Bizonyos oldalról állandóan
szemünkre hányják, hogy midőn keresztény világnézetünket védelmezzük,
megfeledkezünk a kereszténység erkölcsi alaptörvényéről: a szeretet
parancsáról. Azt hisszük, így írják, hogy akkor vagyunk jó keresztények,
ha gyűlöljük a másvallásúakat, elsősorban persze a zsidót s ugyanakkor,
mikor szeretetet hirdetünk, gyűlölködő antiszemitizmust űzünk. Kérdem
tehát szeretettel: mi ez irányban a korrekt s a kereszténység
szelleméhez leginkább méltó felfogás?
A
kérdés határozottan a legaktuálisabbak egyike. A sajtó egy része ugyan,
mely a katolicizmus belső megerősödésétől s éppígy az
antiszemitizmustól érthetően fél, szeretné a kérdést sommásan elintézni s
tagadhatatlanul mesteri műfogással minden katolikus önvédelmi harcot
vagy társadalmi szervezkedést egyszerűen a „szeretet vallásának” nevében
szeretne leütni. Újságjaink — igaz, hogy 90%-ban érdekelt fél —
állandóan a legszörnyűbb felháborodás hangján oktatják ki sokathívő
olvasóikat, hogy csak egy bűn igazán nagy bűn a bűnök egész
lajstromában: a „harcos” kereszténység s az ó- és közép- és az újkornak
csak egy nagy megtévelyedése volt: az antiszemitizmus.
Akik
azonban meg szokták maguknak engedni a luxust, hogy hébe-hóba nem az
érdekelt lapok agyával, hanem a magukéval gondolkozzanak, hamar
észreveszik, hogy ebben a szoriteszben sántikál a konklúzió. Valami
logikai megcsuszamlás, vagy szofizma van benne, ha egy nem, hát legalább
kettő, de három bizonyosan.
Mert
először is ki beszél arról, hogy pl. az antiszemitizmus mások vallása
ellen tör? Ki bántja a zsidók vallását, tanait, szertartásait? A zsidó
vallást minden keresztény, eo ipso hogy keresztény, természetesen
tévedésnek tartja: tárgyilag indokolatlan szembehelyezkedésnek
Krisztussal s a keresztény kultúrával. De a merőben vallási tévedést ma
senki sem szokta üldözni; ezt a szemita sajtó sem állította soha. Tehát
csak tessék szépen kikapcsolni az egész vallási kérdést az
antiszemitizmusból, mert az antiszemitizmus a zsidóságnak nem vallási,
hanem egészen más ügyei ellen irányul. Vallási antiszemitizmus volna
pl., ha mi is éppoly gyűlölködő hangon írnánk az ő hittételeikről,
szertartásaikról, zsinagógáikról stb., ahogy ők írnak a mi papjainkról, a
mi hitéletünkről és egyházi ügyeinkről.
Érdekes,
hogy ugyanazok hangoztatják az antiszemitizmus undokságát, akik tele
tüdővel harsogtatják az antiklerikalizmus jogosultságát. Pedig az
antiszemitizmus elsősorban szociális önvédelmi harc, míg az
antiklerikalizmus cégére alatt a szemita sajtó állandóan a kereszténység
vallási intézményeit támadja; hogy csak néhányat említsünk: a
pápaságot, a katolikus egyház személyi és belügyeit, dogmáit,
szertartásait, fegyelmi, közigazgatási, sőt hitbuzgalmi életét,
szerzetességét stb.
Mi
azonban vallási antiszemitizmust nem űztünk soha s nem is akarunk űzni,
éppen azért, mert keresztények vagyunk, s a szeretet vallását nem csak
hirdetjük, de követjük is.
*
A
vallási kérdés kikapcsolása után azonban megmarad az a súlyosabb,
komolyabb kérdés: egyáltalában szabad-e akár társadalmi, akár erkölcsi
téren bizonyos határozottsággal, erővel, kikényszerítő törekvéssel kelni
ideáljaik védelmére? Szabad-e a katolicizmusnak szervezkedni s harcot
viselnie az ellenségei ellen, akik bizonnyal nem csupán zsidók, hanem
egyéb felekezetűek, sőt véletlenül katolikus bejegyzésűek is lehetnek?
Nem ütközik-e bele ez a szervezkedés és harc a kereszténység
szeretettörvényébe?
