A szinódus nem egy demokratikus gyűlés, ahol a püspökök azért gyűlnek
össze, hogy többségi szavazással megváltoztassák a katolikus tanítást.
Interjú.
Mit láthatunk a „médiafüggöny” másik oldalán, mi történik a szinóduson?
A
megbeszélések aggasztó elferdítését, mivel vannak, akik támogatnak egy
olyan utat egy bizonyos gyakorlat elfogadása által, amely nem egyezik a
hit igazságával. Habár evidensnek kellene lennie, hogy senki nem mehet
tovább ezen az ösvényen, mégis sokan bátorítanak egy, a változásra való
veszélyes nyitottságot, az elváltak és újraházasodottak áldozására
vonatkozóan. Nem látom, hogyan lehetséges kibékíteni egymással a
házasság felbonthatatlanságának megváltoztathatatlanságát a szabálytalan
helyzetben élők áldozáshoz engedésének lehetőségével. Ha ezt tesszük,
akkor úgy cselekszünk, mintha vitára volna bocsátható Urunk azon
tanítása, miszerint aki otthagyja feleségét és más nővel házasodik
össze, házasságtörést követ el.
A „reformerek” szerint ez a tanítás túlságosan szigorú.
Elfelejtik,
hogy az Úr biztosít minket afelől, hogy kegyelmével segít mindenkit,
akit a házasságban való életre hív. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem
lesznek nehézségek és szenvedés, de mindig lesz isteni segítség a velük
való szembenézésre és arra, hogy végül hűek maradjunk.
Úgy tűnik, mintha kisebbségi álláspontot képviselne.
Pár
nappal ezelőtt láttam egy közvetítést, amelyben Kasper bíboros azt
mondta, hogy a dolgok jó irányba haladnak a nyitás felé (a gyakorlat
megváltozása felé). Pár szóban, az 5700000 olasz, akik nézték ezt az
adást, most azt hihetik, hogy az egész szinódus ezen az úton menetel, és
az Egyház elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy megváltoztatja a házasságról
vallott tanítását. De ez egyszerűen nem lehetséges. Sok püspök mondta
azt a beszédében, hogy a házasságról szóló tanításban nem lehetséges
változás.
De amit ön mond, az nem jelenik meg a Vatikáni Sajtóiroda napi összefoglalóiban. Ezt Müller bíboros is szóvá tette.
Nem
tudom, hogyan készülnek ezek az „összefoglalók”, de úgy tűnik a
számomra, hogy valami nem működik jól, ha az információkat ilyen úton
manipulálják, és csak egy álláspontot hangsúlyoznak ahelyett, hogy hű
képet nyújtanának a számos, kifejezésre jutott véleményről. Ez nagyon
aggaszt engem, mert a püspökök jelentős része nem fogadja el az Egyház
tanításával való szakítás ötletét, de ezt kevesen tudják. Csak arról
beszélnek, hogy szükséges, hogy az Egyház megnyissa magát a a világ
zajos kényszere előtt, mint azt Kasper bíboros javasolta februárban. A
valóságban elmélete a családról és a gyakorlat új formájáról az
elváltakkal és újraházasodottakkal kapcsolatban egyáltalán nem új. Már
harminc évvel ezelőtt is terítékre került. De február óta új életre
kelt, és nem éppen ártatlan módon gyarapodik. Ezt azonban meg kell
állítani, mivel a hit hatalmas kárára lehet. Püspökök és papok mondják
nekem, hogy sok elvált és újraházasodott férfi és nő kéri őket máris,
hogy áldozhassanak, mivel szerintük ezt akarja Ferenc pápa. A valóság,
meg kell jegyeznem, éppen az ellenkező: Ferenc pápa még nem szólalt meg a
kérdésben.
De magától értetődőnek tűnik, hogy Kasper bíboros, és akik egyetértenek vele, bírják a pápa támogatását.
Ez
igaz. A pápa nevezte ki Kaspert a szinódus számára, és engedte, hogy a
vita ezen a nyomon haladjon tovább. De, amint egy másik bíboros mondta, a
pápa ennek ellenére még nem nyilatkozott az egész ügyben. Én igazán
várom a nyilatkozatát, amely csakis az Egyház teljes történelmén
átvonuló, eddigi tanításával összhangban lévő nyilatkozat lehet, amely
tanítás sosem változott, mert nem tud változni.
Egyes
prelátusok, akik a hagyományos tanítást támogatják, azt mondják, hogy
ha a pápa változásokat eszközölne (ebben a tanban), akkor támogatnák
ezeket a változásokat. Nem önellentmondás ez?
