Szereted-e
már a magányt? Még nem? Csodálatos! Nem szereted, mert még nem
találkoztál vele. Ha ismernéd, szeretnéd. Keresnéd néha a csendet. A
csend ott van, ahol a magány lakik. Azt a csendet keresd, amelyben nincs
harag – nincs emberi szó, még önmagad belső hangja sem hallik. A csend
szívén megtalálod a magányt.
Olyan a magány, mint egy ritkán látogatott gyönyörű hely: nagy határtalan pusztaságok, kék tavak, magas hegyek, mély tengerszemek,
tiszta, beláthatatlan ég, csend, csend; ez a magány. És ha még
közelebb érsz a magány szívéhez, már látni sem lehet ott semmit. A
magány szíve olyan, mint egy pusztaság: homok, homok, homok.
Középen
kicsi oázis, az oázis közepén egy kis patak: itt dobog a magány szíve,
itt tökéletes a magány. Szeress ide járni, szeress egyedül lenni.
Szeresd elfelejteni, hogy volt tegnap és van ma és lesz holnap. Emberi
társaságot ne hozz ide magaddal. Könyvtárat ne cipelj és gondolatodból
űzd el mindazt, ami terhel. Szíved mosd le a magány patakjának
feledésvizével. Felejtsd el, hogy volnának igényeid. A magányban
egyszerűen kell élni, egyszerűnek kell lenni. Ülj le a puszta földre,
hunyd le a szemeidet és ismerd meg a magányt.
A
nagy csendet el ne űzd, fájdalmát ne bánd, árvaságod tudatát ne űzd
el, szórakozást ne keress. Figyelj. Nyugodtan. Szíved megüresedik és
elnémul. Lelked árva lesz és nincstelen. Életed elhagyott és színtelen.
Egy időre.
Mert
aztán meglátod magadat. Megismered magadat. Nagy, hosszú,
felejthetetlen útra visz a magány. Találkozol az őszinteséggel és
önismerettel. Meglátod magad, úgy, ahogy vagy. Ahogyan vagy, ahogyan
vagy.
A
magány szívén imádkozni tanulsz majd, miután megláttad magadat. Aki
ismeri magát, az nem akar mást, csak ismerni Istent. És aki imádkozik a
magányban, az, megismeri az Istent. És aki megismeri az Istent, az
megismeri az Életet. És aki ismeri az Életet, az tud mindent.
