Liguori Szent Alfonz rövidke prédikációja arról az örökkévalóságról, amelyre épeszű ember nem vágyhat, divatjamúlt, ennélfogva nagyon aktuális gondolatokkal, kapcsolódva a Pünkösd utáni 21. vasárnap evangéliumához. JE

“És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását.” (Mt 18,34)

A mai evangéliumban azt olvassuk, hogy egy bizonyos szolgáról, aki rosszul intézte ura ügyeit, kiderült, hogy tízezer talentummal tartozik neki. Az ura követelte a fizetséget; de a szolga leborulva azt mondta: “Légy türelmes, és mindent kifizetek neked”. Ura megsajnálta, és elengedte az egész tartozást. Egyik szolgatársa, aki száz dénárral tartozott neki, türelmet kért, és megígérte, hogy az utolsó fillérig kifizeti; de a gonosz szolga börtönbe vetette. Amikor ura meghallotta ezt a szolgatársával szemben tanúsított kegyetlenséget, hívatta, és így szólt hozzá: “Megbocsátottam neked tízezer talentumot, de száz dénár adósságodért megtagadtad, hogy könyörületes légy szolgatársaddal. Ezután átadta őt a kínzásoknak, amíg meg nem fizette az egész adósságot. Nézzétek, szeretett testvéreim, ezekben az utolsó szavakban a bűnösök számára előkészített örök halál ítéletének leírását. Azzal, hogy bűnben halnak meg, Isten adósaiként halnak meg minden vétkükért; és mivel a másik életben nem tudnak semmiféle elégtételt nyújtani a korábbi bűneikért, örökre adósai maradnak az isteni igazságszolgáltatásnak, és örökké a pokolban kell szenvedniük. Erről a nyomorúságos örökkévalóságról fogok ma beszélni: figyeljetek rám figyelmesen.

1. Az örökkévalóság gondolata nagy gondolat, így nevezte Szent Ágoston: Magna cogitatio. A szent doktor szerint Isten azért tett minket keresztényekké, és azért oktatott minket a hit igazságaira, hogy az örökkévalóságra gondoljunk. “Azért vagyunk keresztények, hogy mindig az eljövendő világra gondoljunk”. Ez a gondolat űzött el a világból oly sok földi előkelőt, késztette őket arra, hogy lemondjanak minden gazdagságukról, és bezárkózzanak a kolostorba, hogy ott szegénységben és vezeklésben éljenek. Ez a gondolat oly sok fiatalembert küldött barlangokba és sivatagokba, és oly sok mártírt ösztönzött arra, hogy vállalja a kínokat és a halált, hogy megmentse lelkét az örökkévalóságra. “Hiszen ” – kiáltja Szent Pál – ” nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük.”. (Zsid 13, 14.) Ez a föld, drága szeretett keresztények, nem a mi hazánk; ez számunkra átjáróház, amelyen hamarosan át kell mennünk az örökkévalóság házába. “mert az ember elmegy örök hajlékába (Préd 12, 5.) Ebben az örökkévalóságban az igazak háza, amely a gyönyörök palotája, nagyon különbözik a bűnösök házától, amely a kínok tömlöce. E két ház valamelyikébe mindannyiunknak biztosan be kell mennie. “In hanc vel illam æternitatem”, mondja Szent Ambrus, “cadam necesse est.” (S. Amb., in Ps. CXVIII.) “Szükséges ebbe vagy abba az örökkévalóságba esnem”.

2. És ahová a lélek először megy, ott marad örökre. “Ha délnek dől a fa, vagy akár északnak, azon a helyen marad, ahová ledőlt.”. (Préd 11, 3.) Melyik oldalra esik a fa, ha kivágják? Arra az oldalra esik, amelyikre hajlik. Ti, testvéreim, melyik oldalra fogtok esni, amikor a halál kivágja életetek fáját? Arra az oldalra fogtok esni, amelyikre hajlotok. Ha dél felé hajlotok, azaz Isten kegyében lesztek, akkor örökké boldogok lesztek; de ha észak felé dőltök, akkor örökké nyomorultak lesztek. Nincs középút: vagy örökké boldogok lesztek a mennyben, vagy kétségbeesésben a pokolban. Mindnyájunknak meg kell halnunk, mondja Szent Bernát vagy más szerző (de Quat. Noviss.), de nem tudjuk, hogy a két örökkévalóság közül melyik lesz a sorsunk a halál után. “Necessi morem, post hæc autem dubia aeternitatis”.

