2015. október 9., péntek

P. Bernhard Zaby: Liberális „katolikusok”

1. A liberális szellem a paradicsomban elkövetett ősbűn óta benne lappang az emberben. Ez a szellem a függetlenség, a kötetlenség, az önrendelkezés, az „autonómia”, a „Non serviam – Nem akarok szolgálni” szelleme. Mivel az ember lényegében függ Istentől, Teremtőjétől, igyekezete mindenekelőtt arra irányul, hogy mindentől elszakítsa, függetlenítse magát, ami Istené, azaz Isten parancsaitól, törvényeitől, előírásaitól. Ez természetesen egy súlyos következményekkel járó tévedés, hiszen az embernek magát Istentől, azaz saját ősokától elszakítani, egyet jelent saját magának az elvesztésével. Amint az embernek sikerülne teljes egészében elszakadnia Istentől, azon nyomban a tökéletes semmibe süllyedne el.
2. Már az Ószövetség törvényének az volt a célja, hogy az embert visszavezesse az Istenhez való üdvös, tökételes függőségbe, és ezzel létének teljességébe. Hogy eközben Istennek kiválasztott népével mennyit kellett vesződnie, arról az Ószövetség könyvei tanúskodnak. Végül maga Isten Fia jött el, de Isten kiválasztott népe elvetette, mert „nem akarjuk, hogy a királyunk legyen” (Lk 19,14). Ezért az Egyház a pogányokhoz fordult, és megkezdte fáradságos művét, az emberiséget Krisztus édes igája alá vetni, „hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10).
Az Egyháznak a kegyelem bősége által, ami Isten megtestesült Fiából Egyházába folyik, sikerül egész népeket kereszténnyé tenni és keresztény társadalmakat felépíteni, melyek Urunk Jézus Krisztust királyukként ismerik el. Csakhogy az emberi szív fiatalságától fogva a gonosz felé hajlik, és ahogy az emberi lélek, mivel Istentől és Istennek van teremtve, „naturaliter christiana – természetéből kifolyóan keresztény”, úgy a bukott természete miatt ugyanígy „naturaliter pagana – természetéből kifolyóan pogány”, jobban mondva, liberális.
A Gonosz ellenség, minden jó ellensége, Isten ellensége és az emberi nem ellensége, nem az lenne, ami, ha nem tett volna meg minden tőle telhetőt, hogy az embereket ősbűnükből eredő gyöngeségük kihasználásával ismét elszakítsa Urunk Jézus Krisztustól. Ezért látható minden eretnekségben és szakadárságban a liberális szellem működése, ezért látjuk, ahogy ez a szellem a középkori rendet egyre jobban lerontja, amíg végül az ú. n. „reformációval” el nem éri a kereszténység szétszakadását. Innentől kezdve a katolikusokkal, akik Krisztus és Egyházának az uralmához ragaszkodnak, a „protestánsok” állnak szemben, akik magukat „szabad keresztény embereknek” tartják.
3. Mivel a protestantizmus tartósan az Egyház mellett rendezkedett be, idővel a katolikusok kiegyeztek vele. Ezért nem maradhatott el, hogy szelleme egyre jobban beszivárogjon az Egyházba, és ott katolikusokat, köztük papokat és püspököket, megfertőzzön. Így keletkezett az az irányzat, ami először a janzenizmusban öltött testet, ami a protestantizmussal ellentétben nem az Egyházzal szembeni nyílt ellentétként lépett fel, hanem úgy tett, mintha maga is katolikus volna, mégha teljesen protestáns, azaz liberális talajon növekedett is. Az Egyházban a pápai elítélések ellenére túl gyenge volt a védekezés, és ezért e sárkánynak sikerült megvetni a lábát, majd ahányszor csak levágták egyik fejét, mindig újabb és újabb fejeket növeszteni: gallikanizmus, febronianizmus, hermesianizmus, güntherianizmus, frohschammerianizmus
Albert Maria Weiß írja: „A janzenizmus sajátságos tanait már régen elfelejtették, a janzenisták kezdeti túlzott szigorúságát sokkal inkább iszonytató renyheség és libertinizmus váltotta fel, gyakran nem is lehetett megállapítani, hogy az emberek janzenisták vagy gallikánok vagy tökéletes szabadgondolkodók-e már. Ami azonban megmaradt, az a tényleges szellemiség volt, ami a kezdetektől fogva e vészterhes szekta mozgatórugójának számított, azon szellemiség, mely hihetetlen szívóssággal a saját önkényének összes ötletét az engedelmesség, a katolikus istentisztelet és az egyházi élet aláásására tudta felhasználni, azon szellemiség, ami az Egyház minden hűséges fiát alacsonyabb rendűként üldözte, és túlságosan ortodoxként vagy túlzó katolikusként megvetésre kiszolgáltatott.”
