Az öt Vas megyei települést ellátó Aigner Géza
plébános, szembesülve a falvakat sújtó gazdasági, népesedési, kulturális
nehézségekkel, olyan programokat indított, melyek – a falusi lakosság
önbecsülését emelve – képesek megteremteni az élő, a teremtett világ
megőrzéséért munkálkodó közösséget. A felelős életszemléletről
beszélgettünk a lelkipásztorral.
– Milyen népesedési adatokkal rendelkeznek az szolgálatához tartozó települések?– Répcelak a legnagyobb települése a plébániának: ott 2500, Uraiújfaluban 900 a lakosok száma. Csánigon 340 ember él. Ezeken a településeken mintegy 50-50 százalék a katolikusok és az evangélikusok aránya. A zömében katolikus Nicken 500, az ugyancsak katolikus Vámoscsaládon 230 ember lakik. Iskola egyedül Répcelakon van, 16 településről jár oda a mintegy 300 gyerek. Mindenütt nagyon alacsony a gyermekszám. A vámoscsaládi 11 általános iskolásból három fiú van, ők egy focicsapatot sem tudnak alkotni. Nehéz körülmények között él Nick is; súlyos hat év van mögötte. Csődeljárást indítottak a település ellen, az önkormányzatnak nem volt lehetősége bármilyen fejlesztést, programot nyújtani. Így színfolt minden, amit a plébánia és az öntevékeny helyi egyesületek kínálnak. 29 általános iskolás korú gyermek él itt, de az iskola régóta megszűnt.
– Milyen úton indult el, amikor négy évvel ezelőtt a plébániára helyezték?– Hosszú folyamat kezdődött négy évvel ezelőtt. A plébánia tulajdonához tartozott a két egykori katolikus iskola üres épülete, a 25 éve üresen álló nicki paplak, a nagy kertek. Minden nagyon rossz állapotban volt. Még az udvarra is alig lehetett bejönni. Nem tudtam elképzelni, hogy mindez veszendőbe menjen, hogy ne legyen értéke, értelme. Úgy éreztem, ebben is feladatom van, hiszen a falusi emberhez is ezen az úton jutok el, és mindenképpen nagy feladat ma a élet fenntartása vidéken. Megerősítette az elképzelést Böjte Csaba atya a Mi ügyünk című könyvében bemutatott Szent István-terv. Összefogással, a hívek segítségével elindult a munka.
– Milyen lépésekben történt a terület visszahódítása?– Az első évben a kertet tisztítottuk meg. Igyekeztünk megmenteni, amit lehetett. A következő évben gyümölcsfákat ültettünk, a harmadik évben a fűszerkertet. Az idei a negyedik év. Augusztusban és ősszel – a gyerekek örömére – eper és málna telepítésére készülünk. Volt gémeskút: helyre kellett állítani a kútágast és a gémet. Most nagyon élvezetes onnan öntözni. A növényszaporításban az alanynevelés a következő elgondolás, és a legnagyobb, talán plafoncél, az oltás, szemzés elsajátítása. Ide jó lenne eljutni. Gyümölcsfáinkon már tavaly volt termés. Azt is együtt dolgozzuk fel. Van befőző napunk. Az időközben felújított kemencében sütünk, aszalunk. Nagy sikere van a teakészítésnek. Ragaszkodtunk, hozzá, hogy – a hét napjaira gondolva – legalább hét féle szárított növényünk, alapanyagunk legyen. Ezekből állítunk össze különböző teakeverékeket, amit szinte minden rendezvényünkön kínálunk.
– A kemencés konyhát a régi népi élet használati tárgyai díszítik.
–
Mindjárt a kezdeteknél a kemencés helyiség helyreállítását kezdtük meg.
A falubeliek elhozták a régi, szebbnél szebb használati eszközöket,
szőtteseket. Mindenki érezte: ezeknek itt a helye, nem otthon a
padláson. Így megmenthető a nagyszülői örökség. Folyamatosan tart ma is a
gyűjtés, mindig kerül elő valami. Ezek által a gyerekek és vendégeink
megismerhetik a természetközeli élet gondosan elkészített eszközeit.
Egyedi tárgyak ezek, múltunkról beszélnek. Tervezzük, hogy könyvben
megjelentetjük az időseink lejegyezett visszaemlékezéseit. Úgy gondolom,
ezzel is bekapcsolódunk a teremtésvédelem sürgető feladatába. Ezzel is
figyelünk saját értékeinkre, hiszen ezt más nem teszi meg helyettünk.
– Ezzel felelős életszemléletre tanítanak. Hogyan adható át ez a fiatalságnak?
–
Körülöttünk vannak a kertben termett és feldolgozott termények. A
polcokon befőttek, savanyúságok, teák, szörpök, aszalt gyümölcsök veszik
körül őket. Szinte minden összejövetelen megvendégeljük a jelenlévőket.
Azon vagyunk, hogy a gyerekeknek is „fájjon a szíve”: a termény nem
pusztulhat el, el kell juttatni az asztalig. Mindenféle módon próbáljuk
felkelteni az érdeklődést. A közelmúltban salátakészítő versenyt
tartottunk: kertből kerestek terményeket, hozzá a fűszereket.
Kitartásra, tudatosságra, türelemre van szükség. „Otthon nem csináljuk” –
mondják a gyerekek. „Nem baj, azért most segíts!” a válasz. Minden
gyereknek van gyümölcsfája, ott a táblán a neve, arról kell
gondoskodnia. Ezer apró lépés – vissza kell tanítani ezeket a
folyamatokat. El kell találni, mikor és hogyan. Keveset adagolva, de
következetesen. Ha sokszor találkozik vele, ha az élmény
vissza-visszatér, belenő a gyerek. Így jobban átadható. A cél, hogy
nyújtsunk sok pozitív tapasztalatot.
