Ha elhangzik az „erényes élet” szóösszetétel, sokan legfeljebb a régi szentek életrajzaiban olvasott középkori vagy barokkos szóvirágnak vélik azt. Valamiféle ósdi jámborkodásnak, aminek semmi köze napjaink valóságához, nopláne a modern, felvilágosult emberhez és a felnőtt kereszténységhez. Mert immár a harmadik generáció nő fel úgy, hogy tömegesen nem hallott arról, hogy mi is az az erény. A hatvanas években felnőttek még tanulták, de nem adták tovább, mert még ha ritka esetben törekedtek is rá, nem azt hallották a papoktól, hogy még mindig ez lenne a szükséges. A hetvenes-nyolcvanas években felnőttek néha ugyan hallottak még róla, de már nem tanulták szisztematikusan, hacsak azt nem, hogy az miért nem kötelező, illetve hogyan lehet kisebb erőbedobással teljesíteni (helyettesíteni) az erények elérésének ösztönzésére rendelt előírásokat. Az ő gyerekeik pedig már nem is hallották, nem is tanulták.
Pedig mindannyiunknak ugyanazt a lécet kell megugranunk, mint az erények mibenlétét megtanuló, azokra törekvő és azokat megvalósító őseinknek. A szentek életében pedig az erényekre való törekvés tudatos és a legértelmesebb tevékenység volt, amely segítette őket és a rájuk bízottakat az üdvösség elérésében. (Bárcsak egyszer ennek tudatában újraolvasnánk Szent István Intelmeit, amelynek még latin címe is az erények megalapozásáról szól: a szent királyunk ugyanis nem a későbbi hagiográfiai szükség miatt látta az erényeket a jó uralkodás és az ez által is elért üdvösség eszközének). Nagy hátrányból indulunk hát.
És mivel napjaink szellemi és lelki zűrzavarában, amikor nem tudjuk, hogy merre van az előre és merre a hátra, mire kell törekednünk és miért, hogyan találjuk meg a helyes utat, és egyáltalán: „MIT TEGYÜNK HÁT, FÉRFIAK, TESTVÉREK?!” (Csel 2,37), fel kell fedeznünk, hogy az erény nem barokkos szóvirág, hanem tényleges képesség, erő a jónak szokásszerű megvalósítására. És akkor mi lehetne szükségesebb, mint az okosságról való gondolkodás, ami a bűneikkel szembesített zsidók kérdésére (is) választ adott egykor Szent Péter által.
Az okosság (prudentia) az értelmet tökéletesítő erény, amely a cselekvésünket irányítja a helyes értelem által. Ez az, ami által tudjuk, hogy mit kell tennünk. Ez az erény tehát a cselekvés céljának eléréséhez szükséges eszközök helyes megválasztására való képesség. Ha a cselekvés célja a természet rendjéhez tartozik, az okosság természetes erénye, ha természetfölötti célú, a természetfölötti okosság erénye irányítja eléréséhez szükséges eszközök megválasztását. A továbbiakban ez utóbbiról, a természetfölötti okosságról lesz szó.
A cél elérésére választott eszközök esetében a cselekvés célja és a körülményei határozzák meg a használt eszközök jóságát, ezért az okosság erényének alerényei, vagyis a szorosan hozzá csatlakozó egyéb alárendelt erények is ezekre vonatkoznak.
Mivel az okosság erénye határozza meg a helyes cselekvést, és mivel minden szerzett morális erény csak cselekvés révén valósulhat meg, az okosság a vezérlő erénye a keresztény cselekvésnek. Ezért ennek hiánya szükségszerűen hiányt jelent minden szerzett morális erény tekintetében is. Ha valakiből hiányzik a prudencia, az más morális erényeknek is híjával van, ha alacsony fokú, más szerzett morális erényben is hasonló állapotú. Az okosság megléte viszont feltételezi, ezért jelzi is az egyéb erények meglétét. Mert ahogy a baj nem jár egyedül, a jó sem teszi.
