Pataki Mihály Mária (Piusz testvér)
Faforgácsok és a Szentvér-kápolna
Piusz
testvér meséli el hivatása kibontakozásának történetét, és azt, hogyan
fonódik ez egybe Isten gondviselő szeretetében a Szentvér-kápolnával.
Aktualizálva, kiegészítve a kápolna egyházi funkcióba vételére 2017 október 6.)
/Első forgács. /
Az 1970-es évek végén történt. Pontosan
csak az ügyeletes csoportfőnökség a megmondhatója, hogy napra, percre
mikor is. Akkortájt, talán havi rendszerességgel Dienes Valéria
gondolkodó - mozdulatművész, felnőtt korában Istenhez megtért
filozófus, (Bergson; időelméletét; tovább vivő, Prohászka Ottokár
püspök úr lelki gyermeke, lelki társa, élete végén misztikus engesztelő
testvérünk) - magnófelvételeken megőrzött csodálatos elmélkedéseit
hallgattuk. Ekkor és ott tapasztalhattam életemben először, a
keresztény kisközösség lelket-, szívet felemelő csodáját. Az „L”-alakú
kicsiny hálószobában nyolcan-tízen áhítattal hallgattuk a ragyogó
minőségű felvételeket, mindannyiunknak az volt az érzése, mintha, maga
Vali néni „élőben” olvasta volna, mély, művészi igényességgel,
szeretettől átitatott fejtegetéseit, eszmélkedéseit,
vallomásait…Történt egyszer, hogy az ötvös házigazda Péter - szokott
lelkesedésével. – teaszünet lévén, érdekes történetet mesélt: egy
teljesen vallástalan fiatalember megtéréséről. Tudnivaló előzményként
elmondta, hogy valahol, Óbudán, a Kiscelli múzeum mellett van egy
keresztút, ahol a hagyomány szerint keresztény vértanuk haltak meg. Az
itt lévő erdei úton rendszeresen futott ez a fiatal sportoló. Azaz,
futott volna, ha nem lepte volna meg valamiféle rendkívüli, titokzatos
érzés. Hangulata, a keresztút állomásai előtt megsúlyosbodott
olyannyira, hogy a futása is lelassult. A váratlan és fura lelkiállapot
egyaránt vonzotta és taszította, de az érdeklődése mindig újból és
újból visszahívta. Addig-addig „kocogott” a hajdan-volt vértanuk útján,
mígnem, komoly késztetésnek engedve, érdeklődni kezdett a
kereszténység iránt, majd megtért… Ekkor még TSZ ár-felelősként vidéken
dolgoztam, irodakukacként, szenvedtem a sok értelmetlen, de kötelező
adatolás miatt. A fához, mint átalakítandó anyaghoz, még nem sok közöm
volt.
/Második forgács. /
A dicsőséges államszocializmus a
nyolcvanas évek elején elérkezett abba a szakaszába, amikor az ország
lakosságának túlnyomó része, a megtollasodás izzadságszagú taposómalmát
hajtotta éjjel-nappal. A senkiházi, de nagyhatalmú vezetők külföldön
költötték el a ”közöst”, a pórnép pedig a GMK-ban, háztájuóikban,
garázsbutikokban hajszolta az aprópénzt. A magyarság, nyaralás helyett a
„bódé-dűlőn” törte az ugart, otthonok helyett belakhatatlan,
vakolatlan óriás-romokat épített zsíros kenyerén koplalva és évekig
várt a „kocka-Ladára… A központi figyelem lazulása lehetővé tette, hogy
a szellemi-lelki és kulturális élet kissé felélénküljön. Az UVATERV
hatalmas kultúrtermében; - munkatársaim segítségével - kiállítást
rendeztünk olajképeimből, tusrajzaimból, fa és kerámia
kisplasztikákimból.
Általános volt a meglepetés. A
látogatók - a látottak alapján - idős, érett embert gondoltak volna
helyettem. /Akkor harmincnégy éves voltam. / Festő barátom Árpi, meg is
jegyezte: - Elég pofátlanság, ilyen fiatalon, összegyűjtött életmű
/retrospektív/ kiállítást rendezni! Másrészt az is mondta – pipáját
hosszan megszívva: – Ezek a képek a Csend Világáról tudósítanak és ez a
Világ valahol létező valóság. Egyébként a képeimet szimbolikus
nonfiguratív csoportba sorolta.
