Részletek „Az utolsó pápa” (Windswept House) című mű prológusából
1960. február
A pápa és a tanácsadói között zajló megbeszélések napirendjén még soha
nem szerepelt ennél ígéretesebb vállalkozás és fontosabb vatikáni ügy,
mint az 1960-as év ezen februári napján.
A pápa a tőle
megszokott közvetlenséggel avatta be gondjába a pápai lakosztályban
megjelent férfiakat, legfontosabb bíborosai közül legalább egy tucatot,
néhány püspököt és az államtitkárság pár munkatársát. Két portugál
tolmács is a rendelkezésére állott. „Döntést kell hoznunk”, mondta a
pápa tanácsadóinak, „és úgy határoztunk, hogy ezt nem egyedül tesszük”. A
vita tárgyát egy időközben világhíressé vált levél képezi. A levél
története mindenki számára ismert, ezért nem kell külön beszélni róla,
tette hozzá a pápa.
Lucia,
az egyetlen még életben levő fatimai látnok szerint a Szűzanya
követelése az volt, hogy „az 1960-as év pápája” hozza nyilvánosságra a
harmadik fatimai titkot, és hogy ugyanez a pápa „Oroszországot” ajánlja
fel az ő Szeplőtelen Szívének. Ezt a felajánlást a világ összes püspöke
saját egyházmegyéjében ugyanazon a napon, ugyanazon szavakkal hajtsa
végre. Lucia szerint a Szűzanya azt ígérte, hogy „Oroszország” e
felajánlás megtörténte után megtér és többé nem jelent fenyegetést a
világ számára. Ha viszont az 1960-as év pápája nem teljesíti e kérését,
akkor Oroszország az egész világon elterjeszti tévtanait, melynek
szenvedés és rombolás lesz a következménye, és az Egyház hite olyannyira
elfajzik, hogy „a hit dogmája” csak egyedül Portugáliában marad meg
csorbítatlanul.
„Amit ma
reggel elsőként el kell intéznünk – a jó pápa e szavak alatt felvett egy
borítékot az asztalról – kézenfekvő.” Tanácsadói nyugtalanok lettek;
most fogták fel, hogy Lucia titkos levelének privát felolvasására
gyűltek össze. Nem volt túlzás azt állítani, hogy néhány tucat-millió
ember az egész világon arra várt, hogy „az 1960-as év pápája” megtartja
szavát, és feltárja a harmadik titkot, és meghajol a Szűzanya kérése
előtt. Mikor a pápa megbizonyosodott róla, hogy a jelenlevők felfogták,
mit ért „privát” alatt, a levelet átnyújtotta a tolmácsoknak, akik a
titkos szöveget szó szerint olaszra fordítva olvasták fel.
Mikor befejezték az olvasást, a pápa a döntést, melyet nem óhajtott
egyedül meghozni, vitára bocsátotta. „Be kell vallanunk, hogy 1959.
augusztusa óta kényes tárgyalásokat folytatunk a Szovjetunióval. Az a
célunk, hogy a Szovjetunió ortodox egyházából legalább két prelátus
vegyen részt a mi zsinatunkon.” János pápa mindig hangsúlyozta, hogy a
küszöbön álló II. Vatikáni Zsinatot „a mi zsinatunknak” tartja.
Mit tegyen hát, kérdezte Őszentsége, akit a Gondviselés „a 60-as év
pápájának” választott. Ha engedelmeskedik annak, amit Lucia nővér a
Menny Királynője egyértelmű utasításának nevezett – ha ő és püspökei az
egész világon nyilvánosan, hivatalosan kijelentik, hogy Oroszország sok
veszedelmes tévtant követ –, akkor ez a Szovjetunió felé indított
kezdeményezéseinek végét jelenti. De eltekintve azon hő reményétől, hogy
az orosz ortodox egyház képviselői is részt vegyenek a zsinaton: ha
hivatalának és hierarchiájának egész tekintélyét felhasználná, hogy a
Szűzanya kívánságát teljesítse, az egyet jelentene a Szovjetunió és
marxista diktátorának, Hruscsovnak bűnözőként való megbélyegzésével. És
akkor a szovjetek haragjukban nem vennének elégtételt? Nem lenne akkor a
pápa felelős az üldözések újabb hullámának – milliónyi ember erőszakos
halálának – mindenütt a Szovjetunióban és ennek szatellit államaiban?
