Vannak olyan evangéliumi sorok, amelyektől az „eisegézis” immár felkentségben sem hívő modernista prófétái hideglelést, heves tikkolást kapnak, vagy pusztán csak zavart csendben keresik gondolataik szélfútta fonalait, míg végre ki tudják nyögni, hogy „ezt nem szó szerint kell érteni”. Bevallom, hogy már csak ezért is örömet okoz ilyen szakaszokat elővennem. Valamilyen szinten…

Az egyik ilyen sor János evangéliumában található, és Júdásra vonatkozik: „Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán.” (Jn 13,27) Mert hogyan szállhatna belé az, aki nincs is, vagy nem is úgy van, és különben is csak a rossz általános szimbóluma? –kérdezhetnék az eisegéták. Joggal, tegyük hozzá, mert ugyan kit szállt meg már valaha is egy szimbólum?

Pedig ez a sor azt jelentheti, amit mondani látszik: Júdás a kenyérdarab átvételekor megszállottá vált a sátán által. Egyesek ezt a méltatlan áldozással magyarázzák, de Aquinói Szent Tamás Szent Ágostont követve úgy tartotta, hogy ez a falat kenyér nem az Úr Teste volt. („A többi evangélista alapján ugyanis világos, hogy Urunk a testét vacsora közben adta át a tanítványoknak. Így nyilvánvaló, hogy Júdás ugyanakkor kapta meg Krisztus testét, mint a többi tanítvány, vagyis a vacsora alatt. Az étkezés közben Jézus felállt, megmosta a tanítványok lábát, és visszatért a helyére. És csak ezután adta át a kenyeret Júdásnak. Nyilvánvaló, hogy ez nem Krisztus teste volt.”). De korábban Júdás valóban szentségtörő módon vette magához az Úr Testét és Vérét, és tádááám: a méltatlan áldozás nem vezette őt bűnbánatra, hanem ehelyett közvetlenül előkészítette őt az ördögi megszállottságra.

Hogy János milyen módon tudta meg, hogy éppen a kenyér átvételekor történt meg a sátáni megszállás, és hogy miért pont akkor történt, azt nem tudjuk, de általa mégis megismerhetjük az addig vezető folyamat lényegi elemeit. És ez a folyamat rávilágít annak igazságára, amit egy exorcista úgy fogalmazott meg, hogy minden bűn (bármelyik halálos bűn!) megfelelő következménye a megszállottság lenne. Mert aki bűnt követ el, az ténylegesen a Sátán uralma alá kerül. A bűnnel ugyanis kikerül a kegyelem rendjéből, amely egyedül képes felülírni a természet szerinti rendet, azaz azt, hogy az erősebb uralkodik a bukott gyönge felett, akinek szolgálnia kell az erősebb akaratát, és teljesen ki van annak szolgáltatva. Hogy a szó szoros értelmében vett ördögi megszállottság mégsem következik be minden halálos bűn után, az pusztán Isten szeretetének köszönhető.

János evangélista beszámolója alapján Jézus a kenyérszaporítás után jövendöli meg először Júdás árulását, és ebből talán okkal feltételezhetjük, hogy Júdás későbbi árulása összefügghet ezzel az eseménnyel. Talán ő is legszívesebben azok közé tartozott volna, akik akkor nagy számban elhagyták Jézust, de valamiért nem tette. Vajon mi lehetett az, ami mégis Jézus mellett tartotta?

Ebben a szakaszban olvashatunk arról, hogy Jézus próbára tette Fülöpöt, azt kérdezte tőle, hogy „honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?” Fülöp pedig gyakorlatias ember és jó matekos volt: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson”. A kétszáz dénár kétszáz napi bére volt egy napszámosnak, vagy kétszáz évnyi rómaiaknak fizetendő adója egy izraelitának, tehát komolyabb összeg. De a nagy mennyiségű pénz említése miatt talán gondolhatunk arra is, hogy Jézus nem csak Fülöpöt tette próbára ezzel a kérdéssel, lehetséges, hogy ez volt az első figyelmeztetés Júdás felé is. Mert lehetséges, hogy éppen nem volt kétszáz dénár abban az erszényben, amelyben Júdásnak őriznie kellett az adományokat, bár lennie kellett volna.  Esetleg azért, mert ebben az időben sikkasztott először belőle. Vagy pusztán sajnálta kiadni kezei közül a kétszáz dénárt, hiszen azt is maga akarta elsikkasztani. Ez magyarázatot adna János apostol megjegyzésére Jézus nárduszolajjal való megkenésekor: „Ezt pedig nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta.” (Jn 12,6) Mert az egyik bűn hozza a másikat: a pénzsóvárság a lopást, a lopás a hazugságot, a hazugság az árulást, a bűnhöz való ragaszkodás egyre nagyobb mértékben kötötte akaratát a sátánhoz, míg végül a falat átvételekor az megszállta őt.