Meglepetés volt számomra az is, hogy a
látogatók, hasonló gondolatot, hangulatot érzékeltek az egyes művek
előtt, mint én, amikor azokat készítettem. Az ünnepélyes megnyitón
megszólított akkor még távoli ismerősünk, Gyuri bácsi és kérdezte: -
Tudom-e, hogy mit festek? - Azt hiszem, tudom - válaszoltam. - Mágikus
képek ezek, akarsz ezekről többet tudni? - kérdezte. /Természetesen
akartam…/
Ida néni telefonon jelentkezett. Kicsi
lakásába feleségemmel együtt meghívott bennünket és órákig lelkesen
áradozott a saját és az én alkotásomról, mivel ő is „kolléga”,
műkedvelő festő volt. A falakat, de még a bútorokat is ellepték az
élénkszínű kisebb-nagyobb olajképek. Meleg, bensőséges barátságba
kerültünk. Hamarosan kiderült, hogy mélyen hívő keresztyén testvér, aki
magánszorgalomból a nagytiszteletű Joó Sándor tanításait írja le
magnófelvételeiről, rendszerezi és gondozza azokat. El is látott
bennünket, ezekkel a lelki olvasmányokkal, hallgatni valókkal…
Egy alkalommal, csak egyedül voltam
nála látogatóban, és kissé panaszkodhattam arra, hogy elég nehezen
hordozom a mindennapi teendőimet, amikor váratlanul arra kért; - hogy
maradjak kicsit csöndben, mert imádkozni fog… Benső összeszedettségéből
néhány perc múlva felbukkanva, visszatérve, csodálkozva ismételgette: -
Nagyon egyedül van, te segíts rajta! Nagyon egyedül van, te segíts
rajta! Jézusom, hogyan tudnék én segíteni rajta? - kérdezte, most már
hangosan folytatva az imént a lelkében fogant párbeszédet… Ida néni
volt az életemben az első testvér, akiről kiderült, hogy Jézus hangját
képes magában felkutatni, megérteni és indíttatásai szerint élni.
/Harmadik forgács. /
A festmény kiállítás „utóhatásaként” –
feleségemmel együtt – bekapcsolódtunk a legkülönbözőbb szellemi és
lelki irányultságú kisközösségi áramlatokba. Megismerkedtünk a
Szeretetlánggal és ennek kapcsán kinyomtattunk és kiosztottunk néhány
ezer imafüzetet, mely az Irgalmas Jézusról, a Szent Arc tiszteletéről;
és Jézus Szent Sebeiről, Szent Véréről szólt. Az utóbbi füzetből
rendszeresen el kezdtük imádkozni a Szent Sebek Rózsafüzért és a Szent
Vér litániát. Az irodai semmittevést megunva, kétkezi, betanított
munkásnak jelentkeztem a falubéli kárpitos üzem asztalos műhelyébe.
Másokkal ellentétben, amikor pihenni lehetett, én a csiszológépet
nyúztam és mindenféle érdekes fadarabbal, kísérleteztem…
Beteg anyósom hozzánk költözött, ezért
szintén beteg feleségemnek segítendő, 1984 nyarán felmondtam, és otthon
kezdtem kialakítani - egyelőre csak barkács szinten – asztalos
műhelyemet. Ekkortájt befogadtunk egy otthonról elcsatangolt
fiatalembert, aki az Ecclesia Szövetkezet eladója volt. Elmesélte
nekünk, hogy a boltban sokszor keresnek üres fakereszteket, de mivel
nincs, ezért majd ő fog gyártani nekik. Miután papájával kibékült, és
nagy nehezen haza költözött, ötletét ”elorozva”, magam kezdtem el
fakereszteket gyártani és az Ecclesia Szövetkezetnél forgalmazni. Így
lettem és azóta így vagyok, a mai napig is „keresztgyártó kisiparos”.
Elkezdtem Árpád barátomnál, aki akkor
még népművész ifjú mestere volt, inaskodni és a saját műhelyemet is
komolyabban berendezni. Közben összeismerkedtünk a Szeretetláng kapcsán
Péterrel, aki történetesen asztalos volt. Meghívtam műhelyembe, ott is
maradt vagy hat-nyolc évig. Sőt még a fia is nálunk kezdte el önálló
vállalkozását kiépíteni. Sokat tanultam tőlük. Az Ecclesia Szövetkezeten
keresztül megtaláltak a megrendelők és így alkalmunk nyílt több
kápolna berendezésének megtervezésére, elkészítésére...