A
felelet, azt hisszük, igen egyszerű. Minden rendezett szeretet
elsősorban önmagunknál kezdődik, s ha mindenkit kell is szeretnünk,
előbb kell szeretnünk a hozzánk közelebb állót, az érdemest, a
megtámadottat, a jót, mint a kívülről rosszakaratúan támadót. S itt
szükségképp elő fog állani a helyzet, hogy a szeretet kollíziójában
esetleg meg is kell fenyítenünk, ártalmatlanná kell tennünk a
javíthatatlan rosszat. Ezért font Krisztus is, a szeretet parancsának
első hirdetője, ostort a kufárokra s nevezte el „viperafajzatnak” a
cselszövő farizeusokat. És ezért mondta, hogy „nem békét jött hozni a
földre, hanem kardot”. (Mt. 10, 34.) A „harcos kereszténység” gondolata
tehát, az „ecclesia militans”, egyenesen krisztusi gondolat: az egyetlen
ésszerű és egyetlen lehetséges ott, ahol a jónak ellenségei vannak,
akiken a jó szó nem fog.
Ezzel
szemben nem lehet azt hangoztatni, hogy a kereszténység pozitívum,
tehát az anti- nem tartozhat programjába. Mert igenis, minden pozitívum
egyúttal negatívum is: a negáció negatívuma. Minden kereszténység
építés: tehát szükségképp lerombolója a destrukciónak (még ha azt
némelyek progressziónak nevezik is). Szeretet; tehát harcüzenet a
gyűlölet szellemének. Szelíd erkölcsiség; tehát küzdelem az
erkölcstelenség ellen. A tisztaság kultúrája; tehát szervezkedés a
piszok leküzdésére. Szóval a kereszténység lényegében harc és lényegében
szeretet. És ezért van szükség a szeretet mellett s a szeretet nevében
harcos kereszténységre és ecclesia militans-ra.
Mármost
ami névleg a zsidóságot illeti, csakugyan rút igazságtalanság, ha
valaki minden zsidót rossznak tart, vagy ha az rossz is, gyűlölködik
vele. Ezt a kereszténység valóban nem engedi meg. Azonban különbséget
kell tennünk gyűlölködés és a zsidó túlsúly elleni indokolt védekezés
között.
Először igenis
valláserkölcsi okokból. A szemitizmus, mely egykor Krisztust a
keresztre verte, máig sem tette le gyűlöletét Krisztus és az ő Egyháza
ellen. A materialisztikus zsidó világnézet, ahol csak érvényesül,
lerontja a keresztények vallási életét s erkölcsi konzervativizmusát. Az
üzleti és szexuális tisztességtelenségnek — ezt kimutatta Werner
Sombart s igazolja a bűnügyi statisztika — főhordozója s terjesztője —
hiába, ez így van — mindenütt a zsidóság. A keresztény vallás
legszögesebb ellentétje, legádázabb gúnyolója az ókortól napjainkig, a
farizeusoktól Anatole France-ig és Jászi Oszkárig a zsidók. Nem mondjuk,
hogy minden bajnak a kereszténységen belül a zsidóság az oka; ez sehogy
sem volna igaz: épp annyit, ha nem többet, ártott nekünk a keresztény
testvérek torzsalkodása s a saját letérésünk az igazán erőssé és
egységessé tevő katolikus hitélet útjáról; de azért a zsidóság
keresztényellenes munkája még mindig van olyan erős, hogy vele szemben a
legelszántabb védelmi és létfenntartási küzdelmet kelljen vívnunk.
Ezt
a védekező irányú „antiszemitizmust” (megvalljuk, hogy ez a szó nekünk
sem tetszik, mert nem fejezi ki teljesen a helyes fogalmat) a
kereszténység régóta akceptálta. A zsidók egyéni szabadságának őre ugyan
a keresztény népekkel szemben — bármily szokatlanul hangzik, de úgy van
— az Egyház volt; de ugyanakkor az Egyház óvta a híveket a zsidóság
előnytelen befolyásaitól. Ez az óvás a középkorban a zsidóság lokális és
társadalmi elkülönülésében, valamint ama kánonjogi intézkedésekben
nyilvánult meg, melyek pl. eltiltották a keresztény híveket a zsidókkal
való együttlakástól (főleg természetesen a házasságtól); keresztény
cselédeknek nem volt szabad zsidóknál szolgálniuk (ma is hány cseléd
megy zsidó családoknál erkölcsileg s vallásilag tönkre!),
keresztényeknek, főleg nőknek tilos volt zsidó orvosok igénybevétele
(érthető erkölcsi okokból) stb.
