A
hagyományos értékek, sőt általában az értékek, bizonyos tekintetben
pedig maga az értékeszme elleni támadás egyik igen fontos vonala a
nemiség mentén húzódik. Aki az eseményeket nagyobb intervallumban
szemléli, láthatja, hogy a hagyományos nemi erkölcs bástyái egymás után
esnek el. A hatvanas és hetvenes évek egyértelműen a heteroszexualitás
jegyében telt el: minden nem büntetendő formáját – egészen a
promiszkuitásig bezárólag – normálisként és természetesként igyekeztek
elfogadtatni. Az úttörő szerepet ebben a beat-nemzedék hippimozgalma
játszotta. Úgy látszik azonban, hogy a heteroszexualitás területén a
lázadási lehetőségeket kimerítették. A nyolcvanas és a kilencvenes évek
egyértelműen a homoszexuális propaganda korszaka, sőt valószínű, hogy
szükség lesz még a következő évezred első évtizedére is ahhoz, hogy e
területen is ledőljön az összes tabu.
A
homoszexuális propaganda hatásmechanizmusának megértéséhez tisztáznunk
kell, hogy a homoszexualitásnak tulajdonképpen három formája létezik: az
öröklött, a szerzett és az elsajátított homoszexualitás. Vizsgáljuk meg most ezeket röviden.
(Az öröklött homoszexualitás)
Ami az öröklött homoszexualitást illeti, e kategóriába döntően, ha nem
kizárólagosan azok tartoznak, akikben nincs összhang a belső nemi
természet és a külső nemi jelleg között. A homoszexuális
párkapcsolatokban ezek magától értetődően nem a saját nemüket fogják
képviselni, hanem az ellenkezőt: a férfi–férfi viszonyban a női szerepet
játszó férfit, illetve a nő–nő viszonyban a férfi szerepet játszó nőt.
(A szerzett homoszexualitás)
E párok fennmaradó tagjai, vagyis a homoszexuális kapcsolatokban férfi
szerepet játszó férfiak és női szerepet játszó nők esetében nincs szó
öröklött rendellenességről, hiszen az adott férfi férfias, az adott nő
pedig nőies. Mivel nemi konstitúciójuk nem különbözik a normális
szexuális kapcsolatot folytatókétól, annak oka, hogy e férfiak és nők
mégis a saját nemükhöz tartozókban keresik nemi kiegészülésüket, a
modern lélektan szerint nem lehet más, mint a gyermek és az ellenkező
nemű szülő közötti koragyermekkori kapcsolat bizonyos zavarai. Ezt tehát
szerzett homoszexualitásnak nevezhetjük. Itt azonban egy komoly
megszorítást kell tennünk: e második kategóriában nőket csak elvétve
lehet találni. Ennek roppant egyszerű magyarázata van. A szerzett
homoszexualitással rendelkező férfiak ugyanis vagy egy túlzottan szoros
anya–fiú kapcsolat, vagy egy normális, de a fiú részéről pszichésen
rosszul feldolgozott anya–fiú kapcsolat miatt keresik nemi
kiegészülésüket a férfiak között (ez utóbbi esetben itt kénytelenek
vagyunk a homoszexualitás okaként egy közvetett öröklött tényezőt
felvetni). Ami a nőket e kategóriában a homoszexualitás felé terelhetné,
az az apa–leány kapcsolat lenne, ez azonban rendszerint sokkal kevésbé
szoros, s így sokkal kisebb az esélye annak, hogy a homoszexualitás
irányába tereljen, mint az anya–fiú kapcsolatnak. Mindenesetre a
homoszexualitás imént említett két kategóriáját tulajdonképpen olyan
elemi csapásként – s ugyanakkor olyan abnormalitásként – kell
felfognunk, amelyről az adott személy nem tehet. Éppen ezért a
homoszexuális propaganda számára csak annyiban érdekesek ezek,
amennyiben normálisként mutatja be őket. Az eddigiekből azonban
mindenkinek világossá válhatott, hogy ezek semmiképpen nem tekinthetők
normálisaknak: az öröklött homoszexualitással rendelkezők azért nem,
mert külső és belső nemi természetük nincs összhangban, a szerzett
homoszexualitással rendelkezők pedig azért nem, mert eredeti nemi
orientációjukat a koragyermekkori kapcsolatok gátolták. Ez utóbbiak
egyébként – éppen e gátlás természete miatt – nem az azonos neműekhez
vonzódnak, hanem az ellenkező neműekkel való nemi kapcsolattól irtóznak,
s ez kergeti őket az azonos neműek karjaiba. Az első kategóriába
tartozók között a domináns tendencia viszont nem az ellenkező neműektől
való irtózás, hanem a saját neműekhez való vonzódás – és ebből fakad az
ellenkező neműektől való tartózkodás.