/Negyedik forgács. /
A harmadik évezred kezdetén, 2006
tavaszán levélben hívtak a „szeretetlángos” testvérek arra, hogy „majd
ősszel, közösen zarándokoljunk el, az óbudai felújított Szentvér
kápolnához.” Érdekes módon, ezúttal felkeltette az érdeklődésemet ez a
közelünkben lévő ismeretlen kegyhely.
/Ötödik forgács. /
A történések búvópatakja nyáron
„folytatódott”. Este telefonüzenetet kaptam, hogy hívjam fel a III.
Kerületi Önkormányzat Beruházási osztályát. Sürgős! Kedves feleségem –
szokásához híven – óvni akart, mondván: - Annyi a munkád, nehogy
valamit elvállalj! Másnap megtudtam, hogy Óbudán kellene egy kápolnába
némi berendezést alkotni. Oly rövid a határidő, és oly kevés az erre a
célra felhasználható pénz, hogy reám gondoltak. (Kiderült, az
osztályvezető úr, a felesége iskolájából már ismerte a munkámat, mert
ott már hasonló körülmények között, sikerült egy hónap alatt egyedi
bútorokkal „berendezni” az iskola új kápolnáját, /természetesen
hitelre! /. Megkérdeztem; - Véletlenül nem a Szentvér kápolnáról lenne
szó? - Holnapra majd kiderítem - volt a válasz. Természetesen,
/természetfeletti módon/ az volt! Bizony, kápolna-ügyben, roppant jól
értesültnek tűnhettem a hivatalban – gondoltam – bensőmben pedig
meghatódva körvonalazódott ki az a sejtelem; „ebben a kápolna ügyben
talán nekem is szerepem lesz” …
/Hatodik forgács. /
Hamarosan kiderült, mi is a feladat.
Huszonegy nap alatt kellett két padot és oltárasztalt készítenem, hogy
amikor Kis Rigó László püspökúr újból felszenteli a kápolnát, ne
kongjon üresen. A beruházási osztályvezető úr elvitt kocsijával a
helyszínre. Ez a III. kerületi Doberdo út, a régi Bécsi úttal
párhuzamos erdei sétáló volt, a Kiscelli múzeum alatt. Csak
ámultam-bámultam, hogy 200 m-re a forgalmas, villamos-robogásos főúttól,
hogyan létezhet ez a hamisíthatatlan erdei csendsziget? Ekkor és ott
találkoztam először, a korábbról hallott csodás keresztúttal. Egészen a
három kőkeresztig lehetett gépkocsival megközelíteni a kápolnát. Itt
volt, a nemrég felújított kőoszlopsorból álló keresztút utolsó állomása.
Innen már, csak lépcsősoron, gyalogosan lehetett leereszkedni az erdei
úton. A kis kápolna körül szorgosan dolgozó munkások iparkodtak,
terepet rendeztek, kőzúzalékot terítettek, kapaszkodó korlátsort
szereltek. Bemutattak az „éppen ott lévő” beruházó vállalat vezetőinek,
telefoncsere, megállapodás: – aztán időben kész legyek! – kötötték a
lelkemre. A kápolna ajtaja tárva-nyitva, kívülről-belülről ragyogóan
felújítva, szerszámokkal, kézi-gépekkel tele pakolva. Örömmel
nyugtáztam, hogy az egymagában árválkodó kis épületben még áram is van. A
munkásokat felügyelő művezető kedvesen tájékoztatott a tudnivalókról,
elmondta, hogy a kápolna oltára alatt lévő kutat, forrást
„becsatornázták”, és az út alatt kivezették. Egy vallásos ukrajnai, de
valójában magyar munkástól azt is megtudtam, hogy az óbudai
Szentháromság plébániához tartozik a Szent vér kápolna.
/Hetedik forgács. /
Tavas plébános úr kedvesen fogadott.
Tulajdonképpen tőlem tudta meg, hogy mi is történik a kápolna körül.
