A bűnbe esett ember megromlott természeténél fogva nem alkalmas az Istennel való együttlétre, az üdvösségre. Ezt jelzik a paradicsomból való kiűzés után a kapuhoz őrzésre rendelt angyalok: az ember nem üdvözülhet a saját erejéből, nem mehet vissza a paradicsomba. Nincs emberi praktika, okosság, erő, amely bevehetné a mennyország kapuit.

Életünkben először a keresztséggel kerülünk kegyelmi állapotba, amelyben a Szentlélek vesz lakást bennünk, és Krisztus misztikus testének részévé válunk. A keresztség eltörölhetetlen jegye az ősbűn által lerontott természetünknek Isten gyógyító jelenléte és tevékenysége előtt való megnyitottságának lényegünkbe írott jele, amely nyitottságot a megőrzött kegyelmi állapot és hit tartja fenn.

De a keresztség nem csak jele, hanem az Isteni életben részesülésre való alkalmasságunk, kompatibilitásunk lényegi, valós feltétele is. A keresztség által titokzatos módon részesülünk Isten életében, az isteni természetben. Ez a részesedés minden további kegyelem befogadásának feltétele, ez tesz „kompatibilissá” minket a kegyelemmel, az Istennel való találkozásra. Mert a keresztség az üdvösségnek nem „bürokratikus”, hanem valóságos, szubsztanciális feltétele. Ezt jelentik a mi Urunk feltámadása után mondott szavai: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16)

A szentmisében a kenyér átváltoztatása során a megmaradó akcidensek, azaz külsődleges jegyek mellett (az anyag sajátosságain kívül a fizikai helye is ilyen) a pap szavára valóságosan megjelenik Krisztus szubsztanciája, változatlan lényege, amely a világ megannyi tabernákulumában lévő Oltáriszentség különböző búzából készült, különböző méretű és különböző formájú kenyereiben ugyanaz. Krisztus testileg, lelkileg, „helyileg” a mennyországban van, de lényegileg minden Oltáriszentség darabkában jelen van.

Ez a felfoghatatlan titok azt is jelenti, hogy az Oltáriszentség vételénél a mennyországban lévő Krisztus Urunkat fogadjuk be testileg, lelkileg, és maga a mennyország válik jelenvalóvá valóságosan bennünk. De ha azt is megfontoljuk, hogy az üdvözült szentek boldogító színelátása a mennyben Isten értelmi látását és végtelen élvezetét jelenti, megremeghetünk, mert a szentáldozásban valami olyasmiben lehet részünk a földi életünk során, amiben üdvözültként már nem lesz, ahogy az üdvözült szent angyaloknak sem volt sosem részük benne. Pedig a már üdvözültek istenszeretete lenne méltó ehhez a csodához, nem a mi töredékes és tökéletlen szeretetünk. Hogyan válhat méltóvá az ember erre?

A keresztség a romlott természetünket teszi isteni kegyelemre alkalmassá, megteremtve a kegyelmi állapotot bennünk. Ennek az állapotnak megőrzése vagy szentgyónásban való visszaállítása nélkül áldozva az Oltáriszentségben jelen lévő Isten a hozzá nem illő bűnös természettel kényszerül egy testbe, ami igen súlyos szentségtörés, súlyos bűn Isten szentsége ellen.

Amikor az ember természetének nem megfelelő táplálékot vesz magához, annak a természet rendjében is súlyos következményei vannak, ahogy a nem kegyelmi állapotban áldozásnak is. Bár a liturgikus reform gondosan eltávolította a vonatkozó szentírási szakaszt a misén felolvasott részből, érdemes tudatosítani, hogy Szent Pál szerint testi betegség és testi halál is következménye a méltatlan áldozásnak:

„Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék e kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza. Ezért van köztetek sok beteg és gyengélkedő, és sokan meghaltak.” (1Kor11,27-30)