3. Ez a bizonytalanság a saját örök sorsával kapcsolatban állandóan foglalkoztatta Dávidot: elűzte álmait, és mindig rettegésben tartotta. “Szememet ébren tartod, nyugtalan vagyok, beszélni sem tudok. A hajdani időkre gondolok, a régmúlt esztendők járnak eszemben.”. (Zsolt 77,5-6.) Mi bátorította a szenteket arra – mondja Szent Ciprián -, hogy olyan életet éljenek, amely folyamatos lemondások miatti szüntelen mártíromság volt? Az örökkévalóság gondolata volt, feleli, amely bátorságot adott nekik, hogy alávessék magukat ilyen szüntelen szigornak. Egy bizonyos szerzetes bezárkózott egy barlangba, és nem tett mást, mint állandóan azt kiáltotta: “örökkévalóság! örökkévalóság!”. A híres bűnös, akit Paphnutius apát térített meg, mindig az örökkévalóságot tartotta a szeme előtt, és azt mondogatta: “Ki biztosíthat engem a boldog örökkévalóságról, és arról, hogy nem fogok a nyomorúságos örökkévalóságba zuhanni”. Ugyanez a bizonytalanság tartotta Avellinói Szent Andrást utolsó leheletéig állandó rettegésben és könnyekben. Ezért szokta megkérdezni mindenkitől, akivel találkozott: “Mit gondolsz, üdvözülök vagy elkárhozom az örökkévalóságban?”.

4. Ó, bárcsak nekünk is mindig szemünk előtt lenne az örökkévalóság! Bizonyára nem kellene ennyire ragaszkodnunk a világhoz. “Quisquis in æternitatis disiderio figitur, nee prosperitate attollitur, nee adversitate quassatur: et dum nihil habet in mundo quod appetat, nihil est quod de mundo pertimescat.” (Az örökkévalóságot nem lehet elfelejteni.) Aki gondolatait az örökkévalóságra szegezi, azt nem lelkesíti a jólét, és nem keseríti el a csapás; mert mivel nincs mit kívánnia ezen a világon, nincs mitől félnie: csak a boldog örökkévalóságra vágyik, és csak a nyomorúságos örökkévalóságtól fél.” Egy bizonyos hölgy, aki nagyon ragaszkodott a világhoz, egy napon elment gyónni Avila atyához. Ő azt ajánlotta neki, hogy menjen haza, és gondolkodjon el ezen a két szón: mindig és soha. A nő engedelmeskedett, megvonta vonzalmát a világtól, és Istennek szentelte. Szent Ágoston azt mondja, hogy aki az örökkévalóságon gondolkodik, és nem tér meg Istenhez, annak vagy nincs hite, vagy elvesztette az eszét. “O æternitas! qui te cogitat, nec pœnitet, aut certo fidem non habet, aut si habet, cor non habet”. (In soliloq.) „Ó, örökkévalóság! aki rád gondol, és nem tart bűnbánatot, annak bizonyosan nincs hite, vagy elvesztette a szívét.” Ezért mondja Aranyszájú Szent János, hogy: „A pogányok azzal gyalázták a keresztényeket, hogy hazugok vagy bolondok: hazugok, ha azt mondják, hogy hisznek abban, amiben nem hisznek; bolondok, ha hisznek az örökkévalóságban és bűnt követnek el. “Exprobabant gentiles aut mendaces, aut stultos esse Christianos; mendaces si non crederent quod credere dicebant; stultos si credebant et peccabant”.