Igen,
ez önellentmondás, mivel a pápa Krisztus helytartója a földön, és ebből
következően a hit igazságának legfőbb szolgája. Krisztus tanításának
ismeretében nem látom, hogy miként lehetne lehetséges eltérni ettől a
tanítástól egy doktrinális nyilatkozattal, vagy egy olyan lelkipásztori
gyakorlattal, amely figyelmen kívül hagyja az igazságot.
A
hangsúly a pápa szerint a kegyelmen van, s ez a legfontosabb, nem pedig
csak az eszme, aminek vezetnie kell az Egyházat: nem bátorítja ez annak
az illúziónak a fennmaradását, amely szerint támogathatunk egy olyan
lelkipásztori gyakorlatot, amely eltér a tanítástól?
Az
ötlet azon elképzelés köré épül fel, hogy lehetséges egy Egyház, ami
megbocsátó, és ugyanakkor nem tiszteli az igazságot. De engem bánt az a
feneketlen elképzelés, amely szerint, akár még ma is, püspökök és papok
ne lehetnének megbocsátóak. Az Egyesült Államok egy vidékies táján
nőttem fel, és emlékszem, amikor gyerek voltam, volt egy pár az
egyházközségben egy közeli farmról, akik a templomunkba jártak misére,
de sosem áldoztak. Amikor felnőttem, megkérdeztem apámat, miért volt ez
így. Minden színlelés nélkül, egyenesen válaszolt. Elmagyarázta, hogy
szabálytalan állapotban élnek, és elfogadták, hogy nem áldozhatnak. A
plébános nagyon kedves volt velük és megbocsátó, és imádkozott azért,
hogy a kegyelem munkálkodjon azon, hogy a pár egyszer majd a katolikus
hittel összhangban élhesse az életét. Igazság nélkül nem létezhet
megbocsátás. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy ha szeretjük a
bűnösöket, akkor gyűlölnünk kell a bűnt, és mindent meg kell tennünk,
hogy a bűnösöket elszakítsuk attól az ártalmas helyzetből, amelyben
élnek.
A
szobájában ott található a Szent Szív szobra. A kápolnájában, az oltár
felett Jézus Szívének egy másik képe látható. Püspöki mottója: „Secundum
Cor Tuum”. Ezek szerint a püspökök össze tudják egyeztetni a
megbocsátást és a tanítást…
Igen,
ez arról szól, hogy közel kell lenni a kimeríthetetlenhez, és sosem
elszakadni az igazságtól és szeretettől, Jézus dicsőséges, átszúrt
Szívétől. És akkor a pap bölcsességet és erőt tud meríteni, hogy nyáját
az igazság szerint és szeretetben vezesse. A Curé d’Ars úgy határozta
meg a papot, mint a Jézus Szent Szívéből jövő szeretet. A pap, aki
egyesült a Szent Szívvel, nem fogja megadni magát a kísértésnek, hogy
mást is mondjon a nyájának, mint Krisztus szavait, amelyeket az Egyház
adott tovább hiánytalan módon. És nem fog abba a kísértésbe esni, hogy
olyan szavakkal helyettesítse a tanítást, amelyek zavaros nyelvezetűek
és könnyen hibához vezetnek.
A reformerek viszont állítják, hogy a szeretet, az Egyház számára, abból áll, hogy halad a világgal.
Ez
azok érvelésének a sarkalatos pontja, akik változást akarnak a
tanításban vagy a fegyelemben. Meglehetősen aggaszt. Azt mondják, hogy
megváltoztak az idők, és többé nem beszélhetünk természettörvényről vagy
a házasság felbonthatatlanságáról. De az ember nem változott. Marad
továbbra is ugyanolyan, amilyennek Isten akarta. Igaz, hogy a világ
szekularizáltabbá vált, de ez csak arra ok, hogy még többet beszéljünk
az igazságról, világosan és erélyesen. Ez a mi kötelességünk, de amint
azt Szent II. János Pál írta az Evangelium Vitae-ben, a nevén kell
neveznünk a dolgokat. Nem használhatunk olyan nyelvet, ami kétértelmű,
csak hogy a világ kedvére tegyünk.
A
világos fogalmazás mintha nem lenne az újítók elsődleges szempontja,
például nem hiszik, hogy ellentmondanak saját maguknak, amikor azt
állítják, hogy az elváltak és újraházasodottak áldozását lehetővé kell
tenni, ugyanakkor állítják, hogy elismerik a házasság
felbonthatatlanságát.
Ha
valaki komolyan megerősíti a házasság felbonthatatlanságát, megteheti a
lépéseket, hogy kijavítsa a szabálytalan állapotot, amelyben találja
magát, vagy nem áldozhat. Nincs középút.
Még az úgynevezett „ortodox válás” sem?
