Szereted-e már a magányt? Még nem? Csodálatos! Nem szereted, mert még nem találkoztál vele. Ha ismernéd, szeretnéd. Keresnéd néha a csendet. A csend ott van, ahol a magány lakik. Azt a csendet keresd, amelyben nincs harag – nincs emberi szó, még önmagad belső hangja sem hallik. A csend szívén megtalálod a magányt.
Olyan a magány, mint egy ritkán látogatott gyönyörű hely: nagy határtalan pusztaságok, kék tavak, magas hegyek, mély tengerszemek, tiszta, beláthatatlan ég, csend, csend; ez a magány. És ha még közelebb érsz a magány szívéhez, már látni sem lehet ott semmit. A magány szíve olyan, mint egy pusztaság: homok, homok, homok.
Középen kicsi oázis, az oázis közepén egy kis patak: itt dobog a magány szíve, itt tökéletes a magány. Szeress ide járni, szeress egyedül lenni. Szeresd elfelejteni, hogy volt tegnap és van ma és lesz holnap. Emberi társaságot ne hozz ide magaddal. Könyvtárat ne cipelj és gondolatodból űzd el mindazt, ami terhel. Szíved mosd le a magány patakjának feledésvizével. Felejtsd el, hogy volnának igényeid. A magányban egyszerűen kell élni, egyszerűnek kell lenni. Ülj le a puszta földre, hunyd le a szemeidet és ismerd meg a magányt.
A nagy csendet el ne űzd, fájdalmát ne bánd, árvaságod tudatát ne űzd el, szórakozást ne keress. Figyelj. Nyugodtan. Szíved megüresedik és elnémul. Lelked árva lesz és nincstelen. Életed elhagyott és színtelen. Egy időre.
Mert aztán meglátod magadat. Megismered magadat. Nagy, hosszú, felejthetetlen útra visz a magány. Találkozol az őszinteséggel és önismerettel. Meglátod magad, úgy, ahogy vagy. Ahogyan vagy, ahogyan vagy.
A magány szívén imádkozni tanulsz majd, miután megláttad magadat. Aki ismeri magát, az nem akar mást, csak ismerni Istent. És aki imádkozik a magányban, az, megismeri az Istent. És aki megismeri az Istent, az megismeri az Életet. És aki ismeri az Életet, az tud mindent.