5. Jaj a bűnösöknek, mondja Arles-i Szent Cesarius; úgy lépnek be az örökkévalóságba, hogy nem tudnak róla; de a jajszavuk megkétszereződik, ha már beléptek az örökkévalóságba, és soha nem tudnak majd onnan kilépni. “Væ peccatoribus, ineognitam ingrediuntur“. Azok számára, akik a pokolba lépnek, az ajtó megnyílik a belépésre, de soha nem nyílik meg a távozásukra. “Nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” (Jel 1, 18.) Isten maga őrzi a pokol kulcsait, hogy megmutassa nekünk, hogy aki belép, annak nincs reménye arra, hogy valaha is kijuthat onnan. Aranyszájú Szent János írja, hogy a megátalkodott emberek elítélése az örökkévalóság oszlopába van vésve, így az soha nem vonható vissza. A pokolban nincs naptár; ott az éveket nem számolják. Szent Antoninusz azt mondja, hogy ha egy elkárhozott lélek hallaná, hogy annyi millió év után szabadul a pokolból, ahány vízcsepp van a tengerben vagy homokszem a földben, nagyobb örömöt érezne, mint egy halálra ítélt bűnöző, aki azt hallaná, hogy megkegyelmeztek neki, és az egész világ uralkodójává teszik! De nem! annyi évmillió év telik el, ahány vízcsepp van az óceánban, vagy porszem a földön, és az elkárhozottak pokla csak a kezdeténél tart. Mindezek az évmilliók végtelen sokszorosára fognak szorzódni, és a pokol újra kezdődik. De mi haszna van – mondja Szent Hiláriusz -, ha az örökkévalóságban éveket számolunk? Ahol a véget várjuk, ott kezdődik. “Ubi putas finem invenire, ibi incipit“. Szent Ágoston pedig azt mondja, “hogy a dolgok, amelyeknek vége van, nem hasonlíthatók az örökkévalósághoz”. (A 36. zsoltárban) Minden elkárhozott megelégedne azzal, ha ezt a szerződést kötné Istennel: – Uram, növeld kínjaimat, amennyire csak akarod; szabj nekik olyan távoli határidőt, amennyire csak akarod; de ha meghatározol egy időt, amikor megszűnnek, megelégszem. De nem, ez az idő sohasem érkezik el. “Az én végem“, mondják majd az elkárhozottak, “elpusztult.” (Siralmak 3, 18.) Akkor hát nincs vége a kárhozottak gyötrelmeinek? Nincs! az isteni igazságosság harsonája megszólal a pokol barlangjaiban, és folyamatosan emlékezteti a kárhozottakat, hogy az ő pokluk örökkévaló lesz, és soha nem lesz vége.

6. Ha a pokol nem lenne örökkévaló, akkor nem lenne ilyen rettenetes büntetés. Kempis Tamás azt mondja, hogy “minden, ami az idővel elmúlik, jelentéktelen és rövid“. Minden fájdalom, aminek vége van, nem nagyon borzasztó. Az embernek, aki fekélyektől vagy rák miatt szenved, alá kell vetnie magát a késnek vagy az érvágásnak: a fájdalom súlyos; de mivel hamarosan véget ér, elviselhető. De a három hónapig megszakítás nélkül tartó fogfájás elviselhetetlen. Ha valaki hat hónapig ugyanabban a testhelyzetben kénytelen lenne feküdni egy puha ágyon, vagy akár egy éven át éjjel-nappal ugyanazt a zenét vagy ugyanazt a komédiát hallgatni, mélabúba és csüggedésbe esne. Szegény vak bűnösök! Amikor a pokol fenyeget, azt mondják: “Ha oda kerülök, türelmesnek kell lennem.” De nem fogják ezt mondani, amikor majd belépnek a szenvedéseknek abba a régiójába, ahol nem ugyanazt a zenét vagy ugyanazt a komédiát hallgatva, nem ugyanabban a testhelyzetben fekve, vagy fogfájástól szenvedve, hanem minden kínt és minden rosszat együtt kell szenvedniük. “Gonoszságokat halmozok rájuk“. (MTörv, 33, 23?) És mindezeknek a kínoknak soha nem lesz vége.

7. Ezek soha nem fognak megszűnni, és a legkisebb mértékben sem fognak csökkenni. Az elkárhozottaknak örökké ugyanazt a tüzet, ugyanazt az Istentől való megfosztottságot, ugyanazt a szomorúságot, ugyanazt a kétségbeesést kell elszenvedniük. Igen, mondja Szent Ciprián, az örökkévalóságban nincs változás, mert a végzés megváltoztathatatlan. Ez a gondolat mérhetetlenül növeli szenvedéseiket, mert előre és minden pillanatban érezteti velük mindazt, amit az örökkévalóságban szenvedniük kell. A szentek boldogságának és a kárhozottak nyomorúságának e leírásában Dániel próféta ezt mondja: “Némelyek az örök életre ébrednek, mások pedig a gyalázatra, hogy mindig lássák azt“. (Dán 12, 2.) Ők mindig látni fogják boldogtalan örökkévalóságukat. Ut videant semper. Így az örökkévalóság nemcsak a jelen fájdalmaival kínozza az elkárhozottak mindegyikét, hanem minden jövőbeli szenvedésével is, amelyek örökkévalóak.

