VIII.
Bonifác pápa 1302-es bullája, az Unam Sanctum, tárja elénk a mai hívő
katolikusok egyik legnagyobb megdöbbenésének forrását:
“Továbbá
kijelentjük, hirdetjük, meghatározzuk, hogy az üdvösséghez feltétlenül
szükséges, hogy minden emberi teremtmény a római pápának legyen
alávetve”.
Rendes
időkben – amikor a pápa a katolicizmust népszerűsíti és védelmezi, vagy
legalábbis tartózkodik a támadásától – ez az igazság nem jelent
problémát a katolikusok számára. Tetszik vagy sem, ma más a helyzet,
ahogyan azt Carlo Maria Viganò érsek összefoglalta:
“Eljutottunk
arra a pontra, hogy még a tanbéli kérdésekben kevéssé jártas egyszerű
emberek is megértik, hogy nem katolikus pápánk van, legalábbis a szó
szoros értelmében véve nem.”
Az
egyszerű emberek megértik, hogy “nem katolikus pápánk van”. És mégis
“minden emberi teremtménynek alá kell vetnie magát a római pápának”, ha
üdvözülni akar. Hogyan lehet összeegyeztetni ezeket a valóságokat, ha
nem utasítjuk el Ferencet, mint pápát? Tudjuk, hogy Isten az Ő szerető
Gondviselésében ezt megengedi, de mit jelent ez az Egyház számára?
Ferenc csupán egy rossz pápa vagy egy ellenpápa? Bármelyik esetben
hogyan lehetünk alávetve neki, amikor az Egyházat a katolicizmustól
távolítja el?
Ahogyan P. Matthias Gaudron írja The Catechism of the Crisis in the Church
(Az egyház válságának katekizmusa) című könyvében, a pápának való
alávetettség “nyilvánvalóan nem jelent egy korlát nélküli
engedelmességet”. Ezen a ponton P. Gaudron idézi Cajetan bíborosnak a
Summa Theologicához írt kommentárját:
“Ha
valaki ésszerű indítékból gyanúsnak találja a pápa személyét, és
tagadja jelenlétét, sőt joghatóságát is, nem követi el a skizma
bűncselekményét, sem más bűncselekményt, feltéve, hogy kész lenne
elfogadni a pápát, ha nem tartaná gyanúsnak. Magától értetődik, hogy az
embernek joga van elkerülni azt, ami káros, és elhárítani a
veszélyeket. Tulajdonképpen megtörténhet, hogy a pápa zsarnoki módon
kormányoz, és ez annál könnyebb, mivel ő a hatalmasabb, és nem fél a
földön senkitől és semmilyen büntetéstől”.
Ennek
az elemzésnek a kulcsa egy “ésszerű indíték” a pápa gyanúsítására és a
készség arra, hogy “elfogadjuk a pápát, ha nem tartanánk gyanúsnak”.
Senki sem tagadhatja racionálisan, hogy vannak ésszerű indítékok Ferenc
gyanúsítására. És a legtöbb katolikus, aki nem hajlandó követni
Ferencet az Egyház tönkretételére tett kísérleteiben, készséggel
“elfogadná a pápát”, ha katolikussá válna, és ennek megfelelően
cselekedne.
Miközben
várjuk az Istenhez való valószínűtlen megtérését, vagy azt, hogy Isten
elhívja őt az örök jutalomra, van néhány realitás, amit figyelembe
kell vennünk, ha minimalizálni próbáljuk a kárt, amit Ferenc okoz az
Egyháznak és a világnak:
Ferenc egy Romboló.
Ferenc minden egyes újabb katolikusellenes kijelentésénél vagy
cselekedeténél néhány jószándékú katolikus azon gondolkodik, hogy a
pápa hogyan gondolhatja, hogy ezzel segít a katolikusokon. Így a
Traditionis Custodes kapcsán számos kommentárt láttunk, amelyek azt
sugallták, hogy Ferenc nem ismerhette fel a tridenti mise valódi
értékét; mások azt állították, hogy nem tudhatta, hogy ezzel hány hívő
katolikusnak árt. Sajnos, a probléma nem az, hogy Bergoglio nem látja,
hogy mekkora kárt okoz; a probléma az, hogy el akarja pusztítani az
Egyházat, és nagyon világosan látja, hogy milyen módon érheti el ezt a
legjobban. Ha megértjük, hogy Bergoglio az Egyház elpusztítására
törekszik, minden szavának és tettének sokkal több értelme lesz.