Hogy gondjait aláhúzza, Őszentsége újra felolvastatta a levél egyik
szakaszát. Az arcok mindegyikén látta felvillanni a megértést – és
néhányban az ijedtséget. Ha a harmadik titok kulcsfontosságú szakaszát e
szobában mindenki ilyen könnyen megértette, kérdezte magától a pápa, a
szovjetek nem fogják ugyanilyen könnyen megérteni? Nem tekintenék
stratégiai információnak, mely a szabad világgal szemben óriási előnyt
teremtene számukra?
Minden világos volt: a titok nyilvánosságra
hozatala mindenütt heves reakciókat váltana ki. A barátságos
kormányokat mélységesen nyugtalanítaná. A szovjetek egyfelől
kirekesztettek lennének, másfelől stratégiailag kedvezményezettek. A
döntésnek, melyet a pápának meg kellett hoznia, alapvető geopolitikai
jelentősége volt.
Senki
sem kételkedett Lucia nővér jószándékában. De néhány tanácsadó arra
emlékeztetett, hogy csaknem 20 év telt el 1917 azon napja, amikor Lucia a
Szent Szűz szavait hallotta, és ama nap között, amikor a harmadik titok
szövegét lejegyezte. [Lúcia nővér 1944. január 3-án tett eleget a helyi
püspök kérésének, és írta le a titkot; a levelet március 1-jével
keltezte.] Milyen garanciája van a Szentatyának arra, hogy az eltelt idő
nem homályosította el Lucia nővér emlékezetét? És mekkora a garancia
arra, hogy három parasztgyerek, kik közül a legidősebb sem volt több 11
évesnél, egy ilyen komplikált üzenetet lelkiismeretesen adtak tovább?
Nem lehet itt a gyermeki fantázia szülöttéről beszélni? Nem lehet valami
egészen másról szó, ami az igazságot elferdítette? A spanyol
polgárháborúban szovjet csapatok is részt vettek, nem lehet, hogy Lucia,
aki alig pár kilométerre lakott a spanyol határtól, a szovjetektől való
félelmét fejezte ki a levélben?
A jelenlevő férfiak között
mindössze egy ember – egy német jezsuita, aki XII: Pius pápa barátja és
gyóntatója volt [Augustin Bea bíboros 1881-1968] – nem hallgatott az
isteni beavatkozás szerepének ilyen nagyfokú lebecsmérlése hallatán. Egy
dolog, ha világi kormányok miniszterei áldozzák fel a hit gyakorlati
jelentőségét. De ilyesmit a Szentatyának tanácsot adó egyházi emberek
aligha tehetnek.
„A döntés, amit hoznunk kell – érvelt a
jezsuita – egyszerű és első látásra világos. Vagy elfogadjuk ezt a
levelet, meghajlunk a szó szerinti szöveg alatt és bevárjuk a
következményeket. Vagy komolyan kétségbe vonjuk a tartalmát. Mindent
elfelejtünk. A levelet történelmi reliktumként kezeljük, és nem veszünk
róla többet tudomást; és úgy viselkedünk tovább, mint eddig, és szabad
elhatározásunkból lemondunk egy különös védelemről. Mindazonáltal,
akármelyik variáns mellett döntünk is, abban az itt jelenlevők közül
senki ne kételkedjen, hogy mi itt most az egész emberiség sorsáról
beszélünk.”
1963. június
A bukott arkangyal, Lucifer intronizációja a római katolikus
citadellában 1963. június 29-én zajlott le: nagyon is megfelelő dátum
egy történelmi ígéret beteljesítésére. Miként e szertartás minden híve
tudta, a sátánizmus hagyománya már régen megjövendölte, hogy a fejedelem
ideje abban a pillanatban jön el, amikor egy pápa Pál apostol nevét
veszi fel. Ez az előfeltétel – jel az aratás beköszöntének idejéhez –
nyolc nappal korábban Péter legújabb utódának megválasztásával teljesült
be.