Így lépett fel a 19. században a „katolikus liberalizmus”. Albert Maria Weiß: „Az Egyház e mérsékelt liberalizmus tételeinek sokaságát ítélte el. Az elítéltek alávetették magukat az ítéletnek, aláírták addigi tanaiknak az elítélését, és ugyanabban a pillanatban a következő utód oldalára álltak. Ugyanazok a férfiak, akik korábban hermesianusok voltak, előbb güntheriánusok, aztán frohschammeriánusok, végül állami- vagy ókatolikusok lettek. Ha még ma is élnének, úgy a reformkatolikusok vagy a modernisták táborába tartoznának.” – A janzenistáktól valójában egyenes út vezet a modernizmusig és a mai posztmodernizmusig.
A liberalizmusnak az Egyházba való behatolásával úgy nézett ki, mintha maga az Egyház kettéosztottá vagy kettészakadttá vált volna. Legkésőbb a 19. század óta két párt állt egymással szemben, nevezetesen a liberális „is-katolikusok” és az igazi katolikusok, akiket túl-katolikusoknak, majd később ultramontánoknak kicsinyeltek le. A liberális párt a világra nyitottnak, haladónak, mérsékeltnek, toleránsnak számított, míg a katolikusok megközelíthetetleneknek, mereveknek, hátrafordulóknak, nézeteikben túlzóknak és türelmetleneknek. Nyilvánvaló, hogy melyik oldal nyerte és nyeri el ma is a világ szimpátiáját. Természetesen a liberálisok számára nem okoz nehézséget a liberalizmussal és tanaival szemben mérsékeltnek és türelmesnek fellépni, hiszen eközben hasonszőrűekkel van dolguk. Abban a pillanatban azonban, hogy a katolikus igazsággal találkoznak, türelmüknek azonnal vége szakad. Mindeközben a katolikusok sokkal türelmesebbek a liberálisokkal szemben. Ennek az az oka, hogy aki szilárdan kitart az igazság mellett, annak nem kell féltenie álláspontját, míg a liberálisoknak folyton aggódniuk kell a fáradságosan felállított, dülöngélő légvárukért.
4. Miközben a világ teljes mértékben liberális lett és még az egykor keresztény államok is lerázták magukról Krisztus édes igáját, hogy liberális, „vallás-közömbös” köztársaságokká alakuljanak át, az Egyház belsejében is előretört a liberalizmus, nem utolsósorban azért, mert a katolikusok túlságosan kevéssé, túlságosan későn és túlságosan gyengén reagáltak. Mint mindig, úgy most is, többségük a „harmadik párt” oldalára állt, amelyik a „liberális katolikusok” és a „túlzottan katolikusok” közötti középutat választotta magának. Így történhetett, hogy egyre több liberális jutott vezető pozícióba, annál is inkább, mivel a szabadkőművesség az „Alta-Venta” összeesküvésével is ezt a célt tűzte ki maga elé. Ily módon a 19. század végén, azaz az utolsóelőtti századforduló idején a katolikusok már kisebbségbe kerültek, és a gyengébb pozíciót foglalták el, legalábbis azok a harcoló katolikusok, akik nem a kényelmes „középutat” választották.