Bellarmin
Szent Róbert leírta, hogy mit kell tenniük a katolikusoknak, amikor
egy olyan pápával állnak szemben, aki az Egyház elpusztítására
törekszik:
“Ahogyan
szabad ellenállni egy pápának, aki a testet támadja, úgy szabad
ellenállni neki akkor is, ha a lelkeket támadja, vagy a polgári rendet
zavarja, vagy mindenekelőtt, ha az Egyházat akarja elpusztítani. Én azt
mondom, hogy jogszerű ellenállni neki azzal, hogy nem tesszük meg,
amit parancsol, és akadályozzuk akaratának végrehajtását.”
Marcel Lefebvre érsek egy 1988-as nyilatkozatában bővebben kifejtette ezt:
“Most
az engedetlenségünket a katolikus hit megtartásának szükségessége
motiválja. A nekünk adott parancsok világosan kifejezik, hogy azért
kapjuk őket, hogy arra kötelezzenek bennünket, hogy fenntartás nélkül
alávessük magunkat a II. vatikáni zsinatnak, a zsinat utáni reformoknak
és a Szentszék előírásainak, vagyis azoknak az irányzatoknak és
cselekedeteknek, amelyek aláássák hitünket és tönkreteszik az Egyházat.
Ez lehetetlen számunkra. Az Egyház rombolásában való közreműködés az
Egyház elárulása és Urunk Jézus Krisztus elárulása. Mármost minden
teológus, aki méltó erre a névre, azt tanítja, hogy ha a pápa
cselekedeteivel rombolja az Egyházat, akkor nem engedelmeskedhetünk
neki… és tisztelettel, de nyilvánosan meg kell őt dorgálni.”
Ha
együttműködünk az Egyház pusztításában, akkor eláruljuk Jézus
Krisztust. Szükségszerűen el kell fogadnunk tehát Isten kegyelmét, hogy
ellenálljunk Ferencnek.
Egy rég esedékes csapás az egyház és a világ számára.
Amíg nem kezdtük megtapasztalni a globális káoszt, amely nem sokkal
azután indult el, hogy Ferenc 2019 októberében bemutatta a világnak a
pachamamáját, sokan közülünk nem érzékelték teljes mértékben, hogy
pápasága mekkora csapás az egyház és a világ számára. Szinte minden
katolikusellenes volt, amit a megválasztásától kezdve egészen addig a
pontig tett, de elég könnyű volt elvonatkoztatni azoktól, és ritkán
okozott fennakadást a hitünk gyakorlásában. Most, minden újabb hét
elteltével egyre világosabbá válik, hogy Ferenc szerepe az Egyházban az
Isten által megengedett csapásé. Ez arra késztet bennünket, hogy
megkérdezzük, mivel érdemeltük ki ezt?
Az
erről való gondolkodásunkban egyik lehetőség, ha figyelembe vesszük,
hogy az egyházban évtizedek óta elképesztő problémáink vannak. Hiszen a
Ferencet megválasztó bíborosokat a sok konzervatív katolikus által
nagyra becsült pápák nevezték ki. A szeretett Szent II. János Pál adta
nekünk az Assisi imatalálkozót és az olyan bíborosi kinevezések
listáját, amely tartalmazza többek között Joseph Bernadin, Godfried
Danneels, Henri de Lubac, Carlo Maria Martini, Bernard Francis Law, Hans
Urs von Balthasar, Yves Congar, Walter Kasper, Theodore McCarrick,
Cormac Murphy-O’Connor, Karl Lehmann és Jorge Mario Bergoglio nevét.
Mindehhez
még számos jelet hozzátehetünk arra vonatkozóan, hogy az egyház
vezetői a II. vatikáni zsinat óta az egyház lebontásán dolgoztak.
Például, még ha meg is tapsoljuk XVI. Benedek pápa számos
kezdeményezését, tény marad, hogy nem tudta vagy nem akarta
megszabadítani az Egyházat a nyájára vadászó farkasoktól. Fennáll a
kísértés, hogy arra hivatkozzunk, hogy manapság egy pápa tehetetlen – de
ha Ferenc a Traditionis Custodes segítségével ekkora kárt tudott
okozni az Egyháznak, miért gondoljuk, hogy a Szentlélek nem segített
volna egy pápának az Egyház helyreállításában?
