Leölve áll

 

Vajon létezhet olyan ember, aki magától feltételezni tudná, hogy feltámadása napján Krisztus Urunk egy egész délutánt két hitre késedelmes tanítványra szán? Hogy a dicsőségesen feltámadott Úr, aki legyőzte a halált, aki győztesként tért vissza az alvilágból sok foglyot kiszabadítva, az emmauszi poros úton bandukoló tanácstalan tanítványok mellé szegődjön, és magyarázza nekik az ószövetség alapján, hogy vele és benne beteljesedett minden prófécia, amiről az Írások szóltak? Majd betérve házukba a kenyértörésben megadja nekik a felismerésének kegyelmét? Két értetlen tanítványnak?

Nem tudunk arról, hogy a két emmauszi tanítvány részese lett volna az utolsó vacsorának, és bár tanítványokként láthatták korábban Krisztust az égre feltekintve hálát adni, kenyeret megtörni és tanítványainak adni, ahogy azt a János evangéliumában leírt kenyérszaporítás alkalmával tette, mégsem érthető, hogy ugyan miért ebben ismerték fel Krisztust, akit nem ismertek fel egész délután, hacsak nem történt valami természetfeletti a kenyértörésben. De valóban történnie kellett ilyennek, mert a saját szívük lángolását is a kenyértörés fényében ismerték fel, utólag. Krisztus tanítása a gyenge hitüket szította fel: az egymásba kapcsolódó és egymást tökéletesen megerősítő bekövetkezett próféciák sziklaszilárd bizonyságot jelentettek a tanítványok gyenge hite számára. Szavaiból megértették, hogy ennek kellett történnie Krisztussal, és minden, ami vele történt, előre megmondatott prófétai szóban és cselekedetekben elbeszélve. És ezek megértése lángolóvá tette szívüket, de szellemi és nem érzéki jellegű lángolásról lévén szó, még erre is csak utólag jöttek rá.

Az ő példájuk is mutatja: Szent Ágoston a valóságnak megfelelően tartotta úgy, hogy a megértés feltétele a hit, amely képessé teszi az értelmet az igazság megismerésére, a hit által megvilágosított értelem pedig lángolóvá teszi a szívet, amely nem érzelemből és érzékekből kiinduló jókedv, hanem a megvilágosodott értelem szellemi öröme, az üdvösség öröme és az általa megerősített akarat tettre készsége. Ez a megvilágosodás volt a felétele annak, hogy a kenyértörésben végre felismerjék, hogy Krisztus volt társuk az úton órákon keresztül, de maga a megvilágosodás a kenyértörésben kapott természetfeletti kegyelem következménye volt.

Az emmauszi tanítványok tapasztalata minden apostol és a minden korai keresztény közös tapasztalatává lett, és írásaikat, beszédeiket olvasva ugyanazt a lángoló szívet láthatjuk megnyilvánulni, ami az emmausziak sajátja volt. Az apostolok, akiknek Krisztus maga nyitotta meg értelmüket feltámadása után (Lk 24,45) olyan mélységben ismerték meg az előképek, próféciák Krisztusra irányultságát, ami nem csak a Szentírásban kanonizált írásaikat, hanem a szóbeli igehirdetésüket is meghatározó szentírásmagyarázathoz vezetett. Ez az a tipológikus értelmezés, amely a Szentírás Krisztus által megnyitott értelmének és megfeleléseinek mélységes ismeretét közvetítette. Ez nem a kontextusból kiragadott értelem, hanem az igazi, Isten által szándékolt jelentés közvetítése volt: minden előkép Krisztusra és az általa hozott megváltásra vonatkoztatható, és minden előkép beteljesedik benne.