X. Pius volt az utolsó pápa, aki megpróbált a liberalizmussal és a modernizmussal energikusan szembeszállni. Csakhogy ekkor már ő is vesztett ügyért harcolt, utódai alatt pedig bekövetkezett a liberálisok végleges győzelme. XII. Pius pontifikátusa már az áttörés közvetlen előkészületét szolgálta, olyan embereket juttatott a legfontosabb pozíciókba, mint Montini, Bea és Bugnini, olyan liberális áramlatokat támogatott, mint a „liturgikus mozgalom” vagy a biblia-kritika, miközben az Egyház képe kívülről még jól rendezettnek, csaknem diadalmasnak látszott. Az 1950-es évek elején minden a legjobbnak tűnt: a papszemináriumok tele voltak, nem hiányoztak a fiatalok és a szerzetes-utánpótlás, élénk egyházi élet uralkodott. Pedig már régen minden korhadt és pusztulásra ítélt volt.
A fő probléma abban rejlett, hogy a legtöbb katolikus, talán anélkül, hogy maguk észrevették volna, már meg voltak fertőzve a liberális szellemiségtől. Még maguk a „konzervatívak” is régen liberális katolikusokká váltak, ami azonban mindaddig nem tűnt fel nekik, amíg a „haladókat” vádolhatták liberalizmussal. Miután Roncalli megválasztásával a katolikus pápa végleg megbukott, és egy liberális ellenpápával lett helyettesítve, a végső, teljes győzelemnek nem állt többé semmi az útjában. A „konzervatívok” és a „progresszívek” közötti színlelt harc sokakat megtévesztett afelől, hogy a liberalizmus valójában már régen átvette a kormányrudat. Az ú. n. „II. Vatikáni Zsinaton” a „konzervatív” zsinati atyák már csak fügefalevélnek szolgáltak.
Pie bíboros utalt egyszer arra, hogy a hit a legfontosabb, hogy a hit minden másnak az alapja. A hit alapozza meg az erkölcsöt, miközben a kultusz képezi a dogma és az erkölcs között a középső tagot. A liturgia a hitben gyökeredzik, és a hithez vezet vissza, és eközben az erkölcsöt közvetíti. Az átlagos, a liberalizmustól átjárt katolikusok ezt pontosan fordítva érzékelik. Ők elsőnek az erkölcsöt, aztán a liturgiát látják, és talán egészen a végén kicsit még a hitet és a tant. Ezért lettek azok a katolikusok, akik még valamelyest megőrizték a katolikus szellemiséget, csak akkor éberek, amikor a szentmise került veszélybe. Számukra az egész problémakör az „új mise” kérdésére redukálódott. Harcuk mindössze arra szorítkozott, hogy a „régi misét”, jobban mondva azt, amit ők annak tartottak, megőrizhessék. Megalakult a „tradicionalisták” mozgalma, ami „kényelmesen” berendezkedett és még ma is létezik. Mégha híveik be is látják, sőt olykor még beszélnek is róla, hogy valójában a hit a fontos és mindenekelőtt a hitet fenyegeti veszély, a gyakorlatban megelégednek azzal, hogy „régi miséjüket” ünnepelhetik, és engedik őket az 1950-es évek katolicizmusában élni. Másokat még a kultuszban véghezvitt változtatások sem zavarták annyira, amíg az erkölcs nem került veszélybe. Ezek csak most eszmélnék fel, amikor a 6. parancsolatot a „zsinategyházi” legmagasabb posztról kezdik ki. De ezen túl nem tekintenek. Őket nevezzük a mai „konzervatívoknak”.