Ráadásul
sok konzervatív katolikus panaszkodik a II. Vatikáni Zsinat
szellemével való “visszaélésekre”, de elutasítják a rendelkezésre álló
legjobb ellenszert: a II. vatikáni zsinat előtti pápák tanításait,
különösen Szent X. Piuszét. Miért várnánk, hogy Isten egy igazán
katolikus pápát küldjön nekünk, ha nem folyamodunk a jó pápák
tanításaihoz, amelyeket azért adott nekünk, hogy figyelmeztessenek a
jelenlegi gonoszságok ellen?
Ahogy
gondolataink azok felé fordulnak, akik a leghűségesebbek voltak a
hagyományokhoz, nehezebb valódi felelősséget tulajdonítani nekik az
egyház jelenlegi állapotáért. Végül is sok hagyományos katolikus olyan
gyümölcsöket terem, amelyek nagy jutalmat érdemelnek. És mégis: “akinek
sokat adnak, attól sokat követelnek” (Lk 12,48). Mindenesetre, ha a
szentek élete az iránymutató, akkor azok, akik a legtöbbet teszik,
valószínűleg azok, akik a legbuzgóbban hisznek abban, hogy még többet
kellene tenniük. Ez a csapás valószínűleg mindaddig folytatódni fog,
amíg elegendő számú katolikus nem ad hozzá mindent, amit csak tud, az
Egyház helyreállítására irányuló erőfeszítésekhez.
A tévedhetetlenségi kard két éle.
Egyes katolikusok azzal érveltek, hogy az I. Vatikáni Zsinat pápai
tévedhetetlenségről szóló nyilatkozata vezetett – legalábbis közvetve –
ahhoz a helyzethez, hogy a névleg katolikusok akkor is követik
Bergoglio tanításait, amikor azok egyértelműen ellentétesek azzal, amit
az Egyház mindig is tanított. Bár valószínűleg van némi igazság ebben a
gondolatmenetben, feltételezhetjük, hogy sokan (talán mindannyian),
akik elfogadják Bergoglio katolikusellenes újdonságait inkább
üzenetének varázsa miatt teszik, semmint a látszólagos tekintélye miatt
megfontolások okán. Akik követik Ferencet, azért teszik ezt, mert
csiklandozza fülüket az, amit hallanak. Ha holnap arra ébrednének, hogy
egy olyan pápa lenne, mint Szent X. Pius, akkor újra
megkérdőjeleznének és ellenállnának mindannak, amit a pápa mond, még
akkor is, ha valóban tévedhetetlenül beszél.
A pápai
tévedhetetlenségről szóló I. vatikáni nyilatkozat ennél jelentősebb
hatása az volt, hogy Ferenc tudja: gyakorlatilag bármit mondhat, amíg
nem hivatkozik a pápai tévedhetetlenségre. A világ szemében az ő
szavai képviselik a katolikus egyház álláspontját, akár ex cathedra,
akár egy repülőgép folyosóján beszél. A pápai tévedhetetlenség négy
feltételének elkerülése így egy útmutatót ad neki arra, hogy miként
terjessze a tévedést, miközben elkerüli a teológiai ellenőrzés kritikus
szintjét, amely potenciálisan az eltávolításához vezethetne.
Ennek
megfelelően, miközben sokan közülünk ragaszkodnak ahhoz, hogy ő
mégiscsak pápa lehet, mert nem próbált tévedhetetlenül megnyilatkozni, ő
gratulál magának, amiért képes tönkretenni az Egyházat azáltal, hogy
elég okos a pápai tévedhetetlenségre való hivatkozás elkerülésére.
Bergoglio valódi kártételei.
Tekintettel arra, hogy egyetlen józan katolikus sem fogja követni
Ferenc egyetlen újdonságát sem, úgy tűnhet, hogy Ferenc rombolása
gyakorlatilag a tridenti mise korlátozásának püspökök általi
kényszerítésére korlátozódik. Egy ilyen korlátozott szemlélet figyelmen
kívül hagyná azt a súlyos botrányt, amelyet az Egyház és a világ
számára egy nyilvánvalóan nem katolikus pápa előadása okoz. Sokak
számára egy ilyen helyzet megkérdőjelezi az Egyház tévedhetetlenségét.
