„A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: »Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.« Ő pedig ezt felelte nekik: »Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?« De ők nem értették meg, amit nekik mondott.
Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Lk 2,41-52)

Kinyilatkoztatás Jézus emberi természetéről

Ez nem egy kedves kis történet, amit az elfogult anyai szív megőrzött a nagy ijedtségről, majd az azt követő furcsa újratalálkozásról. Ez a történet Jézus emberi természetéről szóló kinyilatkoztatás.

A történet központi eleme a növekedés. A korban való növekedés egy alapvető emberi valóság, amiben Jézus osztozott: rögtön a történet elején úgy tűnik, hogy Jézus eddig nem vett részt a húsvéti jeruzsálemi zarándoklatokon: „A szülei minden évben elmentek”, majd mikor „tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe”. Az istenembernek tehát korban növekednie kellett, hogy felzarándokolhasson szüleivel Jeruzsálembe. A szakasz végén ismét előkerül a növekedés: „Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben”. Ezekben növekedett, tehát növekednie kellett: nem volt születésétől fogva a bölcsesség teljes birtokában, ehhez szüksége volt végigmenni az emberi növekedésen és az annak során szerzett tapasztalatokon, időre volt szüksége, hogy megszerezze és befogadja és feldolgozza az ismereteket. Ezért kérdezett és hallgatott tanítókat. Ebben ugyanúgy működött, mint minden ember.

Viszont az is kiderül, hogy miben nem növekedett. Nem növekedett engedelmességben. Csak visszament velük Názáretbe és egyszerűen „engedelmeskedett nekik”.

Ez az a pont, ahol Jézus, mint a tökéletes ember különbözött tőlünk, az áteredő bűn révén rosszra hajló akarattal születő emberektől. Nekünk az akaratunkat is meg kell tanítanunk a jóra irányulni. Ezért az engedelmesség is tanult cselekedetünk, amiben növekednünk kell: fokozatosan nevelnek rá és neveljük rá magunkat. Jézussal összehasonlítva saját magunk természetét érthetjük meg a történetből kiolvasható tanítást az eredeti bűn mibenlétéről és annak hatásáról a saját természetünkre.

Jézus emberi akarata fogantatása pillanatától az Atyához tapadt. Mindig az Atya akaratát akarta teljesíteni, ahogy most is az Atya dolgaiban akart lenni. Nem volt szüksége növekedni az akaratának jóra irányításában. Az Atya akaratához való teljes hozzátapadása miatt abszurd dolog bűnről beszélni Jézus esetében. Ezért blaszfémia a bűnben született emberre jellemző természetet feltételezve magyarázni ezt a történetet.

Azok közül, amiben a szentírás tanúsága szerint növekedett Jézus, elsőre talán a bölcsesség a legmeglepőbb: ez az a szentírási szakasz, amelyből talán pont a bölcsesség kapcsán érthetjük meg Szent Pál gondolatait az istenemberről, aki „kiüresítette önmagát”. A Bölcsesség, aki ott volt a világ teremtésénél, emberként tényleg kiüresítette magát, a kiszolgáltatott csecsemőből felnőtté váló férfi fokozatosan jutott el a bölcsességre.

A szentírás gyakran beszél a bölcsességről az értelemmel és a tudással együtt, és ebből kiindulva megközelíthetjük a bölcsesség mibenlétét, és azt, hogy miért szükségszerű az ember számára a benne való fokozatos növekedés.

Az emberi megismerés révén szerezhető tudás szükségszerűen időbeli, fokozatos, egymásra épülő. Ez talán nem szorul magyarázatra, hiszen ez közös tapasztalata minden embernek.

Az értelem (okosság) a megértés képességét jelenti, és mint ilyen jelenti egyrészt a velünk született képességet a dolgok és jelenségek mibenlétének megértésére. Mivel ez kötődik az emberi megismerésen alapuló tudáshoz, részesül annak fokozatosságában.

De ez az képessége az embernek már belépési pont az emberit meghaladó megismeréshez is, ennyiben meghaladja és több a velünk született természetes képességnél. Ez nyilvánul meg az egyház gyakorlatában a Szentlélekre, mint az Értelem Lelkére való hivatkozásban: Ő az, aki képessé tesz a dolgok és jelenségek igazi valóságának megismerésére, a belénk öntött tudás és megértés révén. Belénk öntött, hiszen, ha csak a Szentlélek által válunk képessé ennek befogadására, akkor ez a tudás és megértés nem tőlünk származik, nem a mi diszkurzív, korlátos eszközeink révén elérhető megértés – noha feltételezi azt. A szentírási szakaszunkban az értelemnek vagy okosságnak mindkét része megfigyelhető volt abban, ahogy Jézus kérdezgette a tanítókat és válaszolt a kérdéseikre. Azok csodálkoztak okosságán, mert az nem csak a természetes – bár kortársaihoz képest kiemelkedő – okosság volt, hanem azért is mert meghaladta a természetest. Az értelemnek és okosságnak szoros kapcsolata van a jelenségek, dolgok értelmével, céljával, a jó és a rossz felismerésével, ez utóbbi ennek igazi rendeltetése.