Szalézi Szent Ferenc még a lelkivezető kiválasztásánál is egyik fő szempontnak mondta az okosság erényét, amelynek megléte esetén tud vezetni bennünket valaki az üdvösség útján. Ha viszont ez a választás szempontja, joggal gondolhatjuk, hogy meg is ítélhető kívülről, hogy megvan-e valakiben vagy sem. És valóban, az alerények meglétéből vagy hiányából tudhatjuk meg, mert ezek között vannak olyanok, amelyek nélkül nem létezhet maga az okosság erénye sem, illetve vannak olyanok, amelyek annak nem szükségszerű, hanem lehetséges kísérői annak. De az erények számbavétele mindenkinek tükör, amit érdemes magunk elé tartani, hogy tudjuk mire kell törekednünk. Íme az okosság alerényei:
Emlékezés (memoria): az az erény, amely által az ember emlékszik azon helyes dolgokra, amelyek a cselekvésre és annak körülményeire vonatkoznak. Három, vele ellentétes bűn csökkenti vagy szünteti meg: ha az ember nem emlékszik arra, amire szükség lenne a helyes cselekvéshez; ha rossz dolgokra emlékezik a helyesek helyett, illetve, ha figyelmen kívül hagyja azokat, amire emlékeznie kellene.
Ha valaki bűnös életet él, lelkiismeretének férge miatt kellemetlennek él meg minden olyan emléket, amely „szemrehányást” jelentene aktuális helyzetében. Ezért még amíg emlékezik ezekre, szívesen hagyja figyelmen kívül őket, így egy idő után már nem is emlékszik a helyes dolgokra (de bűnös a nem emlékezésben). A memória viszont a helyes dolgok száműzése után sem marad üresen: szükségszerűen a rossz dolgok töltik meg azt, emberileg lehetetlenné téve a helyes cselekvést. Az emlékezés erényével nem rendelkező személyben ezért nem lehet meg az okosság erénye sem, hiszen nem tud a természetfölötti cél (üdvösség) eléréséhez szükséges megfelelő cselekvést választani. Az emlékezés erénye kapcsolódik a remény isteni erénye által megvilágosított értelmünkhöz. Ezért nem rendelkezik reménnyel a bűnbánat nélküli és nem helyesen cselekvő.
Megértés (intellectus vagy intelligentia): az az erény, amely révén megértjük a gyakorlati elveket és a különböző helyzetek természetét: ez tehát a jelen helyzet és körülmények ismeretére vonatkozik, úgy ahogy azok a valóságban vannak. Ezáltal tudja az ember azt, hogy mi lehet az elérendő cél az adott helyzetben. A bűnök elkövetése csökkenti és megszünteti ezt a megértést, ezért bűnös állapotban csökken bennünk a valóság ismerete: nem tudjuk megismerni és megítélni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Ezért például a mértéktelenség még a megengedett javakban is rontja a megértést: bár természete szerint a szeszes ital nem önmagában rossz, a mértéktelenség rosszá teszi. Ezért az általános elv (a dolog természete) adott helyzetben való alkalmazása szükségessé teszi az attól való tartózkodást. Ebben a helyzetben ez a megértés által meghatározott elérendő cél.
Tanulékonyság (docilitas): készség mások iránymutatásának, vezetésének és tanácsának elfogadására. Mivel az embernek nincs módja minden egyes egyedi körülmény saját tapasztalatból való megismerésére, szükséges mások tapasztalatait és tudását is beépítenie cselekvése helyes irányításába. Ez vonatkozik mások személyes tapasztalataira, az összegyűjtött tapasztalatokra, de különösen is az átörökített szenthagyományra – ez lévén a természetfölötti cselekvésre vonatkozó tapasztalatok és elvek élő gyűjteménye. A tanulékonyság erénye megköveteli a szenthagyomány tisztelettel, figyelemmel és gyakorisággal való tanulmányozását, ezt az erényt pedig ellehetetleníti a gőg és a tudatlanság.
Leleményesség (solertia vagy eustochia): készség a célhoz vezető eszközök gyors megtalálására, „a lényeg” gyors felismerése. Aquinói Szent Tamás szerint eme erényben való kiválóság alapja lehet az emberrel vele született képesség, de gyakorlással is megszerezhető, ezért értelmi erény, nem pusztán természeti adottság. Minden bűn, ami az értelmet elhomályosítja, csökkenti vagy megszünteti ezt az erényt is.
Eszesség (ratio) Gyakorlati kérdésekről való gondolkodás képessége, arra, hogy meglévő tudás alapján ítéletet hozzunk. Ez a „jó gondolkodás” erénye, amely révén az egyetemes gyakorlati elveket tudjuk egyedi helyzetekre alkalmazni. Ennek híján, bár az ember megértheti az egyetemes törvényt, nem tudja helyesen alkalmazni a konkrét helyzetben. Ennek oka sokszor a körülmények figyelembe nem vétele, máskor pedig az értelmi készségek bűn általi blokkoltsága, amely miatt a körülmények ismerete ellenére sem tud általános elvet konkrét helyzetre alkalmazni, mert nem tudja kiválasztani, hogy melyik elvet kell alkalmaznia a konkrét helyzetben.
