Úrnapjára időzítve jelent meg Arthur Roche érsek, kinevezett bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusának interjúja, amelyben a liturgikus háborúskodások kapcsán, a Traditionis Custodes védelmében ezt mondta:

„Tehát mindaz, ami történik, az az 1962-es Misekönyv korábbi liturgiájának a szabályozása azáltal, hogy leállítják annak a népszerűsítését, mert világos volt, hogy a zsinat, a zsinat püspökei a Szentlélek ihletése alatt egy új liturgiát terjesztettek elő az Egyház életéért, az Egyház életképességéért. És ez valóban nagyon fontos. És ennek ellenállni, az valami olyasmi, ami tényleg nagyon komoly dolog.”

A szöveg desztillált üzenetei ezek:

A./ a novus ordo valójában új mise – ennyit a folyamatosságról, a kontinuitás hermeneutikájáról, a szerves fejlődésről. Az új liturgia nem a római hagyományból következő, abból fakadó szentmise, de legalább már nem is lépnek fel ezzel az igénnyel.

B./ a zsinat, a zsinat püspökei terjesztették elő – az új liturgia alapja tehát a zsinati atyák akarata. Milyen kár, hogy ennek az akaratnak nem található meg írott nyoma a zsinati dokumentumokban…

C./ az Egyház életéért, életképességért volt rá szükség – ez az a csodás életképesség, amelynek még Franciscus szerint sem látszanak a jelei, pontosabban ennek az ellenkezője látszik.

D./ a Szentlélek sugallta – bár nem a zsinattól és a zsinati atyáktól eredt az új liturgia igénye, de Roche szerint eme nem létező igényüknek írott forrással sem igazolható artikulálásában mégis a Szentlélek ihletése alatt álltak. Csodás.

Mindegyik állításnak könyvtárnyi cáfolata van, meg amúgy is próbálom tartani magam a „halottakról vagy jót, vagy semmit” alapelvéhez, ezért az első háromról most mélyebben nem szólnék. De a negyedik állítás Úrnapján különösen mellbevágó.

Arthur Roche, akinek állítólagos korábbi „konzervatív” nézetei előmenetelének nagyobb olajozottságára jótékonyan rendeződtek irányba az aktuális széljárásnak megfelelően, népszerűsítő, nyílt összefoglalását és egyértelmű kifejezését adja mindannak, amit eddig leplezni és sminkelni próbáltak. Mivel Úrnapjához igazították e fontos interjú megjelenését, kézenfekvő ennek kapcsán összehasonlítást tenni a régi és új között. Hogy nyilvánvalóvá váljék a Szentlélek működése…

759 éve IV. Orbán pápa ezekben a napokban látta meg azt a korporálét, amelyre az Oltáriszentségből kicsorduló vér csöppent, elűzve a kételyt a miséző pap szívéből, majd ennek nyomán keresztények millióinak szívéből. A pápa ennek kapcsán egy új ünnepet rendelt el, az Úr Szent Testének és Vérének ünnepét, azaz az Úrnapját, és Aquinói Szent Tamást kérte fel az új ünnep vonatkozó liturgikus szövegeinek összeállítására. (Ha nem lenne méltatlan gyalázkodás, mondhatnánk, hogy ő volt Bugnini 13. századi megfelelője az új ünnep liturgikus megfogalmazásában)

Új ünnep, amit a pápa minden előzmény nélkül elrendelt? Ex nihilo?! Na, ugye! Miért lenne akkor probléma, ha mindent újraírunk? Itt a precedens: korábban is megtették már. Ha akkor volt a pápának joga egy ilyen ünnep elrendelésére, most miért ne lenne? Ha feltételezhető, hogy akkor a Szentlélek vezetése alatt történt mindez, miért gondoljuk, hogy a zsinat utáninál nem a Szentlélek vezette a zsinati(nak nevezett mostoha)atyáinkat? Mi a különbség a két dolog között?

Különösebb mélyenszántó elemzés helyett két szempontot ajánlok megfontolásra: az Egyház Lélektől vezetettsége többek között a szerves növekedésben nyilvánul meg: ahogy a fa növekszik, egyre nagyobb törzset, ágakat és lombot növesztve, minden újabb ág és levél élete a korábban kifejlődött részekkel harmóniában van, azoktól függ. Nem növekedhet egy új ág, levél, netán törzs az előzményektől függetlenül, csak úgy, a levegőben. A másik szempont a pápai hivatallal kapcsolatos: a pápa őre és nem ura a hitletéteménynek, kertész, aki felügyeli a növekedést. Ez azt jelenti, hogy nem hozhat létre olyan ágat és levelet, amely nem következik a törzsből, de lemetszhet olyant, ami nem odavaló, és segíthet olyant jobban növekedni, ami kifejlődve az egész fa javára szolgál.

IV. Orbán pápa pontosan ezt tette. Az ünnepet elrendelő Transiturus bulla nem szól a csodáról, mint az ünnep elrendelésének okáról (bár ez a csoda is közrejátszhatott abban), beszél viszont arról, hogy az ünnep elrendelésének célja megzavarni a „hitetlenséget és az eretnekek őrültségét”, akik tagadják az Oltáriszentség valóságát. Ez a “megzavarás” a valóságos jelenlétbe vetett hit megerősödése révén valósult meg. Tehát igaz pásztorhoz illő cselekedet volt: a pápa látta, hogy szükséges az Oltáriszentség valóságába vetett hit megerősítése a világgal szemben, és megtette azt, ami szükséges volt ehhez, ezáltal hangsúlyosabbá, jobban láthatóvá téve, hogy az Egyház megerősödjék hitében, a világ pedig ennek láttán „zavarodjon meg”, vagy, ha úgy tetszik: pukkadjon meg.

