Hogyan készült a kutatás?
A
jelentés a Human Rigths Watch által Budapesten, Kaposváron és Szolnokon
2012 decembere és 2013 júliusa között végzett terepkutatása. 29
mélyinterjún, telefonos és emailes megkeresésen alapul. A megkérdezett
nők Magyarország egész területéről érkeztek, és legtöbbjüknek általános
iskolai végzettsége volt. A HRW interjúkat készített parlamenti
képviselőkkel, ügyészekkel, bírókkal, rendőrségi nyomozókkal, tudományos
munkatársakkal, női szervezetek képviselőivel, menhelyek dolgozóival,
és egészségügyi munkásokkal is.
Idén
júliusig a családon belüli erőszak nem számított még bűncselekménynek
sem. A testi sértés egy típusa volt, a sérülések súlya szerint
csoportosítva. A jogi lépések kezdeményezését a rendőrség és az
ügyészség helyett az áldozatra hagyták. Július óta már szigorúbban
büntetik azokat a támadásokat, amelyeket otthoni környezetben követnek
el, az eljárás megindításának felelőseként pedig az ügyészt jelölik meg
az áldozat helyett.
De
továbbra sincsen semmiféle átfogó nemzeti stratégia vagy iránymutatás a
családi erőszak kezelésére vonatkozóan, az ügyeket egyedi esetekként
kezelik. Egyedül a rendőrségnél vannak valamiféle utasítások, az
ügyészek, a bírák, az egészségügyi és szociális munkások számára
nincsenek. Nekik így nem marad más, mint az, hogy sztereotípiákra
támaszkodjanak, ráadásul a meglévő rendelkezéseket sem alkalmazzák
megfelelően.
A
bántalmazott nők vonakodnak bejelentést tenni, mert félnek, hogy
elveszíthetik a gyermeküket. Ráadásul a bántalmazók gyakran jól ismerik a
rendőröket, ezért a családi erőszak kezelése kimerül abban, hogy a
rendőr „a helyszínre érkezve megveregeti a bántalmazó hátát, miközben a
nőt arra szólítja fel, hogy ne provokáljon,
és tegyen többet a háztartásért”. Ez alássa a bizalmat.
A
HRW több olyan ügyet is dokumentált, amikor a rendőrök hanyagok, vagy
éppen ellenségesek voltak. Figyelmen kívül hagytak vagy
elbagatellizáltak sérülésket, és az áldozatokat hibáztatták akkor is,
amikor a bántalmazások a szemük láttára történtek. Volt olyan, hogy maga
rendőrség fenyegette meg az áldozatot, hogy elveszi a gyermekeit, ha
„hagyja magát" bántalmazni, és nem oldja meg a helyzetet. „Ezt követően a
férjem tudta, hogy bármit megtehet velem, mert nem fogom a rendőrséget
hívni a hatóságoktól való félelmem miatt".
A
sérülések súlyosságát orvosi vélemény állapítja meg, ami a gyakorlatban
meglehetősen önkényes, pedig a rendőrség és az ügyészség is erre
támaszkodik. Az orvosok tört csontok hiányában általában könnyű
sérüléseket állapítanak meg, és az áldozatra hárítják a jogi lépések
kezdeményezését.
A 34 éves Júlia négyhetes terhes volt, amikor a férje megverte:
A
férjem az udvarra vitt, és a fejemet kezdte ököllel verni a szomszédok
előtt. Senki nem avatkozott közbe. Aztán a földön hagyott véresen.
Elmenten a kórházba kezelésért, de az orvos nem kérdezett arról, hogy
hogyan szereztem a sebeimet, csak felírta a sérüléseket. Egyáltalán nem
érdekelte.
A
törvény szerint a nyolc napon túl gyógyuló sérülések esetén az
egészségügyi dolgozóknak kell feljelentést tenni. Ezzel szemben nemhogy
nem dokumentálják részletesen a sérüléseket, de még akkor sem jelentik a
bűncselekményt, ha kifejezetten az áldozat kéri azt, írja a szervezet. A
jelentés szerint legtöbbször még azt sem kérdezik meg, hogy hogyan
szerezték a foltokat és vágásokat.
