Krisztus király régebbi ünnepe – Vízkereszt utáni vasárnapok

In Epiphania Domini – Az Úr bevonulásának ünnepe
Krisztusnak, mint az örök királynak az egész világ színe előtt való megnyilatkozása

1. Az egyházi évnek legfenségesebb, legmagasztosabb időszaka Vízkereszt és az ezen ünnepet követő vasárnapok. Ezek azok az ünnepek, melyek hitünk alapjáról szólnak: nevezetesen arról, hogy Jézus, a mi Üdvözítőnk Isten és Király. Ha Jézus nem Isten, akkor halálával nem tudja kiengesztelni a mi bűneinkért az Atyát, és ha nem Király, akkor uralma nem terjed ki e világra és nem abszolút. Vízkereszt ezért elsőrangú Krisztus-Király ünnep, hiszen e nap és azt ezt követő vasárnapok liturgikus szövegei mind Krisztus istenségéről és királyságáról szólnak. Ezek a napok, hetek azok, melyek nem a szenvedő, nem a hozzánk leereszkedő Krisztust, hanem a mindenható Urunkat, Királyunkat dicsőítik. Ez az egyetlen időszaka az évnek, amikor a liturgiában felszabadultan és büszkén köszöntjük Királyunkat, és örvendhetünk annak, hogy mi az ég és föld győzedelmes királyának az alattvalói lehetünk.

2. A Szunyogh-Xavér misszálé magyarázata az ünnepről (1933):
Az Epiphánia ünnepére ez a két gondolat egyesül: Krisztus, a Király, az Isten bevonul ma városába és megünnepli menyegzőjét Jegyesével; erre mindnyájunkat meghív és naponként vidám lakomát ad az Eucharisztiában. – Az Epiphánia ünnepségei január 6-án kezdődtek és három napon át tartottak. Közben a bölcsek imádásáról, Jézus megkereszteléséről a Jordánban és a kánai menyegzőről szóló evangéliumot olvasták, mert ezek a keresztségre és az Eucharisztiára vonatkoztak, melyet mind a három napon kiosztottak.
Mikor a római Egyház a IV. században átvette ezt az ünnepet keletről, akkor már az Úr születését december 25-én tartotta meg és így lett ez az ünnep Krisztusnak, mint az örök királynak az egész világ színe előtt való megnyilatkozása. Így azután a Krisztus király régebbi ünnepe is ez a nap, amelyen az Egyházzal együtt érző hívek igyekeznek elősegíteni, hogy Krisztus a mai pogányok közt is megjelenhessék, mint Király és Isten.
A megtestesülés ünnepkörének befejezéséül szolgál a Vízkereszt után következő hat vasárnap és Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe. … A hat vasárnap mindegyike az Epiphánia folytatásának tekinthető, mert mindegyikében Krisztus királyként jelenik meg az Evangélium elbeszélése szerint.
Az 1. vasárnap a 12 éves ifjú az egész emberiség királyaként Isten Fiának jelenti ki magát.
A 2-ik vasárnap a kánai menyegzőn a férfiúvá lett Üdvözítő a család királyának mutatja magát.
A 3-ik vasárnap a kafarnaumi századossal hittel valljuk őt királyunknak minden bajban.
A 4-ik vasárnap evangéliuma a természet királyának mutatja be az Urat, aki parancsol a viharoknak.
Az 5-ik vasárnap a mennyek királya, akinek földjébe konkolyt akar hinteni az ellenség, de hasztalan fárad.
És az utolsó, a 6-ik vasárnap az Egyház és a szívek királyának hódol, aki a hajócskáról hirdeti országa törvényeit.
Ezeknek a vasárnapoknak tárgya Krisztus isteni méltóságának kinyilatkoztatása.
A második vasárnap Krisztus kinyilatkoztatja istenségét a kánai menyegzőn, hogy ő az, aki az elemeknek is parancsol és nyilvános működésének legelső tettével is csodában mutatja meg isteni hatalmát.
A harmadik vasárnap: Az evangélium ismét Krisztus istenségét nyilatkoztatja ki. Az a Krisztus, aki Kánaánban a vizet borrá változtatta, most csak kinyújtja kezét és meggyógyul a bélpoklos.

