: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok
elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett
elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,25-26)
Mr. Derksen meggyőző előadása újra
felkelti a katolikus Egyházba és az ő szent magisztériumába vetett
hitünket, reményünket és vigaszunkat, eszünkbe juttatva, hogy mindegy
milyen sötét korban élünk és milyen szörnyű veszteségeket kell
elviselnünk, az egész világot, és annak minden történését Isten tartja a
kezében, minden csakis Isten Gondviselése szerint történhet, mégpedig
úgy, ahogy Ő azt öröktől fogva meghatározta.
A pápaság és az Egyház passiója
Írta: Mario Derksen
Az elmúlt mintegy 60 évben számos
katolikus tette fel ezt a kérdést: Mi történt a katolikus Egyházzal?
Hiszen évtizedek óta a Vatikánban székelő intézmény csak épületeiben és
néhány külsőségében hasonlít a szent, apostoli, katolikus Egyházhoz. A
katolicizmusnak pusztán a külső héja maradt meg [már az sem mindenütt,
és az sem egészében], de
belsejét az eretnekség, a szentséggyalázás és az istentelenség mérgező keveréke tölti ki.
De hát hogyan történhetett ilyesmi? Nem ígérte meg Urunk Szent
Péternek, hogy ő lesz az a szikla, melyre Egyházát felépíti, és hogy
ezen a pokol kapui sem vesznek erőt? Szent Ambrus mondta ki elsőnek ezt
a teológiai alapelvet: „Ubi Petrus, ibi Ecclesia” – Ahol Péter, ott az
Egyház. Ráadásul az is katolikus doktrína, hogy az Egyház
tévedhetetlen és
fogyatkozhatatlan, az üdvösség bárkája, ahova
mindenkinek be kell lépnie, ha üdvözülni akar.
E rejtély megfejtéséhez elsőnek azt kell
megvizsgálnunk, hogy mit tanít a katolikus Egyház a pápaság
természetéről és céljáról, és hogy ebből milyen következmények
származnak.
A pápaság természete és célja
1873. március 7-én IX. Pius pápa egy
nemzetközi katolikus küldöttségnek így magyarázta el a katolikus hit és
a pápai hivatal közötti lényeges kapcsolatot: „Ilyen volt Péter hite,
és ilyennek kell lennie a mi hitünknek is. Az apostolok fejének
legfontosabb jellegzetessége a hit volt. Ez mondatta ki vele Krisztus
kérdésére e szavakat: »Tu es Christus Filius Dei vivi« – »Te vagy
Krisztus az élő Isten Fia.«; Ez a hitvallás volt az, ami a »boldog«
címet megszerezte számára: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a
test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.«
[Mt 16,16-17] Hitének e sziklaszilárd megnyilatkozása tette Pétert az
Egyház alapjává.”
Azt, hogy Péter hite soha nem fog megfogyatkozni, maga Krisztus Urunk garantálta,
amikor ezt mondta neki: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy
megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy
megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg
testvéreidet.” (Luk 22,31-32)
De a hit
fogyatkozhatatlanságának e kegyelmi ajándéka nem szűnt meg Péter
halálával, hanem csakúgy, mint a péteri primátus, ez is
átadományozódott Péter minden igazi utódára. Ezt a tényt így
rögzítette IX. Pius pápa a Vatikáni Zsinaton 1870-ben: „A sohasem
fogyatkozó igazságnak és hitnek ezt a kegyelmét az Isten tehát Péternek
és utódainak ebben a székben azért adta meg, hogy magasztos föladatukat
mindenki üdvösségére teljesítsék, hogy a tévedés mérgező ételétől
Krisztus egész nyáját távol tartsák, és az égi tanítás eledelével
táplálják, hogy a szakadás alkalmainak elkerülésével az Egyház egészét
egyben tartsák, és, hogy az önnön alapjára támaszkodva a pokol kapui
ellenében biztosan megálljon.” [DH 3071]
1742-ben, az „Etsi pastoralis” kezdetű
rendelkezésében XIV. Benedek pápa a római primátus természetéről szóló
katolikus tanítást így összegezte: „Az apostoli Szentszéknek és a római
püspöknek az egész világon felsőbbsége van. A Római Pontifex Szent
Péter, az apostolok fejedelmének utóda, Krisztus igazi helytartója, az
egész Egyház feje, az egész kereszténység apja és tanítója.”
1853-ban Inter Multiplices kezdetű
enciklikájában IX. Pius pápa a következőket tanította: „Ez a szék
[Péteré] a katolikus igazság és egység központja, ez a feje, az anyja
és a tanítója az összes helyi egyháznak, melyek minden tisztelettel és
engedelmességgel tartoznak neki. Az összes helyi egyháznak
egyetértésben kell lennie vele nagyobb kiválósága miatt. Jól tudjátok,
hogy a katolikus vallás leghalálosabb ellenségei mindig vad háborút
viseltek e Szék ellen, de sikertelenül; ők nem tudják, hogy ez a
vallás nem inoghat meg és nem bukhat el addig, amíg ez a Szék
sértetlen marad, a Szék, mely a sziklán nyugszik, melyen a pokol kapui
nem vehetnek erőt, és amiben a keresztény vallás egész és tökéletes
szilárdsága, igazsága testesül meg.”