8. Ezek nem teológusok közötti vitatott vélemények; ezek a hit dogmái, amelyek a szentírásban világosan kinyilatkoztatottak. “Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre“. (Mt 25, 41.) Néhányan azt mondják majd: a tűz, de nem a kárhozottak büntetése örökkévaló. Ez a hitetlenek beszéde, ami ostobaság. Mi másért tenné Isten ezt a tüzet örökkévalóvá, mint azért, hogy a kárhozottakat, akik halhatatlanok, megbüntesse? De hogy minden kétséget eloszlassunk, a Szentírás sok más helyen azt mondja, hogy nemcsak a tűz, hanem a kárhozottak büntetése is örökkévaló. “És ezek” – mondja Jézus Krisztus – “örök büntetésre mennek“. (Mt 25, 46.) Ismét Szent Márknál olvassuk: “Ahol a féreg nem hal meg, és a tűz nem ki alszik“. (Mk 9, 43.) Szent János azt mondja: “És gyötrelmeik füstje felszáll örökkön-örökké“. (Jel 16,11.) “Akik“, mondja Szent Pál, “örök büntetést szenvednek a pusztulásban”. (2 Thessz 1, 9).

9. Egy másik hitetlen azt fogja kérdezni: Hogyan büntethetne Isten jogosan örök kínokkal egy olyan bűnt, amely csak egy pillanatig tart? Azt válaszolom, hogy egy bűn súlyosságát nem az időtartamával, hanem gonoszságának nagyságával mérik. A halálos bűn gonoszsága, ahogy Szent Tamás mondja, végtelen. (1, 2, q. 87, art. 4.) Ezért a kárhozottak végtelen büntetést érdemelnek; és mivel egy teremtmény nem képes végtelenül erős fájdalmakat elszenvedni, Isten, ahogy a szent doktor mondja, a kárhozottak büntetését azáltal teszi végtelenné, hogy örökkévalóvá teszi. Továbbá igazságos, hogy amíg a bűnös a bűnében marad, addig a büntetés, amelyet megérdemel, folytatódjék. És ezért, ahogyan a szentek erénye a mennyben jutalmat kap, mert örökké tart, úgy a pokolban a kárhozottak bűne is, mert örökké tart, örökké tartó kínokkal büntetendő. “Quia non recipit causæ remedium”, mondja Eusebius Emissenus, “carebit fine supplicium“. Perverz akaratuk oka továbbra is fennáll: ezért büntetésüknek soha nem lesz vége. Az elkárhozottak olyan makacsul ragaszkodnak bűneikhez, hogy még ha Isten bocsánatot kínálna is, az iránta érzett gyűlöletük miatt visszautasítanák azt. Jeremiás próféta az elkárhozottak nevében mondja: “Miért nem szűnik meg fájdalmam, és a sebem miért nem akar meggyógyulni?” (Jer 15,18.) Sebem, mondják, gyógyíthatatlan, mert nem akarom, hogy meggyógyuljon. Nos, hogyan gyógyíthatná meg Isten a perverz akaratuk okozta sebet, amikor ők visszautasítanák az orvosságot, ha felajánlanák nekik? Ezért nevezik a megátalkodottak büntetését kardnak, bosszúnak, amely visszavonhatatlan. “S minden ember megtudja, hogy én, az Úr rántottam ki a kardot hüvelyéből, úgyhogy többé nem tér oda vissza.” (Ez 21,10.)

10. A halált, amely ebben az életben oly rettenetes, a pokolban a kárhozottak kívánják; de soha nem találják meg. “Azokban a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják meg, és vágyódni fognak a halál után, de a halál futni fog előlük.” (Jel 9,6.) Örök pusztulásuk orvoslására azt kívánnák, hogy kiirtassanak és elpusztuljanak. De “nincs bennük a pusztulás mérge”. (Bölcs 1, 14.) Ha egy halálra ítélt embert nem fosztanak meg az életétől a fejsze első csapásával, kínszenvedése szánalomra készteti az embereket. Nyomorult elkárhozott lelkek! Folyamatos halálban élnek a pokol fájdalmai közepette: a halál minden kínt felgerjeszt bennük, de nem ad nekik gyógyírt az élet elvételével. “Prima mors – mondja Szent Ágoston – animam nolentem pellit de corpore, secunda mors nolentem tenet in corpore. ” Az első halál kiűzi a testből a bűnös lelkét, aki nem akar meghalni: de a második halál, vagyis az örök halál a testben tartja a halni akaró lelket. “Mint a juh, úgy terelődnek az alvilágba, a halál legelteti őket (Zsolt 49, 14) A juhok a táplálkozás során megeszik a fűszálakat, de a gyökeret érintetlenül hagyják; ezért a fű nem pusztul el, hanem újra kinő. Így bánik a halál a kárhozottakkal; fájdalommal gyötri őket, de megkíméli az életüket, amit a szenvedés gyökerének nevezhetünk.