3. A német nyelvű, Anselm Schott-féle misszálé magyarázata (1939):
Az Anyaszentegyház ma Krisztus-Királynak saját birodalmába való ünnepélyes bevonulását ünnepli: a megváltására váró emberiségbe, az Egyházba, minden egyes ember lelkébe. Ma azt, aki a szent karácsony éjjelének csendjében született, királynak ismerjük el. Vízkereszt az Isten-Király, Krisztus „megjelenésének”, megmutatkozásának, „nyilvánvalóvá válásának”, Krisztus királyságának régi keresztény ünnepe.
Vízkereszt ünnepén az Egyház az Isten-Király, Krisztus dicsőségének három megnyilvánulását ünnepli a liturgiában: A keleti bölcsek imádását és hódolatát; az Atyának ünnepélyes kinyilatkoztatását Krisztus Jordánban történt alámerülésénél: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 3,17); végül Krisztus uralkodói hatalmának a megnyilvánulása az elemek felett (a víz borrá változtatása a kánai menyegzőn).
Krisztus „megjelenésének” ünnepe király-ünnep, és egyúttal nászünnep is. Krisztus, a király megérkezik és egybekel menyasszonyával, az Anyaszentegyházzal, és ezáltal velünk is, akiket a keleti bölcsek alakjában hív meg, hogy a szentmiseáldozat nászlakomájában és a mennyei örök boldogságban részesülhessünk. Ezért a Vízkereszt a pogány világ meghívásának ünnepe.
A Vízkereszt utáni vasárnapok az Epiphania ünnepi gondolatait folytatják: Az Úr „kinyilatkoztatja dicsőségét” (Jn 2,11), és dicsőségének kinyilatkoztatásával kibontakozik az a birodalom is, amit Ő alapított, mind kifelé, mind befelé. Ez befelé elsősorban a szeretet által szilárdul meg (lásd e vasárnapok szentleckéit), kifelé pedig a pogány népek felett terjed szét, és harcokban és szenvedésekben érik meg Krisztus második eljövetelének beteljesülése elé.
Krisztus dicsősége nyilvánul meg fellépésével az írástudók előtt a templomban (Vízkereszt utáni első vasárnap evangéliuma), csodájában a kánai menyegzőn (Vízkereszt utáni második vasárnap evangéliuma), és az Atya tanúságtételében a Jordánnál (Vízkereszt nyolcadának evangéliuma).
Az Egyház, Krisztus-Király birodalma Krisztus kegyelméből él, és szenvedve és türelmesen vágyódik Urának második eljövetelére.

4. Az a tény, hogy a NOM ezen időszak és e vasárnapok valódi jelentését mindenáron igyekszik elkendőzni, szintén annak jele, hogy a ma uralkodó általános istentelenség két legmélyebb gyökere Krisztus e világ fölötti abszolút uralmának a tagadásában rejlik, és annak elhallgatásában, hogy az ember csak vendég e földön, igazi hazája a túlvilágon van, valódi boldogságát kizárólag Isten színről színre való látásában találhatja meg.
[A honlapon 2006. augusztusa óta olvasható P. A. Philippe C.ss.R. „KRISZTUS, A NEMZETEK KIRÁLYA – ISTEN JOGAINAK KATEKIZMUSA A TÁRSADALMI RENDBEN” című, 1926-ban kiadott műve, amit érdemes újra és újra elolvasni és alaposan átgondolni a mostani „mély és általános aposztázia korában”.]
Krisztus királyságának és az Anyaszentegyháznak ezen uralomról vallott tanításának az elbagatellizálását, sőt elhallgatását szolgálja az is (más példák, mint például a Krisztus-király ünnep áthelyezése az egyházi év végére, mellett), hogy a Vízkereszt utáni vasárnapok tartalmát, jelentését egyszerűen megmásították. Nemcsak ezen vasárnapok NOM-os átnevezése, a Krisztus istenségére utaló szentírási versek elhagyása, vagy átértelmezése, de – ki lehet mondani – még a Szentcsalád ünnepének 1921-ben történt megalapítása, illetve idehelyezése is már ezt a célt szolgálta. A „kanadai nép” (!) jámbor alakba öntött „kérése” egy, külön a Szentcsalád részére bevezetett ünnep kiírására, akármennyire is dicséretes és teljesítésre méltó, az a tény, hogy XV. Benedek ezen ünnepet éppen a Vízkereszt utáni első vasárnapra tette, azt eredményezte, hogy Krisztus Isten és Király volta a háttérbe szorult, vagyis az liturgia követte a világot, és Jézusnak nem istenségére, hanem gyermeki engedelmességére terelte a figyelmet.
Ugyan az Egyház Szentcsalád ünnepén is a Vízkereszt utáni első vasárnap evangéliumát olvastatja, de ugyanabból a szövegből Szentcsalád ünnepén a liturgia a családi élet fontosságát és Jézus földi szüleivel szembeni engedelmességét emeli ki. Holott a Vízkereszt utáni első vasárnap evangéliumának igazi mondanivalóját Jézus ezen öntudatos szavai adják meg: „Nem tudtátok, hogy az én Atyám dolgaiban kell lennem?” A tizenkét éves Jézus világosan kijelenti ezzel, a keleti bölcsek után Ő maga tudatja a világgal, hogy Ő Isten Fia.