A méltatlan áldozásnak súlyos következményei nemcsak a testre, hanem a hitre és értelemre nézve vannak – még súlyosabb-következményei, mégpedig a hit dinamikájával ellentétes irányban ható következményei: míg a hit megvilágosítja az értelmet, a méltatlan áldozás a méltatlanságot okozó bűn hatásán felül is tovább sötétíti az értelmet. Ezért a méltatlan áldozó kiszolgáltatottabbá válik a további bűnöknek is, és nehezebben talál vissza Istenhez. A méltatlanul vett Oltáriszentség ezért nem ad kegyelmet a bűnbánathoz, hanem csökkenti a bűnbánat valószínűségét, az újabb súlyos bűn és általa okozott értelmi, lelki elsötétülés miatt nehezebbé teszi azt. Nem irgalom tehát a bűnös életállapotban vagy bűnben lévők áldozáshoz engedése és arra való buzdítása, hanem a legkegyetlenebb irgalmatlanság.

Ezért Isten iránti kötelességünk és saját jól felfogott érdekünk Szent Pál felszólításának megfelelően megvizsgálni magunkat. A megvizsgálás az értelem ítéletét jelenti az életünk, cselekedeteink fölött a hit alapján. Tehát nem azt, hogy „úgy érzem, szeretem Istent”, ezért áldozok meg nem gyónt bűnökkel.

A híres gitáros „félnyolcas”, „hetes” stb. misék világában érdekes tapasztalat, hogy a miséken a jelen lévők elsöprő többsége áldozik. Amikor például a közös éneklés, dob, gitár hangjától megittasodva érzelmi túlcsordulással „dicsőítik” Istent, és úgy érzik, hogy nagyon szeretik őt, tehát áldozhatnak meg nem gyónt bűnnel, nem értelmi vizsgálatnak vetették alá életüket, hanem ugyanolyan révületnek engedik át a kontrollt, mint egy zúzós buli mélynyomójának lüktető ritmusára ugrálva és üvöltve. És nem Istent szeretik, hanem a révületet. (Meg amúgy is mi köze lehet az ilyen zenének a Golgota áldozatához?)

Amikor kegyelmi állapotban a mennyben lévő Krisztus Urunk valóságos testét magunkhoz vesszük, nincs bűn által okozott összeférhetetlenség a valóságosan jelenlévő isteni természettel, de a kegyelemben való részesülés mértéke ilyenkor is függvénye a mi belső diszpozíciónknak. Ha nagyobb áhítattal, nagyobb értelmi, lelki rákészüléssel vesszük magunkhoz az Oltáriszentséget, nagyobb kegyelmi hatása lesz bennünk.

A vétel módja, például az Oltáriszentség nyelvre, térden fogadása sokak szerint csak az egyéni áhítat kifejezésének megnyilvánulása, ezért mint ilyen nem lényegi szempont, és mivel az Egyház megengedi, bűn nélkül vehető kézbe és állva a Legszentebb. De jelentheti ez azt, hogy az áldozás kegyelmi hatásainak mértéke nem függ a vétel módjától?

Az írás elején említett, paradicsom kapujához rendelt angyali őrök és az üdvösség önerőből lehetetlensége azt jelenti, hogy egyedül Isten adhatja meg az üdvösséget, az emberben nincs meg az a képesség, hogy magától rájöjjön az üdvösség elérésének módjára, vagy akár az ehhez szükséges istentisztelet megfelelő formájára. A szentírásban láthatjuk, hogy Isten részletes leírást adott Mózesnek a helyes, neki tetsző áldozat bemutatásáról, a szent sátorról, méretekkel, anyagokkal, készítőkkel együtt. Mert Istennek kell közölnie, hogy mi a neki tetsző.

Miből gondoljuk, hogy Isten megváltozott, és már nem fontos számára az, ami korábban fontos volt? Vagy az ember a történelem „fejlődése” során mégis rájöhetett arra, hogy hogyan kell kifejeznie hódolatát az Úr előtt?

Ha pedig Isten nem változott, az ember pedig nem találhatott saját kútfőből Istennek tetsző új módot a hódolatra, akkor az Istennel szemben tanúsított magatartási formák, jelek, testtartások ősi időktől általa meghatározott szabályai továbbra is érvényesek. Ezek azok a testi jelek, amelyek az ószövetségtől kezdve az Egyház legújabb kori időszakáig töretlenül és megkérdőjelezhetetlenül érvényesek és használtak voltak.