11. De ha ezeknek a nyomorult lelkeknek nincs esélyük a pokolból való szabadulásra, talán legalább azzal a reménnyel áltathatják magukat, hogy Isten egy napon talán megsajnálja őket, és megszabadítja őket kínjaiktól? Nem: a pokolban nincs megtévesztés, nincs áltatás, nincs talán; az elkárhozottak éppoly biztosak Isten létezésében, mint abban, hogy pokluknak nem lesz vége. “Így cselekedtél, s mivel én hallgattam, azt hitted, hogy olyan vagyok, mint te. Pedig perbeszállok veled és mindezt felhozom ellened.” (Zsolt 50,21.) Örökké szemük előtt látják majd bűneiket és örök kárhozatuk ítéletét. “És a te orcád elé állítom“.

12. Fontoljuk meg, legkedvesebb testvéreim, és örök üdvösségünk ügye legyen minden gondunk kizárólagos tárgya. “Az ügy, amelyért küzdünk“, mondja Szent Eucharius, “az örökkévalóság”. Az örökkévalóság kérdése: az a kérdés, hogy üdvözülünk-e, és örökké boldogok leszünk-e a gyönyörök városában, vagy elkárhozunk, és örökre a tűzverembe leszünk-e zárva. Ez nem egy kis jelentőségű ügy; ez a legnagyobb és örökkévaló jelentőségű ügy számunkra. Amikor Mórus Szent Tamást VIII. Henrik halálra ítélte, felesége, Louisa elment hozzá, hogy rávegye, engedelmeskedjen a királyi parancsnak. Mondd, Louisa – felelte a szent ember -, hány évre számíthatok én még ebben az életben, aki már ennyire öreg vagyok? Talán – mondta a nő – húsz évig is élhetsz. Ó, bolond asszony – kiáltott fel a férfi -, azt akarod, hogy húsz évnyi életért örökké tartó gyötrelmekre ítéljem a lelkemet?

13. Ó, Istenem! A keresztények hisznek a pokol létezésében, és bűnt követnek el! Kedves testvéreim, ne legyünk mi is bolondok, mint oly sokan, akik most a pokolban sírnak. Nyomorult lények! Mi hasznuk van most mindazokból az örömökből, amelyeket ebben az életben élveztek? A gazdagokról és a szegényekről szólva Aranyszájú Szent János azt mondta: “Boldogtalan boldogság, amely a gazdagokat az örökkévaló boldogtalanságba sodorta! Ó, boldog boldogtalanság, mely a szegényeket az örökkévalóság boldogságába vitte!” A szentek azért temették el magukat élve ebben az életben, hogy haláluk után ne a pokolban találják magukat örökre eltemetve. Ha az örökkévalóság kétséges dolog lenne, még akkor is minden erőnkkel azon kellene fáradoznunk, hogy megmeneküljünk a kínok örökkévalóságától; de nem, ez nem kétséges dolog; ez a hit igazsága, hogy ezen élet után mindannyiunknak az örökkévalóságba kell mennie, hogy örökké a dicsőségben vagy örökké a kétségbeesésben legyen. Szent Teréz azt mondja, hogy a hit hiánya miatt veszik el oly sok keresztény. Élesszük hitünket a Hitvallás szavaival az örök életről, éltessük hitünket, és emlékezzünk arra, hogy van egy másik élet, amely soha nem ér véget; és fogadjunk el minden szükséges eszközt, hogy biztosítsuk a boldog örökkévalóságot. Tegyünk meg mindent, és adjunk fel mindent; ha szükséges, hagyjuk el a világot, hogy biztosítsuk az örök boldogságot. Amikor az örökkévalóság a tét, semmilyen biztonság(ra törekvés) nem lehet túl nagy. “Nulla nimia securitas”, mondja Szent Bernát, “ubi periclitatur æternitas“.

https://invocabo.wordpress.com/2021/10/21/a-nem-vagyott-orokkevalosag/