A magyar misszálé azt írja, hogy Keleten, ahonnan a nyugati egyház a Vízkereszt megünneplését átvette, az „Epiphánia ünnepségei január 6-án kezdődtek és három napon át tartottak. Közben a bölcsek imádásáról, Jézus megkereszteléséről a Jordánban és a kánai menyegzőről szóló evangéliumot olvasták, mert ezek a keresztségre és az Eucharisztiára vonatkoztak, melyet mind a három napon kiosztottak”. (!)
Vagyis a magyarázat írója már 1933-ban nem úgy gondolja, hogy ezek az evangéliumok elsősorban Jézus istenségéről és királyságáról szólnak, hanem inkább arról, hogy Jézus mit adott az emberiségnek. Holott a bölcsek imádása az egyházi év ezen időszakában egyértelműen a Király előtti hódolat jele, Jézus alámerülése a Jordánban mindenekfelett az Atya ekkor Róla tett bizonyságáról, a kánai menyegző pedig Jézus isteni erejéről, első csodájáról szól. Most, ebben az időszakban, születése után, de még szenvedése és halála előtt, ezek a legfontosabb „tudnivalók” Jézusról! Azt mutatják meg, hogy ki az, aki majd, a liturgiában mindössze pár hét múlva, értünk meghal, és ezzel megvált bennünket! Egyedül ez ad értelmet minden további eseménynek, a liturgia, az egyházi év összes ezután következő történésének, mondanivalójának! Enélkül az egésznek semmi értelme!

5. A Vízkereszt utáni második vasárnap evangéliuma egyike azoknak, melyekről többféle magyarázat is megjelent, napjainkban is megjelenik. Ahány írás, annyi magyarázat, két egyformát nemigen találni. Ez a tapasztalat sok érvnél világosabban mutat rá a Tanítóhivatal rendes formájának nélkülözhetetlen fontosságára, és arra is, hogy a katolikus Egyház miért nem helyeselte, hogy a laikusok a Bibliát olvassák. Ha „normális” időket élnénk, akkor nekünk a plébánosunk, neki a püspöke, annak pedig a pápa, illetve a Szent Inkvizíció mondaná meg, hogy miként kell értelmezni Jézus szavait és viselkedését. És akkor nem lenne szellemi zűrzavar, nem magunk botorkálnánk a különböző vélekedések között, hanem egy megkérdőjelezhetetlen tekintély mondaná meg nekünk, hogy mit kell igaznak tartanunk. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy nem csak a magyarázatok, de a fordítások is annyifélék, ahány könyvet a kezünkbe veszünk, akkor a káosz még nagyobbá válik. Persze itt, ennek a szövegnek a helyes fordítása és magyarázata nem érinti direkt a katolikus hitigazságokat, attól nem lesz senki eretnek, ha másképp fordítja, másképp értelmezi ezt a pár szót. Csakhogy mindig mindenütt a kicsi eltérésekből, apró tévedésekből fejlődnek ki a nagyok. Az eretnekségek is mind ilyen lépcsőfokokkal kezdődtek. Viszont a vallási lelkület romlásához az apró hibás értelmezések ugyanúgy elegendőek, mint a nagyok. Ezek juttatták el a világot odáig, hogy a mai embereknek már fogalmuk sincs olyan szavak igazi értelméről, mint például mindenható vagy makulátlan. Az ember mindent beszennyezett saját vacak kicsinyességével, minden felséges, magasztos és tiszta dologra rányomta saját hitványságának nyomait.