Valójában csak elenyészően kevés igazi katolikus akad, akit a dolognak a lényege érdekel, aki megérti, hogy se többről, se kevesebbről nincs szó, mint a hitről, hogy nem lehet egyszerre liberális és katolikus lenni. Emiatt őket általában szedesvakantistáknak nevezik és gúnyolják. Mindazzal a gáncsoskodással, amit már a kezdetektől fogva a liberálisok a katolikusok fejéhez vágtak, most őket vádolják, és ebben furcsa módon az ú. n. „tradicionalisták” járnak az élen. Ezzel magukat, mint liberálisokat leplezik le, főleg azért, mivel elsősorban azokat az érveket ismétlik, amelyeket elődeik, mint a janzenisták vagy a gallikánok használtak a katolikusok ellen. Ehhez még azt is hozzá kell tegyük, hogy a modernizmus a maga részéről, miként ezt X. Pius felfedte, egy dialektikus rendszer, ami saját modellje számára egy mérsékelt és ezzel sikeresen végrehajtott (r)evolúciót két ellentétes erővel mozgat, egy előrevivővel („progresszív”) és egy megőrzővel („konzervatív”).
5. Mindezt tudni kell ahhoz, hogy a jelenleg zajló folyamatok ne zavarják össze az embert. És a hithű katolikusoknak lassan tudniuk és érteniük kellene mindezt, de sajnos ez egyáltalán nincs így. Ez egyértelműen kiderül abból, amit a Rómában most zajló „családszinódussal” kapcsolatban gondolnak, mondanak, remélnek, bírálnak vagy tesznek: Például a bár sok mindenben különböző meggyőződésű, de úgymond „tradicionalista” csoportok konferenciájának megszervezését szeptember végén az amerikai Weirton/West Virginia-ban „minden ország tradicionalistái, egyesüljetek” jelszó alatt. …
„Konzervatív” csoportok, blogok és honlapok, amik magukat „pápahűnek” nevezik, és szünet nélkül „XVI. Benedekért” rajonganak, hirtelen rendkívül pápa-kritikussá váltak. Miközben Bergogliot szidják, nagy elánnal támogatják és dicsérik az olyan „jó”, „katolikus”, „konzervatív”, sőt „tradicionális” reménységeiket, mint Sarah, Burke és Müller „bíborosok” vagy Schneider és Hounder „püspökök” [akik mind a Woytila-Ratzinger érában kerültek pozícióba, következésképpen a katolikus tan dolgában ugyanolyan laza talajon állnak, mint nyílt posztmodernista társaik]. Az ellenség nevei Kasper és Marx. Ezzel a szerepek világosan és egyértelműen jóra és rosszra vannak kiosztva. És közben nem veszik észre, hogy már régen mindannyian liberális talajon állnak, és ott civakodnak [mint a gyerekek a homokozóban, vagy a gittegylet tagjai a gittrágásról]. És mindeközben ráadásul olyan vitába avatkoznak be, mely semmi mást nem tesz, mint a mocsokban turkál, és a 6. parancsolatot a világ legfontosabb dolgának állítja be. Persze, hogy fontos dologról van szó, és nyilvánvaló, hogy dicséretes a házasságot és a családot azon erők támadásai ellen védelmezni, akik ma kétségen kívül minden keresztény elleni végküzdelemre szánták el magukat, és ezt a harcot leginkább a nemi erkölcs területén vívják meg. De amikor alig múlik el olyan nap, melyen a magukat „katolikusnak” nevező hírportálok teljesen magától értetődőden olyan szót használnak, amit korábban egyetlen katolikus sem vett volna ajkára, akkor mégis csak valami végzetesen szomorú drámai színjátéknak vagyunk tanúi. Már nem csak liberális területre léptek, hanem hagyták, hogy a liberálisok határozzák meg saját témáikat és szóhasználatukat is. Holott tudott, hogy az ellenséget nem lehet a saját területén és a saját fegyvereivel legyőzni.