Mintegy
átvezetésképpen a harmadik kategóriához, érdemes megjegyezni még ezzel a
két első kategóriával kapcsolatban, hogy az öröklötten homoszexuális
férfiak döntő többségének párja a szerzett homoszexualitással rendelkező
férfiak közül kerül ki, tekintve, hogy saját kategóriájukban nem
találhatják kiegészítésüket (ott ugyanis csak nőies férfiak vannak). A
nők esetében viszont ez magától értetődően csak erősen korlátozott
mértékben lehet így (hiszen ezek száma – mint arra rámutattunk –
elenyésző): az öröklötten homoszexuális nők többsége ugyanis már a
harmadik kategóriából, az elsajátított homoszexualitással rendelkező nők
közül kénytelen kiválasztani a párját. Miután azonban ez utóbbi nők –
mint majd látni fogjuk – nem valódi homoszexuálisak, hanem
biszexuálisak, a női homoszexualitásra a férfi homoszexualitással
ellentétben sokkal kevésbé jellemző az együttélésben megnyilvánuló
tartós párkapcsolat. A homoszexuális nők kapcsolatai inkább csak
rövidebb-hosszabb ideig tartó kalandok. Tartós homoszexuális kapcsolat
inkább a férfiak között jön létre, éspedig a két első kategóriába
tartozó férfiak között.
(Az elsajátított homoszexualitás)
E két első kategóriába tartozó homoszexuálisok aránya az
össznépességhez viszonyítva aránylag kicsi, néhány százalék, de
semmiképpen nem éri el még együttvéve sem az öt százalékot. És meg kell
mondanunk, hogy ezek számát semmiféle propaganda nem is tudja növelni. A
homoszexuális propaganda kizárólag a harmadik kategóriába tartozók, az
elsajátított homoszexualitással rendelkezők számát képes befolyásolni.
Egy normális, vagyis tradicionális normák szerint rendeződő
társadalomban ezek száma hozzávetőlegesen zéró. Ahol ugyanis tisztában
vannak azzal, hogy a homoszexualitás abnormális dolog, ott az embereknek
nem jut eszükbe homoszexuális kalandokba bocsátkozni. Kalandokat
említünk, mert mint ahogy már utaltunk rá, e kategóriába tartozó
homoszexuálisok csupán „műkedvelő” homoszexuálisok. Tulajdonképpen nem
is homoszexuálisak, hanem biszexuálisak, vagyis éppúgy hajlandók homo-,
mint heteroszexuális kapcsolatra lépni. Eredendően ezek persze
heteroszexuálisak, viszont a homoszexuális propaganda hatására – az
„örömelv” és a „miért ne”-elv alapján – mintegy megpróbálkoznak a
homoszexuális kapcsolattal is. A propaganda feladata itt tehát az, hogy –
normálisként, sőt modernként bemutatva a homoszexualitást – lerombolja
azokat az erkölcsi és emberi gátakat, amelyek ezeket az eredendően
heteroszexuális személyeket visszatartották a homoszexuális
kapcsolattól. De más miatt is ők a homoszexuális propaganda kedvencei,
éspedig azért, mert tulajdonképpen elvtelenek (azaz szabadelvűek),
helyesebben csak az örömelvnek engedelmeskednek. Ahogy ugyanis a
heteroszexuálisok rigorózus ragaszkodását ellenkező nemű partnerükhöz
túlhaladandó ódivatú beállítottságnak bélyegzik, éppúgy – ha igazán
következetesek lennének – a valódi homoszexuálisok (első két kategória!)
rigorózus ragaszkodását ugyanazon nemű partnerükhöz túlhaladandó
ódivatú beállítottságnak kellene bélyegezniük – hiszen a valódi
homoszexualitás éppen olyan „morális rigolya”, mint a heteroszexualitás.
