Én és az én házam népe

 

“De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (Józs 24,15)

Szent Pál Timóteushoz írott első levelét olvasva akadt meg a szemem a püspökök és diakónusok kiválasztásának általa javasolt szempontjain. A levél születésének időszakában a püspökök, papok és diakónusok jelentős része nős ember volt, hiszen majd minden alkalmas korú keresztény felnőtt, tehát már házas megtérő volt. Timóteus az egyike lehetett az első, keresztény családból származó püspököknek. (ld. 2Tim 1,5: „Eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit, amely előbb nagyanyádban, Loiszban, majd anyádban, Eunikében élt, és bizton tudom, tebenned is megvan”).

A klerikusok kiválasztási szempontjai igen fontosak, de most mégis inkább Szent Pál levelének az apákra és családfőkre vonatkoztatható üzenetére térnék ki. Azt mondja Szent Pál, hogy az alkalmas klerikusi szolgálatra, „aki házát jól vezeti, fiait engedelmességben és mindenképpen tisztességben tartja, hiszen aki a maga házát nem tudja vezetni, hogy tudná gondját viselni Isten egyházának?” (1Tim 3, 4-5) illetve „akik gyermekeiket és házukat jól vezetik. Mert akik szolgálatukat jól végzik, szép rangot és a Krisztus Jézusban való hitben nagy bizalmat szereznek maguknak.” (1Tim 3,12-13).

Szent Pál korában sokkal magától értetődőbb dolog volt az apai tekintély – gondolhatunk itt a zsidó családfők szerepére vagy akár a pogány római pater familias jogaira, akinek hatalma (potestas) még felnőtt gyerekeire is kiterjedt, és ez a hatalom nem csak abban nyilvánult meg, hogy ő szedhetett először a tálból… Nyilván ennek ellenére mégis előfordult olyan családfő, aki házát nem tudta „engedelmességben és tisztességben” tartani, különben nem lett volna kiemelt feltétel ez a klerikusok kiválasztási szempontjai között.

Korunkban a társadalmi berendezkedés, jogi környezet és közvélekedés még megközelítőleg sem enged hasonló hatalmat a családfőknek. Egy családfői „potestas”-t római mintára gyakorló mai apa bizton számíthatna az „egész civilizált világ” felhördülésére és gyors retorziójára. Emiatt viszont manapság keménynek tűnhetnek Szent Pál szavai: mert ha korlátozva vagyok családfőként külső jogok, szabályok, konvenciók által, hogy lehetnék felelős azért, ha a fiam nem marad meg az engedelmességben és tisztességben, hiszen végül is szabad akarata van, nem?

De szabad akarata már akkor is volt a fiaknak, ráadásul ugyanolyan rosszra hajló akarata, mint apáiknak, Szent Pál mégis jogos szempontnak mondta a sikertelen gyereknevelés miatti eltanácsolást a klerikus-jelölteknél. Azon a nyilvánvaló praktikus okon kívül, hogy nem feltételezhető joggal egy olyan emberről, aki a családját nem tudta vezetni, hogy a közösséget viszont tudná, talán lehet más oka is. Esetleg az, hogy a sikertelen gyereknevelés a gyerek akarati szabadságán kívül következménye lehet annak is, hogy a családfő nem teljesítette a kötelezettségeit a családja iránt és – amit ebben az írásban szomorúan állítok – Isten iránt.

Ennek a gondolatnak alapja az a természetjogi kötelezettség, amely megköveteli a gyerekeknek a szülők iránti tiszteletét, de amely kötelezettséget Isten kinyilatkoztatott pozitív paranccsal is előírt. A negyedik parancsolat természetjogban gyökerező mivoltára utal az ígéret, amely hozzá kapcsolódik: azért tiszteld atyádat és anyádat, „hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked” (Kiv 20,12) vagy Szent Pál interpretációjában: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön” (Ef 6,3). Ezek alapján mintha valamiféle logikus és szükségszerű kapcsolat állna fenn a gyermeki tiszteletlenség és a rövid földi élet, rossz sors között. De a Timóteusnak adott ajánlás ennél az összefüggésnél talán mélyebbre vezet.

Ókori előzmények után Aquinói Szent Tamás beszélt az igazságosság körébe tartozó erényekről, amelyek között van például a vallásosság erénye (religio: az az erény, amellyel megadjuk Istennek, ami jár neki) és a szülők iránti tisztelet erénye is (pietas: az az erény, amellyel az ember kellő tiszteletet és tiszteletet tanúsít a szülei iránt – ennek társerénye a hazaszeretet is!). Ezek az erények az egyéb, igazságossághoz tartozó erények közül is különösen összetartoznak, mert mindkettő által olyan kötelezettséget vagyunk hivatottak teljesíteni, ami nem törleszthető sosem teljes mértékben. Sem Istennek, sem a szüleinknek nem tudjuk letörleszteni az adósságunkat. És a szüleink felé fennálló adósságunk nem a tőlük kapott jók vagy rosszak arányában vagy függvényében értendő, hanem abszolút értelemben: a legrosszabb szülő iránti tisztelet is autentikus megvalósítása ennek az erénynek.