A konklávé vége óta nagyon kevés idő maradt az
előkészületekre, melyeket el kellett végezni, de a legmagasabb tanács
mégis úgy döntött, hogy a fejedelem trónra emelésének nincs kedvezőbb
időpontja, mint éppen a citadella két vezérének, Péternek és Pálnak az
ünnepe. És e szertartásra nem lehetett alkalmasabb helyet választani,
mint Szent Pál kápolnáját, mely nagyon közel fekszik a pápa
lakosztályához. [Cappella Paulina]
Az előkészületek nehézségei a szertartás természetéből fakadtak. A
Vatikán azon kerületében, ahol a kápolnák eme gyöngye állt, a biztonsági
intézkedések olyan szigorúak voltak, hogy a szertartás végrehajtásához
szükséges előkészületek nem kerülhették el a leleplezést. Ugyanakkor, ha
a célt mégis el akarták érni – ha a fejedelem lejövetelének valóban az
aratás napján kell megtörténnie – akkor a keresztút minden stációját az
ellentétébe kellett fordítani. A szentet profanizálni kellett, a profánt
fel kellett magasztalni, a névtelen „vacak alak” [németül: Schwächling]
kereszten történt önfeláldozásának vértelen bemutatását a névtelen alak
méltóságának magasztos és véres meggyalázásával kellett helyettesíteni.
A bűnnek ártatlansággá kellett lennie, a fájdalmat örömként kellett
érezni; a kegyelemnek, megbánásnak, megbocsátásnak az ellentétek
orgiájaként kellett eltűnnie. És mindezt hiba nélkül kellett
végrehajtani. A történések sorrendjét, a szavak hangsúlyozását, a
cselekmények tartalmát, mindezt össze kellett szerkeszteni a
szentségtörés tökéletes megrendezéséhez, az aljasság végleges
rituáléjához.
Az egész
kényes affért a fejedelem bizalmas római őrének tapasztalt kezeibe
helyezték. Mint a római Egyház művészi szertartásainak mestere, ez a
gránitarcú, élesnyelvű prelátus a sötétség és tűz szertarásának, mely a
fejedelemnek kijárt, szintén kiváló mestere volt. E szertartások
mindegyikének közvetlen célja, ezt tudta a prelátus, a „reménytelenség
iszonyatának” tisztelete volt. Most azonban volt egy további cél is,
nevezetesen a névtelen „vacak alak” védőbástyájának a megrendítése, a
„vacak alak” fellegvárának az elfoglalása az aratás idejére, a fejedelem
fellegvárba való bevonulásának minden ellenállással szembeni
keresztülvitele, a citadella régi őrének a kiszorítása és a „vacak alak”
által rábízott minden kulcs kézrekerítése.
A prelátus erélyesen és határozottan fogott a probléma megoldásához.
Olyan segédeszközöket, melyek nem keltenek feltűnést, mint például a
fekete gyertyákat, a pentagrammát nyugodtan a római szertartások
kellékeiként lehetett beállítani, de más kultikus tárgyakra ez nem
vonatkozott. Tehát szerveznie kellett egy párhuzamos intronizációt is.
Tudta, hogy egy azonos időben lezajló párhuzamos szertartással az erre
felhatalmazott „cél” kápolnában a testvérek képesek lesznek ugyanazt az
eredményt elérni, mintha a trónra emelés szertartásának minden részlete
egyetlen kápolnában zajlana le. Mert, ha mindkét helyszín összes
résztvevője a római kápolnában folyó rendezvény minden egyes elemére
egyszerre „céloz”, a „célben” zajló esemény a kívánt módon alakul majd. A
résztvevők élő akarata és tevékeny értelme a fejedelem egy céljára
koncentrálva, képes áthidalni a két kápolna között fennálló távolságot.
Egy olyan tapasztalt embernek, mint a római őrnek, nem esett
nehezére a „célzó” kápolna kiválasztása: ez mindössze egy az USA-ba menő
telefonhívásába került. Az évek során e világ fejedelmének római hívei a
szívek hibátlan együttdobbanását és az akarat teljes összhangját
alakították ki az őr egyik amerikai barátjával, „Leo”-val, a
Dél-Karolina-i kápolna püspökével. [Who’sWho szerint: Leo = John Russell
1897 –1993, Richmond püspöke].