A tipológikus értelmezés műfaját maga Krisztus teremtette meg, amikor például a zsidók által követelt jel helyett a kapott jelről, mint előképről beszélt: „Mert amiképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az Emberfia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” (Mt 12,39-40) Ilyen értelemben Jónás Krisztus előképe, típusa. De ugyanez történt akkor is, amikor Krisztus jövőbeli eseményekről beszélt a szentírási történések, mint előképek fényében: „Ahogy Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfiának napjaiban is.” (Lk 17,26)

Szent Péter is előképként beszél Noéról, illetve magáról a vízözönről, amely által megmenekült Noé és családja, előképét adva a keresztségnek, amely által menekülhetünk meg mi is (1 Pét 3,20–21). Szent Pál pedig Ábrahám két asszonyáról a szövetségek előképeként (Gal 4,22–26). És Jézushoz hasonlóan az apostolok is szóltak az ószövetségi előképekről, amelyek a mi okulásunkra és a jövendőbeli dolgok előrejelzéseként íródtak („Mindezek előképként történtek velük, és azért írták le, hogy okuljunk belőlük mi, akikhez az idők vége elközelgett.” 1Kor 10,11).

De az apostolok és egyházatyák szíve leginkább a Krisztusra vonatkozó előképek és azok beteljesedésének ismeretétől lángolt, és különösen Krisztus áldozatára vonatkozó előképektől. Ezek közül az Egyház a kezdet kezdetétől fogva három előképről emlékezett meg minden nap a szentmise kánonjában: az igaz Ábel szeplőtelen áldozatáról, Ábrahám áldozatáról és Melkizedek főpap áldozatáról. Ezek előképként beteljesedést nyertek Krisztus áldozatában. Krisztus a szeplőtelen Bárány, amelynek előképe Ábel hibátlan báránya, Ő az Atyának egyetlen Fia, akit Ábrahám egyetlen megkímélt fiával szemben és helyett valóban feláldozott az Atya, és Ő a Melkizedek rendje szerinti főpap, aki a kenyér és bor tiszta áldozatát mutatja be.

Protestánsokkal vitázva csodálkozhattam rá arra a hályogra, amely megakadályozza őket az előképek beteljesedésének felismerésében. Még ha tudják is, hogy valamely ószövetségi előkép Krisztusra vonatkozik, nem értik az előkép beteljesedésének fontosságát és mibenlétét. Mivel mindegyikük tagadja az eucharisztia áldozati jellegét, az emmauszi tanítványokkal ellentétben ők képtelenek részesülni abban a kegyelemben, ami felismerhetővé teszi számukra Krisztust, és lángolóvá tenné szívüket a hit által megvilágosított értelem szellemi örömében. Ezért, bár kegyetlennek tűnhet korábbi megállapításom az őket jellemző konstans gyász lelkiségéről, ez mégis csak adekvát helyzetleírás állapotukról: mert lehetetlen megtapasztalniuk a hit örömét, ami a megvilágosodott értelem imádó szellemi öröme és készség a jóra. Örömtelen és alaptalan kiválasztottság hit ezért az övéké, amely természetszerűleg tagadja a jócselekedetek fontosságát is.

Pedig a húsvéti áldozati bárány Krisztus előképeként számukra is ismert. Erről írja Lukács evangélista az utolsó vacsora előtt: „Elérkezett a kovásztalan kenyerek ünnepe, amikor fel kell áldozni a húsvéti bárányt” (Lk 22,7), a bárány elfogyasztása ugyanis nem puszta vacsora, hanem áldozat.

A húsvéti bárány feláldozásának elrendelése a kivonulás előestéjéhez kötődik, amikor a zsidók derekukat felövezve, lábukon saruval, kezükben tartott bottal sietve ették a megölt hibátlan bárányt, „mert az Úr Pászkája”, azaz átvonulása volt ez (Kiv 12,11). Ennek erejéből keltek át a Vörös-tengeren, ahogyan egy másik előkép, a kenyér erejéből vándorolt Illés is negyven napig a pusztában. Ez mind ismert a protestánsok előtt, de ők mégsem értik azt, hogy ha valóban Krisztus előképe ez a húsvéti bárány, és az előképnek mindenben be kell teljesednie, akkor bizony ugyanúgy kell elfogyasztani a feláldozott Krisztust is, ahogyan a törvényben meghagyta Isten a bárány maradék nélküli elfogyasztását. Az előképnek be kell teljesülnie, és az áldozat bemutatásának része a felajánlás, az áldozat megölése mellett a maradék nélküli elpusztítása is – ebben az esetben elfogyasztása. Ha ezek közül bármelyik hiányzik, nem lehet szó áldozatról. De ők nem értik, hogy enni kell az áldozatból, és miként lehetne részesülni az egyetlen Áldozatból. Ebben viszont beteljesületlennek vélik Krisztusnak, Isten Bárányának húsvéti áldozatát. Nem értik, nem veszik, így nem részesülnek az egyetlen áldozatból.