Ez egy függési rendszer elfogadása, amelybe akaratunkon kívül, teremtői terv alapján kerültünk bele: a gyerek függ a szüleitől, és engedelmeskedik nekik, a feleség függ a férjétől és engedelmeskedik neki, az apa függ egyéb elöljáróin kívül közvetlenül Istentől, és engedelmeskedik neki. A hierarchia tetején tehát Isten áll, alatta pedig a természet rendje szerint (vagy kiválasztás és megbízás, felkenés) által vezetésre, egyúttal engedelmességre rendeltek, tehát mindenki. Mivel a bűnbeesés az engedetlenség miatt következett be, az Isten által akart hierarchiába való beilleszkedés, az engedelmesség révén lehetséges az üdvösség. Ennek a hierarchikus rendszernek elfogadása akaratunkat igényli, mert az akaratlagos beleilleszkedés Isten szándékának elfogadása, elvetése pedig Isten kinyilvánított parancsának megszegése. Ilyen értelemben az engedetlenség által elszakított lánc “újrakötése” (religio) az Isten és ember iránti engedelmesség.

Szent Pál erről a függelmi rendszerről ír a Kolosszei levél harmadik fejezetében:

„Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy illik az Úrban! Férfiak, szeressétek feleségeteket, és ne legyetek kemények irántuk! Gyermekek, fogadjatok szót mindenben szüleiteknek, mert ez kedves az Úrnak! Apák, ne keltsétek fel a haragot gyermekeitekben, hogy kedvüket ne veszítsék! Szolgák, engedelmeskedjetek mindenben test szerinti uraitoknak! Ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek kedvét keresnétek, hanem egyenes szívvel az Úr félelmében! Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak, és nem embereknek tennétek! Hiszen tudjátok, hogy az Úrtól megkapjátok jutalmul az örökséget.”

De miért gondolom, hogy a sikertelen gyereknevelés oka lehet az, hogy a családfő nem teljesítette a kötelezettségeit Isten iránt?

Egyértelmű, hogy Isten iránti engedetlenség, ha Istent nem tisztelte, de az is, ha szüleit nem tisztelte. És mindkettőnek összefüggő, szinte automatikus következményei vannak, „mert aki igazságtalanságot követ el, visszakapja, amit igaztalanul cselekedett: ebben nincs személyválogatás.” (Kol 3,25), és ezek a következmények jó közelítéssel azonosíthatóak abban, ha valaki nem tudja házát „engedelmességben és tisztességben” megtartani.

Ha tehát gyerekként, vagy már felnőttként nem adtuk meg szüleinknek a tiszteletet (Istennek való közvetett engedelmesség), vagy vallástalanul, azaz az Istennek való közvetlen engedelmesség kötelékének „újrakötése”, azaz a vallásosság erénye nélkül éltünk, szükségszerű következményeket szenvedünk el, „személyválogatás nélkül”.

Hogy mi lehet ez a következmény? Például a gyerekeink engedetlensége irántunk, vagy a pietas erényének hiánya miatt a vele szorosan összefüggő religio erényének hiánya bennük, azaz a gyerekeink vallástalansága. Az a tény, hogy statisztikailag kimutatható összefüggés van a gyerekek és az apák vallásossága között („a vallásosság eredményes átörökítése nem az anyai vallásosságtól függ: a felsőoktatási hallgatók körében az apa vallásossága mutatkozott differenciáló tényezőnek… vallási heterogámia esetén pedig az apa hatása erősebbnek tűnik” forrás) azt a következtetést támasztja alá, hogy mindezen következmények miatt a felelősség elsősorban a családfőket, az apákat terheli.

Ha tehát egy szülő, főként egy apa azt szeretné, hogy gyerekei tiszteljék, hogy át tudja örökíteni a hitet, hogy „engedelmességben és tisztességben” tudja megtartani családját, fokozottan törekedjen a religio és a pietas erényének kifejlesztésére magában: adja meg Istennek és a szüleinek azt, ami jár.

És mi van velünk, akiket valamelyikben, vagy a szoros együttmozgásuk miatt mindkettőben mulasztás és bűn terhel, főleg, ha már hosszabb a múltunk, mint a földi jövőnk? A bűntudat nélküli világban is fel kell ismernünk, hogy az igazságosság alapján tartozunk az engeszteléssel, a böjttel és imával, mert van olyan leróhatatlan kötelezettségünk, amit másként már nem tudunk törleszteni.

https://invocabo.wordpress.com/2022/11/29/en-es-az-en-hazam-nepe/