Az állás a szentmisében a hitvallás pozíciója, nem az Istennel találkozásé: állunk a credo alatt, de az Istennel, a szenttel találkozva szükséges és természetes a leborulás. Milyen furcsa, következetlen és ellentmondásos az újabb egyházi rendelkezés, amely például a kitett Oltáriszentség előtt egyik térdünk meghajtását írja elő. Mintha már nem lenne érvényes a „Jézus nevére hajoljon meg minden térd!” – csak az egyiknek kell meghajolnia… De még értelmetlenebb, hogy az Oltáriszentség vételénél már egy térdünket sem kell meghajtanunk: amikor nézzük, féltérd, amikor magunkhoz vesszük, semmi… Logikus, nem? A „praktikus” ok, a sietség, elég erős érv az Isten által adott és előírt jel elvetéséhez. Mindezt az állítólagos keresztény nagykorúság jegyében, ami megnyilvánulásaiból ítélve mintha ugyanazt a lelkületet jelentené, amikor az „elnyomott” gyerek felnőve végre kikerült a bántalmazó apa hatalmából, és bátran, erejének tudatában, büszkén áll vele szemben. Pedig a kereszténységünkkel semmivel sem csökkent a lét rendjében fennálló alapvető és végtelen különbség Isten és az ember között: teremtményként rabszolgái vagyunk, hozzá képest inkább nem vagyunk, mint vagyunk. Mindenünk az Ő ajándéka, és ezek sosem járnak nekünk tőle az igazság jogán. Miért nem akarunk előtte leborulni? Miért nem akarunk letérdelni, ha Isten parancsolta?

Az Oltáriszentség világiak általi kézbevételének tilalma összefügg egy másik szentség eltörölhetetlen jegyével, a papszentelésével. Láthattuk, hogy a keresztség eltörölhetetlen jegye nem bürokratikus, mondvacsinált akadályt hárít el, hanem valós, a lét rendjében lévő összeférhetetlenséget Isten szentsége és a bűnös emberi természet között. Ehhez hasonlóan a papszentelés olyan valós és végleges változást okoz a felszenteltben, amely révén az ő szavára – és ez a szó nem kérés, hanem parancs! – az Isten válik jelenvalóvá a kenyér és bor színe alatt. És ez a képesség akkor is hatékony, ha az adott pap amúgy a világ leghitványabb embere.

A papszentelés során használt jelek előzményei bőséggel adatolhatóak a szentírásból, kezdetektől folyamatos gyakorlat volt használatuk, így nehéz lenne ezek isteni szándékoltságát tagadni. Ilyen jel a felkenés, például a kezek felkenése is, amely révén azok a szentség világához tartozóak lesznek, így megérinthetik a Legszentebbet. A világi hívők keze viszont nincs felszentelve, így aztán ha mégis kézbe veszi az Úr testét, akkor felszenteltség nélkül, illetéktelenül végez felszentelt papnak Isten által fenntartott feladatot. Miért gondoljuk, hogy saját értetlen és szentségtől idegen értelmünk hamis ítélete felülírhatja Isten régóta kinyilvánított szándékát?

De ha az Egyház jelenleg mégis megengedi ezt, akkor nem lehet súlyos bűn, tehát jó így áldozni?

Az áldozás kegyelmi hatásainak mértéke függ a személyes készségünktől, ráhangoltságunktól, felkészültségünktől. Ha – bár tudjuk, hogy térden állva, nyelvre fogadva az Úr testét, nagyobb tiszteletet tanúsítanánk Őiránta, aki előtt minden térd meghajol a mennyben, a földön és az alvilágban, – miből gondoljuk, hogy mégis a kisebb tiszteletet választva és tanúsítva ugyanolyan kegyelmekben lesz részünk, mintha letérdeltünk volna?

Boruljunk térdre!

https://invocabo.wordpress.com/2022/11/26/melto-aldozas/