Előrelátás (providentia): Képesség a cselekvések jövőbeli következményeinek meglátására. Ez az erény az, amely révén megfelelő cselekvést rendelünk a kívánt cél eléréséhez, ezért mondja ezt Szent Tamás az okossághoz legszorosabban kapcsolódó alerénynek.
Három rossz befolyásolja megvalósítását. Az első, hogy sokszor jónak gondoljuk a rosszat, ezért nem tudunk megfelelő cselekvést rendelni a jó célhoz, vagy eleve rossz célt tűzünk ki. Ezek esetén pedig képtelenek vagyunk meglátni azt, hogy cselekvésünk milyen következményekkel jár. Ennek ellenszere az erényekre való törekvés lehet, amely miatt a cselekvéseinkben mindig vizsgáljuk, hogy az segít-e azok elérésében vagy nem. Ha nem segít, rossz eszközről vagy célról van szó, tehát nem tesszük meg. A második rossz az, amikor hiányzik a gyakorlati elvek ismerete belőlünk: nem tudjuk, hogy hogyan „működik” a dolog, tehát nem tudjuk előrelátni cselekvésünk következményeit sem. Az előrelátást akadályozó harmadik rossz a rajtunk kívüli körülmények figyelembe nem vételéből fakad.
Körültekintés (circumspectio): az az erény, amely révén az ember folyamatosan számontartja a körülményeit, és olyan cselekvést rendel a jó célhoz, amely megfelel a körülményeknek. A körültekintés erényét ellehetetlenítik a szenvedélyek, a rendetlen ragaszkodás a javakhoz, amelyek miatt nem a megfelelő időben, nem a megfelelő módon, nem a megfelelő célt érjük el a cselekvéssel. Ez minden szenvedélyre igaz, de különösen is a tisztaság ellen hatókra. Mivel minden mértéktelenség a tisztaság ellen hat, így például a mértéktelenül felgerjedt harag is, amelynek állapotában még az amúgy helyesen kitűzött igazságos célt sem tudjuk elérni a cselekvésünkkel. A szenvedélyek vakká tesznek a körülményekre, az erényes életre törekvés viszont a körülmények figyelembevételére vezet. Ezért az erényes szülőknek nagyobb valószínűséggel lesz a körültekintés erényével rendelkező gyereke.
Óvatosság (cautio): erény, amely révén a múlt ismeretét alkalmazzuk a cselekvésben az akadályok és a rossz elkerülése érdekében. Abban különbözik az előrelátás (providentia) erényétől, hogy míg az a jóra irányul (jó célhoz rendelendő jó eszköz kiválasztása), az óvatosság a rossz kerülésére vezet. Ez az erény szorosan kapcsolódik a bűnbánathoz, így az istenfélelem ajándékához, amely révén kerüljük mindazt a rosszat, ami Istent megbánthatja. Az óvatosság erénye legnagyobb fokban szükséges ezért az Istenre és az ő tiszteletére vonatkozó dolgokban.
Az okosság lehetséges alerényei
Jó tanács (Euboulia): a jó tanács megtalálásának képessége az az erény, amely révén felkutatjuk, megtaláljuk a megfelelő körülmények között a cselekvéshez szükségeseket. Ez maga a tanács megkeresésének, fogadásának folyamata. Ez az erény akkor valósulhat meg, ha a tanács a jóra irányul, ha helyes következtetésekből fakad (nem rossz következtetés véletlenszerű jó következménye), ha a jó cél eléréséhez helyes eszközt javasol és az egész emberi élet szempontjából is jó.
Helyes ítélet (synesis): annak tudása, hogy mit kell tennünk a gyakorlatban, amikor az általános törvények vonatkoznak ránk. Ez az eszközökre és nem a célra vonatkozik, ezzel az erénnyel az élet megszokott törvényszerűségei szerint ítéljük meg az aktuális helyzetet.
Gnome:
képesség, hogy tudjuk, mit kell tenni, amikor az általános törvény nem
alkalmazható, azaz a különleges helyzetben való helyes döntés erénye.
Pl. ha vasárnapi miselátogatás általános kötelezettsége különleges
körülmények között (betegség, stb) nem teljesíthető.
https://invocabo.wordpress.com/2024/06/12/mit-tegyunk-ferfiak-testverek/