Tarlós István polgármester úr, hivatalából távozandó, mintegy
búcsúzásként, szerette volna ezt a csövesek és csavargók által
rettegésben tartott, elhanyagolt környéket ismét a kerület
vérkeringésébe bekapcsolni. A rendezési terv már évek óta szerepelt a
költségvetési tervezetekben, de ez idáig mindig elbukott. Nem így
2006-ban. Annak ellenére, hogy bár még meg is emelték vagy tíz
millióval a beruházási költségeket, a szocialista többségű képviselő
testület ezúttal megszavazta azt. Közben a plébános úr elmesélte; hogy
mily óriási az egyházközség területe, és a hajdanvolt békeidőben míderre
több mint tíz pap volt, és most csak egyedül van… Ő a kápolnáról csak
annyit tud, hogy elkérték a kulcsát, hogy megigazítsanak a tetőn néhány
cserepet.
Igen, valóban így indult a dolog.
Csakhogy, amint megbontották a tetőt, a kivitelezők észlelték, hogy a
gerendák elkorhadtak. Ezért lebontották és kicserélték. Az új ácsolatra
már sajnálták visszatenni a régi cserepeket, azokat is lecserélték.
Majd következett a külső, a belső tatarozás, a hiányzó kovácsoltvas
díszítés kiegészítése, forrás befoglalás, elvezetés, padlóburkolás stb.
Az egyik szeretetből meghozott áldozat, hozta másikat… Így történt az,
hogy a csodálatosan felújított kápolna még a mesterembereknek is
üresnek hatott, mikorra már az idő is, a pénz is elfogyott...
A plébános úrral megbeszéltem az
elképzeléseimet, ő örömmel nyugtázta forrásban lévő gondolataimat,
gondjaimat. Magyarul azonnal érzékeltem, SZABAD KEZET KAPTAM. Régi
közösségi múltamból tudtam; „ha valaminek nincs gazdája, akkor nekem
kell az élre állnom.” Úgy is lett!
/Nyolcadik forgács. /
Nem részletezem a 21 napnyi csodát.
Ezúttal és látszólag, mindenben egyedül maradtam. Míg, korábban csak
társakkal tudtam ilyen nagy munkákat megvalósítani, most kizárólag
magamra voltam utalva. A tervezés, az anyagbeszerzés, újabb komolyabb
gépek vásárlása, a közben befutott rendkívüli keresztmegrendelések, a
járatlan utakon való tévelygések mind-mind a nyakamba szakadt. Mégis,
kegyelmek, apróbb és nagyobb csodák özöne segített. Igyekeztem
alkatomtól és szokásomtól eltérően összeszedetten élni, dolgozni. Korán
feküdtem, hajnalban keltem. Minden nap mentem Szentmisére. A
legváratlanabb helyzetekben és személyektől érkezett a megoldás és a
segítség! A legnagyobb ajándék pedig az volt, hogy félszegségemet
levetkőzve határozottan tárgyaltam, döntöttem, intézkedtem, és ami a
legfőbb, nyugodtan, minden kétkedés és bizonytalankodás nélkül
dolgoztam, dolgoztam… Tizenhárom „berendezési tárgyat” sikerült
elkészítenem. /Oltár, oltárkép, olvasó állvány, húsvéti gyertyatartó
állvány, nagy fali kereszt, forrástakaró dísztető, szék, hat támlás
pad, lakkozott, nyers-színű, gyalult-csiszolt fenyőből. /
/Kilencedik forgács. /
A felszentelés hétköznap, szerda
délelőtt volt. Az elsők között érkeztem, mert még a hajnalban elkészült
dolgokat el kellett helyeznem. Sorba jöttek a „hivatalosak”. Hárman is
hozzám jöttek megkérdezni; - Bocsánat, de elfelejtették: hogy is
hívnak? /Az atya, a kivitelező vezető úr, a Beruházási vezető úr. /
Mindenki – magamat is beleértve – meg volt lepődve! A kis kápolna, az
általam készített berendezéssel együtt, igazán megkapó volt. Három TV
társaság egymást és a mintegy harminc hívőt kiszorítva ott tülekedtek
az apró kápolnában. Ezúttal bátortalanságomat legyőzve befurakodtam az
ünnepségre, a felszentelésre a meghívót tekintélyes vendégek
társaságába, és egy felvevőkamera árnyékában hallgattam az átadási
beszédeket. Következett a Szentmise, Kis Rigó László püspök úr és Tavas
plébános úr közreműködésével, majd az újra szentelés...