Félnek a bosszútól
A
rendőri utasítások előírják, hogy a helyszínre érkező rendőrnek
külön-külön kell meghallgatnia a feleket, szükség esetén pedig az
áldozatot a legközelebbi krízismenhelyre kísérnie. Ez a gyakorlatban
szinte sosem történik meg. A legtöbb nő pedig azért nem tesz
feljelentést, mert fél a bántalmazója még keményebb bosszújától. Vagy
aki tesz is, később félelmében visszavonja a vádakat. Egy nő ezt mesélte
a HRW-nak:
Miután
a férjem megütött, kijött a rendőrség. Mindkettőnket megkérdeztek hogy
mi történt és a férjem mellettem állt, mikor a rendőr megkérdezte, hogy
fel akarom-e jelenteni, és hogy akarok-e távoltartó határozatot ellene.
Túlságosan féltem ahhoz, hogy igent mondjak, mert tudom, hogy csak egy
pár napra jó ez, és mikor visszajön, még jobban megver.
A 35 éves Erika szerint:
Azt
mondta a rendőrség, hogy csak 24 órára tudják bevinni a rendőrségre és
azután szabadon bocsátják. Mire jó ez nekem? Csak visszajön és
összevissza ver megint.
Andreának 30 nap távoltartó határozatot ítélt meg a bíróság:
Persze
megkaphatom legfeljebb harminc napra, de míg a férjem nem jöhetett be a
házba, nyugodtan meg tudott várni a ház előtt, vagy bárhol máshol, ahol
tudta, hogy járok. Nem korlátozta semmi abban, hogy kövessen, amit meg
is tett, és állandóan fenyegetőző üzeneteket írt nekem és zaklatta a
szüleimet. A rendőrség nem ellenőrzi ezekt a határozatokat és őszintén
szólva ez az egész túl sok nyűg, és csak nagyon keveset lehet rajta
nyerni.
A
törvény lehetővé teszi a bíróságok számára, hogy távoltartó határozatot
rendeljenek a bántalmazó ellen az áldozat külön kérelme hiányában is,
de HRW nem tud ilyen esetről. A határozatok rövid irőre szólnak és meg
nem újíthatóak, a rendőrség pedig nem ellenőrzi a végrehajtást. Arra
nincs igazán idő, hogy az áldozat kiszabaduljon, nem tud menedéket
találni, ha nincs hová mennie. Viszont pár nap múlva visszajön a férj,
mert visszamehet, és a szokásosnál is jobban megveri.
Anna
elmondta a HRW-nak, hogy férje megfenyegette, hogy megveri, ha
feljelentést tesz. Már az anyját is megverte, amikor a rendőrséghez
fordult Anna nevében. Mikor a rendőrség végül a helyszínre érkezett,
Anna annyira félt, hogy inkább nem mondott el semmit. A férje tagadott
mindent. „Miután a rendőrök elmentek, tovább ütlegelt és rugdosott
engem" – mondta .
A
25 éves, két gyermekes kelet-magyarországi Ágnes férjét sikkasztással
vádolták meg, amiért Ágnest hibáztatta, rendszeresen verte, és
megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha rendőrökhöz fordul.
A
rendőrséghez fordulni nem mertem attól való félelmemben, hogy ha rájön,
hogy megtettem, megöl. Amikor az utcán vert vagy kizárt a házból
egyszál köntösben, még a szomszédaink sem mertek beavatkozni, mert ők is
anynira féltek tőle. A férjem egy nagyon erőszakos ember.
Annát még több veréssel fenyegették meg:
Az
anyám is ott volt akkor, úgyhogy őt is megverte. Mivel én túlságosan
féltem, az anyám hívta végül a rendőrséget. Azzal fenyegetett, hogy még
jobban megver, ha bármit is merek mondani a rendőrségnek... Mikor a
rendőrség megérkezett, annyira féltem, hogy nem mondtam semmit, ő meg
persze tagadott mindent... Miután a rendőrök elmentek, tovább ütött és
rúgdosott.
Legtöbbször
a a szomszédok sem mernek szólni, mert ők is félnek a bántalmazástól.
Kisebb, vidéki közösségekben előfordul az is, hogy a szociális munkások
ahelyett, hogy segítséget nyújtanának a bántalmazó elhagyásában, maguk
bátorítják az áldozatokat, hogy „beszéljék meg a dolgokat otthon".
A
bántalmazott nők attól is félnek, hogyha feljelentést tesznek, a
gyermekjóléti szolgálatok elveszik a gyermekeiket, ezért inkább a
további megaláztatásokat választják. A 37 éves Virág a rendőrséghez
fordult, amikor a férje elkezdte a lakásban lévő bútorokat zúzni:
Behívtak
a gyermekjóléti szolgálati irodájába és azt mondták, hogy amennyiben a
férjem magatartása nem változik, vagy el nem hagyom, elveszik a
gyermekeimet. Ezt követően a férjem tudta, hogy bármit megtehet velem,
mert nem fogom a rendőrséget hívni a hatóságoktól való félelmem miatt.
Azt mondta, hogy semmi nem történt
A
bántalmazásokat a rendőrök sokszor magánügyként, az „az élet
velejárójaként" kezelik, vagy csak egyszerűen lebecsülik a sérülések
komolyságát, és az áldozatokat hibáztatják. Pedig ez a legnagyobb
segítség, amit a bántalmazónak nyújthatnak. A 35 éves Erika férjének
csak annyit mondtak,„hogy legközelebb ne legyen annyira durva", miután
az brutálisan bántalmazta, megerőszakolta, eltörte az orrát és kitépte a
haját.
A 21 éves budapesti Tünde a következőket mondta:
A
szomszédok hallották a sikoltozásomat, miközben a férjem a hasamat
verte, és üvöltözve a falhoz nyomott. Valószínűleg ők hívták a
rendőrséget. Mikor azok kiértek, semmit nem tettek azért, hogy külön
hallgassanak ki minket. Két rendőr megkérdezte a férjem, hogy mi
történt, mire a férjem azt válaszolta, hogy csak egy kis vitánk volt.
Mondtam, hogy megütött. Azt válaszolták, hogy szerezzek egy orvosi
látleletet és tegyek feljelentést, mert ők csak akkor avatkozhatnak be,
ha vér folyik.
A 28 éves Borbálát sem vették komolyan:
Kővé
dermedtem és nem mondtam semmit, de a férjem azt mondta, hogy ő ugyan
kicsit iszogatott, de én voltam az agresszív. Nem is fáradtak azzal,
hogy engem is megkérdezzenek arról, hogy mi történt. A rendőr az arcomba
mondta, hogy rendben van egy nőnek pár pofont kapni.
A négy gyermekes, 28 éves Elvirának sem hittek:
A
bejáratnál álltunk, elkezdett gyanúsítgatni és pofozni. Megragadta a
csuklómat, az ajtóhoz vonszolt, és kidobott az erkélyről. Egy szekérre
estem a kertben, lejött és elkezdett rugdosni. Sikerült felkelnem,
kifutottam kertbe, hogy segítségért kiáltsak. Mikor megtalált, megfogta a
csuklómat és visszacipelt a házba... Mikor kiérkezett a rendőrség, azt
mondta, hogy semmi nem történt. A rendőrök hittek neki. Még a rendőrök
előtt is fenyegetőzött. Mégis hittek neki.
Egy menhelyi dolgozó telefonját is negligálta a rendőrség:
A
nőt korábban úgy megverték, hogy a csípőcsontja is eltörött. Mikor
kihívtam a rendőröket, épp akkor jött ki a kórházból begipszelt lábbal,
mire élettársa szétfeszítte a lábát és megerőszakolta. Mondtam a
rendőröknek, hogy segélykiáltásokat hallok, de azt mondták, hogy akkor
telefonáljak, ha vér folyik. Mondtam a telefonkezelőnek, hogy nem láttam
mi történt, mert én a szomszéd lakásban lakom. A rendőrség azt mondta,
hogy ha nem láttam a bántalmazást a lakásomból, akkor az valószínűleg
nem is lehet olyan komoly.
A
kisebb településeken az is gyakori, hogy a bántalmazó és rendőr ismerik
egymást, sőt „ivócimborák". Ilyenkor a rendőr kimegy a helyszínre, és
jól megveregeti a bántalmazó vállalát. A 33 éves Veronika így fogalmaz:
Mindenki
ismer a városban, és senki nem merte őt kérdőre vonni. Jóban volt a
rendőrökkel, úgyhogy olyankor, amikor hívtam a rendőrséget miután
brutálisan bántalmazott, azt mondták nekem, hogy "addig, amíg vér nem
folyik", nem fognak közbelépni. Aztán már nem telefonáltam. Hát ezek
után, te nem veszítenéd el a bizodalmad az emberekben?
A
bántalmazás nem pusztán verésből áll. Amikor valakit vernek, azon a
szinten már a többi bántalmazás is jellemzően jelen van, a szóbeli
abúzus mindig megelőzi a fizikait. A „lelki terrornak" ugyanúgy
következményei vannak, mint a testi abúzisnak. Egy igazságügyi
pszichológus szakértő, ha ért hozzá, képes a lelki bántalmazást is
megállapítani.
Állandóan
féltékenykedett és fogságban tartott. Még a testvéremet sem
látogathattam meg, mert minden lépésemet ellenőrizte és minden öt
percben be kellett számolnom neki a dolgaimról. Sokszor egy vadállattá
változott, és olyankor nem mertem neki ellentmondani.
Az észak-kelet magyaroszági 30 éves Annát a férje lelkileg terrorizálta második gyerekük megszületése után:
Folyamatosan
azt üvöltötte, hogy milyen ronda és haszontalan vagyok, veréssel
fenyegett és megakadályozta, hogy bárki mással találkozzam. Még az
anyámat se engedte hozznánk feljönni. Kényszerített minden fajta
házimunkára, beleértve a favágást és a vízhordást...Teljesen tönkretett
testileg-lelkileg.
Egy
bizonyos fokú erőszak elfogadott, de legalábbis megtűrt, gyakran még az
áldozatok részéről is. Ezt a menhelyek munkatársai is megerősítették:
„Gyakran mondják nekünk, hogy egy-két pofon nem számít. Normálisnak, az
élet velejárójának tartják". Mónika, egy ózdi 33 éves nő ezt mondta a
HRW-nak:
Egy
kemény vita után, amit a férjem iszákossága okozott, a férjem
elvesztette az önuralmát, arcon vágott párszor, és haszontalan kurvának
nevezett... Csak egy pár pofon volt, nem gondoltam, hogy ezért hívnom
kellene a rendőrséget. Csak olyasmi ez, amihez hozzászoksz..
Egy roma származású áldozat így fogalmazott:
Az
én közösségemben a nők a családon belüli erőszakot normálisnak tartják.
A férfiakon nagy a nyomás családfőként. A férjem szégyenben maradna, ha
nem irányítana és fegyelmezne engem.
Mindenütt jelen van
A
nők bántalmazása általános probléma. A családon belüli erőszak nem
korlátozódik országokra, kultúrákra, osztályokra vagy etnikai
csoportokra. Nem függ attól, hogy mekkora a családban a munkanélküliség,
vagy milyen az iskolai végezttség. A WHO egy idei tanulmánya szerint a
valaha kapcsolatban lévő nőknek 30 százalékát bántalmazta már fizikailag
vagy szexuálisan a partnere, akivel bizalmas viszonyban volt. Abban
viszont nagyon nagy különbségek vannak, hogy ki milyen eszközöket tud
használni, amikor titkolni kell a problémát, és a tehetősebb embereknek
ez jellemzően jobban megy.
24 órás telefonszolgálat
Az OKIT-nak van egy 24 órás telefonszolgálata,
mely a családon belüli erőszak áldozatait a gyermekjóléti
szolgálatokon, vagy gyermek nélküli anyák esetén a családsegítő
szolgálatokon keresztül menhelyekre küldi. Ezek a menhelyek szállást,
pszichológiai és szociális támogatást nyújtanak.
A
nők számára fenntartott menhelyekkel is gond van: léteznek ugyan, de
túl kevés a férőhely. Csupán 122 hely van összesen az országban, de
ebből mindössze 28 titkosított címen (a nemzetközi normák szerint 1000
krízisközponti hely kéne). Az áldozatokat gyakran hajléktalan
családokkal együtt helyezik el, a nők legfeljebb 60 napig maradhatnak,
és csak a gyermekes anyák kérhetnek hosszabbítást. Ezért a nőknek
legtöbbször nincs más választása, mint visszatérni ahhoz, aki éveken át
bántotta őket.
A 28 éves Edit azt mondta, hogy csak egy átmeneti szünetre volt szüksége:
Még
mindig telefonkapcsolatban állok vele, és nagyon kedves, tényleg kedves
dolgokat mond. Csak én egy kicsit kétkedő vagyok már, és nem akarok
megint erőszakoskodást reszkírozni. Ki kellett szakadnom a környezetből
egy kicsit, de vissza fogok menni, ahogy letelik a menhelyen az időm.
Arra
a kérdésre, hogy miért megy vissza, azt felelte, hogy a 60 nap letelte
után nincs hová mennie. A 33 éves Juditnak is el kellett hagynia a
menhelyet:
Azért
jöttem a menhelyre, mert már túl sok volt odahaza. 14 éve vagyunk
együtt, amiben volt jó is, rossz is. Néha tényleg csúnyán beszél velem,
de igazán csak januárban kezdett a helyzet rosszabbodni. Beszéltem vele,
és azt mondta, hogy meg fog változni. Szeretem, és akkor is, ha félek,
bízom benne, hogy megváltozik, úgyhogy holnap hazamegyek. Csak ennyi
időre tudtak tartani a menhelyen. Nem maradhatok örökké.
(Molnárfi Kati, index)