Hogy ezt mégsem teszik, ennek taktikai okai vannak, ami viszont egy
átfogó stratégia keretébe ágyazódik. Mert tévedés ne essék: nem
homoszexualizálni akarják az embereket, hanem azt az embertípust akarják
megformálni és elterjeszteni, amelyik számára a homoszexuális kapcsolat
ugyanazt jelenti, mint a heteroszexuális kapcsolat; azt az embertípust,
amely már nem tud értékbeli különbséget tenni, mert nem is látja a
különbséget; azt az embertípust, amely kizárólag az „örömelv” alapján
tájékozódik a világban; azt az embertípust, amelynek korlátlan
manipulálását nem akadályozzák holmi elvek, tabuk vagy morális rigolyák;
azt az embertípust, amelyiknek már nincs tartása.
Ahogy
a második kategória vizsgálatánál jelentős különbséget találtunk a
férfiak és a nők között, úgy itt is tapasztalható bizonyos különbség.
Arról van szó, hogy a homoszexuális propaganda a nők esetében
termékenyebb talajra hullik, mint a férfiak esetében. A férfi ugyanis
nemileg sokkal polarizáltabb és differenciáltabb, mint a nő. Ezt úgy is
meg lehetne fogalmazni, hogy a férfi sokkal inkább férfi, mint amennyire
a nő nő. Világosan kitűnik ez abból, hogy két normális szexuális
beállítottsággal rendelkező férfi között mindig sokkal nagyobb nemi
taszítás érvényesül, mint két normális szexuális beállítottsággal
rendelkező nő között. Bárki megfigyelheti, hogy minden homoszexuális,
sőt homoerotikus vonzalom nélkül nők – különösen tizenéves lányok – az
utcán kéz a kézben sétálnak, a buszon egymás ölébe ülnek, szorosan
összebújnak. Ilyen testi érintkezés a fiúk vagy férfiak között
gyakorlatilag nem figyelhető meg, s míg a barátnők igen gyakran
megcsókolják egymást találkozáskor vagy elváláskor, a barátok között
ilyet csak a legritkább esetekben lehet látni. A férfi rendszerint
szégyelli, ha egy másik férfit nyilvánosan arcon kell csókolnia.
Ráadásul a nők homoszexuális kapcsolata – a nők általános
gyengédségigényének megfelelően – inkább „soft”, míg a férfiaké „hard”
típusú eljárásokra támaszkodik, ami ismét csak a nők számára teszi
könnyebbé ilyen kapcsolat kialakítását: a férfiak durvasága vagy éppen
„gyorsasága” miatt kielégületlen nőket a gyengédség utáni vágy egyre
gyakrabban hajtja más nők karjaiba (ehhez hasonló motivációs szempontok
viszont a férfiaknál fel sem merülhetnek). A homoerotikus vonzalom és a
homoszexuális „aktus” között a nő esetében sokkal kisebb a távolság,
mint a férfiak esetében, s ilyen módon a férfinak az egyikből a másikba
átlépni sokkal nehezebb, mint a nőnek. És ez ad magyarázatot arra, hogy
miért több a férfiak között a homoerotikus kapcsolat, mint a nők között:
a férfiak kapcsolatai ugyanis gyakran megmaradnak a szexualitás nélküli
erotikus vonzalom síkján (mint S. Freud és W. Fliess viszonya), míg a
nők aránylag könnyen átjutnak az erotika síkjáról a homoszexualitás
síkjára.
A
homoszexualitás deviáns, vagy ami ugyanaz, perverz, vagy ami ismét csak
ugyanaz, aberrált volta (mindhárom kifejezés azt jelenti, hogy „a
rendestől eltérő”) igazán akkor tűnik elő, ha belegondolunk abba, hogy
homoszexuális kapcsolat tulajdonképpen nincs is. Mert határozottan ki
kell jelentenünk, hogy homoszexuális kapcsolat tulajdonképpen nincs!
