Egy katolikus pap látomása az abortusz démonáról

Könyvajánló: Josip Loncar: Erő a magasból
"Hogyan használjuk a gyakorlatban a Szentlélek ajándékait amelyeket a bérmálás szentségében kaptunk?"

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Amikor az ember akarata összecsap az Isten Akaratával, mindkét oldalon nagy az elviselt fájdalom

2014. február 23. vasárnap, 16:03

Drága szeretett leányom, amikor az ember akarata összecsap az Isten Akaratával, mindkét oldalon nagy az elviselt fájdalom. Atyám megadta az embernek a szabad akarat Ajándékát, és mint ilyen, ő szabadon dönthet élete során, és Isten sohasem fog beavatkozni ebbe a Mennyei Ajándékba. Azonban ez nagyon nehéz út lesz azok számára, akik teljes egészében Nekem szeretnének szolgálni, azzal a szándékkal, hogy segítsenek Nekem mások lelkét megmenteni, és akik Nekem adják szabad akaratuk ajándékát.

Amikor Nekem adjátok a szabad akaratotokat, hogy azt tegyétek, amire szükség van a lelkek megmentése érdekében, akkor a szenvedés, amelyet el fogtok viselni, nagyon súlyos lesz. Mivel az akaratotok többé már nem a tietek, és mivel az emberi természet olyan, amilyen, ez azt jelenti, hogy az ember szabad akarata és Isten Akarata között egy harc fog keletkezni. Sokan, akik szeretnek Engem, és az életük során meg szeretnék valósítani Isten Akaratát, mindig küzdeni fognak. Annak érdekében, hogy a lélek eleget tehessen Isten Akaratának, meg kell szabadulnia a büszkeség minden érzésétől, és annak szükségességétől, hogy a saját vágyainak tegyen eleget. Ti csak akkor szolgálhatjátok igazán Istent, ha teljesen megbíztok Benne, és minden megpróbáltatást és gyötrelmet mindenki javára ajánlotok fel.

Amikor a jó szándékú emberek, akik Istent szolgálják és megpróbálják életüket az Ő utasításai szerint élni, kiesnek a Kegyelemből, akkor ők szégyellik magukat. A szégyentől meggyötörve, mert kerülték Istent, és mert önzésük, önbecsülésük és arroganciájuk által cserbenhagyták Őt, elrejtik az arcukat Isten Fénye elől. Amikor ezek a lelkek az Igazság által megvilágosodnak, hirtelen és minden előzetes jelzés nélkül, elkezdenek kételkedni a hitükben. Az egyik percben teljes szívből szeretik Istent, és teljesen az Ő gondjaira bízzák magukat, a következő percben pedig már elvágják magukat a Fény Forrásától. Azért van az, hogy ez az ember, az emberi értelmet használván, előírja Istennek, hogy mit kész megtenni annak érdekében – és ez általában az ő saját feltételeit tartalmazza -, hogy Istent szolgálja. Igen, a lélek talán a következőt mondja Istennek: „Én szolgálni foglak Téged, de csak azzal a feltétellel, ha ezt vagy azt a szívességet nekem megteszed.” Nem tudjátok, hogy nem szolgálhattok egyszerre két Úrnak, mert csak Egyetlen Isten van, és Ő a Parancsnok. Isten az Ura mindannak, ami van, és ami lesz. Az ember azért van, hogy Istent szolgálja, de Isten meg fog tenni mindent, amit csak tud, hogy megvigasztalja gyermekeit.

Amikor úgy találjátok, hogy kezdtek kételkedni Istenben, vagy elveszítettétek bizalmatokat az Ő Szeretetében és Ígéretében, akkor a Keresztes Imahadjárat ezen imáját kell imádkoznotok, ami a Meggyógyítás Imája-ként kell, hogy ismerté váljon.

A Keresztes Imahadjárat 137. imája: A Meggyógyítás Imája

Ó, Mindenható Isten, Legmagaságossabb Isten, nézz le rám, alázatos szolgádra, Szíved szeretetével és szánalmával. Gyógyíts meg engem a Te Fényedben.

Emelj vissza Kegyeidbe engem. Tölts el engem Kegyelemmel, hogy alázatos szolgaságban és Legszentebb Akaratod szerint felajánlhassam magam Neked.

Szabadíts meg engem a büszkeség bűnétől és mindattól, ami megbánt Téged, és segíts nekem, hogy mély és állandó vággyal szeresselek Téged, hogy életem minden napján szolgáljalak Téged, örökkön-örökké. Ámen.