– Van, aki megmutatja az ehhez szükséges tudást? Mennyire él a gazdálkodás hagyománya a falvaiban?
–
A faluban szerencsére élnek még az egyes munkák mesterei, és van még
kollektív tudás, hogy mit hogyan kell végezni. Az eltevéskor
édesanyámhoz is sok terményt vittem, kértem, ő tegye el a régóta
gyakorolt eljárással, tartósítószer nélkül. Sajnos nem sokan
foglalkoznak gazdálkodással. Kedv- és időhiány áll első helyen az okok
között. Szerintem a kedven lehet segíteni, nehezebb tényező az idő. A jó
példa nagyon fontos. Az elmúlt évben termett közel 300 kilogramm
paradicsomunk. A helyiek tanácsára ezt gyakran a fűszerkert friss
bazsalikomjával kínáltuk. Nagyon ízlett mindenkinek. A recepteket, az
elkészítési módokat így adjuk tovább egymásnak.
– Óriási a megművelt terület, rengeteg a termény. Hogyan győzik ezt a sok munkát?
–
Sokat kell azért tenni, hogy az élet megmaradjon a falvakban. Az
időseknek vállalásán múlik, hogy meglegyen egy gyerekprogram. Örömmel
tapasztalom: soha nem mondanak nemet, sőt örömüket lelik benne. Minden
faluban van 15–20 segítő felnőtt. Csoportba osztva ők végzik munkát.
Van, ahol hétfőnként délelőtt kapálnak, este részt vesznek a szentmisén
és az egyházközségi gyűlésen. Itt már saját terménnyel, teával látjuk
egymást vendégül. A kertgondozásban a természetességre törekszünk.
Keressük az őshonos fajtákat, nem agyon nemesített fát ültetünk, hanem
magról keltet. Ezek kevesebb gondozást igényelnek, ellenállóbbak. Legyen
kisebb a barack, de ne pusztuljon el öt év alatt a fa. Egyre jobban
megjelenik az emberek gondolkodásában, hogy a kánya pottyantott, magról
kelt növény; a régi fajtákból szaporított a jó. Egyre nagyobb a
becsületük, egyre többen térnek vissza hozzájuk. Kevesebb gondozást
igényelnek, a permetezés hiányában kevesebb méreganyag kerül beléjük.
– Elkezdték a nicki plébánia épületének felújítását is.
–
Igen, minden évben teszünk egy kis lépést ez ügyben is. Már vagy egy
kislakás az érkező vendégeknek, és felújítjuk a konyhát, kialakítottunk
egy kiállítóteret a régi liturgikus eszközöknek, miseruháknak. Tervünk,
hogy megmentjük az iskola 200 éves épületét. Úgy érezzük, hozzátartozik a
faluképhez, és egy funkcióbővítő fejlesztéssel megmaradna. Itt
örökségvédelmi közösségi házat nyitnánk, az udvaron sátorozási
lehetőséget teremtenénk az ehhez szükséges vizesblokkal. Olyan funkciót
kapna az épület, ami a jövő szempontjából fontos. Talán a település
lakóiban lévő akarat áthidalja a nehézségeket. A szükség azt kívánja,
hogy mindent közösen kell tenni.
– A pasztorációt hogyan segíti ez a munka?
–
Összefonódik a kettő. Jó pénzből munkásokkal, alkalmazottakkal sokkal
szebb kerteket lehetne csinálni. A gyerekeket is ki lehetne tiltani,
nehogy valami kárt tegyenek. De éppen ellenkező a cél: hogy megtanulják,
sokoldalúvá, a természetben, a világban elboldogulóvá váljanak, és a
templom közelében legyenek. Együtt legyünk, valami olyat tegyünk, ami
része a falusi életnek. Átéljük a sorsunkért, a tulajdonunkért, a
világért való felelősségünket. Szinte hetenként hirdetek valamit a
szentmiséken: most tuskót szedünk, gereblyézünk, befőzünk. A munka
közben lehetőség van a találkozásra, beszélgetésre, s közben közösség
alakul. Programjainknak igyekszünk olyat választani, ami kapcsolódik a
mindennapi tevékenységünkhöz, saját értékeinkhez.
– Mire tanít a gazdálkodás?
–
Aki kerttel foglalkozik, annak meg kell ismerni az élővilág
törvényszerűségeit. A természet önálló életet él, sokszor alkalmazkodni
kell hozzá. Ha az idén valamiből jó termés volt, meg kell becsülni, mert
lehet, hogy jövőre semmi nem lesz. Alázatot, alkalmazkodást kíván, nem
mehetünk neki öntörvényűen a természetnek, a világnak. A természet
ritmusát érdemes követnünk. Most nyáron például sokkal nagyobb energiát
igényelne, hogy tiszta felültet kapjunk, mint ősszel, amikor a vegetáció
leáll. Tavasszal viszont azzal dolgozik nekünk a természet, hogy ami
addig kopár volt, kizöldül. Akkor kell a növekedésre alapozni. Mindez
figyelmezteti az embert, éljen a természet adottságai szerint. Értékes,
életközeli dolgokra tanít. Így jön létre fokozatosan az a felelős
életszemlélet, mely az Isten által teremtett harmonikus világ
megőrzésének és életfeltételeink megmentésének alapja.
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