Kizárólag heteroszexuális kapcsolat van. Hogy heteroszexuális kapcsolat
minden nemi viszony prototípusa, azt éppen a homoszexuális kapcsolat
mutatja: itt ugyanis – legalábbis az igazi homoszexuális kapcsolatban
(első két kategória!) – az egyik fél mindig kénytelen felvenni a női
szerepet, míg a másik a férfi szerepet, s egyúttal a nemi dominanciák is
megjelennek: a férfi avagy a férfit játszó nő a domináns, míg a nő
avagy a nőt játszó férfi a passzív. Ilyen módon a homoszexuálisok mindig
kénytelenek úgy csinálni, mintha heteroszexuálisok lennének – ugyanis
minden nemi kapcsolat és vonzás alapja a nemi sarkítottság, ami viszont
szükségképpen a férfias és nőies jelleg feszültségében fejeződik ki. Ez
egyúttal arra is rávilágít, hogy a homoszexuális kapcsolat nem mint
homoszexuális abnormális, hanem mint heteroszexuális! Ezek szerint a
heteroszexuális kapcsolatnak két fajtája van: a normális heteroszexuális
kapcsolat és az abnormális heteroszexuális kapcsolat. A normális
heteroszexuális kapcsolat a férfias férfi és a nőies nő, míg az
abnormális a férfias férfi és a nőies férfi, illetve a nőies nő és a
férfias nő között jön létre. Ez természetesen a három kategóriánk közül
csupán az első kettőre – a „valódi homoszexuálisokra” – igaz, azokra,
akiket nem pusztán az örömelv mozgat, hanem akiket a nemi vonzás is
befolyásol. Ellenben azt a kapcsolatot, helyesebben azt a kalandot,
amelyet csupán az örömelv határoz meg, joggal nevezhetjük egy olyan
autoszexuális kapcsolatnak, amelyben a nemi polarizáltság mozgató
szerepét teljes mértékben az örömelv – a kielégülés keresése – foglalja
el, akárcsak az autoszexualitásban (szeretnénk hangsúlyozni, hogy
autoerotika nincs, csak autoszexualitás van, ugyanis az erotika minden
formája feltételez valamilyen lelki viszonyt).
Írásunk
elején utaltunk arra, hogy míg a hatvanas és hetvenes éveket a
heteroszexualitás jellemezte, a nyolcvanas–kilencvenes évek, valamint az
elkövetkezendő évszázad első évtizede még a homoszexualitásé lesz. De
vajon az ezután következő évtizedek szexuális forradalma minek a
jegyében fog zajlani? Nem kell különösebb prófétai tehetség annak
előrelátásához, hogy a hagyományos nemi értékeknek – vagy ahogy ők
nevezik: tabuknak – melyek azok a bástyái, amelyekre a támadó erők
legközelebb megpróbálják kitűzni a zászlójukat: az egyik minden
bizonnyal a vérfertőzés (incesztus) lesz, míg a másik az ember és állat
közötti nemi kapcsolat (szodómia). Nyilvánvalóan ezek legitimizálásáért
síkraszállni ma még elképzelhetetlen, viszont az események logikája
kétségtelenül ebbe az irányba fogja hajtani a ma még homoszexuális
propagandistákat. Ha ugyanis az örömelvet alkalmazzuk, amely szerint
mindenkinek jogában áll úgy élvezni, ahogy tud (feltéve, ha ezzel nem
árt senkinek), akkor az, hogy a szodómia polgárjogot nyerjen,
tulajdonképpen semmiféle akadályba nem ütközik. Hiszen nem árt senkinek!
Tán még az állat is élvezi. E pillanatban a szodómia még ritka, de ha a
megfelelő propaganda hatására a szodómiával kapcsolatos
„természetellenes” ellenérzéseket sikerül kiküszöbölni, akkor egyre
többen fognak az állatokkal való nemi kapcsolat útjára térni. Elvégre
miért ne, ha egyszer jól esik? S csakugyan, ha kizárólag az örömszerzés
és a nem-ártás elvét alkalmazzuk – mint ahogy a homoszexualitás esetében
is –, akkor a szodómia a heteroszexualitáshoz képest pusztán csak más.
Sőt a szodómia haladottabb formáiban esetleg tartósabb együttélés is
kialakulhat (különösen magányos férfiak és nők esetében). Innen már csak
egy lépés, hogy megjelenjék az igény a kapcsolat törvényesítésére,
amelynek kiharcolása újabb nemes feladat elé állítja majd
propagandistáinkat. Mert miért ne?... És szóról szóra ugyanezt
mondhatjuk el a vérfertőzés vonatkozásában is.