Kérlek, ne feledjétek, hogy Istennek nagyon könnyű hátat fordítani, és elegendő, ha csak egyetlen lélek is kétséget ültet a lelketekbe Isten minden gyermeke iránti Jóságával és Nagy Irgalmával szemben.

Nagy bátorságot és rugalmasságot követel, hogy hűségesek maradjatok Isten Igéjéhez, de ha nem kéritek a kegyelmet, hogy megfelelő módon szolgáljatok Neki, önmagatok erejéből, erre nem lesztek képesek.

Jézusotok

Üdvösség Anyja: A Pokolra vonatkozó minden utalást megszüntettek, és az embert egy hamis biztonságérzetbe terelték

2014. február 23. vasárnap, 16:28

Gyermekem, mindaddig, amíg a Sátán uralma létezik a Földön, az Igazságot mindig el fogják fojtani.

Fiam Kereszthalála óta, az Ő Szavának terjesztésére tett minden próbálkozás meghiúsult. És amióta Fiam, Jézus Krisztus tanítványai által terjed a Kereszténység, sok repedés jelent meg rajta, és az Általa megszabott Tant átalakították. Az Igazságot mindig meghamisították, de ennek ellenére Isten Igéje mindig életben maradt, és Fiam Eucharisztikus Jelenlétét mindeddig megőrizték.

A Sátán és a Pokol létezésére vonatkozó Igazságot évtizedek óta elfojtották, és ez káros hatással volt az emberiség üdvösségére. A Pokolra vonatkozó minden utalást megszüntettek, és az embert egy hamis biztonságérzetbe terelték. Tehát most – napjainkban – csak kevesen hiszik az ördög létezését és a Pokol mélységét. Ez a hazugság az emberiség ostora lett, és a Pokol tagadásának az lett az eredménye, hogy sok lélek elveszett. A halálos bűnt többé már nem tekintik valóságnak, és ezért meg sem próbálják elkerülni azt. Azoknak, akik Fiamat, Jézus Krisztust szolgálják az Ő Egyházában, kötelességük felkészíteni a lelkeket, hogy azok alkalmasak legyenek belépni a Mennyek Országába.

A halálos bűn következményeinek a megértésével el lehet a Poklot kerülni, de erről egyetlen szót sem ejtenek. A lelkek azért vesznek el, mert ők soha nem kaptak megfelelő oktatást arról, hogyan lehet a bűnt elkerülni, és a bűnbánatra törekedni. Ahhoz, hogy méltók legyetek belépni Fiam Királyságába, időt kell szánnotok arra, hogy Isten Igéjének megfelelően éljétek életeteket. Kérlek benneteket, ne hagyjátok figyelmen kívül az Igazságot, mert ha azt teszitek, akkor el fogtok veszni.

Imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok, hogy az emberiség fogadja el a Sátán létezését, mert mindaddig, amíg ezt nem teszi, soha nem fogja elfogadni igazán Fiamnak a Megváltásról tett Ígéretét.

Szeretett Édesanyátok,

Az Üdvösség Anyja

„Pápák” [?] a Szent Péter bazilikában!

Giuseppe Nardi, a www.katholisches.info újságírója szó szerint így kezdi cikkét: „XVI. Benedek nyugalmazott pápa Ferenc, hivatalban levő pápa kívánságára részt vett a 19 püspök és teológus bíborossá kreálásának ceremóniáján…” Majd így folytatja:
     „Ilyen kép se az elmúlt években, sem az egyház egész történelmében még nem volt. Két pápa, akik a Szent Péter bazilikában együtt vesznek részt egy liturgikus szertartáson, melynek a világegyház számára nagy jelentősége van.”

Nardi e bejelentés után az ismert és sokszor idézett katolikus [?] spanyol történész és blogger, Francisco de la Cigona megjegyzését idézi Ratzinger bíborossal kapcsolatban:
     „Egy különleges pápa, mint amilyen ő volt, különleges a nyugállományában [?] is. Nagyon örültem annak, hogy megint láthattam a Szent Péterben. És szemmel láthatólag jó állapotban. Szinte jobban, mint a kormányzó pápa.”

---

Ugyanez a hír magyarul: Ratzinger bíboros odáig ment, hogy elment a Szent Péter bazilikába egy pápai liturgikus eseményre, azaz részt vett azon a szertartáson, melynek keretében Bergoglio újbíborosokat kreált. Ráadásul mindezt Szent Péter apostol antiochiai székfoglalásának ünnepén, a lehető legjobban meggyalázva ezzel Krisztus személyét és a katolikus Egyház fő tisztségét, földi Helytartójának hivatalát.
     És mindennek a magukat konzervatívnak tartó katolikus publicisták még örülnek is! Olyanok, akik a világ előtt mint a hagyományos katolikus hit és erkölcs rendíthetetlen őrei tetszelegnek. Ez még borzalmasabb és veszélyesebb a lelkek üdvére nézve, mintha ugyanezt ismert progresszisták tennék.