Az evangéliumi rész (Jn 2,1-11) kérdéses – azaz mindenütt másképpen lefordított – eredeti latin szövege így hangzik: „Quid mihi et tibi, mulier? Nondum venit hora mea.” (Jn 2,4)

a) A német Schott-misszálé Jézus e szavait így fordítja: „Frau, was habe Ich mit dir zu tun? Meine Stunde ist noch nicht gekommen.” – Magyarul. „Asszony, mi dolgom nekem veled? Az én órám még nem jött el.”
Bár a kérdő mondat fordítása köszönőviszonyban sincs a latin eredetivel, a magyarázat meglepően szép: „Mária a vendéglátók iránti nemes lelkű tapintatból szelíd utalásával [elfogyott a boruk] arra int, hogy ideje lenne távozniuk. Jézus azonban nem fogadja meg tanácsát: számára ugyanis nem egy emberi akarat, hanem egyes egyedül Atyja akarata a mérvadó. És Atyja akarata szerint éppen most kell csodájával első ízben kinyilatkoztatnia messiási küldetését. Mária megérti Fiát. A nagy eseményre való várakozásban ő teszi meg az első előkészítő intézkedéseket.”

b) A magyar Szunyogh-Xavér misszálé így fordít: „Mi közöm nekem és neked, asszony? Még nem jött el az én órám.” – Ez szóról szóra való fordítás. Magyarázatot ő nem, de az az 1928-as Újszövetség, ahonnan fordítása való, ad: „E szavakban nincs visszautasítás vagy éppen megrovás, a ridegnek látszó kifejezés annyit tesz: Mi közünk nekünk a násznép bajához? Bízd rám a dolgot. Jézus nem utasítja el Mária kérésének lényegét, csak az időt tartja még korainak. Hogy Mária Jézus feleletét nem tekintette visszautasításnak, hanem beleegyezésnek és számított a csodára, az a következő szavakból világos: Amit mond, cselekedjétek. Asszony! a Szentírásban tiszteletteljes és gyöngéd megszólítás.”

c) Az 1991-es görög eredetiből fordított magyar Újszövetség a kérdéses részt (ugyan nem szó szerint, de az értelemnek tökéletesen megfelelően) így fordítja és magyarázza: „Asszony, a mi gondunk ez? Még nem jött el az én órám.” – „Jézus ezekkel a szavakkal azt fejezi ki, hogy messiási küldetésének kezdetét, első csodájának időpontját nem édesanyja óhaja, hanem Atyjának akarata határozza meg. Jézus intézkedéséből kitűnik, hogy az anyai kérést nem utasította vissza, hanem az Isten akaratától tette függővé.”

d) A Szent István Társulat 1995-ös Bibliájában ez áll: „Mit akarsz tőlem, asszony? Még nem jött el az én órám.” A magyarázat pedig így szól: „A lakodalmi ünnepségek általában hét napig tartottak. Szűz Mária finom érzékével észrevette, hogy baj van a lakodalmas háznál: fogytán van a boruk, s teljes bizalommal fordult az Úr Jézushoz: »Nincs boruk!« Ezekben a szavakban Szűz Mária segítséget kér a Fiától, mégpedig nem természetes, hanem természetfeletti segítséget, azaz csodát vár és remél. Az Úr Jézus feleletét, melyet természetesen anyanyelvén, arámul mondott, magyarul legjobban talán így lehetne visszaadni: »Asszony, mit kívánsz tőlem?« Ez a kifejezés ma is használatos az arab nyelvben, és sem akkor, sem ma nem jelent mást, mint egy kérésnek udvarias formában történő elutasítását. Jézus tehát elutasítja anyja kérését, sőt meg is indokolja azzal, hogy most, amikor megkezdte messiási, megváltói működését, már nem áll többé anyjának, hanem egyedül a mennyei Atyának irányítása alatt. S az az óra, melyet az Atya az ő első csodájának véghezvitelére meghatározott, még nem jött el. Valószínű, hogy Jézus mást is mondott Máriának, amiből az megértette, hogy annak az elvnek a tisztázása után, mely szerint a megváltói hivatásában egyedül az Atya akaratát követi, gyakorlatilag teljesíti kérését.”