A protestánsok Szent Pál nyomán az igazságnak megfelelően hivatkoznak arra, hogy Krisztus egyszer s mindenkorra eltörölte bűneinket a kereszten elszenvedett halálával, nincs és nem lehet új áldozat. A keresztáldozat révén a keresztségben az ő addigi bűneiket, áteredő és személyes bűneiket egyaránt eltörli a Vér, de ha nem részesülnek az Áldozatban, mégsem lesz örök életük. És talán erre készülve évszázadok óta hazug módon prezentálják a katolikus hitet, új keresztrefeszítésként beszélnek a szentmise áldozatáról, mindenkor bizonyítva, hogy hit nélkül sötét marad az értelem, és az akarat sem a jóra hajlik.

Az igaz hit szerint a szentmisében nem újra megfeszítjük Krisztust, hanem a megfeszített Krisztus egyetlen igaz áldozata válik jelenvalóvá: a szerzés szavai révén a Test és Vér egymástól elkülönítve jelennek meg lényegileg a kenyér és bor látható külső színe mögött. Azt is mondhatjuk, hogy minden szentmise legszentebb részében éppen abban a pillanatban kapcsolódunk bele a Golgota egyetlen áldozatába, amikor Krisztus hangosan kiáltva kileheli szentséges lelkét, és kiontatik Krisztus minden bűnt lemosni képes vére a katona lándzsája révén. Nem mi feszítjük keresztre, hanem mi lehetünk jelen az egyetlen igaz Áldozaton, amelyben tökéletesen beteljesült minden ószövetségi előkép. A protestánsok interpretációja ezért hazug blaszfémia és rágalom, boldogok viszont mindazok, akik nem látják Krisztust megjelenni és mégis hiszik valóságos, azaz lényegi jelenlétét a kenyér és bor színe alatt.

Isten úgy rendelte el az áldozatbemutatást, mint „műfajt”, és a húsvéti bárányt, mint áldozatot, hogy annak beteljesítéseként el kell fogyasztani a leölt áldozatot. Ha nem lenne lehetséges bekapcsolódni Isten rendelése és isteni csoda szerint Krisztus egyetlen áldozatába, amely a történelem egy pontján megtörtént, lehetetlen lenne részesülnünk Krisztus áldozatából is az Isten által rendelt előképeknek megfelelően, hiszen lehetetlen lenne ennünk a leölt Áldozatból, Isten Bárányából. Amikor tehát a protestánsok tagadják ezt, kizárják magukat az üdvösségből, amihez szükséges az áldozat elfogyasztása, mert csak annak lesz élete, aki eszi Krisztus Testét, ahogy Ő maga mondta.

Amikor korábban kérdéseket tettem fel János evangéliumának hatodik fejezetével kapcsolatban az ortoprotoknak, olvashattuk üres válaszaikat, mert bár egyedül a Szentírás alapján akarnak mérni mindent, sajnos nem értik azt. Szent Ágoston mondta erről a jánosi fejezetről, hogy lehetetlen megérteni azt, amit Jézus mond, ha nem értjük, hogy mikor mondta mindezeket. Jézus pontosan egy évvel keresztrefeszítése előtt, a mózesi előképet beteljesítve, húsvét közeledtével átkelt a Galileai-tengeren, amint Mózes tette a Vörös tengeren, felment a hegyre, ahogy Mózes is tette, és meghirdette a húsvéti áldozat beteljesedését, az Új Szövetséget. A nép jóllakatásában meghirdette a Mózesnek adott jel, a mennyből alászállt manna előképének beteljesülését is a saját Testében: „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6, 51). És hogy a protestánsok érvelése megfelelően kínosnak bizonyuljon a valósággal szemben, meg is ismételte néhányszor: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy, aki engem eszik, az általam él. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit atyáitok ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog.” (Jn 6, 54-58)

