Vincent Capuano SJ: A klerikalizmus legrosszabb formájáról

Elejét vehetjük-e a liturgikus visszaéléseknek a vallási közösségekben?

Jezsuita vagyok, a marylandi provincia tagja, és Argentínában dolgozom, az Andokban. Egyszer egy kánonjogász azt mondta egy barátomnak, hogy ötszáz kilométerre a tengertől, ezer méterrel a tengerszint felett nem számít a kánonjog. Nehéz körülmények közt nem könnyű tökéletesnek lenni.

Mondtam misét börtönben, üres kápolnában, és olyan helyeken, ahol nincs kápolna, az emberek pedig így csak úgy összegyűlnek imádni Istent. Celebráltam misét kisteherautó platóján, a Szentszív képével, ami a kabinnak volt támasztva, és úgy is, hogy az egybegyűltek között volt egy kecske is. Egyszer a húsvéti szertartásban kávéskannát és vállfát kellett használnunk incenzáláshoz. Sokszor kellett rögtönöznöm pasztorális szükségszerűségből. Nagyon is értem, hogy szükség van a kulturális körülményekhez való alkalmazkodásra, és figyelembe kell venni a pasztorális érdekeket.

Érsekünk, aki az argentin püspöki kar liturgikus bizottságának elnöke, támogatja ezt a fajta rugalmasságot, ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a szent liturgiát jól kell végezni, előre kigondoltan, ünnepélyes egyszerűséggel, a római egyház előírásainak megfelelően.

A legjobbat kell nyújtanunk az Úrnak. Isten szent népe érti ezt. Megindító látni, ahogy az egyszerű szegény emberek előkészítik az oltárt az otthonukban, vagy amint legjobb tudásuk szerint feldíszítik a templomot, minden kis javukat beleadva, mint a bibliai özvegyasszony. Minden nyilván nem lenne korrekt a legskrupulusabbak szemében, de az özvegy fillérei, virágai és terítői nagyon értékesek Isten országában.

Miért írom ezt az esszét?

Hat évig olyan helyen éltem és miséztem, ahol a liturgikus szabályokat annak a nehézségek ellenére fontosnak tartották. Aztán belekezdtem a terciába, és visszatértem a jezsuita közösségbe. A tercia a noviciátus egy része, ami azután jön, hogy 10-15 évet tanult a jezsuita és valamiféle apostoli munkát is folytatott. Ekkor benzinnel töltekezünk, mivel lelki tankjaink könnyen kiürülnek a sok olvasástól. Én Salamancában végzem ezt a kurzust.

Mivel a felszentelésem előtt 11 évig állandóan liturgikus visszaélésekkel kellett együtt élnem, nem vártam sokat a salamancai közösségtől e téren. Azt gondolnánk, hogy a liturgikus előírások a kisközösségi misékre is érvényesek. Mégis, számos jezsuita és más szerzetes szabadon kezeli az előírásokat a kisközösségi mise intimitásában, személyességében, és olyan engedményeket tesz, amelyek egyértelműen megengedhetetlenek volnának egy nyilvános plébániai misén, és valószínűleg a megyéspüspök is fokozott figyelmet szentelne neki.

Az ilyen közösségi miséken ugyanis elég gyakori eset, hogy:

• egészséges hívek ülnek akkor is, amikor állniuk vagy térdelniük kellene;
• egészséges papok ülve celebrálják vagy koncelebrálják a misét;
• papok nem koncelebrálnak, pedig jelen vannak a misén;
• a főcelebráns nem ölti magára a kazulát (miseruhát) (pedig volna használható darab);
• koncelebráló papok nem öltik magukra az albát és a stólát (pedig volna használható darab);
• a papok szándékosan megváltoztatják az előírt miseszöveget;
• a pap nem a szentírási részletet olvassa fel, hanem valami mást;
• gyakori a beszélgetős szentbeszéd, amikor a jelenlévő hívek közbeszólhatnak, megbeszélhetnek valamit;
• az Igeliturgiát tanúságtételekkel nyújtják el;
• profán helyet használnak, amikor a közelben van felszentelt kápolna, templom;
• barbár visszaélés a kávésasztalon való misézés;
• Üveg- vagy agyagedényeket használnak az előírt fém helyett;
• Átváltoztatáshoz nem az előírt, tiszta fehér lisztből készült kenyérfajtákat, hanem furcsa, kenyérféle dolgokat használnak;
• gyümölcslét használnak bor helyett.

Ki követi el ezeket a visszaéléseket? Körülnézek magam körül, és olyan rendtársakat látok, akik életüket kockáztatják Krisztusért Timorban, mások az Andokban segítik az ottani indiánokat, megint mások Mozambikban misszióznak. Látok olaszokat, spanyolokat, portugálokat, akik egyre inkább aggódnak a növekvő szekularizmus miatt. A szolgálat és az ima igaz embereit látom, nagyszerű, kedves embereket, akik Krisztust akarják szolgálni.

Túl könnyű volna mindenkit, aki liturgikus visszaéléseket követ el, egyszerűen elítélni, és ugyanabba a skatulyába tenni. Tökéletlen világban, tökéletlen vallási közösségekben élünk. A tökéletlenségek leginkább a liturgiában mutatják meg magukat. Gyom nő a búza között.

A liturgikus visszaéléseknek a spirituális okait kell keresnünk. A visszaélések jelensége kulturális probléma, a rossz szokások eredménye, mondhatjuk, hogy vétkek, és egy egyházon belüli szubkultúra részei. Az elkövetők áldozatai a - Szent Ignác szavaival élve - emberi természetünk ellensége kísértéseinek. Peter Kreeft úgy mondaná ezt, hogy ők nem az ellenségeink, hanem a pácienseink. Szóval mit tud tenni valaki, aki egy vallási közösségben él, ahol jó emberek kezelik hanyagul a liturgiát?

Miért követik el ezeket a visszaéléseket?

Szerintem az elsődleges ok a nem megfelelő felkészítés. Mi, jezsuiták, például hiába tanulunk rengeteget, nem nagyon vagyunk felkészítve a liturgikus szolgálatra. Liturgikus tanulmányaink rövidek, szárazak, lelketlenek, és nincs liturgikus gyakorlat a tanulmányok folyamán. Iskoláink nem szemináriumok. A jezsuita teológiai intézmények úgy tekintenek magukra, mint egy teológiai think-thank tagjai, és úgy képzelik, hogy elsődleges feladatuk új teológiai elméletek gyártása, ahelyett, hogy a jövendő papjainak felkészítőiként tekintenének magukra, amiknek az igaz hitet kell továbbadnia. Mivel rengeteg laikus is tanul nálunk, ezért a hangsúly az általános szolgálaton van, nem a papi teendőkön.

Számos elöljárónak nincs elképzelése arról, milyennek kéne lennie egy római katolikus papnak. Ennek oka, hogy annyi különféle teológiai és morális álláspont található meg iskoláinkban, hogy általános teológiai-filozófiai zűrzavar uralkodik. A tanárok sokszor rossz példával járnak elől, mivel eltérő véleményüket eltérő liturgiában fejezik ki. Vannak persze rosszindulatúak is, de a többség tényleg azt gondolja, hogy mindez rendben van így. A diákok persze ebbe nőnek bele, és kritika nélkül elfogadják mindezt. Ugyancsak hiányzik a gyakorlat. Tíz éves tanulmányaim folyamán egyszer sem szolgáltam a liturgiában beöltözött akolitusként! Nem hiszem, hogy csak én jártam volna így.

A másik ok Ádámig és Éváig megy vissza: ez a gőg bűne. A jezsuitákat, mielőtt még Jézus Társaságának hívták volna őket, csak úgy emlegették, mint „az új, megreformált papság". Loyolai Szent Ignác nagyon is tudatában volt, hogy a papság akkoriban reformra szorult. Az ellenreformáció élharcosainak szánt jezsuiták elitkiképzést kaptak, és ma is rengeteget tanulnak. A jezsuiták közt ma is létezik egyfajta felsőbbségtudat. Számos jezsuita azt gondolja, hogy a másféle liturgia valamiképp a megreformált, új papság kifejeződése, és hogy ők jobban értenek a dolgokhoz, mint a papság többi része, a püspökök és a Vatikán, azok a „tudatlan konzervatívok". Ha jobban értjük a dolgokat, akkor pedig liturgikus elképzeléseinket is Isten szent népén próbálgatjuk - ez pedig a klerikalizmus legrosszabb formája. Az eredmény a liturgikus hanyagság és a tudatos visszaélések szubkultúrája.

A vallási közösségek belső sokszínűsége

A vallási közösségek nem monolitikus, racionális cselekvők, hanem személyek csoportjai, olyan személyeké, akik közös célokat tűztek ki maguk elé, közös ideáik és közös értékeik vannak. Remélhetőleg van közös karizmájuk és hivatásuk. De ugyanakkor tagadhatatlanul nagy különbségek vannak és kevés az egyetértés a tagok közt néhány olyan alapvető kérdésben, mint például a liturgia. Így aztán egyes csoportok a közösségben élik ki liturgikus elképzeléseiket, és álláspontjuk gyakran nem találkozik a római egyház hiteles gyakorlatával.

Papként ha egy közösségi misét érvénytelennek gondolok, mondhatok magánmisét. Nem ideális, de még mindig jobb megoldás, mint a szándékosan érvénytelen vagy tiltott gyakorlatot felvonultató mise. Ez azonban újabb problémákat szül. Így ugyanis döntenünk kell, hogy a római katolikus egyházzal közösségben vagy munkatársainkkal, rendtársainkkal közösségben ünnepeljük az Eucharisztiát. Gyakran követem Aquinói Szent Tamás gyakorlatát, aki sokszor mondott magánmisét a konventmise előtt.

Azonban a világiaknak nincs ilyen lehetőségük. Sokan a tolerancia hamis felfogásából adódóan fogadják el ezeket a közösségi miséket. Az elkövető pap más téren ugyanis igen kiváló lehet, és a világiak megbocsátják neki ezért a liturgikus visszaéléseket, elnézik, ő pedig folytatja azokat. Legrosszabb helyzetben az apácák vannak, nincs más választásuk, és a szabályokat áthágó mise még mindig jobb, mint nem menni misére.

Felmerül itt pár kérdés:

• Ha egy római katolikusnak joga van a római rítus szerinti misét hallgatni, fel kell-e adnia ezt a jogát, amikor belép egy rendbe vagy közösségbe?
• Róma liturgikus előírásai mindenhol érvényesek, ahol misét celebrálnak, vagy vannak kánonjog-mentes övezetek a nem nyilvános közösségi misék számára?
• Köteles-e egy hívő részt venni van koncelebrálni olyan misén, amiről előre tudja, hogy nem fog megfelelni az egyház előírásainak?
• Ha nem tudja ezt előre, de a főcelebráns eltér az előírt rítustól, elfogadható-e a templom vagy kápolna, illetve a mise helyszínének elhagyása? Vagy kötelező részt venni a tiltott gyakorlatot felvonultató, esetleg érvénytelen misén?
• El kell-e fogadnia egy hívőnek a rendje, közössége liturgikus visszaéléseit? Ha az elöljárói is elfogadják ezeket a visszaéléseket, vagy nem hajlandók kivizsgálni az ügyet, milyen lehetőségei maradnak az egyszeri hívőnek?
• Csupán emberszeretetből részt kell-e vennie, és így jelenlétével hitelesítenie kell-e a liturgikus visszaélésekkel mondott misén a hívőnek?
• Köteles-e jelenteni a hívő a liturgikus visszaéléseket? Ha igen, akkor kinek, és a helyi püspök közbe tud-e avatkozni a pápai intézetekben elkövetett liturgikus visszaélések miatt?

Mit tehetünk egy vallási közösségben?

Ami biztos nem működik: a figyelmeztetés. A különböző teológiai álláspontok miatt szinte lehetetlen konszenzust teremteni. A figyelmeztetés nem működik, főleg ha az elöljárók sem tartják fontosnak a liturgikus előírásokat. Ugyancsak nem működik az elöljárók megkérése, hogy járjanak közben a normák betartásáért. Az elöljárók sokszor maguk is a probléma részei.

A probléma kulturális, azaz a közösségi szokásokkal van a baj, jellem és bűn kérdése az egész. Mi vagyunk a nővérek és Krisztus a pszichológus, a visszaélők pedig a pácienseink. Először is: észben kell tartanunk az eredendő bűn dogmáját.

Nem elég előírásokat, dokumentumokat írni, be is kell tartatni azokat. Az Istentiszteleti Kongregáció például felállíthatna szankciókat, és megvédhetné a visszaélések miatt panaszt tevő személyeket. Az engedetlenségnek következménye kell, hogy legyen. Például fel lehetne függeszteni valakinek a jogát arra, hogy közösségi misét mondjon. Esetleg lehetne a közösséget arra kötelezni, hogy egy ideig csak mindenki számára látogatható misét mondhatnak, így a közösség gyakorlata átláthatóbb lesz.

Továbbá az Istentiszteleti Kongregáció szabályozhatná a közösségi misék rendjét, vagy a közösségek, rendek felterjeszthetnék a maguk liturgikus szabályait, amit a kongregáció vagy elfogad, vagy nem. A domonkosoknak és a karthauziaknak a középkor óta saját rítusuk van. De a igen pici közösségek miséit is szabályozni lehetne, például úgy, hogy az ünnepélyesség különböző fokozatait dolgozzák ki, legalul a kisközösségekre vonatkozó szabályokkal.

Továbbá rendes liturgikus képzést kell előírni a novíciusok számára. Ha a liturgia az egyetemes egyház liturgiája, az egyetemes liturgia szolgáinak kiképzése nem szabadna, hogy egyes csoportok kezében maradjon. Talán a helyi püspöknek kellene felügyelnie a rendi növendékek liturgikus képzését. A liturgia túl fontos ahhoz, hogy a liturgikusok kezében maradjon. A liturgiát pedig a professzorral együtt taníthatná egy igényesen miséző plébános is. Vagy a különböző rendek időnként részt vehetnének egymás miséin. És lehetne olyat csinálni, hogy egy Opus Dei-pap miséjén akolitusként szolgál egy jezsuita növendék.

Az első lépés a jó gyakorlat felé a gonosz szellem, gonosz indíték megtalálása és megnevezése. Az első hely, ahol ezt keresni kell, a saját szívünk és a saját közösségeink.

---

Megjelent az Adoremus Bulletin 2006 februári számában.
Fordította: Szilvay Gergely