/Tizedik forgács. /
Azóta belülről a Szent Vér kápolnát nem
igen láthatja senki. A kulcs elkerült a plébániára, és ha zarándokok
érkeznek, kénytelenek a bezárt ajtó előtt imádkozni, amennyiben jön
velük pap, ott misézni…
Itt tartunk most. Feri barátomtól
megtudtam, hogy a kápolna felújításának szent ügye korábban egy
engesztelő testvérünk szívében-lelkében fogant meg. Tulajdonképpen ő
járt többször a polgármesternél, hogy rendbe kellene tenni a kápolnát
és a környékét. Feri azt is elmondta, hogy sátánista szekta gyülekezési
helye volt a romos kápolna, és környéke. Emiatt, ő többször éjszakára
is kivonult, pokróccal felszerelkezve, engesztelő virrasztásra,
imádkozásra. Tőle kaptam a következő olasz magánkinyilatkoztatásból
való fordítását:
/Tizenegyedik forgács. /
Az Eucharisztia Szüze a neki szentelteknek, István Magyarországa Gyermekeinek Manduria, 2005. május l7.
"Imádjátok Krisztus Vérét!
Kedves
leányom! Ma látom mindazok szívét, akik el akarják fogadni
meghívásomat, hogy egész életüket az én szolgálatomra szenteljék, és ma
különös módon megáldom István Magyarországának gyermekeit. Visszatérek
majd azután, hogy a Szent Szél, a Szentlélek újra megtisztítja a sok
kemény szívet, akik elfeledték az igaz tiszteletet és fogadalmakat,
melyeket nekem tettek. Erre a földre való visszatérésemet meghívások
előzik meg, melyeket azoknak a kongregációknak /akol, nyáj, egyesülés,
lásd János 10.16 – fordító/ küldök, melyek könnyeim pecsétjét viselik. A
csend és a fájdalom gyermekeihez szálljon az én szerelmem,
szeretetem..."
Ezzel az olaszországi üzenettel összhangban van az alábbi, 2005. január 31.-i, nálunk kapott felhívás:
Krisztus Király:
„Kérjétek
Irgalmamat, és Én megáldom ezt a népet! Irgalmasságom rózsafüzére és
szívetek irgalma lehívja Irgalmasságomat a földre! Minden kedden
kérjétek Irgalmam és Én új népet, emelek erre a földre! Ez a nép
kiváltja a pokol kapuját és nem vérzik el ez a nemzet!... Kiváltja azt a
büntetést, melyet fejetekre hívtam, és melynek lángja elpusztítaná e
földet, de Én megkönyörülök rajtatok és elkerüli haragom lángja, ha
lehívjátok Irgalmas Szívem szeretetét!” (…)
„Mindenkinek hatalmas kegyelmeket adok, ha Nekem adja szívét! A kicsiny szívek szeretete tartja fönn a világot!”
Keletről jön a veszedelem és égig ér a lángja! Ha kéritek Irgalmas Szeretetemet, megmenekültök!
„Magyarország
égni fog, ha nem tér meg Hozzám időben! Kicsi, kedves népem! Te, aki
Szívem csücske vagy! Kérjétek Irgalmamat, mert rajtatok keresztül akarom
dicsőségemet véghez vinni a népek között! Imában egyesüljetek és
kérjétek kedden három órakor Irgalmamat! Irgalmam szirmait bontom ki
nektek és osztom szét e földön, ha Hozzám fordultok! Krisztus Király hív
benneteket: töviseimből adtam nektek és koronámból is adok, csak
hívjatok Engem!” (….)
"Kicsi
áldozatok fogják naggyá tenni ezt az országot! Kérjétek irgalmamat,
mert már közel az óra, és eljövök fenségemben és dicsőségemben! Nagyon
nagy megtérésre van szükségetek, de ha mindenki Hozzám fordul, Én
megkönyörülök e nemzeten! „Kérjétek irgalmamat, mert rajtatok /a magyar
népen/ keresztül akarom dicsőségemet véghez vinni a népek között! Én,
az Úr Jézus Krisztus értetek áldozatot hozok, és vágyom rá, hogy
áldozatot hozzatok: szívetek áldozatát hozzátok Nekem!”