Azt, hogy Jézus úgy vált húsvéti báránnyá, hogy nem pusztán vállalta az áldozati bárány halálát, hanem egyben lecserélte az áldozat anyagát a kenyérre és borra, maguk a protestánsok is elismerik tudtukon kívül, hiszen úrvacsoráikban nem bárányt fogyasztanak az egyetlen áldozatra emlékezve, hanem kenyeret és bort.

A katolikusok viszont nem csak emlékeznek az egyetlen áldozatra, hanem részesei annak. Ennek valóságát és lehetőségét Jézus a kenyérszaporításkor hirdette meg, egy évvel keresztáldozata előtt, és az utolsó vacsorán, keresztáldozata előestéjén rendelte el. Rendeléséből kapcsolódott össze végleg és elválaszthatatlanul, egyúttal teljesedett be a húsvéti bárány, Ábel, Ábrahám és Melkizedek áldozatának előképe: az egyetlen igaz Áldozat, amely áldozatba a szentmisében kapcsolódhatunk be, a kenyér és bor színében ehetjük Isten Bárányát, akinek vétele biztosít örök életet.

Az Isten Báránya kifejezés egyedül Jánosnál fordul elő az evangéliumokban, megerősítve a Jelenések könyvében írottakkal, amelyek a mennyei liturgia kontextusába helyezik Isten Bárányának áldozatát. Mert a Jelenések könyve esetében is áll Szent Ágoston mondása: nem érthető, hogy mit mond a könyv, ha nem tudjuk, mikor mondja. Nem véletlen, hogy az Úr napján esett elragadtatásba Szent János, és nem véletlen, hogy Isten Bárányának imádása központi eleme a látomásának. Isten Báránya, aki a trón (az Atya) és a vének (presbiterek, a papok) között „mintegy leölve áll”, az eucharisztikus Úr. Sosem olvastam protestánsoktól magyarázatot arra, hogy miként állhat egy bárány mintegy leölve, és miért imádják Őt a papok a trónon ülő Atya felé fordulva. Ők ugyanis nem értik, hogy a mennyei liturgia, ami megjelenik a Jelenések könyvében, már kétezer éve zajlik a földön, és hogy minden egyes szentmisében a papok és az Atya trónja között „mintegy leölve álló” Bárányt imádjuk az oltáron, társulva az angyalok és üdvözült szentek kórusához.

Ezért elengedhetetlen a szentmise az Úr napjának megszenteléséhez, és ezért álltak készen ókori keresztények életük kockáztatásával is ünnepelni azt. A vértanúk „sine Dominico non possumus” felkiáltása nem a vasárnapra, hanem az „Úréban” való részesedésre, azaz az Áldozati Bárány vételére, az Oltáriszentségre vonatkozik, amelynek vétele részesít örök életben. És egyedül az örök életet jelentő Bárányért érdemes és értelmes a földi életet is kockáztatni. És ezért nem is hallhatott még soha senki úrvacsoráért életét áldozó protestánsról. Miért halna meg bárki egy falat kenyérért és egy korty borért?

Az Ő rendelése szerint részesülünk Legszentebb Testéből és Véréből papként, vagy csak Testéből egyszerű hívőként, akik mégsem vagyunk megfosztva az Áldozat teljességétől, hiszen tudatában vagyunk annak, hogy az Élőt, a Feltámadott Urat vesszük magunkhoz teljes emberségében és istenségében. Ezért az Ő példája és rendelése szerint a megváltottságunk miatt előterjeszthető kéréseink, a Miatyánk imája során egyesíti a pap a Szent Test egy darabkáját a Szent Vérrel. Így a húsvéti bárány előképe, amelynek vételével erőt és ezáltal életet nyertek a zsidók, beteljesülhetett Isten Bárányának vételében, ami révén éppen Krisztus rendelése szerint örök életet nyerünk tőle, aki örökké él.