e) Érdekes módon Lepsényi Miklós hitszónoknak az év minden vasár- és ünnepnapjára írt, 1888-ban megjelent prédikációs kötetéből kimaradt a Vízkereszt utáni második vasárnap. De Goffine Lénárt még ennél is legalább 100 évvel régebbi prédikációs gyűjteményében benne van, és ott így szól: „Miért gondoskodott Mária a jegyesekről, midőn boruk elfogyott? Mert ő az irgalmasság anyja és kegyesszívű szószólója a bánkódóknak és elhagyatottaknak, akik istenfélők. Miért mondá Krisztus Máriának: mi közöm nekem és neked, asszony? Édes anyját akarta ezzel figyelmeztetni, hogy eme dologban ő tökéletesen idegen, azaz tőle csak emberi természetét vette, de nem az istenit is; mintegy mondani akarta, hogy végbeviszi ugyan a csodát, de nem az ő, hanem mennyei Atyja akaratához képest, ha annak ideje elérkezik. Ez pedig még nincs itt, mert a hiány még nem nyilvánvaló és az ő isteni hatalmát a jelenlevők nem méltányolhatják eléggé. Miért mondá Mária a szolgáknak: amit nektek mond, cselekedjétek. Mert teljes bizodalmat táplált az iránt, hogy Jézus a megígért csodát nemsokára véghez fogja vinni, ami csakugyan meg is történt. A boldogságos Szűz kérése tehát nem ugyan tüstént, de rövid idő múlva mégis beteljesedett, mikor t. i. az Isten rendelte idő bekövetkezett.”

d) Lehet persze azt mondani, hogy szőrszálhasogatás ez az egész vizsgálódás. Csakhogy amióta a Bibliát a laikusok kézbe vették, gomba módra szaporodtak a legkülönbözőbb eretnek szekták. Aki már találkozott ilyennel, az tudja, hogy miket képesek félremagyarázni a Szentírásból, és ezután diadalmasan rámutatni a gonosz katolikus Egyházra, amiért az ezt és azt is egészen másképp tanította mindezidáig a szegény félrevezetett egyszerű halandóknak. [„Jézusnak igenis voltak testvérei, hiszen a Biblia világosan ezt mondja”, ez csak egy a számtalanszor felhozott tudatlanságból, jobban mondva gőgből eredő téveszméknek, melyekből egész mozgalmak alakultak ki.]