A bölcsesség az, ami az akaratot irányítja az értelem által felismert jó cél eléréséhez szükséges út, eszköz, mód kiválasztásában egy adott konkrét helyzetben. A bölcsesség feltételezi az értelmet és okosságot, ennyiben alapszik az emberin, tehát fokozatos. Ugyanakkor felülről származó ajándék.

Ebben a történetben ezt látjuk: Jézusnak, akinek akarata fogantatásától kezdve az Atyához tapadt, tehát emiatt sosem vétkezett, növekednie kellett bölcsességben, abban, hogy felismerje, megtanulja, hogy az Atya akaratának teljesítésében milyen módon kell eljárnia. Ugyanez vonatkozik a kedvességre, amelyben növekedett, tehát amiben növekednie kellett a bölcsességhez hasonlóan. A kedvesség talán a másik emberhez való figyelmes, szívélyes és együttérző viszonyulásként írható le, az emberekhez való fordulás megfelelő módjának, és mint ilyennek a bölcsességhez kötődő viselkedésnek.

A Szűzanya, mint a kinyilatkoztatás eszköze és első keresztény teológus

Ezt a történetet Lukács evangélista közvetlenül a Szűzanyától hallhatta: egyértelműen a Szűzanya emlékei és nézőpontja jelennek meg benne. Isten a Fiának emberi befogadása és felnevelése mellett az emberi természetéről szóló kinyilatkoztatásra is a Szűzanyát választotta ki, mert ahogy az elején említettem, itt nem pusztán egy kedves történettel van dolgunk, hanem a Jézus emberi természetéről való sűrített tanítással. Ebben a történetben mindaz benne van, amiről eddig elmélkedtünk. Nem pusztán az esemény leírását tartalmazza, hanem olyan lényegi elemek felelevenítésével írja le az eseményeket, ahogy a Szűzanya teológiai reflexiója rögzítette azt. A Szűzanya első keresztény teológusként hosszú évek alatt értelmezte ezeket az eseményeket (szívébe zárta és el-el gondolkodott rajtuk), leszűrte azok igazi értelmét és jelentőségét, és az egyház elé tárta azokat.

Jézus elmaradása a szüleitől tényleges fájdalmat jelentett azoknak: „bánkódva” keresték. Ez az esemény utal az emberi életnek egy olyan vetületére, amelyet nem árt tudatosítanunk: az életünk folyamán úgy is történhetnek fájdalmas dolgok velünk, hogy ezek nincsenek összefüggésben bűnökkel, nem bűnök következményeiként történnek meg.

A Szűzanya okosságára, bölcsességére és erényeinek tökéletességére is rámutat ez a szentírási történet, az ő példája bőséges lehetőséget szolgáltat lelki haszon merítésére. Megfigyelhetjük, hogy nem az érzelmek dominálnak a történetben, amelyben csak a keresés során jelenik meg erre utaló kifejezés, szülei ugyanis bánkódva keresték Jézust. A türelem, az alázat és az istenfélelem, és a hit által megvilágított értelem jellemzi a Szűzanyát. Az áteredő bűntől mentes ember ugyanazzal az Istenre való csendes figyelmességgel viszonyult Jézushoz, mint Isten minden titkához. Bár nem értette meg elsőre Jézus szavainak jelentését, megőrizte szívében, és ugyanúgy el-el gondolkodott rajtuk, mint a Jézus születése után hallott prófétai szavakon, és azok jelentésén. Türelemmel és csendesen várt, amíg ima, gondolkodás, beléöntott isteni tudás és értelem révén eljut a jelenségek igazi értelméig. Ő valóban alázatos szolgáló leánya volt Istennek, aki figyelte fiát, akiről az angyal kinyilatkoztatásából tudta, hogy Isten Fia, természetes képességeit használva gondolkodott a látottakon, és kegyelemmel teljesként értelmezte azokat, Isten arcát keresve fiában. És azt, aki elsősorban istenfélelemmel szerette Istent, a kinyilatkoztató Isten megvilágosította, és annak következtében ismert és tudott.

És mivel anyaként korban fia előtt járt, bűn nélküli volt és tökéletes erényekben teljesként hasonló volt fiához emberi tökéletességben, természetes és természetfeletti adományai révén az odaföntről való bölcsességnek oly bőségével rendelkezett, amely révén Fia nyilvános tevékenységének kezdetekor, a kánai menyegzőn már tudta, hogy kicsoda Jézus, mire hivatott, mire képes és mit kell tennie.

Ahogy akkor, úgy most is tudja, hogy elfogyott a borunk. Ezért kérhetjük őt:

Nagyokosságú Szűz, Bölcsességnek széke, könyörögj érettünk!

https://invocabo.wordpress.com/2021/08/21/a-tizenket-eves-jezus-a-templomban/