Szent Ágoston mondta, hogy nem meglepő, hogy olyan árulta el Jézust pénzért, aki tolvaj volt. De vajon miért engedte meg Jézus, hogy Júdás kezelje a pénzt? Aranyszájú Szent János szerint azért, hogy az árulónak ne legyen mentsége az árulásra. És ez logikusnak is tűnik, mert ha Júdás a kenyérszaporítás után immár csak azért tartott Jézussal, hogy az adományokból továbbra is lopni tudjon, mi oka lehetett Jézus elárulására? Hiszen, ha nem árulja el, továbbra is lophatott volna, de ő mégis elárulta. Talán azért, mert a lopás nem a pillanatnyi sürgető szükség miatt volt, hanem a rajta teljesen úrrá levő pénzsóvárság miatt, ami miatt nem tudott lemondani arról a pénzről sem, amit az árulásért kapott volna. Annak elárulásáért, akiben a kenyérszaporításkor már biztosan nem hitt.

De régóta foglalkoztat János apostol Júdás tolvaj voltát állító megjegyzése. Azt nyilván egyetlen hívő ember sem feltételezi, hogy ne lett volna igaz ez a megállapítás. De vajon miért nem megszólás az, ha Szent János egy meghalt ember titkos bűnét tárja fel nyilvánosan, és miért evangélium?

Titkos bűneinknek nyilvánossá válása az utolsó ítéleten fog megtörténni: akkor belülről és részletesen ismeri meg mindenki azokat, ahogy mi is a másokét, többek között ennek révén áll helyre a bűn által megsértett igazságosság. Addig viszont még a nyilvános bűnök esetén sem ismerjük teljesen a belső indítékokat, a titkos bűnök esetében pedig még azok biztos megtörténtét sem, még akkor sem, ha egy adott jelenség nehezen lenne megmagyarázható azok nélkül.

Aquinói Szent Tamás a titkos bűnöknek nyilvános feltárását nevezi megszólásnak, amelyek mögötti szándék a jó hírnév csökkentésére irányul. A nyilvános feltárás a megszólt személyen kívüli nyilvánosságot jelenti, tehát azt, hogy az illető nem tud róla. És bár az Egyház még a haláluk után is elismeri az emberek jóhírnévhez való jogát, ez mégsem abszolút jog. Bizonyos esetekben felülírja fontosabb jog. Ennek több oka van: egyrészt mert a jó hírnév Szent Tamás szerint elsődlegesen a jó cselekedetekhez szükséges java az embernek, amelyek végrehajtásában akadályozva lennének a jó hírnevük csökkenésével, holtaknál viszont ez már nem szempont, hiszen az ő érdemszerző cselekvésük ideje befejeződött.  Másrészt az ember legfontosabb java nem a jó hírnév, hanem az üdvösség. Ezért „ha valaki valamilyen jó, vagy szükséges cél érdekében mond olyan szavakat, amely miatt egy másik személy jó hírneve csökken, és ez megfelelő körülmények között történik, ez nem bűn, és nem is nevezhető megszólásnak” – mondja Szent Tamás. Mert a szándéka nem a jó hírnév csökkenésére irányul, hanem egy nagyobb megvalósítandó jóra, és a jó hírnév mintegy járulékosan csökken. Ez történt Júdás esetében is. A rá vonatkozó jánosi állítás az igazságnak megfelelő helyes megállapítás, ilyen értelemben igazságos ítélet is volt.

Ezért az igazságos megállapítás szükséges feltételeit számba véve akár más bukott apostolokkal kapcsolatos kijelentésekhez is támpontot kaphatunk. Ezek a feltételek: hogy az igazságosság hajlamából eredjen, hogy az okosságnak megfelelően legyen kimondva, és hogy arra illetékes személy mondja ki.

Az igazságosság hajlama azt jelenti, hogy akaratunknak arra kell irányulnia, hogy mindenkinek megadjuk azt, ami neki jár. És ez ebben az esetben konkrétan a szeretet által vezéreltséget jelenti, mert a szeretet a másik javának megvalósulására irányuló akarat. Az első feltétel tehát akkor teljesül, ha szeretetből, valaki javára történik ez a megszólalás. Ez a fentebb említett esetben nem Júdás, hanem azok, akik jogosan szorulnak rá magyarázatra arról, hogy miért vált Júdás árulóvá.  Ez a jánosi megjegyzés ugyanis azt mutatja be, hogy a bűn a hit elvesztéséhez, megszállottsághoz és halálhoz vezet. Ezt tudni és figyelembe venni pedig a lélek legfőbb javát szolgálja, tehát evangélium.