6. A latin „Quid mihi et tibi, mulier? szó szerinti fordítása ez: „Mit nekem és neked, asszony?” [Ennek jelentését könnyű megérteni, ha eszünkbe idézzük Petőfi Alföld című versének első sorait: „Mit nekem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája? Tán csodállak, ámde nem szeretlek…”]
Ezek szerint a helyes fordítás, illetve magyarázat az, ami b) és c) alatt olvasható: „Mi közünk nekünk a násznép bajához?” Nekem ÉS neked, tehát nekünk. Vagyis Jézus szerint anyjának sem dolga, hogy ezzel – legalábbis emberi, anyagi értelemben – foglalkozzon. Jézus természetesnek veszi, hogy Ő és Édesanyja ugyanazt gondolja – és pont ezért fontos ennek a mondatnak a szó szerinti fordítása és értelmezése! És ezért kell vele foglalkozni!
Szűz Mária különleges, makulátlan lényéhez leginkább az a megállapítás nem illik, amit Goffine Lénárt tesz (nem véletlen, hogy egy olyan korban, a 18. század végefelé, amikor már nem csak a protestantizmus, de már a felvilágosodás ideái is minden agyat megfertőztek): Jézus „Édes anyját akarta ezzel figyelmeztetni, hogy eme dologban ő tökéletesen idegen, azaz tőle csak emberi természetét vette, de nem az istenit is”. Mária egész élete, egész lénye ellene mond annak a vélekedésnek, hogy őt figyelmeztetni kellett volna arra, hogy Jézus nem természetes gyermeke, hogy Jézus Isten Fia! A Szentírás mindig leírja, hogy Mária másoknak Jézusról mondott, illetve magától Jézustól hallott „szavait mind megőrizte szívében”. Mária egy percig sem kételkedett Gábor arkangyal szavaiban, Erzsébet és Simeon szavaiban. Mária volt az egyetlen, akinek hite egy pillanatig nem rendült meg isteni Fiában. Vagyis Máriát nem kellett emlékeztetni semmire, Máriát nem kellett rendre utasítani! Hogyan lehetne különben Máriáról, mint Isten Anyjáról, a kegyelmek közvetítőjéről és társmegváltóról beszélni?
Bár Mária egészen biztosan nemes szívű, figyelmes, tapintatos ember volt, de az a tény, hogy Jézus azt feleli neki, hogy ne törődjön a násznép gondjával, inkább a német Schott-magyarázatot a) valószínűsíti: Hogy t. i. ő nem azért szólt, hogy Jézus csináljon valamit – vagyis a fenti magyarázatok szerint, csodát tegyen –, hanem azt, hogy menjenek haza, mert ha ők mennek, nyilván a többi vendég is elindul végre. Honnan tudhatta volna Mária – ahogy ezt a d) magyarázat állítja –, hogy Jézus csodát fog tenni, ha egyszer ez volt az ELSŐ (nyilvános) csodája? Inkább az a valószínű, hogy nem várt Jézustól semmit, figyelmeztette, hogy menjenek, és csak Jézus válaszából, azaz abból, hogy valami fontos ok miatt ott akar maradni, jött rá, hogy Jézus még akar tenni valamit, valami rendkívülire akarja kihasználni az előállt helyzetet. Jézusnak ugyan az elbeszélés szerint már voltak tanítványai, de még semmi „feltűnőt” nem tett előttük. Csak András és János, a két korábbi János-tanítvány sejtheti, hogy ki is Ő valójában. Jézus a későbbiekben sem azért tett csodát, hogy feltűnést keltsen, sőt elsősorban még csak nem is azért, hogy embereken segítsen, hanem mindig azért, hogy megmutassa isteni és királyi mivoltát, hatalmát, és ezzel tanítványait nevelje, felkészítse őket a később rájuk váró feladatokra.

De az sem kizárt, hogy az Atya eredeti terve szerint az Ő órája még kicsit távolabb volt, és pont Szűz Mária kérése hozta előbbre, vagyis, hogy az Atya akarata éppen az volt, hogy Jézus Mária kérésére kövesse el első nyilvános csodáját, és éppen akkor, amikor azt Mária kéri! Ez a szerep kiválóan illene Máriához, a kegyelmek kikönyörgőjéhez, társmegváltói rangjához!

Természetesen abszurd dolog, hogy laikus létemre magyarázgatni akarom a Szentírást. De ez a helyzet kiválóan rávilágít egész lehetetlenné vált helyzetünkre: pap, püspök, pápa, Tanítóhivatal nélküli szellemi, lelki elesettségünkre. Ezek a fejtegetések csak arra akartak rámutatni, hogy mekkora a zűrzavar, és hogy ha mi nem akarunk ebben a zűrzavarban alámerülni és elveszni, akkor a legfontosabbat soha ne tévesszük szem elől: a Háromszemélyű egy Isten és Urunk Jézus Krisztus minden emberi elképzelést felülmúló könyörületét, nagyságát, mindenhatóságát és mindentudását (és emellett saját vacakságunkat). És Szűz Mária tökéletes tisztaságát, szeplőtelenségét. De legfőképp ne emeljünk határokat Isten mindenhatósága elé. Mert a bajok gyökere abban rejlik, hogy a keresztények hite már a 4. század óta egyre csak lanyhul. És mióta elvesztették feltétel nélküli, alázatos hitüket, folyton arra hajlanak, hogy Istennek korlátokat állítsanak fel, csak annyi csodát engedjenek meg Neki, amennyit az ő értelmük és képzeletük még elvisel.
Ebből a sajnálatos tényből kiindulva, könnyen eldönthetjük, hogy minden olyan magyarázat, mely Isten mindenhatóságát bármily módon behatárolni igyekszik, abszolút uralkodói voltán, vagy Szűz Mária kiválóságán, makulátlanságán csorbát ejt, biztosan nem lehet helyes.