Valójában ez az egyik fő oka annak, hogy a szedevakantisták úgy vélik,
hogy Bergoglio (és néhány elődje) nem lehet igazi pápa.
Bergoglio
botránya a katolikusok és a potenciális megtérők számára valóban
súlyos, de az elmúlt években egy egészen másfajta kárt láttunk
körvonalazódni: Ferenc úgy térítette el az egyházat, ahogy a 9/11-es
terroristák térítették el a repülőgépeket. Most azt látjuk, hogy az
Egyház erkölcsi tekintélyét a Nagy Újraindítás egész világot fenyegető
különböző célkitűzéseinek támogatására fordítja: életünk átalakítása a
“környezet megmentése” érdekében, a kapitalizmus romlása, az LMBTQ
értékek elfogadása, a vallások redukálása a legkisebb közös nevezőre és a
világ népességének beoltása. Ennek analógiájára elmondható, hogy talán
türelmesen vártuk a döcögős út végét, amíg azt hittük, hogy ő
egyszerűen csak egy szörnyű vezető; de most, hogy tudjuk, hogy ő az
egyház világ elleni fegyverré való alakításáért ügyködik, már jóval
kevésbé vagyunk türelmesek (vagy lehetnénk azok).
Folytatva
a hasonlatot: ki van a legjobb helyzetben, hogy felismerje a Bergoglio
által jelentett veszélyeket? Bizonyára a hívő katolikusok, ahogy egy
eltérített jármű esetén is annak utasai. Mi értjük világi irányultságú
cselekedeteinek jelentőségét, de a legmegbízhatóbb rálátásunk van
kifejezetten katolikusellenes cselekedeteire is. Nekünk kellene
figyelmeztetnünk másokat az ő valódi szándékaira. Úgy tűnik, ezért van
szüksége neki és globalista partnereinek arra, hogy a katolikusok a
nyugton maradjanak, és ne kongassák meg a vészharangot. Ez a hallgatás
Ferenc katolikusellenes programjáról azt is lehetővé teszi neki és
munkatársainak, hogy tovább marginalizálják és démonizálják azokat,
akik nyíltan kiállnak a tényleges katolicizmus védelmében.
Ennek
fényében hogyan tekintsünk a Traditionis Custodesra? Sok plébánián már
most is láthatjuk, hogy a püspök hajlandó engedélyezni a “rendkívüli
forma” további használatát – de ezekben a helyzetekben ez gyakran azt
jelenti, hogy a híveknek a padokban kell maradniuk, és kerülniük kell
Ferenc vagy a “II. vatikáni zsinat szellemének” bármilyen kritikáját.
Hogyan is lehetne ez másképp? Ferenc így örömmel vásárolja meg sok
katolikus hallgatását, akik kezdtek már-már túl hangosan tiltakozni.
Emellett tudja, hogy amit ma elcserél a hallgatásért – a tridenti
miséhez való hozzáférést -, azt holnap elveheti, amikor már senki sem
lesz, aki meghallgatja azoknak a kiáltásait, akik rövidlátó alkut
kötöttek.
Amit az ellenségeink akarnak.
Általánosságban elmondható, hogy ellenségeinket két kategóriába
sorolhatjuk: egyrészt a Sátánra és igazi követőire, másrészt a
globalistákra. Bár érdekeik gyakorlati szempontból egyeznek,
mindkettőnek megvannak a maguk különálló céljai.
A Sátán
egyértelműen arra törekszik, hogy a lelkeket a pokolba küldje, és
sértegesse Istent és az Ő egyházát – ezek az elsődleges céljai. Arra is
törekszik, hogy egy perverz poklot hozzon létre a földön, amely
megrontaná Isten egész teremtését. A Sátán nem akar katolikus
mártírokat – mert ezek nagy dicsőséget adnak Istennek és megérdemlik a
boldog színelátást -, de úgy tekint rájuk, mint ahogy az üzletvitelhez
szükséges költségekre szokás tekinteni.
A
globalistákat nem különösebben érdeklik a Sátán elsődleges céljai,
mivel ők általában nem hisznek sem a pokolban, sem az Isten
megsértésének fogalmában. Ennek ellenére még így is felismerik, hogy egy
egészséges katolikus egyház akadályozza terveiket, míg egy eltérített
katolikus egyház óriási előny számukra. Perverz poklot akarnak
létrehozni a földön, bár nem ugyanabból az okból, mint a Sátán.
