1. Az angol
bíboros, Henry Edward Manning (1808-1892) anglikán lelkész volt mielőtt
1851-ben a katolikus hitre konvertált, majd pappá szentelték. 1865-ben
a pápa Westminster érsekévé nevezte ki, és 1875-ben bíborossá kreálta.
Már 1863-ban, mint „ultramontanista” és a pápai tévedhetetlenség
lelkes védelmezője kiadott egy kis könyvet „The Present Crisis of the
Holy See – A Szentszék jelenlegi válsága” címmel, melyben az akkori
történéseket a Kinyilatkoztatás fényében igyekezett megvilágítani.
A Szentszék körül megfigyelhető, könyvében említett válság a
liberalizmusnak az Egyház, elsősorban a pápa ellen irányuló egyre
erősödő és egyre gyakoribbá váló támadásai miatt keletkezett. Az 1848-as
forradalmak Olaszországra is átterjedtek, és IX. Pius pápát
menekülésre kényszerítették. Miután az első liberális és forradalmi
„Római Köztársaságot” a francia és spanyol csapatok leverték, a pápa
1850-ben vissza tudott térni Rómába, de amikor a francia
védalakulatokat az 1870-es német-francia háború miatt elvesztette,
végig kellett néznie, ahogy a forradalmi olasz csapatok Rómát
megszállták és az egyházi államot felszámolták. IX. Pius ekkor, mint a
„Vatikán foglya” visszavonult a Vatikán falai mögé, és minden olasz
katolikusnak megtiltotta, hogy a liberális köztársaság választásain
részt vegyen.
[Manning bíboros műve angol nyelven ma is kapható az amazon.de oldalon.]
A pápát különösen a Szeplőtelen
Fogantatás dogmájának 1854-ben történt kihirdetéséért, a liberális
tévedések elítéléséért 1864-ben a „Quanta Cura” és a „Syllabus errorum”
pápai iratokkal, valamint még ezeknél is jobban a pápai
tévedhetetlenség dogmájának az első és egyetlen Vatikáni Zsinaton való
kihirdetéséért támadták. Ez valóban az „asszony” és az őt üldöző
„sárkány” közötti harc volt, ahogy az Szent János Jelenések Könyvében
van leírva. (Jel 12) Erről szól Manning könyvecskéje, és emiatt
meglepően aktuális, hiszen ma még mindig ebben a harcban élünk, akkor
is, ha ez a harc már messze előrehaladottabb, és a Szentszék válsága ma
egészen más, mint az ő idejében, és még sokkal apokaliptikusabb
vonásokat hordoz.
2. Manning célja, ahogy ezt az első
fejezetben leírja az, hogy az Egyháznak a világ civil hatalmaihoz való
kapcsolatát Szent Pál apostol jövendölésének fényében írja le, és
néhány gyakorlati konzekvenciát vonjon le ebből azok számára, akiknek
van szemük a Gondviselés működésének meglátására a történelmi
körülmények között. Ami nem a célja, az a Jelenések Könyvének kifejtése
vagy a világvége megjósolása; ezt inkább illetékesebb embereknek
engedi át. Mindazonáltal világos betekintést akar számunkra adni, mely
elvek keresztények és melyek keresztényellenesek, és azon események
jobb megértését, melyeknek az Egyház és a Szentszék ezekben az időkben
ki van téve.
Elsőnek Szent Pált idézi a Tesszalonikiaknak írt
leveléből: „Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb
be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn
emberének [ezt németül a »törvénytelenség« emberének fordítják], a
kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit
Istennek és szentnek neveznek. Sőt Isten templomában foglal majd helyet
és istennek akar látszani. Nem emlékeztek arra, hogy minderről
beszéltem nektek még amikor nálatok voltam? Tudjátok azt is, hogy mi
késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka [németül itt is a
»törvénytelenség« titka áll] már munkálkodik, csak annak kell még az
útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd megjelenik a gonosz, de
Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének
tündöklésével. Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő jel és
hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére,
akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére,
ami üdvösségükre szolgált volna. Azért szolgáltatja ki őket az Isten a
kísértés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak. Így azok, akik nem
hittek az igazságban, hanem a gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet
vonnak magukra.” (2 Tesz 2,3-12)
3. Manning itt négy nagy bejelentést különböztet meg: Először
az elpártolást (angolul: revolt), ami Jézus Második Eljövetelét előzi
meg, másodszor annak színrelépését, akit a „bűn emberének” neveznek
(angolul: the wicked one, németül a „törvénytelenség embere”),
harmadszor az akadálynak, ami a gonosz munkálkodását késlelteti, és
negyedszer az erőszak és az üldözés periódusát, melynek okozója a
„törvénytelenség embere” lesz. Ezt a négy pontot akarja
Manning az egyházatyák, valamint olyan teológusok, mint Bellarmin,
Lessins, Malvenda, Viegas, Suarez, Ribera stb. írásai alapján
megvilágítani.
Mit jelent először is az elpártolás,
angolul „revolt – lázadás”, görögül „apostasia – hitehagyás”, latinul
„discessio – elválás”? Egy lázadás magában foglal egy felkelő szakítást
az auktoritástól és egy ezzel szemben álló ellenállást. De mi ez az
auktoritás? Ebben a világban két utolsó auktoritás létezik, a polgári
és a lelki, és az említett lázadás vagy felkelés, vagy szakadás, de
mindenképpen világméretű. A mi esetünkben egy szellemi lázadásról van
szó, ami miatt Szent Pál mindig óv az elpártolástól és a hitehagyástól.
Ezzel világos, hogy az auktoritás, ami ellen a lázadás irányul, Isten
evilági birodalma, vagyis az Egyház.
Az Egyház elleni lázadásnak
azonban három jellegzetessége van: Először a szkizma Szent János
szerint, aki ezt írja: „Gyermekeim, itt az utolsó óra. Hallottátok,
hogy eljön az antikrisztus. Most sok antikrisztus támadt, ebből tudjuk,
hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem voltak közülünk
valók. Mert ha közénk tartoztak volna, velünk maradtak volna. Rajtuk
kellett nyilvánvalóvá válnia annak, hogy nem mindenki tartozik közénk.”
(1 Jn 2,18-19)
A második jellegzetesség a hivatal és a Szentlélek
jelenlétének visszautasítása, amiért Szent Judás Tádé levelében az
érzéki emberekről ír, akik nem bírják a Lelket. Ez szükségszerűen
magában foglalja azt az eretnek elvet, miszerint az emberi
vélemény szembehelyezkedik az isteni hittel, a privát szellem a
Szentlélek tévedhetetlen hangjával, ami Isten Egyháza által szól
hozzánk.
Harmadik jellegzetességként a megtestesülés, az
inkarnáció tagadása jön hozzá Szent János szerint: „Minden lélek, amely
megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az istentől van. S
minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem
az antikrisztusé, akiről hallottátok, hogy eljön, és most már a
világban is van.” (1 Jn 4,2-3)
Tehát e három jellegzetességről lehet
minden keresztényellenes lázadást, elpártolást felismerni. Ez azonban,
ahogy Szent Pál, Szent Péter és Szent János tanúsítják, már az ő
idejükben működött (lásd: 1 Tesz 2,7; 1 Jn 2,18 stb.). Az antikrisztus
szelleme, mint az eretnekség szelleme tehát már az apostolok idejében
tevékenykedett, nevezetesen a gnózisban és a nikolaiták eretnekségében.
Már ezekben megmutatkoztak a szakadás, az eretnekség és a
megtestesülés tagadásának jellegzetességei, ahogy később a
sabellianizmus, az ariánizmus, a szemi-ariánizmus, a monophysitizmus, a
monotheletizmus, az autychianizmus és a macedoni eretnekségekben. Elveik
ugyanazok, még ha történetük másképp is alakul, jelentéktelen
különbözőséggel. És ez így ment tovább évszázadokon keresztül. Az
eretnekség mindig szakadásba vezetett, a szakadás eretnekségbe. Mindig
visszautasították a Szentléleknek az Egyház által megszólaló isteni
hangját, az isteni hitet emberi véleménnyel helyettesítették, és
eljutottak az örök Fiú megtestesülésének tagadásáig.
Minden kornak megvan a maga eretneksége, ahogy minden dogma a
definícióját visszautasítása végett kapja meg. Az eretnekség lefolyása
periodikus, materiálisan különböző, de formálisan egy és ugyanaz elvében
és akciójában, úgy hogy minden eretnekség kezdettől fogva nem más, mint a már tevékenykedő „gonosz titkának” folyamatos fejlődése és kibontakozása.
Az eretnekségek történetének egy másik jellegzetessége a szerveződésre és a tartós berendezkedésre való képessége,
legalábbis addig, amíg nem megy át egy szubtilisebb és agresszívebb
formába, mint például az ariánizmus, ami a katolikus Egyháznak
Konstantinápolyban, Lombardiában és Spanyolországban okozott súlyos
károkat, a donatizmus, ami az Egyházat Afrikában szorongatta, a
nesztorianizmus, ami az Egyházat Ázsiában tizedelte meg, az iszlám, ami
legtöbb előfutárát megbüntette és magába olvasztotta, és Keleten és
Délen a legborzalmasabb keresztényellenes katonai hatalmat teremtette
meg, amit a világ valaha csak látott, valamint a protestantizmus, ami a
Szentszék világméretű politikai ellenfelévé nőtte ki magát, nemcsak
északon, hanem udvariassága és diplomáciája révén a katolikus államokban is. [1863-as adatok!]
A terjeszkedés ezen erejéhez még hozzájön a reprodukció morbid és
nagyon kártékony ereje. Minden eretnekség az alárendelt és csatlakozó
eretnekségek megszámlálhatatlan sorát hozta létre. Ehelyütt különösen a
protestantizmust kell megemlíteni, ami Luthertől Kálvinon és Cranmeren
át egészen az angol és német fajtájú racionalizmusig és a panteizmusig a
kereszténység mindenütt jelenlevő és legveszélyesebb ellenségévé vált,
és ami még nincs a végén, hanem még további és rosszabb dolgokat fog
előhozni – írja Manning.
Mi ma csak igazat tudunk adni ennek az állításnak, hiszen a modernizmus is ebből a fészekből nőtt ki.
Az eretnekség az Egyház ellen
vívott harcában mindig bevetett két csáberőt, melyek egyike a nemzeti
érzés kihangsúlyozása és dicsőítése volt, ami mindig mindenütt az
eretnekséggel kapcsolatban jelent meg. Az Egyház minden
nemzetet az ő természetfeletti egységébe gyűjtött össze. A nemzetek
egész családját a lelki törvénykezés egyetlen forrása és egyetlen
isteni hang tartotta össze. Ezzel ellentétben minden eretnekség előbb
vagy utóbb azonosította magát azzal a nemzettel, amelyben keletkezett,
támogatták őket a polgári hatalom képviselői, és nemzeti függetlenségre
törekedett. Nem szükséges megemlíteni, hogy ez a nacionalizmus
lényegét tekintve szakadár, ami nem csak az anglikanizmusban látszik,
hanem például a gallikanizmusban stb. Az egyénben az eretnekség
feloldja az inkarnáció egységét, a nemzetben az Egyház egységét, ami az
inkarnáción alapszik.
Az eretnekségek másik csábereje az emberiség istenítése. Manning ezt látja egy Schelling vagy Hegel panteizmusában és egy Auguste Comte „pozitivizmus vallásában”.
4. Összefoglalva: Az antikrisztus
fellépése előtt egy lázadás vagy elpártolás jön, mely Isten Egyháza
ellen irányul, és ami a szakadás, az eretnekség és a megtestesülés
tagadásának jeleit viseli magán. Ez a keresztényellenes mozgalom már az
apostolok napjaiban működött, azóta pedig megsokszorozott, némelykor
szinte ellentmondásos formákban és különböző korokban mutatkozott; de
elveiben és a megtestesüléshez és az Egyházhoz való ellentétében mindig
egy és ugyanaz maradt. Ez a mozgalom az évszázadok alatt erőben és
létszámban egyre növekedett, és jelenleg nagyobb hatalmat és az
Egyházzal szembeni nagyobb formális ellentétet jelent, mint eddig
bármikor. A nacionalizmus jelszavával hozzászegődött a kormányok
büszkeségéhez, a filozófia által az egyénekhez, és a protestantizmus, a
civilizáció és a szekularizmus különböző formái alatt meghódította
Európa és a többi világ nagy részét.
Ezért állnak katolikusok és
anti-katolikusok, keresztények és anti-keresztények egymással szemben,
és ez magyarázza meg azokat az eseményeket, melyek Manning korában
történtek, Európa lázadását a Szentszék ellen, a forradalmakat.
(Nem kell ma a „tradicionalista
mozgalmat” bizonyos értelemben a keresztényellenes mozgalmakhoz
számolnunk? Nem tűnik ez is szakadárnak a saját „bíráskodást rendkívüli
módon helyettesítő auktoritásaival”, melyek nem az Egyház
auktoritásai; nem eretnek-e valójában, mikor az egyházi Tanítóhivatalt a
saját megítélésével helyettesíti, amit „tradíciónak” tart; és nem
légiesíti az inkarnációt, mikor Krisztus szent menyasszonyát, az
Egyházat szentségétől és tévedhetetlenségétől és ezzel isteniségétől
megfosztja?)
[Vigyázat: a cikk szerzője a „tradicionalista
mozgalom” alatt nem a szedesvakantistákat érti, hanem az „elismerni és
ellenállni” elv követőit, ahova nem csak az FSSPX és az
FSSPX-ellenállás, hanem valójában a NOM-os „konzervatívok” is
beletartoznak, azaz azok, akik ugyan elismerik a hivatalos egyházat és
ennek képviselőit, csak éppen nem követik őket és nem engedelmeskednek
nekik.]
5. A könyv második fejezetében a
„törvénytelenekről”, azaz a magyar Biblia-fordításban a bűn emberéről, a
kárhozat fiáról, az ellenségről van szó. Az egész keresztényellenes
mozgalom az összes évszázad alatt arra céloz, aki mint vezetője és feje
az idők végén lép majd fel. Ez az antikrisztus, aki, ahogy Manning sok
egyházatya véleményére támaszkodva maga is írja, privát személy lesz.
Szintén az egyházatyák és sok más lelki tanító kijelentése alapján ez a
személy zsidó származású lesz. Ezen kívül nem csak egyszerűen Krisztus
ellenfele lesz, hanem Őt Messiásként kiszorítja vagy pótolja. Ezért
rendkívüli karaktere lesz és sok hamis csodát művel a démonok erejével.
Végül a bűn embere lesz, és Isten templomában foglal helyet, hogy ott
maga iránt isteni tiszteletet, sőt imádatot fogadjon: Az emberek, akik
az igazi Messiás ideáját elvesztették, nagy politikai és katonai
sikereitől megvakítva, az „ember-méltóság” szocinianikus és panteista
felfogásától felfújva, messiásukként fogják tisztelni. Az
egyházatyák azt mondják, hogy az idők végén a pogányság megint
feltámad. Ez nem is csoda, hiszen ha a képzettek panteisták lesznek,
akkor az egyszerű emberek törvényszerűen többisten-hitűvé válnak.
A világban a keresztényellenes működés és törekvés egyszer erősebben,
máskor gyengébben jelentkezett, de mindig előre haladt, és ma erősebb,
mint valaha. Erősen halad feje és vezére, az Antikrisztus mint személy
fellépése felé, ami számunkra a Szentírás próféciájában, mint biztosan
bekövetkező esemény, előre meg lett jósolva. De van még itt valami, ami
feltűnő számunkra, és ezzel foglalkozik a harmadik fejezet.
6. Miként a gonoszság
titka mind az évszázadokon át folyamatosan létezett és tevékenykedett,
úgy létezett az az akadály is, mely nyilvánvalóvá válásának útjában
állt, és tovább is útjában fog állni addig a pillanatig, amíg el nem
távolítják. Szent Pál erről az akadályról egyszer, mint személytelen
tárgyról, „ami megakadályozza”, másszor, mint személyről, „aki
megakadályozza” ír. Tehát megint egy rendszernek egy személlyel való
azonosításával találkozunk itt, aki ezt a rendszert kiválóan képviseli.
Így testesül meg a gonoszság titka az Antikrisztus személyében, a
kegyelem titka pedig az emberré lett Istenfiú Jézus Krisztusban.
Az Antikrisztust törvényen kívülinek nevezik, tehát olyannak, aki minden törvényt semmibe vesz, akinek
saját akarata az egyetlen törvény.
Mivel tehát egy törvénytelen személyről van szó, aki rendetlenséget,
lázadást, tumultust és forradalmat vet, mind a világ anyagi, mind
szellemi rendjében, annak, ami őt akadályozza, a rend, az alárendeltség
törvénye elvének, az igazság és a jog auktoritásának kell lennie. Az
egyházatyák először úgy gondolták, hogy a római birodalom az, ami a
törvényen kívülit akadályozza. Mások úgy vélik, hogy a Szentlélek
kegyelme, megint mások szerint az apostolok jelenléte. Az igazsághoz
legközelebb e három magyarázat együttese áll.
Először bizonyára a
római birodalom volt az, ami a törvénytelen rendetlenség kitörését, a
forradalmat megakadályozta, amíg fenn állt. De később ez már nem Rómát
jelentette egyedül, hanem Isten királyságát, ami az egész földön
elterjedt, az apostoli Egyházat, ami minden nemzet felett kiterjedt és
végül a szent római birodalmat megalapította, átitatva egy új rend
elvével és az egység új szellemével. Az Egyház volt az, ami mindent
összetartott, értelmet, szellemet, törvényt, akaratot, szívet adott a
hit által, ami a szellemeket megvilágította az isteni szeretet által,
ami mindent egyetlen családdá egyesített az isteni jog forrásai által,
ami Urunk Jézus Krisztusból eredt, és az apostolok és utódaikon
keresztül mindenütt kiterjeszkedett, ahol a szigor törvényszékei
mellett az igazságosság tribunáljait állították fel. Így lett a régi
római birodalom egy új mennyei élettel eltelve. Ezért lehet azt is
mondani, hogy a Szentlélek, aki ezt a birodalmat éltette, volt az
akadály, hiszen „Isten Egyháza a Szentlélek jelenléte, megtestesítve és
a világnak kinyilatkoztatva azoknak látható testében, akik Jézus
Krisztus Egyházának egységébe lesznek megkeresztelve”.
E két
nagyhatalom, a szellemi és a világi, Róma városában egybeesik. Az első
három évszázadon át a császár világi hatalma megpróbálta megfojtani az
Egyház lelki hatalmát. De minél jobban üldözték az Egyházat, az annál
jobban erősödött a mártírok vére által. Ez a harc a római birodalomnak a
kereszténységre térésével végződött, és Isten Egyházának minden emberi
hatalom fölé való helyezésével, úgy hogy ettől kezdve a jog a hatalom
felett állt, és
az isteni autoritás az emberi autoritás előtt érvényesült.
Végül e két hatalom egymáshoz illeszkedett, úgy hogy a császár saját
trónjáról a földi joghatóság gyakorlásában, a pápa a saját magasabb
hatalmi trónjáról isteni joghatósággal együtt kormányozta a világot,
amíg a császár Kelet-Rómába nem ment és a Róma feletti földi hatalom is a
pápáé lett. Így lett az egykor világi hatalom megszentelve, és így
jött létre Európában a keresztény rend, a keresztény civilizáció
keresztény királyokkal, akik igyekeztek egymással békét és rendet
tartani. Az, amit mi kereszténységnek nevezünk, vagyis a keresztény
népek, amik egymással sokféleképpen össze voltak kapcsolva, jelentette a
rendetlenség és a törvénytelenség ellen az akadályt.
A
törvényen kívüli számára az akadály tehát a kereszténység és ennek
feje, tehát rendszer és személy, mégpedig Krisztus földi Helytartójának
személye, aki autoritásával a zűrzavar elvének közvetlen ellenfele.
Nincs az Antikrisztusnak közvetlenebb ellenjátékosa, mint a pápa, aki
királysággal és papsággal a földi és szellemi rend két elvét
reprezentálja. Így találjuk meg az egyházatyák három válaszát együtt a
legfelsőbb Pontifex alakjában.
A keresztényellenes erők igyekezete
tehát arra irányul, hogy a népeket a keresztény rendből kiszakítsák.
Ezért voltak az 1789-es, 1830-as, 1848-as forradalmak, melyek nem
voltak mások, mint az Isten elleni törvénytelenség felkelése a szkizma,
az eretnekség és a hitetlenség elvei szerint. Manning ezért látja az
akadályt egyre jobban eltűnni. Az emberek már csak az anyagi jólétben
keresik a boldogulásukat, az államoknak már csak az emberek anyagi
jólétével kell törődniük. Ez a modern, elkeresztényietlenedett
civilizáció, amiben a hit eltűnik. A modern demokráciák Isten
törvényeit alávetik a többségi akaratnak. Már Szent Hippolytus megírta a
3. században, hogy a római birodalom a világ végén demokráciákban fog
felbomlani.
A Szentírásban az áll, hogy ez az
akadály az Antikrisztust addig fogja feltartani, amíg nem lesz
„eltávolítva” [németül így szól ez a rész: „muß der im Wege Stehende
noch weggeräumt werden”, azaz „az útban állót még el kell távolítani” –
a magyar fordítás jelentése nem egészen ugyanez: „csak annak kell még
az útból eltűnnie” – vagyis, nem eltávolítják, hanem akár magától is
eltűnhet].
Ki tudhatná azonban ezt az akadályt, ami a
keresztény rendből áll, amit Isten Egyháza és Krisztus földi
Helytartója garantál, elvenni, ha nem Isten Fia, Urunk Jézus Krisztus
maga? Látjuk Krisztus életében, hogy 33 évig járt a földön és
senki nem tudott kezet emelni Rá, mert „még nem jött el az Ő órája”.
Eközben már előre ki volt jelölve az az óra, amikor a bűnösök kezébe
fog adatni. Jézus Krisztus tudta ezt, és meg is mondta. Senki nem tudta
az isteni mindenhatóság körét áttörni, ami Őt körülvette, amíg Ő maga
nem akarta ezt, és nem nyitotta meg a kaput ehhez. Ő saját maga
szolgáltatta ki magát ellenségei kezébe. „Nem volna fölöttem hatalmad,
ha onnan felülről nem kaptad volna”, mondta Jézus Pilátusnak (Jn 18,11)
Ugyanígy a pokol kapui sem tudtak semmit az Egyház ellen
tenni, amíg nem jött el az óra, melyben Isten akaratának megfelelően az
akadály leomlott. És hogy ez megtörténik, már meg lett
jósolva. Akkor jelenik meg a bűn embere, és megkezdődik az a három és
fél éves üldözés, mely rövid, de rettenetes lesz, melyben Isten Egyháza
a szenvedés megint ama állapotába lép, amiben a kezdetekkor volt.
Mindazonáltal elévülhetetlenségével és kitörölhetetlen életével az
Egyház ezt az időt is túl fogja élni.
Ezek a dolgok gyorsan valósulnak meg, és
helyesen tesszük, ha mindig szem előtt tartjuk, kiváltképp, hogy már
Manning bíboros idejében elkezdtek beteljesülni, amit ő a IX. Pius pápa
elleni ármánykodásban egészen világosan felismert. Mit mondana akkor ma?
Nem szabad tehát megbotránkoznunk, ha az Egyházat ebben a gyengeségben,
ebben a szenvedésben, ebben a nyomorult állapotban látjuk
(természetesen nem a zsinati egyházról van szó!). Ugyanez történt
Urunkkal, és az Egyháznak Mestere passióját szintén át kell szenvednie,
hogy ily módon jusson dicsőségre. „Előre megmondtam nektek, mielőtt
megtörtént volna, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.” (Jn 14,29)
7. A földön két nagy ellenféllel van
dolgunk: egyik oldalon a gonoszság szelleme és elve, a másik oldalon a
megtestesült Isten, tapintható az Egyházában, de még ennél is
kiemelkedőbben Helytartójában, a pápában, az Ő különös és személyes
tanújában, aki az Ő nevében beszél és parancsol. A következő oldal
megérdemli, hogy szó szerint idézzük, mert egy ilyen katolikus
szemlélet még az ú. n. „tradicionalistáknál” is alig található már meg:
„Krisztus Helytartójának hivatala teljességében felöleli az Egyház
isteni előjogait, amennyiben, mint az isteni Fő különös reprezentánsa,
Jézus összes közölhető hatalmát a földi Egyház vezetésében
kizárólagosan és egyedül ő viseli. A többi püspök és pásztor, akik vele
egységben vannak és vele szembeni alárendeltségben cselekednek, nem
tudnak nélküle tevékenykedni, ő azonban egyedül tud tevékenykedni,
mivel magában hordja a hatalom teljességét. Ezen kívül az adományok a
test számára a Fő előjogai, és ezért az adományok, melyek az Egyház
isteni Fejétől az Ő egész misztikus Testébe leszállnak, ezen test földi
fejében vannak összefoglalva, amennyiben ő a megtestesült Ige helyén
áll, mint Isten királyságának szolgálója és tanúja az emberek között. Ezért
ez a személy az, aki ellen, miként már mondtam, a gonoszság és a
hamisság szelleme legelsőnek irányítja támadásait, hiszen ha a test
feje elesett, magának a testnek is meg kell halnia.”
„Verd meg a pásztort és szétszélednek a juhok.”
A gonosz támadásai minden korban ezért irányultak az Egyház és név szerint ennek feje ellen. A
pápai primátus az, mely a keresztény rendet mindenkor fenntartotta,
mely a keresztény társadalom középpontja volt és a nemzeteket békében
összefogta, és így az Antikrisztus eljövetelét feltartóztatta.
Ezután Manning bíboros könyve 4. fejezetében a jövőbe merészel
tekinteni, mely szintén a Szentírásra és a teológiára támaszkodik. Ez
Máté Evangéliumának 24. fejezetében kezdődik, ahol az Üdvözítő
Jeruzsálem és a világ végéről beszél. Nála ez a kettő egyetlen
látomásban folyik össze. Manning számára ez a fejezet adja meg a kulcsot
Szent János Apokalipsziséhez.
Ezt a könyvet, írja Manning, négy
részre oszthatjuk. Az első rész a földi Egyházat írja le a hét
egyházközség képében, melyekhez a levelek szóltak. A második rész a
zsidók elvetésére vonatkozik, a harmadik az Egyház üldözéséről szól a
pogány Róma alatt és ennek végéről. A negyedik és utolsó rész az Egyház
békéjéről szól az égi Jeruzsálem alakjában, mely az égből száll le és
az emberek között időzik. Korábbi idők számos értelmezője az
Apokalipszis jövendöléseit, amik az utolsó fejezetekben történnek, már
megtörténtnek tartotta. Csakhogy a próféciák sajátossága, hogy fokozatosan bontakoznak ki.
Úgy mint a hegyek, melyek messziről nézve egymáshoz ragadva tűnnek, míg
közelről nézve távolságok és völgyek sokasága tűnik fel köztük, úgy
van ez a próféciák eseményeivel is. Az apostolok számára úgy tűnhetett,
hogy Jeruzsálem és a világ vége egybe fog esni, de látjuk, hogy e
kettő között egy csomó idő telt el és sok minden történt.
Az
Apokalipszis négy részében, írja Manning, három fő szereplőt látunk
fellépni: az Egyházat, a zsidókat és a pogány Rómát. Ez a három még ma
is, azóta is létezik: létezik az Egyház, továbbra is létezik az ó
szövetség népe, a zsidók, és létezik az Isten nélküli társadalom, mely a
korábbi pogányság helyét vette át. Az Egyház már túl van két
üldözésen, egyen a zsidók által és egyen a pogányok által. Az
egyházatyák szerint még egy harmadik üldözés is áll előtte, mely
keserűbb és véresebb lesz, mint minden eddigi, amit eddig átélt.
Ezáltal Manning az Apokalipszisben, csakúgy, mint az Üdvözítő
jövendölésében, két eseményt lát leírva, melyből az egyik a múltban
történt, és annak a típusa vagy árnyéka, ami majd még jön, és egy másik
eseményt a jövőben, a világ végén. Az Egyház összes eddigi üldözése
csak előfutárai és árnyékai voltak az utolsó üldözésnek, ami még jönni
fog.
8. Már láttuk a két
misztériumot, amik a földön munkálkodnak, a gonoszság titkát és a
kegyelem titkát. Ugyancsak láttak az a két államot is, melyek egymással
szemben állnak, Isten államát és e világ államát. Most, az
Apokalipszis könyvében két további alak tűnik fel, két asszonyalak: az
az asszony, aki a napba öltözött, lábai alatt a hold, és aki
csillagokkal övezve megjelenik az égen, és az, amelyik a vadállaton ül,
melynek csupa istenkáromló neve van. Ezek csakúgy, mint a két
misztérium és a két állam, két nagy egymással szembenálló elvet
jelenítenek meg. Az első asszony az Egyházat szimbolizálja, mert az
asszony a gyerekkel a megtestesülést és Isten Anyját jelenti. A másik
asszony a „nagy várost”, Babilont szimbolizálja, ami a világot uralja.
Az Egyházzal az fog történni, ami az Urával. Ahogy Ő, amikor eljött az
ideje, ki lett szolgáltatva ellenségeinek a kezébe, akik megkötözték,
megkínozták és megölték, de legyőzni nem tudták, hiszen dicsőségesen
feltámadt a sírjából, úgy fogják az Egyházat is ellenségeinek
kiszolgáltatni, legyőzni, majd ezután az Egyház mégis dicsőségesen fel
fog támadni. Ezért nem botránkozhatunk meg azon, hogy az Egyház nagy
szenvedéseit jósolták meg nekünk.
Már Dániel próféta megjövendölte:
„Beszédeket mond a Fölséges ellen és eltiporja a Fölséges szentjeit.”
(Dán 7,25). „Sőt felnőtt az ég seregéig, a seregből és a csillagok
közül néhányat a földre vetett, és összetiporta őket. Felnőtt egészen a
(mennyei!) sereg Fejedelméig, megszüntette a mindennapi áldozatot, és
elpusztította szentélye helyét és seregét.” (Dán 8,10-12) „Egy hétre
szövetséget köt sokakkal, s a hét közepén megszünteti a véres és
ételáldozatot. A templom szárnyán vészt hozó undokság lesz.” (Dán 9,27)
– Ezekre a jövendölésekre hivatkozik Szent János is Apokalipszisában,
amikor ezt írja: „Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és
győzelmet arasson.” (Jel 13,7)
Tehát üldözés lesz, és Manning bíboros négy jellegzetességet ismer fel, melyek ide vezetnek.
Az elkövetkezendő üldözés első jelének az igazsággal szembeni közömbösséget
tartja. Ez bizonyos értelemben a vihar előtti csend. Az igaz és a hamis
iránti közöny az egyik legbiztosabb előjele a hamarosan elinduló
üldözésnek. A régi Róma a meghódított népektől átvette azok hamis
vallásait és falai között felépített számukra egy-egy templomot.
Szuverén és megvető közönyt tanúsított a világ összes babonájával
szemben. Sőt, még támogatta is őket, mert a népeket így tudta
nyugalomban tartani, és jobban kormányozni.
Manning bíboros már a
maga idejében látta, ahogy a keresztény népek elkezdenek „vallási
toleranciát” gyakorolni, vagyis minden kultuszt megengedni, teljesen
függetlenül attól, hogy azok igazak vagy hamisak. Ezen elv ellen nem
lehet semmit felhozni, ha ez az egyetlen módja annak, hogy a
lelkiismereti szabadságot garantálják. De egy állam, melyben az
egyetlen igazság megszámlálhatatlan méreggel van körülvéve, egy ország,
melyben az igazságot csak „eltűrik”, rossz sorsra jut. Ez az állapot
nagy lelki és szellemi veszélyt rejt magában. Mindenekelőtt Isten
Egyházának hangja lesz ignorálva. Nincs többé különbség a hitletétemény
és az emberi vélemény között. Mindegyik ugyanazt a jogot élvezi, a hit
dogmái össze lesznek keverve az eretnekségek minden fajtájával, minden
vélemény megengedetté válik. Az Egyház isteni egységének tagadása és
ignorálása után az következik, hogy a civil kormányok is ignorálják az
Egyház isteni egységét és mindenfajta elszakadt csoportok és szekták
működését engedélyezik.
Ennek következtében minden pozitív igazságot, mint ilyet megtagadnak, hiszen ki
mondhatja meg, hogy mi helyes és mi hamis, ha nincs többé isteni
tanítómester? Isteni Bíró nélkül senki nincs, aki a vallási
konfliktusokban igaz és téves között dönthet. Egy állam, amelyik elvált
az Egyház egységétől, vallási dolgokban semmilyen döntésre nem jogosult
már. Így jutnak el minden „dogmatikus” elutasításához, vagyis minden
pozitív igazság, minden végleges, definitív, és mindenekelőtt mindennek a
tagadásához, ami bármilyen határt fel mer állítani.
A második lépés aztán az igazság
üldözése. Miközben a régi Rómában minden bálványimádás megengedett
volt, egyetlen „religio illicita”, vagyis tiltott vallás volt csak,
nevezetesen a keresztényeké, és egyetlen „societas illicita”, egyetlen
törvénytelen társaság, nevezetesen az Egyház. Minden bálványt imádni
lehetett, csak Isten emberré lett Fiát nem. A tökéletes tolerancia
közepette egyetlen egy kivétel létezett, ami pont az igazságot
érintette, és ezt, valamint az élő Isten Egyházát kizárta a törvény
alól.
Ugyanígy fog történni, hiszen Isten Egyháza nem
változhat. Nem adhatja fel vagy változtathatja meg a tanait, nem
szűnhet meg tanait hangosan hirdetni, nem hallgathat. Ezért fogja a
civil hatalom az Egyházat minden olyan országban, melyben vallási
közömbösség uralkodik, előbb vagy utóbb üldözni, mert Krisztus Egyháza
nem tágíthat az igazságtól, és erre még a törvények sem
kényszeríthetik, még a vértanúság árán sem.
Ehhez még az is hozzájön, hogy az
Egyház, szemben a többi vallási közösséggel, nem azonos meggyőződésű
emberek többé-kevésbé szabad egyesülése. Az Egyház isteni hanggal és
tekintéllyel szól, melynek kötelező érvénye van. Isten nevében és
halálos bűn terhe alatt kötelezhet a Szentháromságban való hitre és a
hét szentség megvallására. A lelkiismeretben arra kötelezhet, amit
különben csak egy auktoritás tehet meg. Ezt a világi hatalmak minden
időben ösztönösen éreztek. Az Egyháznál nem csak egyszerűen egy
emberi csoportosulással van dolguk, hanem Isten, a legfelsőbb
szuverenitás tekintélyével. Ezért tesznek a legnagyvonalúbb és
legmeggyőződésesebb liberálisok, akik mindent eltűrnek és el akarnak
fogadtatni, Isten Egyházánál egy nagy kivételt, akkor is, ha ez
tökéletes ellentétben áll az elveikkel. És ez az oka annak, amiért
mindezeknek összetűzéshez kell vezetni.
9. Ezzel eljutottunk azokhoz a jelekhez,
melyeket a próféta az utolsó idők üldözései számára megjövendölt.
Három ilyen van. Az első az örök áldozat megszűnése, a második a
szentély elfoglalása az iszonyat undoksága által, a harmadik az „ég
seregeinek” és a „csillagoknak” a lezuhanása. Mit kell érteni a
mindennapi áldozat megszűnése alatt? Az ó szövetség templomának
áldozata, amit ott minden reggel és este bemutattak, Jeruzsálem
elpusztításával örökre megszűnt. Csakhogy Malakiás próféta egy másik
áldozatról beszél: „De napkeltétől napnyugtáig nagy az én nevem a népek
között. Jóillatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot
a nevemnek.” (Mal 1,11) Ezt az egyházatyák a szentmiseáldozatra
értették. Ezért az ő szinte egyhangú véleményük szerint az Antikrisztus
idején a szentmiseáldozat megszűnik.
Szent Hippolytus írja: „A
templomok nagy panasszal fognak jajgatni, mert nem mutatnak be több
áldozatot, se égőáldozatot, se Istennek tetsző szolgálatot. A szent
templomépületek nyomorúságos kunyhókká válnak és Krisztus drágalátos
Teste és Vére azokban a napokban nem lesz jelen. A liturgiát
megszüntetik, a zsoltáréneklés elhallgat, a Szentírás olvasását nem
lehet már hallani. Sötétség telepszik az emberekre és panasz panasz hátán és fájdalom fájdalom után.”
Az
Egyház szétszóródik, a pusztába űzik, és egy ideig, mint a
kezdetekkor, láthatatlanná válik, elrejtőzve a katakombákban, a
barlangokban, a hegyekben, rejtett helyeken. Mintha eltűnt volna a föld
színéről. Így szólnak az egyházatyák kijelentései.
És
talán nincsen erre elég történelmi példánk, például Keleten,
Konstantinápolyban, Kis-Ázsiában vagy Észak-Afrikában, ahol egykor
virágzó keresztény telepek időközben mohamedánok és a keresztény
templomok mecsetek lettek? És hogy néz ez ki Nyugaton, itt nem űzte-e ki
oly sok templomból és vidékről a protestantizmus a szentmiseáldozatot?
Nem pont a szentmiseáldozat elnyomása a protestáns „reform”
jellegzetessége? Ezért látja úgy Manning, hogy Dániel próféta
jövendölése már az ő idejében beteljesült. Akkor vajon mit mondana ma?
Már Manning maga leírja, ahogy a titkos
szekták kezüket Róma felé kinyújtják, ahogy az Egyházba behatolnak,
hogy ott, a kereszténység szívében az áldozatot felszámolják. És
az az iszonyat undoksága, ha a templomban kialszik az áldozat. Úgy
fognak állni, mint ahogy a protestáns istenházak, üresen, kopáran,
oltár nélkül, tabernákulum nélkül, az Üdvözítő jelenléte nélkül. És nem
így van ez ma már a legtöbb „katolikus” istenházában is?
Eljutottunk a harmadik jelhez, az „égi
seregek” levetéséig, ami Manning szerint nem más, mint az egyházi
auktoritás megdöntése, nevezetesen Krisztus földi Helytartójának, a
pápának a letaszítása. Róma a megtestesülés örököse. De a világ eldöntötte, hogy a megtestesülést kiirtja a földről.
Ez rejlik már a Manning bíboros idejében fellépő keresztényellenes
mozgalmak mögött, amikor a pápától elrabolták az egyházi államot.
„Krisztus Helytartójának letaszítása a trónról az egész Egyház
hierarchiájának a letaszítása a trónról és Jézus Krisztus jelenlétének
és uralmának a nyilvános visszautasítása”, írja Manning. Mit mondott
volna, ha látta volna, ahogy ez a terv egyenesen ördögi módon lett
megvalósítva?
A bíboros már a saját idejében úgy látja, hogy az
ellenség munkálkodik. Az államok egyre jobban lerázzák magukról a
kereszténységet, és azon igyekeznek, hogy egy pusztán evilági
társadalmat építsenek fel. Egykor Isten Egyháza által a keresztény
hitre és Isten parancsaival szembeni engedelmességre vezetve, most
fellázadtak és megszentségtelenítették magukat, hogy egy evilági vagy
jobban mondva pogány státuszba essenek vissza. Már Dániel próféta
megjósolta az elpártolást a világ végén az Istenben való hittől. Ez
részben félelemből, részben megtévesztésből, részben gyávaságból
történik. Nem mernek a népszerűtlen igazságért kiállni a népszerű
hazugság láttán. Hagyják magukat a közvéleménytől sodorni (ma azt
mondanánk a „politikailag korrekt” véleménytől). Csodálják a fejlődést
és a technikát, szeretik a jólétet, és ezért az emberek feladják a
hitüket és materialisták lesznek, akiket már csak a földi jólét
érdekel.
10. Végül és utoljára így jön el az
üldözés, amit Manning így ír le nekünk. Az Üdvözítő megmondta, hogy
fivér a fivért halálra adja. Tehát olyan üldözés következik, melyben
senki nem kíméli a szomszédját, melyben a világ hatalmasai olyan dühvel
fognak az Egyház ellen őrjöngeni, amilyet a világ még soha nem látott.
Az Egyház senkitől nem fog többé védelmet vagy segítséget kapni.
Gyengén és nyomorúságosan fog vérezve a hatalmasok lábainál heverni.
Ennek egyik példaképe IX. Pius pápa, akit mindenkitől elhagyatva,
egyházi államától megfosztva, menekülésre kényszerítettek. De ekkor
majd maga az Üdvözítő kel fel és Ő fog ellenségei ellen harcolni. A
„nagy város” elesik és lerombolják. Manning sok egyházatyával együtt
ebben a városban Rómát látja.
A keresztény írók, mondja,
arról számolnak be nekünk, hogy az utolsó napokban Róma elpártol az
Egyháztól és Krisztus Helytartójától, és hogy ezért Rómára büntetés
vár. Isten ítélete jön el arra a helyre, melyből egykor Ő a népeket
kormányozta. Rómának az lesz a sorsa, mint egykor Jeruzsálemnek, az
Isten által kiválasztott szent városnak, melyet teljesen leromboltak és
felégettek. Ez lesz a hitehagyása büntetése. Manning bíboros
eme kijelentését Malvenda, Lessius, Bellarmin, Viegas és Cornelius a
Lapide teológusok idézeteivel támasztja alá. Róma, ami pogány volt a
császárok alatt, keresztény az apostolok alatt, hívő a pápák alatt,
aposztata a forradalom alatt, az Antikrisztus alatt megint pogány lesz.
Csak Jeruzsálem, ami olyan magasra lett felemelve, zuhanhatott ilyen nagyon mélyre – és most Róma.
11. Ezzel fejezi be Manning prófétai
kitekintését, majd még egyszer visszatér fejtegetéseinek elejéhez.
Azzal kezdte, hogy megadta nekünk a keresztényellenes mozgalom három
jellegzetességét: először Isten Egyházától való elszakadás, másodszor
az isteni és tévedhetetlen hang tagadása, harmadszor a megtestesülés
tagadása. Ezért ez a közvetlen és halálos ellensége az egy, szent és
katolikus Egyháznak, annak az egységnek, melytől minden szkizma
elszakít, a Szentlélek isteni hangjának, a megtestesülés szentélyének
és az örök áldozatnak eme egyetlen szervétől.
12. Tehát döntés előtt állunk:
Krisztusért vagy Krisztus ellen. Választanunk kell az Egyház
tévedhetetlen hangja, ami minket az ő egységébe hív, vagy a szakadás és
a zárzavar szelleme között. Most van a döntés, a rostálás ideje. Urunk
Jézus Krisztus áll szórólapáttal és elválasztja a konkolyt a tiszta
búzától. A nagy ellenfelek, Krisztus és az Antikrisztus, a végső nagy
döntő csatára gyűjtik csapataikat. Mi már most elszenvedjük
azokat a nagy próbatételeket, melyeket arra az időre jósoltak meg. De
Urunk és Üdvözítőnk győzelme biztos, és az is biztos, hogy mindenki
ítéletre jut, aki az Ő hite, az Ő Egyháza, az Ő földi Helytartója ellen
harcolt, együtt az Antikrisztussal, akinek ezáltal a szolgája lett.
Vége
(forrás: www.antimodernist.org/am – 2014. november 27.)
katolikus-honlap.hu/1402/zaby6.htm