Az elmúlt jó 40 évben, mióta
Leo felépítette kápolnáját, a köré csoportosuló híveinek száma és
társadalmi rangja, szertartásainak felülmúlhatatlan szentségtörése és
gyakori és készséges együttműködése mindazokkal, akik álláspontját és
végső célját osztották, olyannyira ékes bizonyítékát adták kimagasló
képességeinek, hogy háza a fejedelem híveinek körében egyenesen az USA
anyakápolnájának számított.
A hír, hogy egy ilyen jelentős
esemény, mint a fejedelemnek a római fellegvár szívében végbemenő
intronizációja számára az ő kápolnáját szemelték ki a „célzó” kápolna
szerepére, nagy megtiszteltetést jelentett Leo számára. Mellette szólt
az is, hogy a szertartásban való kifejezett jártassága és tapasztalata
sok időt takarított meg. Például nem volt szükség arra, hogy azon
kontradiktórius elvek ismeretét, melyeken az arkangyal imádata alapult,
vizsgálat alá vessék. Kétség sem fért hozzá, hogy Leo eme utolsó
csatában – mely véget akar vetni a római katolikus Egyház, mint pápai
intézmény létének (ami a névtelen „vacak alak” által való megalapítása
óta volt) – minden kívánságnak meg fog felelni. Senkinek nem kellett
elmagyaráznia neki, hogy a legfelsőbb cél nem a római katolikus
szervezet direkt likvidálása volt. Leo megértette, hogy ez mennyire buta
és időtrabló cél volna. Sokkal ésszerűbb ezt a szervezetet valami
tényleg hasznos dologgá átváltoztatni, minden emberi nagyszerű,
világméretű rendjébe asszimilálni és ezzel egybeolvasztani, a humán – és
csak humán – célok széles spektrumához kötni.
A római őrnek és az amerikai püspöknek tehát, mint lelki rokonoknak és
szakértőknek, a kettős szertartás ügyében csak a résztvevők listájára és
a rubrikák kellékeire kellett koncentrálniuk. A római kápolna
résztvevői magas rangú klerikusokból, és olyan laikusokból állt, akiknek
szava mértékadó volt, ők voltak a fejedelemnek a fellegvárban élő
valódi szolgái. Néhányukat az évtizedek során a római falanxból
keresték, választották és képezték ki és léptették elő. Mások az új
generációt képviselték, mely feladatának tartotta a fejedelem terveit az
elkövetkezendő évtizedekben tovább folytatni. Mindannyian megértették
annak szükségességét, hogy nem szabad lelepleződniük, hiszen a törvény, a szabály kimondja, hogy „a holnapunk bizonyosságát az a meggyőződésünk adja, hogy ma nem létezünk”.
Az amerikai kápolna meghívottjai – férfiak és nők, akik a gazdasági
és társadalmi életben, a kormányokban nyomot hagytak – minden
tekintetben nagy benyomást keltettek, úgy ahogy azt a római őr elvárta.
De az áldozat, mondta őkegyelmessége, a püspök – egy gyerek, az lesz
majd az igazi díj az ártatlanság meggyalázása számára.
A két kápolnában a szertartásokat a legaprólékosabb módon szinkronba
kellett hozni. Ha minden résztvevő pontosan tartja magát az
előírásokhoz, akkor a fejedelem végre bosszút állhat a „vacak alakon”,
az ellenségen, aki kegyelemmel teljesként vonult át az évszázadokon. Az
intronizáció tökéletes álcát teremt, átláthatatlant és
bársonyosan puhát, hogy a fejedelmet a római fellegvár hivatalos egyházi
közösségében elbujtassák. A sötétben lezajló trónra-emelés a fejedelem
számára jobban, mint bármikor eddig, lehetővé fogja tenni, hogy a
sötétséget kiárassza; ami barátot vagy ellenséget egyformán érinteni
fogja. Akaratának komorsága olyan fundamentális lesz, hogy a fellegvár
létének tényleges célját: a névtelen állandó tiszteletét, alá fogja
ásni. Végül a kecske elűzi a bárányt és a fellegvár birtokába kerül. És a fejedelem ama ház – a HÁZ mint olyan – tulajdonosává teszi magát, mely nem az övé.
[Ezután következik a szertartások részletes leírása, ami olyan szörnyűséges, hogy még elolvasni se lehet, hát még lefordítani.]