Mi van ezzel szemben a zsinat utáni liturgikus reformnál? Roche érsek Jungmann SJ munkásságát összefoglalva, annak rövid velejeként állítja ebben az interjúban, hogy „az évszázadok során a misét úgy változtatták meg, hogy megfeleljen a kor igényeinek.” Mondhatnánk erre, hogy „nem ezt mondta, Feri!”, de valójában mégis jó ez a megjegyzés arra, hogy megmutassa a Roche-félék alapállását, a reform igazi okát: meggyőződésük, hogy jogos törekvés alkalmazkodni a világ igényeihez.

A kor igényeit másképpen a kor kihívásainak, a modern ember igényeinek és mai szükségleteknek is nevezik, és amikor ennek akarják az örök igazságot megfeleltetni, valójában azt idomítják a világhoz. Ezáltal viszont nem „a hitetlenséget és az eretnekek őrültségét” zavarják meg, hanem a hívő katolikusokat. Vajon miért cél ez? Mert „ők ebből a világból valók, azért e szerint a világ szerint beszélnek, és a világ hallgat rájuk.”? (1Jn 4,5) Vagy inkább ők a világra… Ha megszívlelték volna János apostol első levelét, talán nem is kezdtek volna neki a reformnak? „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami ebben a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van.” (1 Jn 2,15-16)

Egy barátom nemrég beszámolt tapasztalatáról, amelyet egy kiadvány szerkesztése során szerzett. Ennek során a novus ordo misekönyv olvasmányait kellett összevetnie hivatalos szentírási fordítással, és arra figyelt fel, hogy az mise olvasmányokat szerkesztők módszeresen kihagyták az olvasásra kijelölt szakaszokból azokat a részeket, amelyek a modern füleknek visszatetsző lehet: a kárhozat, pokol, bűn, ítélet. Mennyire igaz lelkipásztori hozzáállás hallgatni ezekről, nem? Minek megzavarni a modern ember nyugalmát ilyen idejétmúlt dolgokkal…

Ugyanez a „lelkipásztori gondosság” nyilvánult meg az úrnapi szentmise olvasmányában is. Az új rítus olvasmánya ugyanúgy Szent Pál korintusiakhoz írott első leveléből van, mint a hagyományos úrnapi szentmise olvasmánya, csak a végéről lehagytak három aprócska verset, feledhető mondanivalóval:

„Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék e kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza.” (1Kor 11,27-29)

Nyilván azért törölték, mert már nincs szükség az Úr Teste és Vére iránti tisztelet növelésére. Nem vesszük megkülönböztetés nélkül, és nem tapossuk mindennap Krisztus Testét, magát Krisztust. Nem szentségtelenítjük meg a szövetség vérét, vele a Szövetség Urát, az Atyát. Nem gúnyoljuk a Szentlelket ősinek állítva a kézbeáldozás mai gyakorlatát, feledve, megtagadva és tiltva azt a gyakorlatot, amelyre a Szentlélek korábban már elvezette az Egyházat.

Vajon hogyan érkezhetett el az a korszak, amikor a Szentlélek, felülbírálva az általa korábban sugallt szentírási üzenetet, arra vette rá a „zsinati atyákat”, hogy töröljék a szentmiséből ezeket a figyelmeztetéseket? Meghasonlott volna magával, megbánta üzenetét, belátta, hogy az már érvényét vesztette? Aligha. Inkább arról lehet szó, hogy ehhez a rítushoz semmi köze sem volt a Szentléleknek. És könnyen lehet, hogy aki ennek ellenkezőjét mondja, az kigúnyolja a kegyelem Lelkét, mert változónak, tökéletlennek, önmagának ellentmondónak állítja őt.

„Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát megtapossa, és a szövetség vérét, mely által megszentelődött, megszentségteleníti, s a kegyelem Lelkét kigúnyolja?” (Zsid 10,29)

Roche érsek csak egy a sok mélytengeri sutyerák közül, aki a halál és számonkérés előtt fél órával is fullba tolja a kretént, mintha nem lenne holnap. De neki hála valamiért nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a kétszarvú fenevad Jelenések könyve 13. fejezetében olvasható jele összefüggésbe hozható ezzel a jelenséggel:

„Nagy jeleket művel, s még azt is megteszi, hogy tűz szálljon le az égből az emberek szeme láttára.” (Jel 13,13)

A fenevad jelei azok az eszközök, amelyekkel ráveszi az embereket az első fenevad követésére, ezek tehát a megtévesztés kellékei. A tűznyelvek a Szentlélek jelei voltak az első pünkösdkor. Ez alapján a 13. fejezet emberek szemei láttára leszálló tüze a Szentlélek „új kiáradása”, az „Új Pünkösd” lehet. Az igazi megtévesztés tökéletes eszköze a zsinati újítások hazug módon Szentléleknek tulajdonított szelleme, amelyre hivatkozással tömegeket vettek és vesznek rá engedelmességre a hittel ellenkező újítások iránt.

Őrült beszéd ez, nemde? Már-már „valami olyasmi, ami tényleg nagyon komoly dolog”… De vajon van benne rendszer?

https://invocabo.wordpress.com/2022/06/17/aki-a-kegyelem-lelket-kigunyolja/