XVI. Benedek lemondását követően az egész katolikus sajtóban olyanokat lehetett olvasni, hogy „mindez nem jelenti azt, hogy a jövőben a Vatikánban két fehér ruhás alak fog majd sétálni”, ilyesmire még gondolni sem kell senkinek. Ez még a megszólalók spontán „gyermeki katolikus” hitének (vagy legalábbis annak a maradványának) a megnyilvánulása volt.
     Aztán kiderült, hogy XVI. Benedek úgy mondott le, hogy előtte gondosan kidolgozta a jövőjét, és mindent megteremtett a maga számára, hogy azt kényelmesen tölthesse el. Aztán az is, hogy ebben utóda sem akadályozza meg, már csak azért sem, mert ez megegyezik saját egyház- és pápa-felfogásával, és azzal a régen kidolgozott tervvel, hogy a pápaságot egy reprezentáló elnök posztjára kell lezülleszteni. (Lásd erről a honlap számos cikkét, többek között ezt: Ami az Egyházban történik, az nem összefüggéstelen jelenségek sora, hanem egy terv része.) És az is, hogy az uralkodó korszellem véleménye szerint a „két pápa”-jelenség nagyon szép és jó. Így aztán ugyanazok, akik 2013. február közepén még elképzelhetetlennek tartották „két fehérruhás alak” létét és találkozását, mostanra e jelenség lelkes rajongói közé küzdték le magukat. Ez lett „gyermeki, spontán” hitüknek megrontott, a divattól és érvényesülési vágytól manipulált, korcsosodott változata.

Ez a történelmi folyamat azoknak a sorsát is megmutatja, akik – mint például a honlapnak egyik olvasója – így érvelnek (jobban mondva keresnek maguknak mentséget saját elvtelenségükre és megroggyant hitükre): »A legrosszabb taktika, ha visszahúzódunk a „katakombákba”. Ott kell lennünk a NOM-os misén [vagy egy a felsőbbség új irányvonalát szolgaian képviselő FSSPX-es pap miséjén] és terjeszteni a tradíciót, felnyitni az emberek szemét, fáklyaként világítani a modernizmus sötétségében. Hogy egy NOM-mise mennyire érvényes és mennyire nem, azt döntse el az Úr, példaként pedig szolgáljon annak a hitetlen papnak története, kinek kezében a megtört ostyából kicsordult a vér, tehát az átváltoztatás úgy is megtörtént.«
     Az utóbbi mondatból, amit bizonyítéknak szánt az olvasó, csak tájékozatlanság és logikátlanság árulkodik: Az a bizonyos pap, akinek a kezében aztán a „vércsoda” megtörtént, nem eleve hitetlen pap volt, akit már egy életen át, szeminaristaként és papként is úgy neveltek, nevelnek, hogy már nem kell hinni az átváltoztatásban, hanem egy olyan pap, akinek abban a pillanatban kétsége támadt az átváltoztatás természetfelettiségének erejében és hatásában. Ilyen pillanatnyi kétely még a szenteket is meglepte olykor, ha máskor nem, haláluk előtt biztosan, amikor az ördög a legveszettebbül támadta őket.
     Viszont a mai NOM-os mise egész kialakítása azt sugallja, hogy Jézus valójában nincs testileg jelen, ez már egy elavult tanítás. Például ezt sugallja Bergoglio, aki soha nem hajt térdet se a misében, se az Oltáriszentség előtt.

A levélíró és sokak érvelése – különösen az ilyen kifejezés: „fáklyaként világítani a modernizmus sötétségében” – nem csak az emberi természet nem ismeretét, az ősbűn nem ismeretét, de még mértéktelen gőgöt is elárul. Egy tömegben soha nem a jók alakítják a rosszakat, hanem mindig fordítva, hiszen a „rossz” mindig erőszakosabb és hangosabb, következésképpen sikeresebb, hatásosabb a „jónál”. A fent említett vatikáni újságírók, az ú. n. konzervatív publicisták esete jól mutatja, hova jut az, aki „bent” marad, ahelyett, hogy „még a port is lerázná cipője talpáról”, ahogy Urunk Jézus Krisztus parancsolta azoknak, akik hitetlenek, tévúton járók közé kerülnek.