Nem
minden jelentőség nélküli, hogy a szexuális forradalom kérlelhetetlen
propagandistái, akiknek figyelme egészen a homoszexuálisok
gyermek-örökbefogadásáig kiterjed, miért feledkeznek meg az egyik
legmasszívabb szexuális taburól: a többnejűségről (poligínia). Ugyanis
komoly jelentősége van annak, hogy miért éppen a többnejűség, ez a
valóban hagyományos tabu az, amelynek ledöntése érdekében egyetlen szót
sem lehet hallani. A többnejűség tiltása ugyanis mind vallási, mind
pedig jogi alapon teljesen indokolatlan, sőt tarthatatlan. És mégis,
propagandistáinknak eszébe sem jut, hogy szavukat felemeljék a szabadság
e korlátozása ellen. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt
állítjuk, hogy ennek oka a többnejűség erősen patriarchális jellegében
keresendő, és a patriarchális szemlélet erősödését a modern kultúrában
éppen propagandistáink kívánják a legkevésbé. A többférjűségért
(poliandria) alighanem szívesen felemelnék a szavukat, viszont jól
tudják, hogy a többférjűségért való harc nem volna elválasztható a
többnejűségért való harctól – s ugyanakkor azt is tudják, hogy a
többférjűségnek semmiféle perspektívája és vonzereje nem lenne a modern
világban, ellenben a többnejűség lehetőségét sokan kihasználnák. A
liberális elvekből kiindulva tehát nagyon is indokolt lenne a poligámia
érdekében harcot indítani, hiszen ennek – a homoszexuális házassággal
ellentétben – még vannak hagyományos gyökerei is (a többférjűségnek
is!). Hogy ezt mégsem teszik, az éles fényt vet a közvélemény
mélységesen manipulált voltára. Ugyanis témává csupán az lesz, amit
témává akarnak tenni. És vannak dolgok, amelyeket, úgy vélik, jobb nem
bolygatni, s amelyekről jobb bölcsen megfeledkezni.
Annak,
hogy a többnejűség törvényesítése semmiképpen nem szolgálná
propagandistáink céljait, van azonban egy másik oka is: tudniillik az,
hogy az kiemelné a férfi és a nő természete közötti különbséget.
Márpedig propagandistáink egyik célja éppen e különbség eltörlése
lehetőleg minden területen. Ennek a jegyében zajlik a másság liberális
kultusza, és ennek a jegyében zajlik az a folyamat is, amely lehetőleg
mindent uniformizálni és standardizálni kíván. Éppen ezért szeretnénk
itt rámutatni a férfiúi és a női természet különbözőségére, éspedig egy
olyan területen, amelyen eddig azt – legalábbis tudtunkkal – még nem
vizsgálták: a féltékenység területén. A férfiúi és a női féltékenység
között ugyanis alapvető különbség van. Ez a különbség, éppen mert
alapvető, nem pusztán mennyiségi, noha mennyiségileg is kifejeződik: a
féltékenység sokkal jellemzőbb a férfiakra, mint a nőkre. Ez azonban
abból fakad, hogy a férfiúi és a női féltékenység között minőségi
különbség van. A nők ugyanis csak akkor féltékenyek, ha erre nekik a
férfiak okot adnak magatartásukkal. Nem így a férfiak! A férfiúi
féltékenység bizonyos értelemben ok nélkülinek nevezhető, amennyiben
oknak kizárólag a nő féltékenységre okot adó magatartását tekintjük. Jól
tudjuk azonban, hogy ok nélkül nem történik semmi. Ilyen módon a
férfiúi féltékenységnek is megvan a maga oka. Hogy ezt az okot
felfedezhessük, érdemes megfigyelnünk, hogy a férfiak – még akkor is, ha
okuk lenne rá – csak elvétve féltékenyek arra a másik férfira, akit ők
mutattak be feleségüknek. Pedig a férjek felszarvazói elsősorban ezek
közül kerülnek ki. Az eset többnyire úgy szokott történni, hogy már
mindenki tud a viszonyról, csupán a férj nem, noha a flörtök gyakran a
szeme előtt zajlanak. A nők az ilyet rögtön észreveszik férjükkel
kapcsolatban, s ilyen módon őket sokkal nehezebb orruknál fogva vezetni,
mint a férfiakat. A férfiúi féltékenységnek, a híres „zöld szemű
szörnyetegnek” az okát tehát nem itt kell keresnünk. A férj szemében
viszont gyanús a feleség minden olyan férfiismerőse, aki nem az ő,