A fejedelem trónra ültetése a fellegvárban csaknem befejeződött. Már
csak a felhatalmazás, az utasítások és a tanúságtétel hiányzott. Az őr
felnézett az oltárról és barátságtalan tekintetet vetett a nemzetközi
küldöttre, akinek bőrtáskájában a felhatalmazást és az utasításokat
tartalmazó levél volt. Mindnyájan végignézték, ahogy a küldött az
oltárhoz ment, a táskából kivette a levelet, és erős akcentussal
felolvasta a felhatalmazást.
„A gyülekezet és a szentséges
öregek megbízásából ezt a kápolnát e pillanattól fogva a belső kápolnává
nevezem ki, hatalmazom és szentelem, a fejedelem jogos, megszerzett és
tulajdonba vett kápolnájává, akit mi emberi sorsunk uraként és
mestereként intronizáltunk. Bárkit is választanak eme belső
kápolna segítségével a Péter-hivatal utolsó utódává, annak hivatali
esküje szerint magát és mindazt, amit tesz, az Egy – aki az embereknek a
földön és mindenütt az emberi kozmoszban otthont készít – szófogadó
eszközévé és összeesküvőjévé kell szentelnie. A régi ellenségeskedést barátsággá,
türelemmé és alkalmazkodássá kell változtatnia, mely a születés, a
nevelés, a munka, a pénzügy, a kereskedelem, az ipar, az oktatás, a
kultúra, az élet és az életnemzés, a halál és a halálhoz való kapcsolat
számára mintaként szolgál. Így lesz az emberiség új korszaka kialakítva.” „Úgy legyen!”
A rituálé következő pontja, a rendelkezések, valójában a hűség esküvel
megerősített megszegését jelentették, mellyel a Pál-kápolnában jelenlevő
klerikusok – bíborosok, püspökök, monsignores – beleegyezésüket és
eltökéltségüket fejezték ki a felszentelés szentségének (a pap-szentelés
szentségének, amihez egykor kegyelmet és hatalmat kaptak) a
meggyalázására.
A nemzetközi küldött jel gyanánt felemelte a
bal kezét: „Esküdtök itt mindannyian, miután a felhatalmazást
hallottátok, hogy a benne foglaltaknak ünnepélyesen, fenntartás és
ellenvetés nélkül, készségesen, egyértelműen és haladéktalanul eleget
tesztek?”
„Esküszünk!”
„Esküszik közületek mindenki ünnepélyesen, hogy hivatalotok gyakorlásában kizárólag az ember egyetlen egyházának céljait szolgáljátok?”
„Ünnepélyesen esküszünk!”
„Közületek mindenki kész ezt az egybehangzó akaratot saját vérével
megpecsételni, hogy Lucifer megbüntessen benneteket, ha hűtlenek
lennétek neki tett eskütökhöz?”
„Hajlandók és készek vagyunk!”
„közületek mindenki korlátlanul beleegyezik abba, hogy ezen eskü
által a lelketek feletti uralom és a lelketekre való igény a régi
ellenségtől, a „vacak alaktól” uratok, Lucifer mindenható kezébe menjen
át?”
„Egyetértünk.”
Ezután a rituálé utolsó szakaszának, a tanúságtételnek pillanata jött
el. A küldött miközben mindkét dokumentum előtte feküdt az oltáron, bal
kezét kinyújtotta az őr felé, aki egy arany tűvel megszúrta a küldött
hüvelykujjának begyét, majd annak véres ujjlenyomatát a felhatalmazás
szövegén a küldött neve mellé nyomta. A többiek utánozták őket. Mikor
minden résztvevő végzett, a Cappella Paulina-ban megszólalt egy kis
harang, amit az amerikai kápolna harangja kísért. Ezután mindkét helyen
egy időben felhangzott a záróének.
(A két fotón Joseph Louis Bernardin (1928 – 1996), Chicago érseke
látható, aki a dél-karolinai szertartáson diakónusként vett részt. Az
interneten - és a könyvben - érdekes dolgokat lehet olvasni viselt
dolgairól. Még megélte a könyv megjelenését.)
(A cikkel kapcsolatban lásd a honlap következő
kommentárját)