[A www.antimodernist.org/am 2014. március 5-én, Vom Lehramt zum Leeramt II című cikkéből való a következő pár mondat: „Giovanni Battista Montini volt az 1960-as évek elejéig a világtörténelem legnagyobb forradalmára. Zseniálisan irányította a forradalmat a háttérből és vezette sikerre. Forradalmár-társai természetesen tudták, hogy teljes mértékben számíthatnak rá, miközben az ú. n. konzervatívok többsége soha nem fogta fel világosan, hogy valójában mi is történik. Ahelyett, hogy hangos tiltakozással elhagyták volna a római rablószinódust, ami az egyetlen menedékük lehetett volna, hagyták, hogy bevonják őket ebbe a forradalmi játszadozásba, és ezzel akaratlanul is azokká a hasznos idiótákká váltak, akik a forradalmat végülis érvényre juttatták. A kormányzás átvétele után a forradalmárok arra ítélték őket, hogy az ő konzervatív szólamukat játsszák, míg a progresszisták a haladó szerepkört vették át. (Lásd fentebb a modernizmust, mint dialektikus rendszert.) – Most ugyanez történik: A fent említett Sarah, Burke és Müller „bíborosoknak” és pártjuk tagjainak az egyetlen esélyük arra, hogy komolyan, azaz részben legalább katolikusnak lehessen venni őket, az lett volna, ha „hangosan tiltakozva el sem mennek erre a mocskos „szinódusra”, vagy az első nap felállnak és otthagyják.]
6. A fent említett „tradi-ökumenizmus”, melyben a résztvevők félrerakva minden „stratégiai különbözőséget” a házassági és családi erkölcs legkisebb közös nevezőjén gyűltek össze, a mostani „családszinódusnak” nyilván nem egyik nemkívánatos mellékhatása. Mintha csak most kerültünk volna az első komoly válságba és „a történelem egy kritikus pillanatába”, tökéletesen elfelejtik, hogy ez a „kritikus” pillanat már régen megtörtént, és hogy most ennek a „kritikus pillanatnak” a következményeivel állunk szembe. A szakadás már régen megtörtént. Most már csak annak tanúi vagyunk, hogyan zajlik le az, ami minden eretnek és szakadár közösségnél előbb vagy utóbb bekövetkezik, nevezetesen a különböző klikkesedések, szakadások és szövetkezések, ugyanúgy, ahogy ez a protestánsoknál és az anglikánoknál végbement.
Hogy a nemi erkölcs körüli eme dulakodásban a hitet teljesen szem elől tévesztették (illetve, hogy a „régi hitet” egyre inkább a „konzervatív” házassági és családi erkölccsel azonosították), az már senkinek nem tűnik fel. Ha a hitet már egyszer félretolták, akkor a különböző színezetű „tradicionalisták” „történelmi” ökumenéjának már semmi nem áll az útjában. És így a hitharc egész terhét teljes súlyával megint egyszer a kevés „szedesvakantista” viseli.
7. Hiába, nem segít semmi. Ha katolikusok akarunk lenni és maradni, akkor se a „konzervatívok”, se a „tradicionalisták” táborához nem csatlakozhatunk. A városon kívül kell maradnunk, és Urunkkal ott kell harcolnunk és szenvednünk, akkor is, ha az arra járók káromolnak, gúnyolnak és sértegetnek bennünket. Reménykednünk kell abban, hogy az Üdvözítő keresztjéről fáradt szemeivel irgalmas pillantással hozzánk fordul, és közben e szavakat hallhatjuk Tőle: „Nézd, az anyád!” (Jn 19,27) Ez lenne számunkra a legszebb vigasz, hogy az Ő legszentebb Édesanyjának gyermekei, és ezzel Anyaszentegyházunk gyermekei vagyunk.
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2015. október 9.))