vagyis a férj révén került kapcsolatba a feleséggel. És ezek között is
különösen azok a gyanúsak, akik a feleséget már azelőtt ismerték,
mielőtt a férj megismerte volna. De nem kerülnek sokkal kedvezőbb
elbírálás alá azok a férfiak sem, akik már a férj és a feleség
megismerkedése után, de nem a férjen keresztül ismerkedtek meg a
feleséggel. A féltékenység oka mindkét esetben ugyanaz: a férj a feleség
életének bizonyos területein, bizonyos aspektusaival kapcsolatban
leküzdhetetlen hátrányban van ezekkel a férfiakkal szemben. Hiszen azok a
férfiak, akik a feleséget már hamarabb ismerték meg, mint ő – vagyis a
férj –, vagy azok, akik a feleségnek olyan élettevékenységeit,
életmegnyilvánulásait is ismerik, amelyeket ő nem – vagyis akkor is
látják, hallják stb., amikor ő nem –, e szempontokból jobban ismerik a
feleséget, mint a férj. ők, ha csak mellékes területeken is, de előnyben
vannak a férjjel szemben, éspedig behozhatatlan előnyben. Éppen ezért
akit a „zöld szemű szörnyeteg” elragad, az nincs tekintettel a
személyre: a leglehetetlenebb „vetélytársakra” is képes gyanakodni,
olyannyira, hogy az a nő számára gyakran már megszégyenítő. A nő ezt a
fajta „ok nélküli” féltékenységet nem ismeri, és csakugyan, a „zöld
szemű szörnyeteg” valahány irodalmi leírása között egyet sem találunk,
amelyben e szenvedély elsőrendű áldozata nő lenne. A női féltékenység
mindig két lábbal áll a realitás talaján. A férfi féltékenysége viszont
bizonyos értelemben irreális szférákban mozog: vagy minden látható ok
nélkül és őrülten féltékeny, vagy a bárgyúságig vak, amikor pedig nagyon
is oka lenne féltékenykedni; és az sem ritka, amikor ez a két
magatartás egyszerre jelentkezik.
A
nő reális féltékenysége szoros kapcsolatban áll azzal, hogy őt még mind
a mai napig elveszik, s ő a férjéhez hozzámegy. A nő ezért a
házasságban a birtokoltság állapotában van (vö. „házassági szerződés”,
„eladó sorba került leány” stb.). A birtokló a férfi. És aki birtokló,
az nem tűrheti, hogy ahhoz, akit ő birtokol, bármilyen tekintetben vagy
vonatkozásban is több köze legyen másnak, mint neki. Nem tűrheti, hogy
az ő birtokosi jogai bármilyen értelemben is csorbuljanak. A férfi
irreális féltékenységének hátterében ez a kizárólagosság-igény van:
teljesen és kizárólagosan birtokolni a nőt annak minden életaspektusával
egyetemben. Viszont a nő számára – akinek féltékenysége reális típusú –
a birtokoltság tudata csupán azt követeli meg, hogy birtoklója
birtokolja őt. Ezért csak akkor lázad, ha ezt a birtokviszonyt
veszélyben látja. Nem a birtokoltság teljessége érdekli – mint a férfit
–, hanem a puszta birtokviszony. Másképpen – és a problémát élére
állítva – úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy míg a férfi számára a nő a
fontos – de nem mint adott személy, hanem mint birtokolt teljesség –,
addig a nő számára a kapcsolat: a birtokviszony. Ezért van az, hogy a
többnejűség a házasságnak a premodern típusú civilizációkban természetes
formája volt, míg a többférjűség valamely külső kényszer hatására
kialakuló deviáció csupán. A nő féltékenységét ugyanis alapjában véve
nem sérti a többnejűség (hiszen a nő, mint a birtoklás tárgya, ugyanúgy
birtokolt, mint a monogám házasságban), míg a férfi féltékenységét a
többférjűség minden szempontból mélyen sérti (hiszen a birtokon
osztoznia kell). Ugyanis az, hogy – szigorúan birtokjogi nyelvezetre
lefordítva – egy ember több dolgot birtokol, a lehető legtermészetesebb
dolog; viszont az, hogy egy dolgot többen is birtokolnak, komoly
bonyodalmakhoz vezethet. Ezért a többférjűség sosincs kifejezett
matriarchátus nélkül (különben ilyen helyzetet a férfi nem is viselne
el), amelyet viszont éppen az jellemez, hogy a nők csak a férfias
magatartástípusok egy részét birtokba véve képesek a társadalomban a
meghatározó szerepet betölteni.