De
a keresztény szemponton kívül más szempontokból is magától értetődő a
szociális antiszemitizmus jogosultsága. A legnagyobb nemzetgazdászok,
bölcselők, államférfiak bizonnyal nem ok nélkül állapították meg oly
megdöbbentő egyöntetűséggel, hogy a zsidóság terjeszkedése minden
mélyebb járatú kultúrának megölője. Ismeretesek pl. azok a zsidóságra
nézve nagyfokúan kompromittáló nyilatkozatok, melyek egy Napoleon,
Bismarck, Goethe, Mommsen, Schopenhauer, Kant, Hegel, nálunk Trefort,
Kölcsey s elsősorban Széchenyi István ajkairól elhangzottak. A
legnagyobb magyar pl. elveszettnek tartotta az országot azon pillanattól
kezdve, melyben a zsidóság emancipáltatik s ezzel úrrá lesz az
országban. (Merthogy ez a két utóbbi momentum szétválaszthatatlanul
együtt fog járni, azt Széchenyi nagy szelleme teljes biztossággal előre
látta.) Nem is csoda. Ez az ateizmusból és materializmusból fakadó
aggálytalanság, a betegessé fokozódott önzés és fajtalanságra hajló
élvezetvágy, a zsidó szexuális túlingerlékenység és mindezzel keverten
az ügyes kereskedői és érvényesülési szellem — mindez pillanatnyi
külsőséges kultúrát teremthet ugyan, de hamar dekompozícióra, csömörre,
elerőtlenedésre és bomlásra vezet. (Ezért is olyan nagy a zsidók közt az
őrültek, a nemibetegek és az öngyilkosok száma.)
A
népek önvédelmi, létfenntartási ösztöne szüli meg tehát állandóan a
szociális antiszemitizmust azoknál is, akik minden „klerikális”
befolyástól ég s földnyire vannak. (S épp ezért is mond valótlant a
sajtó állandóan, midőn az antiszemitizmust tisztára „klerikális” és
„felekezeti” okokra szeretné visszavezetni.)
Feleletünk
tehát erre a kérdésre: filo- vagy antiszemitizmus? — csak ez lehet:
egyik sem, ha antiszemitizmus alatt mást értünk, mint: védekezést,
szociális és valláserkölcsi ellenállást s a saját vallásukban rejlő
hatalmas lelki energiák független, szabad kifejlését. Az embert ne
bántsuk, akármi a világnézete; más vallásához semmi közünk, de ami a
magunké, abban védekezzünk: mentesítsük magunkat a dekompozíció
bomlasztó csíráitól, még ha ez a mentesítő, védelmi akció harcba is
kerül. Ez az egyedül ésszerű és egyedül lehetséges és épp azért
keresztény szempontból is egyedül elfogadható álláspont.
Hogy
ez a felfogás nem nagyon tetszik azoknak, akik a kereszténységet meg
tudnák fojtani egy kanál vízben, hogy pl. (nem szólva a fékevesztett
kereszténygyűlölet lapjairól) a Pesti Hírlap és társai állandóan
izgatnak a létfenntartó antiszemita védekezés jogosultságával szemben —
cseppet sem csodálatos. Végtére ez csak élelmesség és ravaszság, ez
pedig a szemitizmusnak szembeszökő tulajdonsága.
Természetes,
hogy őszerintük a kereszténység csak akkor lesz igazán a „szeretet
vallása”, ha hagyja magát szép csendesen és ellentmondás nélkül a falhoz
szorítani. (Édes Istenem, micsoda szeretet is az, amikor valaki még azt
sem engedi meg, hogy a falhoz szorítsák, a vagyonát elvegyék, a
becsületét tönkretegyék, az embereit pellengérre állítsák, az
intézményeit megrugdossák és megnyomorítsák!) „Az egyházat tűzzel-vassal
kellene kipusztítani a föld színéről”, írják ők; de ez ellen
felszólalni, a vágást parírozni, tiltakozni és védelemre szervezkedni:
hisz ez gyűlölet és zsidózás! Ni, ezek a „harcos keresztények”, milyen
furcsán tartják meg a „szeretet vallását”: szeretetet hirdetnek és
nyársra szeretnének húzni minden „másképpgondolkozót” (mert hiszen —
védekeznek!); Krisztussal kérkednek, és azt hiszik, hogy „annál jobb
katolikus valaki, mennél inkább gyűlöli a zsidókat” (mert nini: elítélik
a zsidók túlkapásait).
Nos,
a kusza mondások és gáncsvető szofizmák terén örökre mesterek
maradhatnak a kereszténység ellenségei, de azért a keresztény népek
szociális és vallási önvédelme is örökre jogosult marad, még ha azt
antiszemitizmusnak nevezgetik is odaát ugyanazok, kik az „egyházához
ragaszkodó keresztény” helyett forgalomba hozták a „klerikális”
elnevezést.
A
kereszténység a szeretet vallása, igenis, és ezt az ellentáborból jövő
kioktatások előtt is tudtuk mindnyájan; de ez a szeretet nem jelentheti
azt, hogy a mi hitvallásunk gyáva nyulak és örökké meghátráló
vénasszonyok pipogya világnézete legyen.
(amdg.betiltva.com)