http://www.katolikus-honlap.hu/1701/vizkereszt.htm

A legfontosabb, hogy feltétel nélkül bízzunk az Úristenben

A Magányos hívek című cikk megjelenése után kaptam egy levelet, amiből most idézek: »A nürnbergi, a japán vagy a tibeti példa nagyon vigasztaló és reménykeltő, csak az a problémám, hogy ők azért (legalább titokban) közösségben maradtak, és így még az ünnepeken is tudtak együtt ünnepelni... Életmentő annak a tudata, hogy a küzdő Egyházban van még valahol legalább egy, valódi katolikus közösség (pl. a Kentiek), pár valódi püspök, kicsit több pap, néhol érvényes szentmise, -feloldozás, -szentségek és -szentelmények. Ahogy a japánok is tudtak a „nagy, fehér atyáról”, és mi is várhatunk az „újra visszatérő papokra”. De közösségünk nincs! Nincs kikkel egyetérteni, együtt „raboskodni”... – Én nem találok élő katolikus közösséget (elérhető távolságban)! Még virtuálisat sem igazán... És katolikus papot sem! A „felebarátaimnál” meg csak a megosztottságot tapasztalom. (...„Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én meg Krisztussal.” 1 Kor 1,12) Mit gondol, a katolikusnak maradni kívánóknak, itt Európa közepén, mára már csak a remete-lét maradt? És ha igen, akkor azt hogyan lehet igaz módon megélni? Ha így is lenne, vajon a „magányos tömeg ellentéte” a „katolikus remete” nem fából vaskarika? Vagy valóban magánzárkás „politikai” foglyok lettünk?«

A levélíró utólagos engedelmével azért mertem ilyen hosszan idézni leveléből, mert amit ő találóan leírt, az valójában minden mai katolikusnak a legfájóbb problémája, azaz levelében semmi személyes, különleges nincs, e sorokat közülünk bárki megírhatta volna.
Bár a honlapnak már éppen elég sok cikke foglalkozik e problémával, azért írok mégis megint erről, mert, bármennyi hasonló írást olvastam már magam is, én is minden este újra azzal a titkolt reménnyel nyitom ki az internetet, hogy valahol találok végre valami biztatót… De hiába…

Körülbelül három évvel ezelőtt, amikor még azt hittem, hogy létezik olyan közösség, melybe anélkül tartozhatok, hogy katolikusságom elvesztésétől, elárulásától tartanom kellene, egy ismerősömnek azt válaszoltam – amikor arról beszélgettünk, hogy mi a jobb, a fizikai mártíromság, vagy a mostani lelki nyomor, és ő a fizikai vértanúságot választotta –, hogy én egyetlen pofont nem bírnék elviselni, és ezért, ha már nincs e kettőn kívül más lehetőség, inkább a lelkit választom. Most, három évvel később, már igencsak meginogtam: Miközben az Egyház népvándorlás korai történelmét olvasom, benne sorban, az egymás után érkező barbár népek pusztítását, a „nyugat elbarbárosodását” (ahogy a szerző, Daniel-Rops ezen kort nevezi), úgy gondolom, hogy talán mégiscsak egyszerűbb volt egy hun vagy vandál kard alatt gyorsan meghalni, mint ezt a mostani, emberi ésszel tökéletesen felfoghatatlan, minden ép észt és emberi türelmet meghaladóan hosszú, borzalmasan istentelen és a végletekig ostoba időszakot elviselni. Ráadásul nem közösségben, hanem magányosan, nem hősnek képzelve magunkat, hanem valójában minden belső és külső megerősítés nélkül kínlódva attól, hogy vajon biztos, hogy nekünk és nem a többieknek van igazuk.