Ne
kerteljünk, hanem minden szépítés nélkül szögezzük le, hogy a
homoszexuális propaganda megfogalmazott vagy megfogalmazatlan, tudatos
vagy öntudatlan célja az ember lerántása. A harc az ember ellen folyik,
minden területen, összehangoltan. Előbb megfosztani az embert isteni,
transzcendentális normáitól, majd megfosztani pusztán emberi, immanens
normáitól is, hogy aztán ezt a mélyen emberalatti szintre süllyesztett
embert mindenek mértékévé tegyék, és istenítsék. Még csak véletlenül se
maradjon valami vagy valaki a világban, ami vagy aki magasrendű, tiszta,
szép, magasztos, nemes. A tévé ünnepelt műsorvezetője – voltaképpen egy
tőrőlmetszett nímand – arról beszél, hogy számára mennyire szimpatikus
volt Scorsese Krisztusa, akit a film éppen olyan gyarlónak, esendőnek,
bűnösnek mutat, mint amilyen akárki közülünk. Sehol nem nyilvánul meg
tisztábban a propagandisták közvetlen motivációja. Nemcsak kiküszöbölni a
magasrendűt, a szentet és a nemest, de megrontani, bemocskolni,
pervertálni is azt: igazi kielégülést csak ebben találnak a közvéleményt
befolyásolók. Mert e szavaktól – megtoldva még a „renddel” – úgy
rettegnek, mint ördög a szenteltvíztől: legszívesebben még a szótárból
is kitörölnék őket. És mi más ez, mint a lealjasításban való kéjelgés.
Ez a lerántás öntudatlan mozdulata: mindenkit, aki magasabban van nála,
lerántani a maga szintjére, mert nem viseli el a magasrendűt. Ugyanis
zavarja önmagáról kialakított képében. Nemes és szent vagy egyáltalán
nincs, vagy az egész nem más, mint „papi csalás”; vagy ha mégis van,
akkor azt le kell rántani.
Talán
mondanom sem kell, hogy ennek a beállítottságnak milyen szoros a
kapcsolata az egyenlőség eszméjével. Mert az egyenlőség eszméje – jobban
mondva babonája – nyilvánvalóan nem a tiszta és magasrendű, nemes
emberben született meg, hanem a mocskos és alacsonyrendű, nemtelen
emberben. Mert lerántani sokkal könnyebb, mint felemelni. Lerántani csak
egyszer kell valakit, aztán magára lehet hagyni. Ott marad. Az
emelkedéshez azonban mindig saját erő kell. Ez a nivellálás, vagyis az
értékektől való megfosztás értelme, amely oly szoros kapcsolatban van az
entrópia fizikai fogalmával. Egyenlőség csak lent jöhet létre; az érték
hierarchikusan differenciál. És egy olyan kultúra, amely a magasrendűt,
a nemest, a tisztát és szentet nem viseli el, s amelyik azt hiszi, hogy
a méltóságot osztogatni lehet (Dignity for all – Méltóságot
mindenkinek! – ahogy a szlogen mondja), s az nem egy belső tartás
eredménye, az tökéletesen jellemezhető egyetlen szóval: nemtelen.
A
kidolgozás alatt álló új embertípus vallása a másság liberális
kultusza, amely mindenféle érték értéktelenségét vallja és – ami még
szimptomatikusabb – hirdeti. A televízió- és a rádióadók egyre burjánzó
homoszexuális műsorai voltaképpen heteroszexuálisoknak szóló
homoszexuális propagandaműsorok – olyan propagandaműsorok, amelyek csak
ebben a relációban ismertek: homoszexuálisaknak szóló heteroszexuális
propagandaműsorok ugyanis nincsenek. S hogy ez a propaganda már
verbálisan is mennyire ellentmondásos, azt mi sem mutatja jobban, mint
az, hogy éppen azok beszélnek tele szájjal a másság tiszteletéről, akik
az ugyanolyan neműek felé vonzódnak, s miközben önmagukat
eufemisztikusan „melegnek” nevezik és neveztetik, a normális szexuális
beállítottságú embereket burkoltan „hidegnek” (vö. frigid) minősítik. A
propagandának ugyanerről a tövéről, ugyanezzel a logikával összhangban
fakad egy másik hajtás is, amely a négerek vonatkozásában már csak a
„színesbőrű” megnevezést hajlandó elfogadni: ez ugyanis túl azon, hogy a
fehérek „színtelen bőrűnek” minősítését foglalja magában, egyúttal
szemérmetlen hazugság is, ugyanis a négerek bőrének rendes színe minden,
csak éppen nem színes (vö. színes televízió).