Arra a kérdésre pedig, hogy maga Ratzinger bíboros, Bergoglio és az említett újságírók hogyan juthattak erre a fokra, az a válasz, amit Williamson püspök úr említ mindig minden ilyen botrányos, szentségtörő viselkedés elsőrendű okaként: a hit meggyengülése, illetve elvesztése. Csak azok tehetnek ilyesmit, csak azok írhatnak ilyesmit, csak azok becsülhetik alá, ismerhetik félre ennyire Szent Péter utódának, Krisztus földi Helytartójának hivatalát, akik vagy már elvesztették hitüket, vagy akiknek soha nem volt hitük, vagy akiknek soha nem volt fogalmuk arról, hogy mit is jelent igazából a katolikus hit.
     A zsinat után a katolikus tömegek nagy valószínűséggel nem fogadták volna ilyen könnyedén XVI. Benedek lemondását és Bergoglio viselkedését. A zsinati pápákra volt kiosztva az a feladat, hogy a hitet megrontsák, majd elsorvasszák. Amikor ez megtörtént, már jöhetett a mű befejezése, azaz Bergoglio színrelépése. Ahogy a fent említett cikkek egyikében pontosan le van írva: A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni.

Aki azt hiszi, hogy ezek túl kemény szavak, az olvassa el még egyszer tüzetesen Roberto de Mattei professzor írását: Egy civilizáció vége. Ebben állnak ezek a mondatok: »A leköszönés február 28-án történt meg, de XVI. Benedek előtte még közölte, hogy nyugalmazott [?] pápaként is a Vatikánban akar maradni. Ilyesmi eleddig még soha nem történt, és még megdöbbentőbb volt, mint maga a lemondás. … A két pápa [?] fotója, akik március 23-án Castel Gandolfo-ban közösen imádkoznak, és ezzel egy új pápai „diarchia” képét közvetítették a világnak, csak növelte azon napok zűrzavarát. De ez csak a kezdet volt. … Ha ez az az út, amin menni akarnak, akkor eljött az a pillanat, amiben ki kell mondani, hogy ez az út a szakadásba és az eretnekségbe vezet.«

(forrás: www.kath.net és www.katholisches.info – 2014. február 22. és 24.)

A sebeket kell most bekötözni – Interjú az abortusz.hu alapítójával

Az, hogy a testem felett én rendelkezem, az egyik legnagyobb téveszme – mondta a Mandinernek Olaj Anett, az abortusz.hu alapítója és szerkesztője. Anett maga is átélt egy abortuszt, majd sok évvel később megtért és családot alapított. Azóta küldetésének érzi, hogy elmondja, miért az abortusz a legrosszabb választás. Ítélni senki felett nem akar, csupán a saját tapasztalatát szeretné megosztani. Interjúnk.

 

Nemrég nagy port kavart Spanyolországban az abortusztörvény szigorításának kérdése, amely a konzervatív kormány választási ígéretei közt szerepelt. Számos tüntetést szerveztek a szigorítás ellen, Budapesten a Nők Szövetsége vonult a spanyol nagykövetség elé, mert szerintük „minden nőnek elidegeníthetetlen joga, hogy eldöntse, akar-e gyereket vagy sem. Nincs joga ebbe se az egyháznak, se a kormánynak beleszólni”.Követed az abortusszal kapcsolatos híreket?

A legelején, amikor az életvédelembe belecsöppentem, nagyon elfogult voltam és viszonylag harciasan fogtam fel az egész dolgot. Úgy gondoltam, hogy alapvetően fontos a törvényi szabályozás és hangoztatnunk kell a véleményünket, de azóta ez sokat tompult bennem. Egyre jobban kezdem megismerni a dolog lelki hátterét, és azt gondolom, hogy sokkal inkább ez utóbbin múlik az abortusz kérdése a nőkben és a férfiakban is. Persze, valahol meg kell mutatni, hogy van egy másik oldal, hogy az emberek ne csak azt hallják a médiában: „a testem fölött én rendelkezem”. Hiszen ez az egyik legnagyobb téveszme, de elsősorban mégsem a tüntetéseken fog múlni, hogy egy lány elmegy abortuszra vagy sem. 

Mit értesz az alatt, miszerint téveszme, hogy a saját testünkkel rendelkezünk?

A testünket (és a lelkünket) Istentől kaptuk valamire, azaz konkrét funkcióval és céllal. Amikor nem erre használjuk, látszólag szabadon döntünk, de éppen ilyenkor vagyunk teljes rabságban: az önérdek, a gonosz lélek által keltett illúziókat kergetjük. Így tehát nem magunk döntünk a testünk felett, hanem átadjuk az irányítást az egónak, aki a „másik oldal” eszköze. Szabad döntés helyett hazugságot cselekszünk. A várandósság esetére pedig leszögezhetjük: egyértelmű, hogy egy másik ember nem lehet az én tulajdonom, mint egy tárgy, aminek a létéről dönthetek. A gyerek bennem egy ajándék Istentől, egy valós személy, akit az első naptól kezdve ugyanúgy tisztelnem kell, mint bármelyik, már megszületett felebarátomat. Uzsalyné Rita szavaival: a gyereket kedves ajándékként „kihelyezte” Isten hozzám egy időre, amíg felnevelem, de nem az én tulajdonom.