Az okosságnak való megfelelés követelménye az ész bizonyosságát jelenti az ítélet tárgyában, azaz azt, hogy ez az ítélet ne kétséges dolgokról, és ne gyanú alapján szülessék meg, amely vakmerő ítélet lenne.

Az ítélkezés, mint a valamiről való helyes megállapítás tétele esetében az illetékesség a hit ügyében való megnyilatkozásra való jogosultságot jelenti. A saját hitünk és a természetjog vagy egyházi megbízás révén nekünk alárendeltek hitét érintő kérdésben mindannyian illetékesek vagyunk, mert védenünk kell hitünket az azt rombolóktól. Ezen kívül a szeretet indíthat bennünket az illetékességünkbe nem tartozók hitének védelmére is, amelyre Krisztus Misztikus Testének tagjaiként jogunk van, különösen, ha az erre hivataluknál fogva illetékesek nem teszik azt meg.

És mindeközben joggal követhetjük Szent Pál tanácsát is: „Az eretnek embert egy-két intés után kerüld, tudva, hogy az ilyen romlott, vétkezik, és saját maga ítéli el önmagát.” (Tit 3,10)

Arra viszont nincs jogunk, hogy akárcsak szóban is „megfosszunk” hivatalától olyan valakit, aki nem tőlünk kapta azt, tehát nincs illetékességünk fölötte. Még akkor sem, ha nyilvános cselekedetei és szavai alapján véleményünk szerint méltatlanná vált volna arra a hivatalra. Mert bár abszolút illetékességgel rendelkezett fölötte, Krisztus mégsem fosztotta meg hivatalától Júdást, de még a pénzsóvárság és lopás titkos bűnét sem tárta fel nyilvánosan. De árulásának megjövendölésével (Jézus „tanúságot tett” erről: ἐμαρτύρησεν), majd az áruló személyének megnevezésével Júdás árulását is hitet alátámasztó jellé tette.

Júdás hivataltól való megfosztását aztán elvégezte a halál, amelyet a bűneiben való megátalkodottságával saját maga által trónra emelt sátán siettetett. Halála pedig a közel kétezer év után ismét feltűnő káinita eretnekség jeles képviselőjének állításával szemben valóban az Istentől való megátkozottságának jele. Mert Júdásra szorosan vonatkoznak Mózes törvénykönyvének szavai: „Isten átkozottja az, aki a fán függ” (MTörv 21,23): ő maradt ugyanis függve a fán nagypénteken. Az áruló Júdásnak üdve helyett Krisztus az átkává vált, és Ő, aki „átokká lett értünk” (Gal3,13)  Júdás átkozottságát is a mi üdvösségünknek jelévé tette.

Miért gondolnánk hát, hogy kétezer évvel Krisztus elárulása után az újabb árulók immár nem az igazság és a hit győzelmét segítik elő gonosz terveik végrehajtásával? És miért gondolnánk, hogy a hamis próféta esetében nem ugyanez valósul meg?

És vajon, az Antikrisztus előfutára, “a” hamis próféta esetében más szabályok alapján kell eljárnunk, mint a “békeidőkben”, amikor nyilvánvaló módon érvényesek az Aquinói Szent Tamás által kristálytiszta rendszerbe foglalt szabályok?

A helyzet az, hogy sosem voltak békeidők, és ezek a szabályok a kinyilatkoztatásból fakadnak, tehát nem vesztik érvényüket akkor sem, ha maga az Antikrisztus lép fel. Ezért még ha látjuk is, hogy a hamis próféta működésének lehetőségi feltétele a jó hírnévvel való visszaélés, mert a hivatalából fakadó tekintélye nem a jócselekedetekre, hanem a rombolásra irányul, mi nem kapunk felmentést a megfelelő eljárás alól. Szent Péternek vissza kellett tennie kardját a hüvelyébe, mert Krisztusnak ki kellett innia a kelyhet, miből gondoljuk, hogy nekünk nem kell kiinnunk?

De Szent Péter az igazság szerint nyilvánosan eljárhatott, hirdethette azt, mert inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embernek. Ezért a hamis próféta jó hírnevét romboló igazság hirdetése jogos törekvés, mert a jó hírnévnél nagyobb jó, az üdvösség érdekében történik.

https://invocabo.wordpress.com/2023/04/28/arulo-apostol/