„Kérlek,
vállaljátok magatokra Szent Keresztem szilánkjait, és én tövis helyett
rózsákat fogok osztogatni nektek az utolsó napon!”
„Mária,
az Én Édesanyám, a ti Édesanyátok, kegyelmi eszköz számotokra, kicsi
fiaim! Ti is az Ő kegyelmi eszköze vagytok! Koronáján ti vagytok a
csillag, mely világosságot hoz a földnek! Kincseim! Megáldom ezt a
földet és ezt a népet /a magyart/ irgalmasságom eszköze lesz népem
számára!
Építsetek
védelmi falat a Gonosz ellen! Imádsággal fegyverezzétek fel magatokat,
és Igémmel vértezzétek föl szíveteket! Imaszövetségeket építsetek, és
harcoljatok egymásért Igémmel! Ez az imádság lesz leghatásosabb fegyver
imaszövetségetekben!”
/Tizenkettedik forgács. /
Napokban /2007 jún. 27./, magam is
ellátogattam – úgy tudom – Magyarország egyetlen
Szentvér-kápolnájához. A csend változatlanul befelé fordulást
parancsolt, délben sehol senki, de a bejárati ajtó kilincse már leverve,
a zár körül feszítővas-nyomok láthatók, hátul a domboldal és a fal
között szemétkupac… Vajon mi lehet belül? – aggodalmaskodtam. Eszembe
jutott: „Kicsi áldozatok fogják naggyá tenni ezt az országot!”
Bevallom, kissé elszomorodtam. Itt ez a
város szívében, csodálatos módon újjáélesztett, egyedülálló Szent Vér
kápolna, s ha minden marad a régiben, bizony előbb vagy utóbb, megint
felgyújtott, megbecstelenített romhalmaz, válhat belőle…
Amennyiben a hivatalos Egyház ennyire
„képtelen” hitéletet lehelni egy ilyen páratlan lehetőségű
„objektumába”, akkor talán meg lehetne „pályáztatni”
szerzetesközösségek, imacsoportok, lelkiségek között, hátha ez által
gondos gazdájára akadhatna ez a jobbsorsra érdemes Szent Vér kápolna…
Imádkozzunk erre a célra…
Budakalász, Szentistvántelep: 2007.07.01.
/Tizenharmadik forgács. /
Az Ó-budai Hegyvidéki Szentháromság Plébánia programajánlójából másoltam ide:
Október 6-án,
első pénteken délután 2 órakor Trinitárius kolostortól indul a
keresztút. Pipó József Mária-énekeket játszik gitáron; 3 órakor a Szent
Vér kápolnában szentmisét mutatunk be. Mindkét eseményt közvetíti a
Mária Rádió
Reggel a Mária Rádió Napindító műsorában hallom, hogy a Szentmisét Bocsa József piarista atya fogja mondani.
Valamikor régen azzal a lelki
ajándékozottsággal bíztattak, hogy érdemes imádkoznom, mert az
eredményes lehet… Később, ugyan ezzel a tartalommal karizmatikus
ismeret-szavaként Varró Istvántól is „megkaptam”, „hogy magányos kérő
imában kellene inkább munkálkodnom…”
Ezek az útmutatások jutott most
eszembe. Hálatelt szívvel, sőt elérzékenyülve gondolok arra, hogy A
Szent Vér Kápolnával kapcsolatos ezen írásomban közreadott aggodalmaim,
félelmeim immár okafogyottakká váltak…
Másrészt, személyre szabott csodálatos
visszajelzésként is értékelem a tíz éves történések imigyen való
kedvező alakulását. Egyúttal bátorító bíztatásként is értékelem, hisz
annyi féle lelki, hitéleti óhaj, vágy, kavarog feszeng bennem, hogy
ideje lenne több időt szakítanom a kitartó és higgadt kérlelésre...
Jőj, Úr Jézus Krisztus, segíts bennünket, küld el Szentlelkedet, az Atya Isten dicsőségére. Igen, Ámen.
Szűz
Mária, égi Édesanyánk! Alázatos és engedelmes, tisztuló és
tisztaságos; engesztelő karmelita gyermeked, Szeretetlángodtól Isten-
és ember-szeretetre gyulladt lángoló szívű apostolod szeretnék lenni.
Igen, ámen.
