Mikor
egy szép épületet megcsodálunk, nem mindig jutunk el odáig, hogy az
alapjait is szemügyre vegyük. Ma, mikor a vallási élet színterén
számtalan érv és ellenérv ütközik, érdemes visszamennünk egészen az
alapokig. A protestáns felekezetek tanításai azok számára, akik ebbe
születtek és ebben élnek, Isten rendeléseihez, és a Szentíráshoz
tökéletesen illeszkedő épületnek tűnnek, és tulajdonképpen többé-kevésbé
azok is. De nézzük, hogy kire és mire épült fel e több évszázados
intézmény. Luther Márton, aki a reformáció első alapkövét letette, egy
római katolikus, Ágoston rendi szerzetes volt, lélekben is egészen 1517
okt 31-éig, amikor is megírta a katolikus egyházat megreformálni kívánó
95 pontját. Erre válaszként az akkor regnáló X. Leo pápa bullát adott
ki, melyben felszólította Luthert, hogy vonja vissza a katolikus
egyházat sértő eretnek tanításait. A lázadó Luther, jelezve, hogy tanait
nem kívánja visszavonni, e bulla szövegét nyilvánosan égette el
Wittenberg város főterén, ezt követően X. Leo pápa 1521. január 3-án
kiközösítette őt a katolikus Egyházból. Néhány év múlva az a Bora
Katalin lett a felesége, aki a lutheri tanok hatására törte meg
szerzetesi örökfogadalmát, és hagyta el szerzetesrendjét. Volt tehát egy
a katolikus egyházból eretnekségek terjesztése miatt kiközösített
szerzetes, aki felségül vett egy örök fogadalmát megszegő másik
szerzetest. Házasságuk nem szentségi házasság volt, s ez valahol alapja
és kezdete is mindannak, amit ma a protestáns egyházak a házasságról
vallanak. A korabeli források azt is igazolják, hogy a protestantizmus
tanainak megalkotásában felesége is igen nagy hatással volt Lutherre.
Többek között tehát e két ember tanítása alapozta meg mindazt, amit ma
protestantizmusnak nevezünk. A protestantizmus sok jót is tanított és
tanít ma is, de ilyen alapokon nyugodva nagyon nagy esélye van arra,
hogy az Isteni igazságon túl sok ember alkotta igazságot is belevigyen a
tanításába.
Érdemes mindezt azzal az alappal összehasonlítani, amely a katolikus Egyházat tartja. A
katolikus Egyházat maga az Élő Isten Fia, Jézus Krisztus alapította.
Tiszta alapokon, Krisztus tanításain nyugszik 2000 éve.
Annak ellenére, hogy
Luther és újító társai csak kettőt tartottak meg belőle, Jézus
Krisztus hét szentséget rendelt Egyháza számára az idők végezetéig. E
szentségek léte és fennmaradása mára olyan válságos állapotba került,
hogy eljött az idő, hogy mi, a hűséges katolikus hívek álljunk fel
megvédeni azokat.
A
házasság, mint szentség, mely Krisztus rendelése szerint egy
megkeresztelt férfi és nő örök szövetsége, mára már egyre kisebb
számban található meg a társadalomban. Bár a házasság
felbonthatatlanságának elméletét még mindig vallja katolikus Egyházunk, a
gyakorlatban viszont sok helyen azt látjuk, hogy egyházi bíróságok élő
felek közti szentségi házasságot nyilvánítanak érvénytelennek, a római
pápa pedig arról beszél, hogy a hűség alapja nem az ígéret, hanem a
szeretet (értsd itt azt, hogy az éppen aktuális személy iránti éppen
aktuális érzelmeink tiszteletben tartása a meghatározó).
A
házassági hűségnek két értelmezése létezik ma. Létezik a valós
hűség, mely azt jelenti, hogy minden körülmények közt, holtomiglan
hűséges vagyok ahhoz, akivel szentségileg összekötöttem az életem. Ha
pedig a házasságom megromlott, minden erőmmel azon vagyok, hogy azt
megjavítsam, mivel új házasság kötésére, ha Isten törvényei szerint
kívánok élni, nincs lehetőségem. A hűség másik értelmezése az, hogy
hűséges vagyok a házastársamhoz, de ez nem zárja ki annak a
lehetőségét, hogy már egy korábbi házassági szövetséget (akár szentségi
szövetséget is) felborítva, új házasságban éljek. Érezhetően nagy a
különbség a hűség két felfogása közt. S ma már a katolikus egyház egyre
több prominens alakja is csak a második, azaz a hűség világi fogalmát
ismeri. Az egyház tanítását mintegy hozzá
kívánják igazítani a világ hitvallásához, mondván, hogy az idők
jeleiből olvasni kell, s a jelen kor problémáját a jelen egyháznak kell
megoldani. De valódi megoldás-e az, amikor nem a világot térítjük meg, hanem az egyházat profanizáljuk?
Az
Eucharisztia, azaz Jézus Krisztus valóságos jelenléte a kenyér és bor
színei alatt, egyre kevesebb hangsúlyt és tiszteletet kap ma. Kb
50 éve, a II. vatikáni zsinat óta tart ez a folyamatosan romló
tendencia, s mára már ott tartunk, hogy a római pápa asztalközösséget
kíván megvalósítani a protestánsokkal, arról viszont senki nem beszél,
hogy Krisztus valós jelenlétét hogyan fogják elfogadni protestáns
testvéreink, de arról sem, hogy az ebben való hitet egyáltalán meg
kívánja-e tartani egyházunk a sokat emlegetett teljes egység
létrejöttekor? Vagy magát a valós jelenlétet áldozza fel az ökumené
oltárán?
A keresztség, mely „közös szentség” a protestáns felekezetekkel, ezidáig még nem változott meg.
A keresztség, mely „közös szentség” a protestáns felekezetekkel, ezidáig még nem változott meg.
A bérmálás szentsége is változatlan, bár jóval kevesebben élnek vele, mint az első áldozás lehetőségével.
A
bűnbocsánat és betegek kenete szentségeihez pedig évről évre egyre
kevesebben és egyre ritkábban járulnak a hívek. Lassan kikopik katolikus
hitünkből.
Az
egyházi rend szentségéről kell még kicsit bővebben beszélnünk, mert
napjainkban ez is erős támadásnak van kitéve, mind a világ, mind a
progresszív egyházi körök részéről. Nemrég az egyik magyar püspökünk
azon javaslata hozta lázba a médiát, hogy a paphiányt nős férfiak pappá
szentelésével kellene megoldani. De halhattunk, bár nem megerősített
hírként arról is, hogy a jövőben a cölibátust is megszüntetné az
Egyház. Előfordulhat, hogy papjaink egyszer csak azon kellemetlen
szituáció kellős közepén találják magukat, hogy bár örök fogadalmat
tettek a cölibátusra, mégis egy idő múlva majd azt mondja nekik az
egyház, hogy ha kedvük tartja, akkor megházasodhatnak. Nagyon hasonló
ez ahhoz a helyzethez, mikor annak, aki örök hűséget fogadott a
házastársának, egyszer csak azt mondja az Egyház, hogy van lehetőség a
régi házasság érvénytelenítésére, és azután újat köthet.
Igaz,
hogy első körben, még csak a nős férfiak pappá szenteléséről volt szó,
de nem nehéz elképzelni mekkora súrlódásokat okozhat a jövőben, amikor
a cölibátusban élő papok mellett megjelennek a nős papok is. Ugyanez a
tendencia mutatkozik azok estében is, akik mások érvénytelenített
házasságára hivatkozva szinte követelik a saját házasságuk
érvénytelenítését is. Ami ugyanis jár a másiknak, úgy érzik, nekik is
jár.
Mi
ez, ha nem a szentségek ellen irányuló csendes támadás? Nem ugyanez
történt-e 500 évvel ezelőtt is, csak éppen nyíltan? Ami ellen viszont
az akkori katolikus egyház hevesen tiltakozott, ma mintegy az egyház
belegyezésével zajlik. Nincsenek Pázmány Pétereink, Nincsenek Loyolai
Szent Ignácaink, nincsenek Szalézi Szent Ferenceink.
Ehelyett van egy a protestantizmussal megalkuvó, Luthert méltató és
ünneplő katolikus Egyházunk. Ma ahelyett, hogy a katolikus hitet
védenék, a reformációt méltatják és ünneplik, miközben arra
hivatkoznak, hogy jogosan támadta 500 éve Luther a katolikus egyházat, s
nevét az egyház árulói ma is arra használják, fel, hogy érzékeltessék,
hogy a ma egyházának is szüksége van a megújulásra. Igen,
szükségünk van a megújulásra! De nem a Luther- féle protestáns
megújulásra! Vissza kell térni a gyökereinkhez! Vissza kell hoznunk
mindent, amit az elmúlt 50 évben elveszítettünk. Az egyháznak „vissza
kell újulnia” régi önmagába!
Vegyük
észre azt is, hogy akik Luthert méltatva jönnek, mind 500 éve, mind
ma, nincs más céljuk, mint a katolikus egyház és a szentségek
szétrombolása. Amit 500 éve Luthernek csak részben sikerült
szétrombolnia, ahhoz most a katolikus Egyház liberális szárnya maga
segédkezik.
Természetesen
nem az egész protestantizmus elítéléséről van szó, hiszen ma is
számtalan sok, Isten rendeleteit hűen betartó protestáns hívő van. Azok
elítéléséről van szó, akik szándékosan a katolikus szentségek
lerombolásának tervével erőszakolják rá a protestáns tanokat a
katolikus Egyházra. Mindezt pedig téve lassan, alattomosan és szinte
észrevétlenül.
Mi
lesz a katolikus Egyházzal? Mi lesz a szentségeinkkel? Úgy tűnik,
hogy sorsuk a mi kezünkben van. Azokéban, akik ma is katolikusok, és
nem protestánsként gondolkodó katolikusok. Ha továbbra is élni
szeretnénk a kegyelmekkel, melyet a szentségek közvetítenek számunkra,
meg kell védenünk őket! Másképp elvesznek, és elveszünk mi is!
Johanna.http://petersziklaja.hu/veszelyben-a-szentsegeink/