Az
ortodox gyakorlat, amit az economián alapul, egy második vagy harmadik
házasság lehetőségét fenntartva, amelyet bűnbánatiként értelmeznek,
történelmileg és ténylegesen igen összetett. Akárhogyis, a Katolikus
Egyház, amely évszázadokon át tudatában volt az ortodoxok ezen
gyakorlata létezésének, valamiért mégsem vette át, az Úr szavainak
alapján, ahogy az Szent Máté evangéliumában van (19,9).
Nem gondolja, ha ez az engedmény megvalósul, számos másik fogja követni?
Bizonyára.
Most azt mondják, hogy csak néhány esetben tennék lehetővé. De bárki,
aki ismeri az emberi természetet, tudja, hogy ha teszünk egy engedményt
egy esetben, akkor a többiben is engedni fogunk. Ha az elváltak és
újraházasodottak házasságát érvényesnek fogadjuk el, akkor ez kinyitja
az ajtót azon kapcsolatok elismerése felé is, amelyek úgyszintén
nincsenek összhangban Isten törvényével, mert le lesz rombolva a bástya,
ami biztosítja azt a helyes tanítást és a megfelelő lelkipásztori
gyakorlatot, amely abból származik.
Az újítók gyakran egy olyan Jézusról beszélnek, aki tolerálja a bűnt, és találkozik a népével. Ez volt a helyzet?
A
Jézusról alkotott ezen kép egy olyan találmány, amit nem támasztanak
alá az evangéliumok. Mindenkinek el kell gondolkodnia azon az
ellentéten, ami a világ és az evangélium közt van Szent János
evangéliumában. Jézus volt azon idők legnagyobb ellenfele, amelyben élt,
és az marad a mi időnkben is. Különösen is arra gondolok, ahogy a
házasságtörő asszonyhoz beszélt: „Én sem ítéllek el; menj, és ne vétkezz
többet.” (János 8,11)
Az
elváltak és újraházasodottak áldozáshoz járulásának engedélyezése
veszélyezteti a házasság szentségét, de az Oltáriszentséget is. Nem
észlel egy olyan mozgalmat, amely az Egyház leglényegét, szívét érinti?
A
korintusiakhoz írt első levélben, a 11. fejezetben Szent Pál azt
tanítja, hogy bárki, aki bűnös állapotban áldozik, a saját kárhozatát
idézi elő. Az Oltáriszentség befogadása azt jelenti, hogy az áldozó
egységben van Krisztussal, és alkalmazkodik hozzá. Sokan azzal
válaszolnak ezt ellenzendő, hogy az Oltáriszentség nem a tökéletesek
szentsége, de ez téves érvelés. Senki sem tökéletes, és az
Oltáriszentség azok szentsége, aki küzdenek a tökéletességért, azon a
módon, ahogy Jézus tökéletességre hív minket: legyetek tökéletesek, mint
amiképp Atyátok is tökéletes a mennyben (Mt 5,48). Még azok is, akik
küzdenek a tökéletességért, követnek el bűnt, és ha a halálos bűn
állapotában vannak, nem járulhatnak áldozáshoz. Ahhoz, hogy áldozáshoz
járulhassanak, bűnbánattal meg kell gyónniuk bűneiket, azzal az
elhatározással, hogy többé nem vétkeznek. Ez mindenkire nézve kötelező,
beleértve az elváltakat és újraházasodottakat is.
Ma
az áldozáshoz járulás szinte már nem is szentségi cselekmény sokak
számára, hanem inkább társadalmi tett. Többé nem arról van szó, hogy
Istennel egyesülünk, ha áldozunk, hanem ezáltal ismerik el, hogy része
vagyunk egy közösségnek. Nem ez a probléma gyökere?
Ez
bizony így van. A protestáns elképzelés egyre inkább befurakodik. És ez
nem csak az elváltakkal és újraházasodottakkal kapcsolatban van így.
Gyakran hallani, hogy hangot adnak azon érzésnek, miszerint olyan
különleges alkalmakkor, mint az elsőáldozás és gyermekeink bérmálkozása,
vagy az esküvő, még a nem katolikusokat is áldozáshoz kellene engedni.
De ez, még egyszer, ellentétes a hittel és az magának az
Oltáriszentségnek az igazságával.
Ahelyett, hogy ezekről vitázik, mit kellene tennie a szinódusnak?
A
szinódus nem egy demokratikus gyűlés, ahol a püspökök azért gyűlnek
össze, hogy többségi szavazással megváltoztassák a katolikus tanítást.