Mit akar Bergoglio?
Úgy tűnik, hogy a globalisták imádják őt, és fontos szövetségesként
tekintenek rá. A St.Gallen-i maffia kedvence is volt, amely
összeesküvést szőtt pápává választása érdekében, mert láttak benne
valamit, ami egybehangzott terveikkel. Henry Sire a Diktátor pápa című
könyvében arról írt, hogy a St. Gallen-i maffia egyik szövetségese,
Murphy-O’Connor bíboros hogyan tekintett Bergoglióra:
“A
konklávé után az Independentnek adott interjújában Murphy-O’Connor arra
is utalt, hogy a hetvenhat éves argentin számára egy konkrét program
van lefektetve, amelyet az elvárás szerint négy év alatt kell
megvalósítania. Az angol bíboros azt mondta Paul Vallely újságírónak és
írónak: ‘Bergoglio számára négy év elég lenne ahhoz, hogy
megváltoztassa a dolgokat.”
Ferenc
tehát a sátánhoz és a globalistákhoz hasonlóan arra törekszik, hogy az
egyházat valami mássá alakítsa át, mint ami mindig is volt. Ha négy év
elég lett volna ahhoz, hogy “megváltoztasson dolgokat”, akkor a
megválasztása óta eltelt nyolc év elég lett volna ahhoz is, hogy szinte
mindent megváltoztasson.
Úgy
tűnik, hogy sem a sátán, sem a globalisták nem remélhettek volna
többet, de Ferenc nem mutatja jelét annak, hogy megállna, amíg nem
okozta a legnagyobb kárt az egyháznak, amit Isten megenged. P. Alvaro
Calderon a Prometheus: The Religion of Man (Prométheusz: Az ember vallása) című írásában azonosítja ennek a kárnak a végső következményeit:
“Ha
az emberek szívét nem emeli Istenhez az igazság, amelyet a
Tanítóhivatal tart fenn, és a kegyelem, amelyet az Egyház szentségei
árasztanak beléjük, akkor szükségszerűen önzésbe esnek, és a Sátán
uralkodik rajtuk. És ami igaz az egyénre, az igaz a társadalomra is”.
Ezen a
ponton egyetlen katolikus sem követheti igazolható módon Ferencet az
Egyház megváltoztatására tett kísérleteiben, mert tudjuk, hogy a
változás valóban rombolás, amely a lelkeket Isten helyett a Sátánhoz
vezeti. Ráadásul a bíborosi kollégium jelenlegi összetételével
(amelynek többségét Ferenc választotta ki) úgy tűnik, hogy Isten
beavatkozása nélkül nem lehet helyreállítás. Így nem várhatunk
egyszerűen egy másik pápára. A segítség nem jön, hacsak Isten nem
avatkozik közbe.
Lehet,
hogy valamikor megtudjuk, hogy Jorge Bergoglio soha nem volt pápa, de
még ha most tudnánk is, hogy nem ő a pápa, akkor sem változtatna sokat
azon, ahogyan cselekednünk kell. Amíg Isten be nem avatkozik, addig meg
kell tennünk, amit tudunk, hogy kiérdemeljük az Ő segítségét, és
minimalizáljuk Ferenc romboló törekvéseit. Ennek megfelelően úgy tűnik,
hogy meg kell újítanunk erőfeszítéseinket:
– Ismerjük fel, hogy Isten azért engedi meg ezt a nagy megpróbáltatást, hogy Hozzá fordulhassunk.
– Alázatosan forduljunk Istenhez imával és bűnbánattal.
– Védjük és terjesszük a hamisítatlan katolikus hitet.
– Fogadjuk el Isten kegyelmét, hogy valóban keresztény életet éljünk, hogy másokat is az egyetlen igaz hitre vonzzunk.
–
Segítsünk másoknak megérteni, hogy a látszat ellenére azok, akik
tévedéseket hirdetnek, nem a katolikus egyház nevében beszélnek.
Mindezekben Mária Szeplőtelen Szíve vezessen minket, hogy Isten akaratát cselekedjük. Mária Szeplőtelen Szíve, imádkozz értünk!
(A cikk forrása: The Remnant)
https://invocabo.wordpress.com/2021/08/25/robert-morrison-ferenc-a-rombolo-megertese/