Mi vigasztalót lehet hát mondani a levélben felvetettekre? Közhelyeknek ható tanácsokat, melyeket azonban mégis érdemes alaposan átgondolni, és betartani:
Először is minden erőnkkel bízni abban, hogy Isten mindent tud, mindent lát, atyaként vigyáz ránk. Igyekezni ezt egyetlen pillanatban sem elfelejteni, és Hozzá imádkozni minden percünkben, minden előttünk álló feladatnál, egyáltalán olyankor is, amikor csak a következő lélegzetet kell vennünk; hogy adjon nekünk erőt helyzetünk elviselésére. Ez magától értetődőnek hangzik, és mégis sokszor elfelejtkezünk róla, és emberi megoldásukhoz folyamodunk.
Olvassunk, tanuljunk, amennyit csak tudunk, de lehetőleg olyan szerzőket és írásokat, melyek soha, egyetlen korban sem voltak se híresek, se divatosak. Ha ilyet nem találunk, akkor olvassunk mindent kritikával, az egyháztörténelem ismeretében, azaz kiszűrve a tévedéseket, az eretnek-gyanús részeket. Minél képzettebb valaki e területen, annál veszélytelenebb számára egy-egy könyv olvasása, hiszen meg tudja állapítani, mi bennük a helytelen és mi a követendő, a megszívlelendő.
Tartsunk állandóan lelkiismeretvizsgálatot, ellenőrizzük magunkat, hogy a másokon látott hibákat, mi vajon elkerüljük-e. Krisztus parancsait a legapróbb részletekig tartsuk be, ez biztosítéka annak, hogy Isten megadja nekünk a kegyelmet a kitartáshoz.

A Szentírás és az egyházatyák megmondták, hogy a végső időkben olyan súlyos üldözésekben lesz részük a hűségeseknek, amilyen a világ kezdetétől még nem volt. Minden közlésnél oda kell figyelnünk, hogy mikor írták azokat: talán az 1980-as évek végéig a súlyos üldözés alatt minden kor embere elsősorban fizikai bántalmakra gondolt. De 1990 óta a világ gyökerestől megváltozott. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy lelki mártíromságunk jelentik a végső napokban bekövetkező, soha eddig nem volt üldözéseket, melyekről a régiek beszéltek. Ha ez így van, akkor nyugodtan adhat nekünk erőt saját hűségünk tudata: nagyonis elképzelhető, hogy a római vesztőhelyeken halálukat bátran vállaló keresztények a mostani helyzetben, a látható katolikus Egyház tökéletes eltűnésekor, nem tartottak volna ki. Pontosan ez a helyzet az, amit soha eddig egyetlen katolikus gondolkodó nem volt képes elképzelni. Még IV. Pál sem, aki legalább azt lehetségesnek tartotta, hogy egyszer egy eretnek ül a pápai székben. De odáig, hogy a teljes katolikus hierarchia eltűnik, és nem egy-két évre, hanem több évtizedre, nos, ebben egészen biztosan lehetünk, hogy ilyet még ő sem, és soha, semmikor, senki, egyetlen épeszű katolikus nem tudott elképzelni.

És mi mégis ilyen korban élünk. Ráadásul nem elég, hogy az egész hierarchia eretnek lett, de a pápai széket bitorló még a kereszténység legnagyobb gyalázóját, legveszélyesebb ellenfelét, a mohamedánokat is személyesen hozza a katolikusok nyakára. Éppen hogy csak fel nem szólítja őket, hogy kaszaboljanak le bennünket, bár valószínű, hogy azok viselkedését ilyen felhívásnak értékelik – joggal, hiszen ilyet, hacsak nem pontosan ez a szándéka, épeszű, saját vallását komolyan vevő ember egyébként nem tehet.

A legfontosabb, hogy feltétel nélkül bízzunk az Úristenben. Meglehet, hogy ez a feltétel nélküli, abszolút bizalom az, amit a leginkább elvár tőlünk. Ne várjuk a véget, ne kérjük, hogy végre csináljon valamit, hanem a legteljesebb gyermeki bizalommal fogadjuk el, hogy Ő tudja, mi miért van, és Ő tudja, mikor kell beavatkoznia.
Urunk Jézus miután felsorolta a végidők jeleit ezt mondta tanítványainak: „Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje.” (Lk 21,28) Bármilyen nehéz, ne erre gondoljunk, ne ezen keseregjünk, hanem adjunk hálát az Úristennek, hogy nekünk megadja a kitartás, a hűség kegyelmét. És ez ma a legnagyobb kegy, amit kaphatunk Tőle, hiszen hány embernek adatott ez ma meg …


http://www.katolikus-honlap.hu/1701/level.htm

Jim Caviezel legújabb tanúságtétele