[A szerkesztő kiegészítése: IX. Pius
1846. november 9-i „Qui pluribus” kezdetű körlevelében a pápa
tévedhetetlenségéről ezeket nyilatkoztatta ki: „És ebből világosan
kitűnik, milyen nagy tévedésben vannak azok is, akik eszükkel
visszaélve és Isten szavát emberi műnek vélve, azt önkényesen és
vaktában magyarázni és értelmezni merészelik, holott Isten maga
gondoskodott olyan élő tekintélyről, akinek feladata, hogy az Ő égi
kinyilatkoztatásának valódi és jogszerű értelmét tanítsa és
megszilárdítsa, és a hit és erkölcs dolgait illető minden vitát
tévedhetetlen ítéletével eldöntse, nehogy a hívők az emberek fondorlata
által a tanításban keletkezett minden kósza széllökéstől a tévedés
fondorlatának karjaiba vessék magukat. [Ef 4,14] Ez az élő és
tévedhetetlen tekintély csak abban az Egyházban van teljes elevenségben,
amelyet Krisztus Urunk Péterre, az egész Egyház fejére, elöljárójára
és pásztorára épített, akinek hite, ahogy megígérte, soha meginogni nem
fog, és mindig megvannak törvényes püspökei, akik eredetüket
megszakítás nélkül Pétertől vezetik le, az ő székében ülnek, és
ugyancsak az ő tanításának, méltóságának, az őt illető tiszteletnek és
hatalmának örökösei és védelmezői. És mivel ahol Péter, ott az Egyház,
Péter pedig a római püspökön keresztül beszél, mindig utódaiban él, és
ítélkezik, és a keresőknek a hit igazságát nyújtja, az isteni
megnyilatkozásokat egészen abban az értelemben kell elfogadni, amelyben
Szent Péternek ez a római tanító széke állította és állítja, amely,
mint az összes egyházak anyja és tanítója, a Krisztus Urunktól
áthagyományozott hitet mindig épségben és sértetlenül őrizte meg,
tanította a hívőknek, s ezáltal az üdvösség ösvényét és a romlatlan
igazság tanítását mindenkinek megmutatta.” [DH 2781]
És ugyancsak
IX. Pius, de már 24 évvel később, ugyancsak a pápai tévedhetetlenségről
már csak ezt fogalmazta meg dogmaként: „Amikor a római püspök »ex
cathedra« beszél, azaz, amikor minden keresztények pásztorának és
tanítójának a feladatát teljesítve legfelsőbb apostoli akaratának
nyilvánításával meghatározza, hogy egy-egy hitbeli vagy erkölcsi
tanítást az egyetemes Egyház számára kötelező, akkor Szent Péter
személyén át megígért isteni segítség révén azzal a tévedhetetlenséggel
bír, amellyel az isteni Megváltó a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó
tanítás meghatározására nézve Egyházát felkészültté akarta tenni;
ezért a római pápa ilyen határozatai nem az Egyház beleegyezése miatt,
hanem önmagukból kifolyólag megmásíthatatlanok.” [3074]
E
megfogalmazáshoz hűen tanítja minden katekizmus, és a legtöbb
új-tradicionalista is, hogy a pápa csak akkor tévedhetetlen, ha „dogmát”
hirdet ki, azaz 150 évenként egyszer. Ezért áll például Schütz
Dogmatika tankönyvében is, hogy „a dogma azt sem mondja, hogy a pápa
minden hivatalos tanító ténykedésében tévedhetetlen”. .. És hogy „mikor
tanít a pápa ex cathedra, azt a kérdéses nyilatkozat tartalmából,
hangjából és kísérő körülményeiből kell s többnyire lehet
megállapítani”; vagyis, csak „többnyire lehet”, nem pedig mindig
egyértelműen és biztosan meghatározni. Ezért aztán, ahány katolikus
ideológia – például modernista, tradicionalista, új-tradicionalista –
keletkezik azóta, azok mind másképp értelmezik az ex cathedra meglétét
vagy nem-létét.
Hogy ez a bizonytalanság 1870 előtt mennyire nem
létezett, azt bizonyítja az 1846-os körlevél is (lásd fent), és a sok
hasonló eset közül az, ahogyan a katolikus búcsút támadó Lutherről első
katolikus bírálói nyilatkoztak: „Ami a búcsúban igaz, és amit benne
hinni kell, azt se ember, se egy általános zsinat nem határozhatja meg,
hanem egyedül a pápa, aki a katolikus igazság felett ítélkezik
és határoz. Ez a katolikus igazság az általános igazság, amit minden
keresztény hívőnek el kell fogadnia, és amiben semmi jogtalan vagy
hamis nincs.” … „Ki kell oktatni a keresztényeket, hogy ne
hagyják az eretnekek vakmerősége által a pápa tekintélyében és a búcsú
értékében való hittől magukat eltántorítani…” „Aki a búcsúkkal
kapcsolatban azt mondja, hogy a római kúriának nem szabad azt tennie, amit tesz, az eretnek.”
Mondták mindezeket anélkül, hogy addig a pillanatig, azaz 1517-ig,
bármely pápa ex cathedra, azaz dogmaként mondta volna ki a búcsúk
helyességét.
Igencsak elképzelhető, hogy a mai többszörösen
zűrzavaros helyzet kialakulásában a pápai tévedhetetlenség dogmájának
fogyatékos, ködös megfogalmazása is jelentős szerepet játszik, hiszen e
nélkül olyan „tradicionalisták”, mint például Lefebvre, Williamson,
Burke, Schneider stb. nem szegülhetnének folyamatosan ellen úgy a pápai
akaratnak, hogy közben továbbra is pápának tartják azt, akinek
ellenszegülnek. És ha ők ezt nem tehetnék meg, a „tradicionalisták”
tábora is nyilván egységesebb lenne a katolikus tan, és a hívők ebből
következő feladatának kérdéseiben.]
A Vatikáni Zsinat pedig dogmaként mondta
ki 1870-ben (Pastor Aeternus hittani rendelkezés Krisztus Egyházáról,
3. fejezet): „[kánon] Ha tehát valaki azt mondja, hogy a római
püspöknek csak felügyelői vagy igazgatási hivatala van, az egyetemes
Egyházra kiterjedő teljes és legfőbb joghatósági hatalma azonban – nem
csak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket, hanem
azokban is, amelyek az egész világon elterjedt Egyház fegyelmét és
kormányzását érintik –, nincs; vagy, hogy annak a legfelsőbb hatalomnak
csak a fontosabb részeit, nem pedig teljes egészét bírja; vagy, hogy
ez az ő hatalma nem szabályos és – akár minden és minden egyes egyház,
akár minden és minden egyes pásztor és hívő tekintetében – közvetlen
hatalom: az legyen kiközösítve.” [DH 3064]
Tehát a pápaság intézményéről szóló tévedhetetlen katolikus tanítás összefoglalva a következő: A
pápa a kereszténység egyetemes tanítója; ő a legfelsőbb jogi hatóság
minden hitet érintő kérdésben; ő Krisztus helytartója, aki mindent
irányít, és akinek minden katolikus magát alávetni tartozik; ő az egység
biztosítéka; ő az igaz hit Isten által intézményesített garanciája az
igaz Egyházban.
Ha megismertük a pápaság természetét, akkor ez megkönnyíti céljának megértését is, amit így lehet röviden összefoglalni: A
pápaság célja biztosítani, hogy az egyetemes Egyház és különösen a
Szentszék mindig a sértetlen doktrínát tanítsa; fenntartsa az Egyház
tagjainak egységét; igazgassa az Egyházat Krisztus tekintélyével az
oldás és kötés hatalmával. Röviden, a pápaság célja, feladata, hogy
megakadályozza, hogy a pokol kapuja erőt vehessen az Egyházon – és
természetes, hogy Krisztus felruházta a saját maga alapította pápaság
intézményét mindazzal a garanciával és mennyei segítséggel, ami
szükséges céljának eléréséhez – és az is, hogy ezen adományok és
garanciák megléte független a mindenkori pápa személyétől, vagyis ezek
magának a pápai intézménynek a sajátjai.
XII. Leó és IX.
Pius is azt tanította, hogy a pápaság „soha nem kerülhet méltatlan
örökös kezébe”. (XII. Leó 1824. május 5-i Ubi primum körlevelében; IX.
Pius Nostis et nobiscum körlevelében.)
XIII. Leó a pápaságnak ezen ismérvét a
következőképpen dolgozta ki 1900. március 20-án a bíborosoknak tartott
beszédében: „Az Egyház felülről kapta az ígéretet, ami minden emberi
gyengeség ellen garanciát nyújt neki. Mit számít, hogy a szimbolikus
bárka kormányzása gyenge kezekre lett bízva, ha az isteni pilóta áll a
hídnál, ahonnan láthatatlanul mindent Ő figyel és kormányoz?”
Tényleg abszurd lenne, ha a
pápaság intézményének sikere vagy bukása attól függne, hogy éppen ki a
pápa, mintha inkább emberi kvalitáson alapulna, karizmán vagy emberi
érdemen, és nem magán az intézményen, Jézus Krisztus ígéretei szerint.
Ez egyet jelentene az Egyház céljának kudarcával, és elvenné
megkülönböztethetetlenségét a pusztán emberi intézményektől. A pápát
minden más evilági vezetőhöz hasonlóvá tenné.
A pápaságnak következményei vannak
De ha mindez így van, akkor ebből egy csomó dolog következik, mind a teóriában, mind a gyakorlatban. Az első következmény, hogy
kötelességünk mind az értelmünkkel, mind az akaratunkkal alávetni magunkat a mindenkori Római Pontifexnek, mert ez örök üdvösségünknek egyik feltétele. Ez ráadásul kihirdetett dogma is, amit VIII. Bonifác 1302-ben az
Unam Sanctam bullájában
definiált: „Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az
üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény
alávesse magát a Római Pápának.
Másodszor, az is következik mindebből, hogy isteni
garancia számunkra, hogyha egységben maradunk a Szentszékkel a
mindenkori pápa alatt, akkor soha nem térhetünk el az igaz, sértetlen
katolikus tanítástól. XIII. Leó pápa ezt az igazságot 1896.
június 29-én kiadott Satis cognitum kezdetű enciklikájában foglalta
össze tömören: „A katolikus a Római Szentszékkel való közösségéről
ismerszik meg. (Szent Ágoston szavaival): »Nem hisznek neked, hogy
katolikus vagy, ha nem azt tanítod, hogy mindenkinek a római vallást
kell követnie«.”
IX. Pius pápa pedig így fogalmazott:
„Valóban, a katolikus hit gyakorlásának és megtartásának egyik módja
közösségben lenni a római püspökkel és neki engedelmeskedni. Amíg így
él valaki, amíg nem szakad el a római Egyház tekintélyétől, lehetetlen,
hogy katolikus hite bárminemű csorbát szenvedjen. Ebben a tekintélyben
él tovább a hit megváltoztathatatlan tanítóhivatala. Az isteni
Megváltó alapította, és ennek következtében az apostoli hagyományt
mindig híven megőrizte.”
Tehát a pápaság garantálja az
igazhitűséget, mégpedig isteni intézménnyel, ami nem fogyatkozhat meg,
függetlenül attól, hogy éppen ki a pápa, és függetlenül minden
más körülménytől is. Mindebből az is világosan kiderül, hogy milyen
fontos a „pápa kérdése”. Sok magát tradicionalista katolikusnak tartó
ember úgy gondolja, hogy az a kérdés, vajon a zsinati pápák pápák-e
valójában vagy sem, mellékes, legfeljebb felfogás kérdése, mintha egy
katolikus hívőre nézve semmi lényeges dolog nem következne abból, hogy a
pápai trónon ülő személy valóban pápa-e vagy sem. Pedig mindabból,
amit az Egyház a pápaság intézményének természetéről, céljáról,
feladatáról és következményeiről tanít, kiderül, hogy az ilyen
vélekedés nagyon veszélyes az érintett hitére és üdvösségére nézve.
Az Egyház tanításával
összeegyeztethetetlen az az idea, hogy egy igazi pápa valaha is
nyilvános eretnek lehetne. Ha ilyesmi lehetséges lenne, akkor a
pápaságról szóló katolikus tanítás abszurddá válná. Krisztus
helytartójából a Sátán helytartója lenne, és az Egyház, az üdvözülés
bárkája, átváltozna az elkárhozás járművévé. „Az elkárhozás járműve”,
jelenleg nagyon találó leírás az ú. n. II. Vatikáni Zsinat, és mostani
kapitánya, Jorge Bergoglio számára. Már egyedül ennek a ténynek
elegendőnek kellene lennie annak igazolására, hogy a NOM-os szervezet
nem lehet a katolikus Egyház, és a feje nem lehet a katolikus pápa. Mert
ha igaz az, hogy ahol Péter van, ott az Egyház, akkor a logika szerint
ennek fordítottja is igaz: ahol nincs a katolikus Egyház, ott Péter
sem lehet.
Az Egyház misztikus passiója: A „gonoszság titka”
XII. Pius
Mystici Corporis kezdetű enciklikájában
így írta le az Egyházat, mint Krisztus misztikus testét: „Miként pedig
az egyes tagokra nézve azt kívánja Krisztus, hogy őhozzá hasonlítsanak,
úgy kívánja ezt az Egyház egész Testére vonatkozólag is. És ez tényleg
megvalósul, amikor az Egyház Alapítójának nyomdokain haladva tanít,
kormányoz, és az isteni áldozatot bemutatja. Az Egyház továbbá az
evangéliumi tanácsok felkarolásával a Megváltó szegénységét,
engedelmességét és szüzességét is kifejezésre juttatja önmagán. A sok és
különféle szerzetesi intézményével, amelyek drágakövekként ékesítik,
bizonyos tekintetben magát Krisztust állítja elénk, amint a hegyen
szemlélődő imába merül, amint a néphez beszél, betegeket és sebesülteket
gyógyít, bűnösöket vezet jó útra, vagy amint mindenkivel jót
cselekszik. Nem csoda tehát, ha az Egyháznak is, amíg csak ezen a földön
időzik, Krisztus példájára üldözéseket, zaklatásokat, fájdalmakat kell
elszenvednie.”
Valóban, a szent hagyomány szerint az
Anyaszentegyháznak is át kell élnie alapítójának, Krisztusnak példáját
követve, a maga misztikus passióját Krisztus dicsőséges újraeljövetele
előtt. Isteni hitvesének sorsához hasonlóan, a katolikus Egyházra is
rengeteg üldözés és megaláztatás vár – és hasonlóan az Ő evilági
sorsához, nála is eljön az az idő, amikor úgy tűnik, hogy elbukott.
Csakhogy ez nem fog megtörténni egy meghatározott ideig! Emlékezzünk
csak, hogy Urunknak senki és semmi nem tudott ártani addig a pillanatig,
amíg Ő maga ezt nem akarta! (lásd például Jn 7,30: „Erre el akarták
fogni, de senki sem vetett rá kezet, mert még nem érkezett el az órája.”
Jn 8,20: „De nem vetett rá kezet senki, mert még nem jött el az ő
órája.” Mk 14,42: „Elég volt. Itt az óra, az Emberfiát a bűnösök kezére
adják.”) Ugyanígy: az Egyház végső üldözése sem kezdődhet meg addig a
bizonyos pillanatig, amely időt erre Isten örökkévalóság óta
meghatározott.
Nagyon fontos számunkra, hogy megértsük,
hogy az Egyház passióját az Ószövetség szerzői ugyanúgy előre
megjósolták (például: Bölcs 2,12-22 és Iz 53.), mint Urunkét, Jézus
Krisztusét, csakúgy, ahogy maga Krisztus is megjósolta, amikor ezt
mondta (Jn 13,19): „Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor
majd bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok.”
Pontosan úgy, ahogy Urunk
szenvedése a végső következménye volt annak, hogy az emberek
elutasították Őt és az Ő tanítását, ugyanúgy az Egyház szenvedése is
annak lesz a végső következménye, hogy az emberek fellázadtak az Egyház
tekintélye, missziója és tanítása ellen.
A Szentírásnak e
témával foglalkozó egyik legfontosabb része, Pál apostolnak a
tesszalonikaiaknak írt második levelében található (2 Tessz 2,3-12):
„Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell
következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának,
az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek
neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar
látszani. Nem emlékeztek, hogy minderről beszéltem nektek, még amikor
nálatok voltam? Tudjátok azt is, mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti.
Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája
leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével. Megjelenését a
sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg
mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna. Azért
szolgáltatja ki őket az Isten a kísértés hatalmának, hogy higgyenek a
hazugságnak. Így azok, akik nem hittek az igazságban, hanem a
gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet vonnak magukra.”
Ez a passzus számos fontos, az Egyház
passióját érintő dolgot árul el. Szent Pál először megállapítja, hogy
már az ő idejében működött az, amit ő a „gonoszság titkának” nevez, ami
az Egyház elleni lázadás okozója és vezetője. Ezek az
Antikrisztus katonái, akik annyi lelket igyekeznek eltántorítani
Krisztustól, amennyit csak lehet. Ennek egyik módja az, amit Szent Pál a
„kísértés hatalmának” nevez, egy nagy megtévesztés, amit Isten
megenged, hogy mindazokat megbüntesse, akik nem szeretik az igazságot,
és helyette inkább a bűnben maradást választják.
A „gonoszság titkának” ezen lázadása a
„bűn emberének”, az Antikrisztusnak revelációjában éri el csúcspontját,
aki majdnem mindenkit elcsábít és megtéveszt a hamis tanítások és
hamis csodák segítségével. (lásd Mt 24,24: „Álpróféták és álkrisztusok
fognak fellépni, és nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy
megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is.”)
(A hamis
tanításokat mindazok üdvözlik, akik nem törődnek az igazsággal vagy nem
tartanak ki mellette, lásd Pál apostol Timóteusnak írt második levelét
(2 Tim 4,3-4): „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem
hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek
maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem
hallgatják meg, de a meséket elfogadják.”)
Mindazonáltal – és ez nagyon fontos pont
– ez a „gonoszság titka” már az első században működött, és Szent Pál
ehhez hozzáteszi, hogy létezik egy „visszatartó erő”, ami
megakadályozza, hogy legyőzze az Egyházat – legalább addig az előre
megszabott ideig, amíg „ez a visszatartó erő el nem lesz távolítva az
útból”.
A kérdés, amit Szent Pálnak ez az utolsó megjegyzése felvet, a következő: Mi vagy ki ez a „visszatartó erő”? Az
egyházatyák és más jelentős katolikus teológusok véleménye szerint, az
az erő, ami a gonoszság titkát visszatartja az Egyház legyőzésétől,
maga a pápaság. A pápa – nem valamelyik konkrét pápa, hanem a
pápaság, mint az Egyház szikla-alapja, – az, ami az Antikrisztus erőit
meggátolja abban, hogy győzzenek az Egyház ellen. Bár, csak addig, amíg
„nem lesz eltéve az útból”.
De hogyan fog ez megtörténni, hogyan
lehet a pápát eltávolítani az útból? Megint a Szentírás adja meg e
kérdésre a választ: „Lesújtok a pásztorra, és elszélednek a juhok” (Zak
13,7), ahogy Zakariás próféta előre megmondta. És Urunk Jézus Krisztus
pont ezt a verset idézi, amikor tanítványait szenvedésének éjszakáján
inti, hogy meg fognak botránkozni miatta, amikor Őt, a pásztort
megverik. „Akkor Jézus mondta: »Ma éjszaka mindnyájan
megbotránkoztok bennem. Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek
a nyáj juhai.«” (Mt 26,31)
Az Egyház misztikus passiója: A pásztor elkergetése
Hogyan játszódhat le a pásztor
elkergetése? A válaszhoz segítségünkre van a Jelenések Könyvének
felütése. Ott ugyanis ezt olvassuk: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy
asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból
korona. Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában
kiáltozott. Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös
sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona.
Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta.
Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül,
elnyelje gyermekét. Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával
kormányozza mind a nemzeteket. Gyermekét elragadták Istenhez és az ő
trónjához.” (Jel 12,1-5)
Első olvasatra úgy tűnik, mintha ennek a
résznek semmi köze nem lenne kérdésünk tárgyához, pedig nagyon is sok
köze van. Fr. Herman Bernard Kramer, az amerikai Iowa egyházmegye
papja, 30 évig tanulmányozta Szent János apostol Jelenések Könyvét, és e
fáradhatatlan munka gyümölcsét „The Book of Destiny” (A végzet könyve)
című, 1955-ben kiadott művében foglalta össze. Ebben kifejtette, hogy
ez a passzus az Egyház „sorsáról szól egész történelme legsúlyosabb
válságának idején”.
[A könyv angolul letölthető az internetről: https://archive.org/details/TheBookOfDestinyAnOpenSKramerFr.HermanBernardF.4418]
Majd így folytatta: „Ebben a vajúdásban
az Egyház egy bizonyos »személyt« szül, akinek az Egyházat vaspálcával
kell kormányoznia (5. vers). Aztán rámutat arra az Egyházon belül zajló
konfliktusra, ami annak a személynek a megválasztása körül zajlik,
akinek »minden nemzetet ily módon kell irányítania«. A szöveg
szerint itt félreérthetetlenül egy pápa megválasztásáról van szó,
hiszen egyedül Krisztusnak és az Ő helytartójának van isteni joga »mind
a nemzeteket« kormányozni. Ezen kívül, az Egyház nem minden
pápa-választásnál szenved gyötrelmeket, ami normális esetben minden baj
és veszély nélkül zajlik le. De ebben az időben a nagy hatalmak gonosz
hozzáállást vehetnek fel, hogy megakadályozzák az ésszerű és várt
jelölt megválasztását, általános hitehagyással és azzal fenyegetőzve,
hogy az ilyen jelöltet, ha mégis megválasztják, megölik vagy
bebörtönzik. Ez az európai államoknak az Egyházzal szembeni rendkívül
ellenséges magatartását feltételezi, és nagyon intenzív gyötrelmet
jelentene az Egyház számára, mert egy hosszan tartó interregnum a
pápaságban mindig katasztrofális, és még inkább az egy általános
üldözés idején. Ha a Sátánnak sikerül meghiúsítania a pápa-választást,
akkor az Egyháznak nagy gyötrelmeket kell elszenvednie. … Amikor
a sárkány, a Sátán azon idők gonosz világi hatalmainak segítségével
benyomul az Egyházba, megszünteti annak szabadságát, és talán titkos
ráhatással, mellyel a püspökségre jelöltek kiválasztását már sokkal
korábban irányítása alá vonta, ekkor már arra törekszik, hogy
erőszakkal megakadályozza a legméltóbb jelölt pápává választását. (278-279. oldal)”
A Jelenések Könyve 12,1-5 verseinek ezen
érdekes értelmezése még megdöbbentőbb, ha meggondoljuk, hogy Fr.
Kramer 1955-ben írta le fenti értelmezését, amikor még XII. Pius volt a
pápa. Nyilvánvaló, hogy Kramer atyának nem volt tudomása a jövőbeli
történésekről. Mindössze annyit tett, hogy a Jelenések Könyvét a
katolikus tradíció szerint és a világ az ő koráig tartó történéseinek
fényében értelmezte.
Mindazonáltal a legfontosabb pont nem az, hogy Kramer atya hogyan
képzelte egy pápa-választás megakadályozásának módját, vagy hogy
miként lehet egy pápát hivatalának gyakorlásától megfosztani, hanem az a
fontos tény, hogy egy hosszan tartó interregnumról – pápa nélküli
időről –beszél, és ezzel kapcsolatban egy általános aposztázia
lehetőségéről.
Az is roppant érdekes, hogy Kramer atya egyáltalán nem az egyetlen,
aki a Jelenések Könyvének 12. fejezetét így interpretálja. Például Fr.
E. Sylvester Berry lényegében ugyanezt mondta már 1921-ben: „Ebben a
szakaszban egyértelmű utalás van az Egyház egy bizonyos fiára, kinek
hatalma és befolyása akkora lesz, hogy a Sátán minden áron az ő
tönkretételére fog törekedni. Ez a személy nem lehet más, mint az a
pápa, akit abban az időben választanak meg. A pokol minden hatalma
nekitámad az Egyháznak. Ennek következményeképpen az Egyház hatalmas
megpróbáltatásoknak és szenvedéseknek lesz kitéve abban a folyamatban,
hogy utódot tudjon biztosítani Péter trónjára.”
[E. Sylvester
Berry, The Apocalypse of St. John (Columbus, OH: John W. Winterich,
1921), –angol nyelven letölthető az internetről: The Apocalypse of St.
John by Berry, Elwood Sylvester, 1879-1954:
https://archive.org/details/theapocalypseofs00berruoft]
Ez a pásztor megverésének és a juhok
szétszéledésének egyik lehetséges forgatókönyve, ami az a 20. században
e forgatókönyv szerint zajlott le.
Az Egyház misztikus passiója: „A kísértés hatalma”
Mindazonáltal a pásztor megverése és a
juhok szétszélesedése egyedül még nem képezi a „kísértésnek azt a
hatalmát”, ami ráveszi az embereket, hogy higgyenek a hazugságnak.
Urunk az Evangéliumban ekképpen figyelmeztet: „Álpróféták és
álkrisztusok fognak fellépni, és nagy jeleket és csodákat visznek
végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is.” (Mt
24,24) Más szóval a Szentírásban az áll, hogy a gonoszság
misztériumának működéséből következő megtévesztés olyan erővel fog
csábítani, hogy csaknem mindenkit megtéveszt – elsősorban a
katolikusokat.
Hogy miért különösen a katolikusokat? Azért, mert ha
a katolikusok többsége védett lenne ezzel a csalással szemben, a
gonoszság misztériuma elveszítené megrontó erejének (csáberejének)
legnagyobb részét. Ezért éppen a katolikusok azok, akiket be kell
csapni ezzel, sokkal inkább, mint bárki mást. De hogyan lehetne
úgyszólván mindenkit, még majdnem a választottakat is becsapni anélkül,
hogy egyúttal ez a megtévesztés ne bizonyulna az Egyház tagjai számára
rendkívüli kihívásnak?
Mivel ez így van, a gonoszság titka számára
mi más lehetne a pápaság legyőzésének jobb módja, mint ha a pápát
eltávolítja az útból és helyébe egy hamisítványt állít? Emlékezzünk,
hogy az Antikrisztus erői számára rövidtávon a siker egyetlen útja az,
hogy a pápát „eltűntetik az útból”, egy új megválasztását pedig
megakadályozzák – ennek garantáltan legbiztosabb módja pedig az, hogy
mindenkivel elhitetik, hogy valójában egy igazi pápa uralkodik, holott
egyáltalán nem ez a helyzet.
Ez nem üres spekuláció – sőt, pontosan
ez az, amit a fent már említett Fr. Berry véleménye szerint a Jelenések
Könyvének 12. fejezete megjövendölt. Erről írt az előbb már idézett,
1921-ben kiadott könyvében (The Apocalypse of St. John), és az 1927-ben
megjelent The Church of Christ (Krisztus Egyháza) című művében is: „A
történelem bizonyítja, hogy az Egyház számára azok voltak a
legvégzetesebb időszakok, amikor a pápai trón üres volt, vagy
ellenpápák versengtek az Egyház legitim fejével. Tehát lehet, hogy így
lesz az eljövendő végzetes napokban is. A Jelenések Könyvének
jövendölései megmutatják, hogy a Sátán utánozni fogja Krisztus
Egyházát, hogy ily módon megtévessze az emberiséget; létrehozza a Sátán
egyházát Krisztus Egyházával szemben. Az Antikrisztus játssza el a
Messiás szerepét; az ő prófétája pedig a pápáét; és az Egyház
szentségeit utánozzák. Hamis csodákat tesznek az Egyház által korábban
elismert csodák utánzásaként.”
Tehát megjövendölték számunkra a
következő tényállást: Eljön az idő, amikor az igazi Egyház pápa nélkül
áll egy hamis egyház hamis pápájával, hamis csodáival és hamis
szentségeivel szemben. Végül, ez a hamis egyház elismeri a hamis
messiást, az Antikrisztust. Ez az a „kísértés hatalma”, amit
Isten küld az emberiségre, hogy azok az emberek, akik „nem hittek az
igazságban, helyette a hazugságnak higgyenek”; és a kísértés ezen
uralma szerves része azoknak a szenvedéseknek, amivel az Egyházat
misztikus passiója alatt sújtja.
Manning bíboros az Egyház passiójának jellegzetességeiről
1861-ben, a neves konvertita, Henry
Edward Manning bíboros egy könyvecskében jelentette meg négy
előadássorozatát, melyek az Egyház válságáról szóltak, „The Present
Crisis of the Holy See Tested by Prophecy” címmel (A Szentszék
jelenlegi válsága a próféciák tükrében), amit mostanában ezzel az
„érdekfeszítőbbnek” hangzó címmel újra kiadtak: „The Pope & the
Antichrist” [lásd a honlap korábban feltett cikkét:
A pápa és az Antikrisztus].
Ebben a kis műben Manning bíboros az egyházatyák és az ő koráig élt
legjobb katolikus teológusok véleményére alapozva írja le néhány
részletben azt a misztikus passiót, amin az Egyház a világ utolsó
korszakában megy keresztül.
E passió első jele vagy
jellegzetessége, írja Manning bíboros, a vallási igazság iránti
közömbösség lesz. Már egyedül ez a jövendölés figyelemreméltó, ha
meggondoljuk, hogy e sorok 1861-ben íródtak, olyan korban, amikor az a
hatalmas mértékű indifferencizmus, amiben mi élünk, gyakorlatilag
elképzelhetetlen volt. De igaza volt – az igazság iránti általános
közömbösség szükséges ahhoz, hogy a nagy aposztázia elindulhasson; és
ahogy mi már tudjuk, az ú. n. II. Vatikáni Zsinat ökumenizmusával ez a
folyamat lett betetőzve. A vallási közömbösségnek az ökumenizmus a nagy
előmozdítója, ha nem az elméletben, akkor legalább a gyakorlatban.
Ennek sátáni gyümölcsei napjainkban mindenütt láthatók.
Miután az emberek az igazsággal szemben már elég közömbösek lettek, az Egyház passiójának második jellegzetessége az igazság üldözése
lesz, írja Manning. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat kezdetétől fogva
pontosan ezt tette: támadta a katolikus igazságot. Ennek eredményeképpen
a laikus társadalom ugyanazt tette, és ma már saját országunkban [a
szerző hazája az USA] is ezt látjuk. Ma már a vallási igazságon kívül
még a természettörvény igazságait is megkérdőjelezik és üldözik, mint
például azt a nyilvánvaló és a gyakorlatban ellenőrizhető igazságot,
hogy Isten a férfit férfinak, a nőt pedig nőnek teremtette.
Az
Egyház passiójának következő jellegzetessége, írja Manning bíboros, a
mise szentségének a megszüntetése lesz, az „iszonyat undokságának
felállítása a szentélyben”, a pápaság átmeneti megbuktatása, és az
Egyház látszólagos „halála”. – Mindezek a dolgok napjainkban a szemünk
előtt teljesednek be: a zsinati egyházban olyasmik történnek, amire ezek
a szavak a legkifejezőbbek: az iszonyat undokságai.
Amikor mindez bekövetkezik, folytatja Manning bíboros: akkor „az
Egyház szétszóródik, a pusztába űzik, és egy ideig, mint a
kezdetekkor, láthatatlanná válik, elrejtőzve a katakombákban, a
barlangokban, a hegyekben, rejtett helyeken. Mintha eltűnt volna a föld
színéről. Így szólnak az egyházatyák kijelentései.”
Nem ismerős számunkra ez a leírás?
Manning bíboros a Római Pontifex
megbuktatásáról így vélekedik: „…a »szilárdság fejedelmének«, vagyis az
Egyház isteni auktoritásának megdöntése, és különösen annak, akinek
személyében ez megtestesül, nevezetesen Krisztus földi helytartójának, a
pápának a letaszítása. Isten szuverenitással ruházta őt fel, hazát és
patrimóniumot adott neki a földön. A világ fegyverben áll, hogy letegye
őt, és nem hagyott neki helyet, ahová »fejét lehajthassa« [Lk 9,58].
Róma és a Pápai Állam a megtestesülés örökösei. De a világ eldöntötte,
hogy a megtestesülést kiirtja a földről. A világ nem tűri, hogy akár
csak annyi földet birtokoljon, ahova a lábát leteheti.…. Krisztus
helytartójának letaszítása a trónról az egész Egyház hierarchiájának a
letaszítása a trónról, és egyúttal Jézus Krisztus jelenlétének és
uralmának a nyilvános visszautasítása.”
Tehát láthatjuk, hogy a nagy hitehagyás,
a nagy megtévesztés, a kísértés hatalma, a szentmise elnyomása,
Krisztus helytartójának megbuktatása – mind ezek a szörnyűségek meg
lettek jövendölve a próféciákban, és abban a megtiszteltetésben van
részünk, hogy tanúi lehetünk ennek. Ezután hajlamosak vagyunk feltenni
azt a kérdést, miért hagyja magát olyan sok ember megtéveszteni a
gonoszság misztériumának ezen műveitől? Manning bíboros véleménye
szerint a nagy hitehagyás megindulását és felgyorsulását négy elem
segíti elő, úgymint: a félelem, a tévedés, a gyávaság és más emberi
szempont.
Az Egyház passiójának utolsó fejezete a
végső üldözés, mely az Egyház látszólagos „halálában” kulminál.
Ehelyütt Manning bíboros nem bocsátkozik részletekbe, hanem csak ennyit
mond: „Isten Igéje megmondja nekünk, hogy az idők vége felé e világ
fejedelme olyan ellenállhatatlan és olyan diadalmas lesz, hogy Isten
Egyháza a kezei alatt elsüllyed… Megfosztják oltalmazójától.
Legyengítik, összezavarják és földre terítik, és vérbe fagyva fog e
világ hatalmainak lába előtt heverni… Látszólag az Egyház egy időre
vereséget szenvedett, és a hit ellenségeinek hatalma egy időre
győzedelmeskedett.”
Ez nem más, mint az Egyház misztikus sírba helyezésének leírása, és kétségkívül ez az, aminek mi mostanában szemtanúi vagyunk.
Szenvedése és „halála” után az Egyház újra feltámad
Habár sírunk az Egyház szenvedése felett, ez nem kisebbíti reményünket a jövőbeli feltámadásában, amiben abszolút biztosak vagyunk. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy az Egyház passiója isteni hitveséének sorsához hasonlít.
Manning bíboros így ír erről: „Miként a gonosz nem győzedelmeskedett
Krisztussal szemben, még amikor megkötözte, a bíróság elé hurcolta Őt,
bekötötte a szemeit, hamis királynak csúfolta, fejét ütötte, mint egy
hamis prófétáét, elvezette, megfeszítette, és erejének fölényében
látszólag tökéletesen uralkodott Felette, olyannyira, hogy Ő földre
rogyott és csaknem megsemmisült lábai alatt; és mégis, az előre
meghatározott időben, amikor meghalt Ő és kilehelte lelkét, minden
felett Ő győzött, és a harmadik nap feltámadott, és felment a mennyekbe,
és megkoronázták, megdicsőítették, és királysággal és a legfőbb
hatalommal ruházták fel, Ő a királyok Királya, az urak Ura – pont így
fog történni az Ő Egyházával is: bár egy ideig üldözik, és aztán, az
emberek szemében, megbuktatják és megtapossák, detronizálják,
kifosztják, kigúnyolják és szétmorzsolják, de a pokol kapui még diadaluk
e legmagasabb tetőfokán sem győzik le. Isten Egyházára feltámadás és
felemelkedés vár, királyi hatalom és uralom, a dicsőség kárpótlása
mindazért, amit elszenvedett. Jézushoz hasonlóan, neki is szenvednie
kell a megdicsőülése felé vezető úton; de megdicsőülése Urával,
Krisztussal örökké fog tartani. Senki ne botránkozzon meg, ha a
próféciák eljövendő szenvedésről beszélnek. Mi, emberek azt
szeretnénk, hogy az Egyház itt a földön szerezzen múlékony győzelmet és
dicsőséget – hogy az Evangéliumot minden nemzetnek hirdessék, és az
egész világ megtérjen, és az összes ellenség meghódoljon, és mit tudom
még mi mindent – miközben a fülek süketek annak meghallására, hogy az
Egyházra rettenetes megpróbáltatások ideje vár: és úgy teszünk, mint
egykor a zsidók, akik hódítóra, királyra és jómódra vártak, és amikor a
Messiásuk szerénységben és szenvedésben jött el, nem ismerték fel Őt.
Ezért attól félek, közülünk sokakat megmérgezett az ő elképzelésük a
siker és a győzelem víziójával, és nem képesek elviselni azt a
gondolatot, hogy Isten Egyházára az üldözés ideje vár.”
Ezek kijózanító szavak. Ezek a figyelmeztetés, de egyúttal a vigasztalás szavai is.
Óvakodjunk az Egyház passiójának hamis magyarázatától
A misztikus passió alapos átvizsgálása
megmutatta, hogy a katolikus tradíció mindig is azt tanította, hogy a
katolikus Egyháznak Krisztus újraeljövetele előtt szenvednie kell –
arra viszont sehol nincs utalás, hogy olyasmi előfordulhat, hogy
Krisztus Egyháza tévedéseket taníthat, ártalmas fegyelmi döntéseket
hozhat, ördögi szentségi rítusokat promulgálhat, vagy, hogy maga a pápa
Krisztus ellenségévé válhat nyilvános eretnekség vagy hitehagyás
miatt. Valójában, a pápa mindig az üldözések áldozata volt, és nem
előidézője – lásd ezzel kapcsolatban a tanulmány elején a pápaságról
elmondottakat.
Teológiailag a pápa mindig a megoldás, soha nem a probléma. A próféciák szerint, a nagy hitehagyás alatt az Egyháztól és benne Krisztus helytartójának hitétől való elszakadást jelenti, nem magának az Egyháznak vagy Krisztus helytartójának a hitehagyását!
A pápa, mint Urunk reprezentánsa, az Egyház misztikus passiójában
üldözést szenved, nem pedig ő az, aki üldöz! A pásztort elkergetik, nem
pedig a pásztor az, aki kerget!
Ha például megnézzük IX. Pius pápa tanítását az Inter Multiplices enciklikájában, látjuk, hogy ő az aposztáziát pontosan a legfelsőbb pontifexhez és az ő tanítóhivatalához való ragaszkodás hiányaként
írja le, és ezért ennek ellenszereként vagy megelőző intézkedésként a
Szentszékhez való lehető legnagyobb hűséget ajánlja, nem pedig az
ellenállást vele szemben: „Arra serkentünk benneteket, hogy tegyetek meg
mindent azért, hogy .. a hívők ne essenek áldozatul a ravasz
csalásoknak és tévedéseknek, e [anti-katolikus] összeesküvéseknek, és
mutassanak nagyobb gyermeki szeretetet és engedelmességet az Apostoli
Szék iránt. Legyenek éberek tettben és szóban, úgy hogy a hívek egyre
növekedjenek a Szentszék iránti szeretetben, akármit tanít, határoz és rendel a Szentszék, azt tiszteljék és fogadják el tökéletes engedelmességgel, és hajtsák végre.”
Tehát a módszer, amivel a nagy
hitehagyást meg lehet előznünk vagy el lehet kerülnünk, ez: egyre
erősebben kell ragaszkodnunk a Szentszékhez, nem pedig ellenállnunk
neki!
Ezt nagyon ki kell hangsúlyozni, mert
vannak olyanok, akik az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal és ennek
„pápáival” szemben a „recognize-but-resist” (elismerni, de ellenállni)
pozíciót foglalják el, és akik azzal próbálnak érvelni, hogy a pápa és a
püspökök által üldözést szenvedő hívek jelentik az Egyház passióját!
Az ilyen állítás felháborító, és biztosan nem egyeztethető össze a
katolikus próféciák tanúságával vagy a hagyományos katolikus
doktrínával.
Ezt az „elismerni, de ellenállni” ideológiát Lefebvre
érsek találta ki és írta elő közössége, az FSSPX számára, de mostanra
már nem csak ennek követői vallják (például John Salza és Robert
Siscoe, akik nemrégen jelentettek meg egy könyvet a szedesvakantisták
ellen), hanem az egyre terjedőbb és nagyobb létszámú
új-tradicionalizmus hívei is. Salza és Siscoe egy önmagára kirótt
„passió”-félében hisz, amelyben az Egyház alapjában önmagát sebzi meg,
hiszen az Egyház nyilvánvalóan e kettőből: hierarchiából és laikusokból
áll. Salza és Siscoe azzal próbál érvelni, hogy pont úgy, ahogy Urunk
passiójában az Ószövetség legitim vezetői üldözték Krisztust, ugyanígy
az Egyház misztikus passiójában az Újszövetség legitim tekintélyei
azok, akik Krisztus Testét üldözik (ez az érvelés található „True or
False Pope” [Igazi vagy hamis pápa] című könyvükben, valamint
weboldalukon is).
Először is, Krisztus [misztikus] Teste a katolikus Egyház egésze,
beleértve a legfőbb vezetőket is (vagyis a pápát és a püspököket),
akikről Salza és Siscoe azt állítja, hogy ők maguk az üldözők.
Másodszor, és sokkal fontosabb, hogy amikor Urunkat Kaifás, a zsidó
főpap elítélte, és átadta Poncius Pilátusnak, a zsidó tekintélyek már
megszűntek az Ószövetség igaz vallásának legitim vezetői lenni. Erről
meggyőződhetünk az Evangélium szövegéből és ennek autentikus hagyományos
katolikus értelmezéséből.
Először, Máté Evangéliumának
idevonatkozó fejezetéből: „A főpap folytatta: »Esküvel kényszerítlek az
élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?« »Magad
mondtad – felelte Jézus. – De mondom nektek, mostantól látni fogjátok
az Emberfiát, amint a hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég
felhőin.« A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott:
»Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a
káromkodást. Mi a véleményetek?« »Méltó a halálra!« – kiabálták.” (Mt
26,63-66)
Az Egyház legnagyobb
Szentírás-magyarázója Szent Jeromos, egyházdoktor és a szent
biblia-kutatók patrónusa. E kérdéses részről írt kommentárja így szól:
„És ruhájának megszaggatásával [Kaifás] bebizonyította, hogy a zsidók
elvesztették papi dicsőségüket, és hogy főpapjuk trónja megüresedett.
Ruhájának megszaggatásával [Kaifás] elszakította a törvény fátylát, ami
őt borította.”
Más szóval, Szent Jeromos azt mondja
nekünk, hogy amikor elszakította ruháját, és Krisztust az igaz
Messiásként elutasította, Kaifás főpap automatikusan és mindennemű
nyilatkozattétel nélkül elvesztette auktoritását és hivatalát az igaz
vallástól való nyilvános elpártolásával. – Nem tűnik ez nagyon
ismerősnek számunkra?
Az az idea, hogy az Egyház passiója
abból áll, hogy maga a katolikus hierarchia téveszti meg a híveket, és
az Egyházat az üdvözülés bárkájából az elkárhozás bárkájává változtatja
át, egyszerűen abszurd. Ezzel minden egyes hívő arra lenne kötelezve,
hogy magától kitalálja, éppen mikor hűséges az Egyház Krisztushoz, és
akkor alá kell vetnie magát neki, és mikor vezetik aposztaták a
pokolba, és akkor ellen kell álljon neki, mindkettőt az elkárhozástól
való félelem terhe mellett.
Konklúzió: Hit, remény és szeretet
Az Egyház misztikus
szenvedéséről szóló katolikus tanítás és az erről szóló jövendölések
megértése megerősít bennünket hitünkben és reményünkben.
Ugyanakkor túl gyakran koncentrálunk csupán az Egyház szenvedéseire,
holott nem szabad elfelejtenünk, hogy okunk van a reményre; hiszen a
passió után a csodálatos, fenséges feltámadás fog következni.
Emlékezzünk arra, hogy amikor Krisztus a sírban feküdt, minden
reménytelennek tűnt – egy kivételével tanítványai mind elhagyták Őt,
félve, megzavarodva és megdöbbenve. És akkor eljött Urunk dicsőséges
feltámadása, ami megmutatta, hogy ami az Ő nagy vereségének tűnt, az valójában az Ő végső győzelme volt.
Ha ez így történt Krisztus fizikai testével, akkor így lesz az Ő
misztikus Testével is; és mi remélhetjük, hogy éppen most ismétli el
nekünk azokat a szavakat, melyeket az Emmausba vezető úton mondott
tanítványainak: „…Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a
próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a
Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,25-26)
Az ezen való elmélkedés serkentsen arra
bennünket, hogy egyre jobban szeressük Istent, aki nem hagyja el
gyermekeit, hanem a legtökéletesebb szeretettel szereti őket. Ezért nem
a félelemre, hanem a szeretetre van okunk: „A szeretetben nincs
félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek
köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.”
(1 Jn 4.18-19)
Bizonyos értelemben – hiszen
elmondhatjuk, hogy a világon minden terv szerint folyik – bármi is
történt: Amit az Egyház az elmúlt évtizedekben elszenvedett, csak a
prófécia beteljesülése volt, és erről tanúságot tehetni valóban sok
kegyelmet kiérdemelhető, nagy privilégium a számunkra. Ne
feledkezzünk meg róla, hogy Egyházának misztikus passióját, hasonlóan
az Ő sajátjáéhoz, Krisztus maga akarta az Ő dicsőségére, és az Ő
kiválasztottjainak a megmenekülése érdekében – tehát ez nem az Ő
Gondviselésének a tagadása: „… odaadom az életemet, hogy majd újra
visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá
hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem.” (Jn 10,17-18)
Mintha ott gyászolnánk
Anyaszentegyházunk misztikus sírjánál, és telve reménnyel, a
feltámadását várnánk, éjjel nappal könyörögjünk Istenhez, hogy
siettesse a napot, amelyen újra lesz igazi pápánk; és keressünk
menedéket a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívénél, abban a biztos
tudatban, hogy a végén az ő Szeplőtelen Szíve fog diadalmaskodni.
Boldogok, akik hisznek Istenben
Vége
(forrás:
www.novusordowatch.org/wire/ – 2017. február 26.)
http://katolikus-honlap.hu/1701/derksen.htm