A szövegben említett eretnekségek leírása:
Febronianizmus: Johann Nicolaus von Hontheim trieri segédpüspök (1701-1790) írói álnevéről (Febronius) elnevezett irányzat követői. Hontheim Löwenben a jogász Van Espen tanítványa volt, majd történelmi tanulmányai révén az a gondolata támadt,hogy a protestánsokat vissza lehetne téríteni az Egyházba a pápa jogkörének korlátozása révén. 1749-ben felszentelt püspök lett s 1763-ban Frankfurtban kiadta művét: Justini Febronii de stau Ecclesiae et legitima potestate Romani Pontificis. Szerinte az Egyház szervezete nem monarchisztikus, hanem arisztokratikus, a püspökök jogai egyenlők, a pápa elsősége csak tiszteletbeli. Tanítása a gallikanizmustól abban különbözik, hogy a pápától megtagadott jogokat nem a világi hatóságokra, hanem a püspökökre akarja átruházni. Az egyetemes zsinatnak a pápa fölött való hatalmát s a placetum jogosultságát vallotta. Bár XIII. Kelemen már 1764-ben indexre tette művét, s Zaccharia 1767-ben, Ballerini 1768-ban megcáfolta, sőt a protestáns Lessinf a munkát „a fejedelmek felé való arcátlan hízelgés”-ként gúnyolta, a mű hatása igen nagy volt. A fejedelmek örömmel üdvözölték, s az emsi pontozatok és a jozefinizmus számára forráskönyvül használták. Kelemen Vencel trieri érsek erélyes fellépésére Hontheim végre 1778-ban visszavonta tévtanát és megbékült az Egyházzal. VI. Pius 1786. november 28-án kiadott „Super soliditate petrae” brévéjében ítélte el hivatalos formában Joseph Valentin Eybel bécsi kánonjogász „Was ist der Papst? – Mi a pápa?” című könyvét (1782), amely a febronianizmus elveit terjesztette.
Hermesianizmus: Georg Hermes, német hittudós (1775-1831) tanításának követői. A dogmatika tanára volt Münsterben, majd Bonnban. Kant és Fichte hatása alatt a teológiát racionalista szellemben művelte. A hittudomány kiindulópontja szerinte az abszolút kétely, a hit indítóoka a kinyilatkoztatott igazságok belső bizonyossága. Rendszerét XVI. Gergely elvetette (Dum acerbissimas bréve, 1835). Hermes az Egyházzal kibékülve halt meg.
Güntherianizmus: Anthon Günther, német hittudós (1783-1863) tanításának követői. Bécsi világi pap volt, Győrött szentelték pappá. Küzdött a panteizmus ellen, s az Egyház tanítását úgy akarta átdolgozni, hogy az vonzó legyen az Egyházon kívül álló keresztények előtt is. Ezért a dogmákat maradéktalanul az észelvekből akarta levezetni, s így súlyos tévedésekbe esett. Tanította a szükségszerű teremtést, a Szentháromságtanban a tritheizmust, s tagadta Krisztus két természetének személyi egységét. IX. Pius 1857-ben elítélte Günther iratait és tanait (Eximiam tuam bréve). Günther őszintén alávetette magát az ítéletnek. Módszerének nagy ellenfelei voltak Klemens, bonni tanár és Kleutgen jezsuita író.
Frohschammerianizmus: Jakob Frohschammer, racionalizmusra hajló katolikus bölcselő (1821-1893) tanításának követői. 1847-ben szentelték pappá, 1854-től a müncheni egyetemen először teológiai, aztán filozófiai tanár. Több műve indexre került. Racionalizmusát, a tudomány szabadságáról vallott tévtanát IX. Pius 1862-ben elítélte (Gravissimas inter levél). Frohschammer nem vetette alá magát az ítéletnek, így szuszpenzióba esett. Támadta a pápai csalatkozhatatlanságot is. 1877-ben tette közzé Die Phantasie als Grundprinzip des Weltprozesses (Fantázia, mint a világi folyamatok alapelve) című művét, mely a német szubjektivizmus mintájára az egész világfolyamatot a képzeletből vezeti le.

http://katolikus-honlap.hu/1502/zaby.htm