Egyedül a Bárány méltó arra, hogy felbontsa az Írás lepecsételt titkait, Ő pedig megtette azt az emmauszi tanítványokkal majd az apostolokkal is, megnyitva értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Az apostolok pedig megértették és továbbadták. Az őket megtagadó protestánsok nem eszik a Húsvéti Bárányt, így nem ismerik fel a kenyértörésben, verbalizálnak a Szentírásról, de nem értik, mert a megértés a hit következménye. Ennek híján viszont nem lángol a szívük sem, hanem konstans szürke-fekete gyászban élnek az örök élet ígérete nélkül. Pedig ennek nem kellene így lennie.

De mivel a vita során hamis állítások hangzottak el a szentmise áldozati jellegének kialakulásáról, íme egy áttekintés a szentmise áldozat legkorábbi szövegtanúiból, az első és második századból. Ezen szövegek egy része még János apostol élete idejében keletkeztek.

Didaché, azaz a Tizenkét Apostol Tanítása (Kr u. 1. század):

„Ne egyék és ne igyék az eucharisztiátokból senki más, csak az, aki meg van keresztelve az Úr nevére! Erről méltán mondta ugyanis az Úr: ne dobjátok a szentet a kutyák elé!” (IX,5)

Római Szent Kelemen:

„Mindez már a korábbiakban is megmutatkozott számunkra; bepillanthattunk az isteni tudás mélységeibe is, ezért hát mindent a maga rendjének megfelelően kell végeznünk, amit csak Urunk meghatározott időnkre véghezvinnünk rendelt. Felajánlásainkat és a szent cselekményeinket gondosan végezzük, mert parancsaiban nem hanyag és rendetlen módon hagyta ránk, hanem meghatározott időre és órára. Meghatározott helyen és meghatározott személyek révén akarta ő ezeket végeztetni, legfelsőbb akaratával rendelte el, hogy minden méltó módon, neki tetszően történjen, és szívesen fogadott legyen akarata előtt. Mindazok boldogok és tetszésére vannak, akik az uralkodó törvényeit követik, nem fognak eltévelyedni. Adottak voltak ugyanis a főpapnak a maga cselekményei, ugyanúgy a papoknak is megvannak a nekik rendelt feladataik, a leviták számára az előírt szolgálataik, és a néphez tartozó embert is kötik a nép számára előírt rendelkezések.” (Római Szent Kelemen levele a korintusiakhoz – XL- Kr. u. 80)

Antióchiai Szent Ignác (Kr. u. 1. század- 2. század fordulója)

„Ne áltassa magát senki: még az égiek és az angyalok dicsősége, a látható és láthatatlan fejedelemségek is ítéletre kerülnek, ha nem hisznek Krisztus vérében! (Levél a szmirnaiakhoz VI.)

„Gondoljuk meg, mennyire ellentétesek Isten gondolatával azok, akik másként vélekednek Jézus Krisztus reánk szálló kegyelméről! Nincsenek tekintettel a szeretetre, nincsenek tekintettel az özvegyre, az árvára, az elnyomottakra, nincsenek tekintettel a börtönben lévő emberre, az éhezőre vagy a szomjazóra. Tartózkodnak az Eucharisztiától és az imádságtól, mert nem ismerik el, hogy az Eucharisztia a mi Megváltónk, Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste, és amelyet az Atya kegyelmében feltámasztott a halálból.” (Levél a szmirnaiakhoz VI-VII.)

„Nem lelem örömömet a romlandó táplálékban, sem ezen élet gyönyörűségeiben. Isten kenyerét akarom, mely Jézus Krisztus teste, aki Dávid magjából való, azt az italt kívánom, mely az ő vére, ami a romolhatatlan szeretet.” (Levél a rómaiakhoz VII.)