Miért indítottad az abortusz.hu-t?

Nem az információátadáson van a hangsúly, tehát nem abban akar segíteni, hogy az ember minél többet megtudhasson az abortuszról és dönthessen; hanem úgy is mondhatnánk, hogy az oldal amolyan „lelki fröccs” akar lenni. Ezért van több videó is, direkt le is fordítottuk, feliratoztuk őket, hogy bárkinek segítségül szolgáljanak. Amikor abortusz előtt áll egy nő, olyankor egy iszonyatosan zárt állapotban van az agya és a szíve, és nagyon-nagyon fél. Ez a félelem eluralkodik rajta, és nem igazán fogadja be a külvilág ingereit. Ebbe az állapotba szeretnénk mégis valahogyan betörni azzal, hogy picit megmutatjuk a pozitív oldalát a gyerekvállalásnak. Megpróbáljuk az anyákban azt a részt megszólítani, amit éppen elnyomni próbálnak, de – mivel ez a lényegünk – azért ez mégis letagadhatatlanul ott van. Mindemellett persze én is tervezem leírni, hogy pontosan mi a hivatalos procedúra, ha az ember abortuszra készül vagy ha éppen meg akarja tartani a kisbabát, de szerintem ezzel nagyon sok szervezet foglalkozik már Magyarországon. Van már sok információ arról is, hogyan lehet örökbe adni vagy miként lehet anyaotthonba kerülni. Nekem viszont az a célom, hogy akik tényleg tervezik az abortuszt, tehát még nem döntötték el, hogy megtartják-e a babát, azokat esetleg megindítsam abba az irányba, hogy vajon jó-e ez a döntés. 

Az, hogy ilyen őszintén beszélsz a múltadról, az abortuszodról, tudatos döntés volt? Hogy kell ezt elképzelni, egyik pillanatról a másikra úgy döntöttél, hogy, ezt nem lehet máshogy, nem lehet ködösíteni, ki kell állni és el kell mondani azt az egészet úgy ahogy volt, szóról szóra?

Igen. Persze nem egyik pillanatról a másikra hoztam meg a döntést. Átéltem azt az élményt, amiről a tanúságtételemben beszélek, és aminek hatására teljesen meggyógyultam; mégis, ez egy annyira nagy szégyen és annyira belém ivódott az elmúlt tizenöt évben, hogy erről nem beszélünk (anyukámnak sem beszéltem róla, tavaly tudta meg ő is), hogy ebbe a hazugságba belekényelmesedtem. Ez egy kicsit ördögi dolog: olyan, mint amikor már nem veszi észre a szemed a rendetlenséget, ha hosszú ideje uralkodik a szobádban. Ugyanez volt velem még hónapokig az „élményem” után, de közben már éreztem, hogy nekem erről beszélnem kéne és aztán ezt el is kezdtem.

Kik állnak a honlap mögött rajtad és a férjeden kívül? Van egy csapat, aki segíti a munkátokat? 

A férjem és én kezeljük a honlapra beérkező leveleket és a telefonokat, de két tágabb csapat is van, akikkel kapcsolatban állunk, és akik adott esetben segítenek nekem. Az egyik egy életvédő egyesület, melynek nem vagyok tagja, és akik ugyanígy válságterhes anyákkal foglalkoznak. Ők ezt már évek óta csinálják, úgyhogy nagy tapasztalatuk van, így nagy segítséget tudnak nyújtani. A másik szervezet pedig Böjte Csaba budapesti irodája, a „Jóhíroda”.

A saját missziódból kezdtél bele ebbe az egészbe. Nem érzed úgy, hogy nagy fába vágtad a fejszédet, nem félsz a politikai, ideológiai támadásoktól? 

Remélem, mindig elég pici tudok maradni ahhoz, hogy belekerüljek valami fölösleges, magasröptű ideológiai harcba. De valóban értek már támadások és biztos fognak is még, erre fokozatosan kezdek rájönni. Tudom, hogy fel kell vérteznünk magunkat, ezért tettem is egy olyan elhatározást az elején, hogy ha egy kicsit is a család rovására megy ez az egész, akkor abba fogom hagyni. