Mikor egy szép épületet megcsodálunk, nem mindig jutunk el odáig, hogy az alapjait is szemügyre vegyük. Ma, mikor a vallási élet színterén számtalan érv és ellenérv ütközik, érdemes visszamennünk egészen az alapokig. A protestáns felekezetek tanításai azok számára, akik ebbe születtek és ebben élnek, Isten rendeléseihez, és a Szentíráshoz tökéletesen illeszkedő épületnek tűnnek, és tulajdonképpen többé-kevésbé azok is. De nézzük, hogy kire és mire épült fel e több évszázados intézmény. Luther Márton, aki a reformáció első alapkövét letette, egy római katolikus, Ágoston rendi szerzetes volt, lélekben is egészen 1517 okt 31-éig, amikor is megírta a katolikus egyházat megreformálni kívánó 95 pontját. Erre válaszként az akkor regnáló X. Leo pápa bullát adott ki, melyben felszólította Luthert, hogy vonja vissza a katolikus egyházat sértő eretnek tanításait. A lázadó Luther, jelezve, hogy tanait nem kívánja visszavonni, e bulla szövegét nyilvánosan égette el Wittenberg város főterén, ezt követően X. Leo pápa 1521. január 3-án kiközösítette őt a katolikus Egyházból. Néhány év múlva az a Bora Katalin lett a felesége, aki a lutheri tanok hatására törte meg szerzetesi örökfogadalmát, és hagyta el szerzetesrendjét. Volt tehát egy a katolikus egyházból eretnekségek terjesztése miatt kiközösített szerzetes, aki felségül vett egy örök fogadalmát megszegő másik szerzetest. Házasságuk nem szentségi házasság volt, s ez valahol alapja és kezdete is mindannak, amit ma a protestáns egyházak a házasságról vallanak.   A korabeli források azt is igazolják, hogy a protestantizmus tanainak megalkotásában felesége is igen nagy hatással volt Lutherre. Többek között tehát e két ember tanítása alapozta meg mindazt, amit ma protestantizmusnak nevezünk. A protestantizmus sok jót is tanított és tanít ma is, de ilyen alapokon nyugodva nagyon nagy esélye van arra, hogy az Isteni igazságon túl sok ember alkotta igazságot is belevigyen a tanításába.
Érdemes mindezt azzal az alappal összehasonlítani, amely a katolikus Egyházat tartja. A katolikus Egyházat maga az Élő Isten Fia, Jézus Krisztus alapította. Tiszta alapokon,  Krisztus tanításain nyugszik 2000 éve.
Annak ellenére, hogy Luther és újító társai csak kettőt tartottak meg belőle, Jézus Krisztus hét szentséget rendelt Egyháza számára az idők végezetéig.  E szentségek léte és fennmaradása mára olyan válságos állapotba került, hogy eljött az idő, hogy mi, a hűséges katolikus hívek álljunk fel megvédeni azokat.
A házasság, mint szentség, mely Krisztus rendelése szerint egy megkeresztelt férfi és nő örök szövetsége, mára már egyre kisebb számban található meg a társadalomban. Bár a házasság felbonthatatlanságának elméletét még mindig vallja katolikus Egyházunk, a gyakorlatban viszont sok helyen azt látjuk, hogy egyházi bíróságok élő felek közti szentségi házasságot nyilvánítanak érvénytelennek, a római pápa pedig arról beszél, hogy a hűség alapja nem az ígéret, hanem a szeretet (értsd itt azt, hogy az éppen aktuális személy iránti éppen aktuális érzelmeink tiszteletben tartása a meghatározó).
A házassági hűségnek két értelmezése létezik ma.   Létezik a valós hűség, mely azt jelenti, hogy minden körülmények közt, holtomiglan hűséges vagyok ahhoz, akivel szentségileg összekötöttem az életem. Ha pedig a házasságom megromlott, minden erőmmel azon vagyok, hogy azt megjavítsam, mivel új házasság kötésére, ha Isten törvényei szerint kívánok élni, nincs lehetőségem. A hűség másik értelmezése az, hogy hűséges vagyok a házastársamhoz, de ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy már egy korábbi házassági szövetséget (akár szentségi szövetséget is) felborítva, új házasságban éljek. Érezhetően nagy a különbség a hűség két felfogása közt. S ma már a katolikus egyház egyre több prominens alakja is csak a második, azaz a hűség világi fogalmát ismeri. Az egyház tanítását mintegy hozzá kívánják igazítani a világ hitvallásához, mondván, hogy az idők jeleiből olvasni kell, s a jelen kor problémáját a jelen egyháznak kell megoldani. De valódi megoldás-e az, amikor nem a világot térítjük meg, hanem az egyházat profanizáljuk?
Az Eucharisztia, azaz Jézus Krisztus valóságos jelenléte a kenyér és bor színei alatt, egyre kevesebb hangsúlyt és tiszteletet kap ma. Kb 50 éve, a II. vatikáni zsinat óta tart ez a folyamatosan romló tendencia, s mára már ott tartunk, hogy a római pápa asztalközösséget kíván megvalósítani a protestánsokkal, arról viszont senki nem beszél, hogy Krisztus valós jelenlétét hogyan fogják elfogadni protestáns testvéreink, de arról sem, hogy az ebben való hitet egyáltalán meg kívánja-e tartani egyházunk a sokat emlegetett teljes egység létrejöttekor?  Vagy magát a valós jelenlétet áldozza fel az ökumené oltárán?
A keresztség, mely „közös szentség” a protestáns felekezetekkel, ezidáig még nem változott meg.
A bérmálás szentsége is változatlan, bár jóval kevesebben élnek vele, mint az első áldozás lehetőségével.
A bűnbocsánat és betegek kenete szentségeihez pedig évről évre egyre kevesebben és egyre ritkábban járulnak a hívek. Lassan kikopik katolikus hitünkből.
Az egyházi rend szentségéről kell még kicsit bővebben beszélnünk, mert napjainkban ez is erős támadásnak van kitéve, mind a világ, mind a progresszív egyházi körök részéről. Nemrég az egyik magyar püspökünk azon javaslata hozta lázba a médiát, hogy a paphiányt nős férfiak pappá szentelésével kellene megoldani. De halhattunk, bár nem megerősített hírként arról is, hogy a jövőben a cölibátust is megszüntetné az Egyház. Előfordulhat, hogy papjaink egyszer csak azon kellemetlen szituáció kellős közepén találják magukat, hogy bár örök fogadalmat tettek a cölibátusra, mégis egy idő múlva majd azt mondja nekik az egyház, hogy ha kedvük tartja, akkor megházasodhatnak. Nagyon hasonló ez ahhoz a helyzethez, mikor annak, aki örök hűséget fogadott a házastársának, egyszer csak azt mondja az Egyház, hogy van lehetőség a régi házasság érvénytelenítésére, és azután újat köthet.
Igaz, hogy első körben, még csak a nős férfiak pappá szenteléséről volt szó, de nem nehéz elképzelni mekkora súrlódásokat okozhat a jövőben, amikor a cölibátusban élő papok mellett megjelennek a nős papok is. Ugyanez a tendencia mutatkozik azok estében is, akik mások érvénytelenített házasságára hivatkozva szinte követelik a saját házasságuk érvénytelenítését is. Ami ugyanis jár a másiknak, úgy érzik, nekik is jár.
Mi ez, ha nem a szentségek ellen irányuló csendes támadás? Nem ugyanez történt-e 500 évvel ezelőtt is, csak éppen nyíltan? Ami ellen viszont az akkori katolikus egyház hevesen tiltakozott, ma mintegy az egyház belegyezésével zajlik. Nincsenek Pázmány Pétereink, Nincsenek Loyolai Szent Ignácaink, nincsenek Szalézi Szent Ferenceink. Ehelyett van egy a protestantizmussal megalkuvó, Luthert méltató és ünneplő katolikus Egyházunk. Ma ahelyett, hogy a katolikus hitet védenék, a reformációt méltatják és ünneplik, miközben arra hivatkoznak, hogy jogosan támadta 500 éve Luther a katolikus egyházat, s nevét az egyház árulói ma is arra használják, fel, hogy érzékeltessék, hogy a ma egyházának is szüksége van a megújulásra. Igen, szükségünk van a megújulásra! De nem a Luther- féle protestáns megújulásra! Vissza kell térni a gyökereinkhez! Vissza kell hoznunk mindent, amit az elmúlt 50 évben elveszítettünk. Az egyháznak „vissza kell újulnia” régi önmagába!
Vegyük észre azt is, hogy akik Luthert méltatva jönnek, mind 500 éve, mind ma, nincs más céljuk, mint a katolikus egyház és a szentségek szétrombolása. Amit 500 éve Luthernek csak részben sikerült szétrombolnia, ahhoz most a katolikus Egyház liberális szárnya maga segédkezik.
Természetesen nem az egész protestantizmus elítéléséről van szó, hiszen ma is számtalan sok, Isten rendeleteit hűen betartó protestáns hívő van. Azok elítéléséről van szó, akik szándékosan a katolikus szentségek lerombolásának tervével erőszakolják rá a protestáns tanokat a katolikus Egyházra. Mindezt pedig téve lassan, alattomosan és szinte észrevétlenül.
Mi lesz a katolikus Egyházzal? Mi lesz a szentségeinkkel?  Úgy tűnik, hogy sorsuk a mi kezünkben van. Azokéban, akik ma is katolikusok, és nem protestánsként gondolkodó katolikusok. Ha továbbra is élni szeretnénk a kegyelmekkel, melyet a szentségek közvetítenek számunkra, meg kell védenünk őket!  Másképp elvesznek, és elveszünk mi is!
Johanna.
http://petersziklaja.hu/veszelyben-a-szentsegeink/