Szent Jusztinosz vértanú

„Ezt az ételt Eucharisztiának nevezzük, amelyből csak az részesülhet, aki hisz abban, hogy amit tanítunk, igaz, és aki megkapta a fürdőt a bűnök bocsánatára és az újjászületésre, és aki úgy él, ahogyan Krisztus átadta nekünk. Mert mi nem közönséges kenyérként vagy közönséges italként vesszük ezeket, hanem ahogyan Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, aki Isten Igéje által testet öltött, testet és vért vett magára a mi üdvösségünkért, úgy tanítottak minket arra is, hogy az imádság Igéje által megszentelt étel, amely tőle származik, amelyből a mi testünk és vérünk átváltozás által táplálkozik, annak a testet öltött Jézusnak a teste és vére.” (Első apológia VI. – Kr. u. 150 körül)

„Isten tehát előre bejelentette, hogy az Ő nevében felajánlott összes áldozat, amelyet Jézus Krisztus ajánlott fel, vagyis a Kenyér és a kehely Eucharisztiájában, amelyet mi, keresztények a világ minden részén felajánlunk, tetszik Neki.” (Párbeszéd a zsidó Triphónnal, 117.)

„Sőt, amint már mondtam, az áldozatokról, amelyeket akkoriban mutattatok be, Isten a tizenkettek egyikén, Malakiáson keresztül a következőképpen beszél: Mert a napfelkeltétől napnyugtáig az én nevemet dicsőítik a pogányok között, és mindenütt tömjénfüstöt áldoznak az én nevemnek és tiszta áldozatot; mert nagy az én nevem a pogányok között, azt mondja az Úr, de ti meggyalázzátok azt. Azokról az áldozatokról beszél ekkor, amelyeket mi, pogányok mindenütt felajánlunk Neki, vagyis az Eucharisztia kenyeréről és ugyanígy az Eucharisztia kelyhéről is; és azt mondja, hogy mi dicsőítjük az Ő nevét, ti pedig meggyalázzátok azt.” (Párbeszéd a zsidó Triphónnal, 41.)

Lyoni Szent Ireneusz

„a kelyhet, amely a teremtés része, saját Vérének nyilvánította, amely révén a mi vérünket áramlani tette; a kenyeret pedig, amely a teremtés része, saját Testének nyilvánította, amelyből a mi testünknek ad növekedést.” (Adversus Haereses, Kr. u. 180)

„Ha tehát a kevert kehely és az elkészített kenyér befogadja Isten Igéjét, és Eucharisztiává válik, vagyis Krisztus Vérévé és Testévé, amelyek megerősítik és felépítik testünk anyagát, akkor hogyan állíthatják ezek az emberek, hogy a test képtelen Isten örök életének ajándékát befogadni, amikor Krisztus Vére és Teste táplálja, és az Ő tagja? Ahogy az áldott apostol mondja az efézusiakhoz írt levelében: „Mert az Ő Testének tagjai vagyunk, az Ő testéből és csontjaiból” (Ef 5,30). Nem valamiféle „szellemi” és »láthatatlan« emberről beszél, „mert a szellemnek nincs teste és csontja” (Lk 24,39). Nem, ő arról a szervezetről beszél, amellyel egy valódi emberi lény rendelkezik, amely húsból, idegekből és csontokból áll. Ezt táplálja a kehely, amely az Ő Vére, és ezt erősíti a kenyér, amely az Ő Teste. A szőlőtő szára a földben gyökeret ereszt és végül gyümölcsöt terem, és „a búzaszem a földbe hull” (Jn 12,24), feloldódik, újra felemelkedik, Isten mindent tartalmazó Lelke által megsokszorozódik, és végül szakavatott feldolgozás után emberi használatba kerül. Ez a kettő aztán befogadja Isten Igéjét, és Eucharisztiává válik, amely Krisztus Teste és Vére.”

https://invocabo.wordpress.com/2025/06/14/leolve-all/