Mindazonáltal
figyelmeztetnünk kell azokat, akik az események mozgatóinak hiszik
magukat, hogy az általuk be nem látható háttérből, a kulisszák mögül ők
is mozgatva vannak. Fentebb utaltunk a balekok tömegeire, akik valóban
az emberi lét kiteljesedését várják a homoszexualitás normalizálásától.
Meg kell mondanunk, hogy akik e balekok mögött állnak, éppúgy balekok a
hátterükben álló személyiségek vagy erők szempontjából. A sötét
oldalnak, vagy úgy is mondhatnánk, hogy a fordított hierarchiának
ugyanis az a természete, hogy a balekok mögött mindig olyan balekok
állnak, akik magukat autonóm irányítóknak tekintik. Az események,
amelyeket hitük szerint ők hoztak mozgásba, éppen azért fogják őket is
maguk alá temetni, mert saját mozgatott voltukat képtelenek átlátni. A
felidézett és nem teljesen átlátott – s ilyen módon nem uralt –
folyamatok ugyanis kényszerítő belső logikával rendelkeznek. Jól látható
ez a társadalmi-politikai forradalmakban: az igazi forradalom igen
gyakran maga alá temeti azokat is, akik önmagukat a forradalom
kirobbantóinak gondolták. S ez a szexuális forradalom kapcsán sem lesz
másképpen, noha ez a visszaütés egyáltalán nem biztos, hogy a
szexualitás szintjén fog végbemenni. Mindenesetre e marionettfiguráknak,
akik azt hiszik, hogy saját kényük-kedvük szerint mozgatják a
tagjaikat, e „szabadgondolkodóknak”, akiknek a valódi szabadságról
sejtelmük sincsen, figyelmébe ajánlom Vlagyimir Szolovjov
Antikrisztusának utolsó fejezetét. Azokat, akik most lelkes destruktőrei
az emberi kultúra még fennálló néhány morális kötöttségének, a
háttérerők, miután végrehajtatták velük a feladatot, úgy fogják
félresöpörni az útból, mint ahogy a forradalom félresöpri szülőit és
gyermekeit. De akkor már késő lesz észbe kapni. A „Nagy Koppanás”
szükségképpen csak akkor következhet be, amikor a feleszmélés az
események adott irányba – lefelé – való rohanását már nem
befolyásolhatja.
Nem
is olyan rég még az volt a kérdés, hogy a cél szentesíti-e az eszközt.
Azóta ez a kérdésfelvetés, függetlenül attól, hogy a válasz igenlő vagy
tagadó, elavult. A homoszexuális propaganda célja és eszközei teljes
összhangban vannak: a nemtelen célokat nemtelen eszközök szolgálják A
homoszexualitásnak mint a heteroszexualitáshoz képest pusztán másnak az
elfogadtatása csupán eszköze egy mélyebben fekvő szándéknak. Annak, aki
ezt látja, nem szabad felülnie a homoszexuális propagandistáknak. Ez
utóbbiak ugyanis a homoszexualitás-ellenesség életrehívásával, s aztán
ennek inhumánus, intoleráns voltára való rámutatással kívánják saját
pozíciójukat megerősíteni. A homoszexualitás azonban nem bűn, nem vétek;
aki homoszexuális, az nem elítélendő, megvetendő, lenézendő – hiszen
az, aki valóban homoszexuális, csupán elszenvedi a homoszexualitást;
ellenben az a szemlélet, amelyet a homoszexuális propaganda hívei
magukévá tettek, s amelybe balekokként tömegeket – s ezen belül
homoszexuálisok tömegét – ugrattak be, s amely szerint a homoszexualitás
éppen csak más, mint a heteroszexualitás – nos, ez a szemlélet nagyon
is elítélendő, megvetendő és lenézendő, nagyon is bűn és vétek:
közvetlenül az ember értékeszméje ellen irányuló támadás.
Buji Ferenc - tradicio.org