Azt szeretném, ha a szinódus olyan alkalom lenne, ami által a pásztorok
kifejezik támogatásukat azon családok felé, akik hitüket és hivatásukat
jobban akarják élni. Úgyszintén szeretném, ha a szinódus támogatásáról
biztosítaná azokat a férfiakat és nőket, akik bár nehézségekkel teli
helyzetben vannak, mégsem akarják elszakítani magukat az evangélium
tanításától. Ennek a szinódusnak a családról kellene szólnia, ahelyett,
hogy beleveszünk olyan vitákba, amelyek haszontalanok és olyan ügyekről
szólnak, amelyek által meg szeretnének változtatni olyan igazságokat,
amelyeket nem lehet megváltoztatni. Nézetem szerint jobb lett volna, ha
ezeket az ügyeket levettük volna a napirendről, mivel ezek nem
bocsáthatóak vitára. Inkább arról kéne beszélnünk, hogyan tudjuk
segíteni a híveket a házasság igazságának megélésében. A gyermekek és
fiatalok neveléséről kellene beszélnünk, akik anélkül készülnek
házasodni, hogy ismernék a hit alapvető elemeit, és ezért aztán letörik
őket az első nehézségek a házasságukban, amelyekkel szembetalálják
magukat.
Nem
gondolnak a reformerek azokra a katolikusokra, akik egyben tartották a
családjukat, még nagyon nehéz helyzetekben is, és azokra, akik még ilyen
helyzetekben is elutasították, hogy új életet kezdjenek?
Annyi
sok ember, aki végigcsinálta eddig ezt a fáradságos életet, kérdez
engem, hogy akkor ők most teljesen rosszul döntöttek? Azt kérdezik, hogy
akkor hiába áldozták fel az életüket, mert végül mindez hasztalan volt?
Ez elfogadhatatlan. Ez árulás.
Nem gondolja, hogy a morális krízis együtt jár a liturgia válságával?
Bizonyára.
A zsinat utáni időszakban bekövetkezett a hitélet és az egyházi
fegyelem összeomlása, amit különösen is megfigyelhettünk a liturgikus
válságban. A liturgia ugyanis egy emberközpontú tevékenységgé vált.
Végezetül oda lyukadtunk ki, hogy a liturgia az emberről alkotott
elképzeléseink tükörképeként végezte, ahelyett, hogy Isten dicsőítéshez
való jogának elismerése lenne, amint azt Ő maga kéri. Ettől a ponttól
kezdve a morális szférában is a figyelem szinte kizárólag az ember
szükségleteire irányul, nem pedig arra, amit a Teremtő teremtményeinek
szívébe írt. A lex orandi mindig a lex credendihez van kötve. Ha valaki
nem imádkozik megfelelően, nem fog megfelelően hinni, és nem fog
megfelelően viselkedni. Amikor például a hagyományos, tridenti misét
megyek bemutatni, rengeteg fiatal, hűséges családot látok, sok
gyermekkel. Nem hinném, hogy ezeknek a családoknak nincsenek problémái,
de magától értetődő, hogy több erejük van szembenézni a problémákkal.
Mindez üzen nekünk valamit. A liturgia Krisztusban való életünk
legtökéletesebb és legteljesebb kifejeződése, és amikor ezt kisebbítik
vagy elárulják, az minden területen árt a hívek életének.
Mit tud mondani egy pásztor egy katolikusnak, aki zavartnak érzi magát a változás ezen szeleitől?
A
híveknek bátraknak kell lenniük, mert az Úr sosem fogja elhagyni az ő
Egyházát. Arra kell gondolnunk, az Úr miként csendesítette le a viharzó
tengert, és hogy mit mondott a tanítványainak: „Mit féltek, kishitűek?”
(Mt 8,26) Ha a zavarodottság ezen időszaka veszélyezteti a hitüket, még
keményebben kell dolgozniuk azon, hogy igazán katolikus életet éljenek.
De tudatában vagyok, hogy ezekben az időkben így élni nagy szenvedések
forrása lehet.
Nehéz nem arra gondolni, hogy ez a büntetés ideje.
Elsőként
is saját magamért aggódhatom. Ha szenvedek az Egyház mostani állapota
miatt, arra gondolok, hogy az Úr azt mondja nekem: megtisztulásra van
szükségem. És emellett arra is gondolok, hogy ha a szenvedés olyannyira
elterjedt, akkor az azt jelenti, hogy az egész Egyháznak meg kell
tisztulnia. De ez nem azért van, mert Isten pusztán arra várna, hogy
megbüntethessen minket. Ez a saját bűneink miatt van. Ha valamiképp
elárultuk a tanítást, az erkölcsi parancsokat vagy a liturgiát, ez
elkerülhetetlenül azzal jár, hogy szenvedésen megyünk keresztül, ami
megtisztít minket, hogy visszatereljen a keskeny útra.
(2014. október 13.)
http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20141023_raymond_leo_burke_biboros_a_hit_nem_szavazas_kerdese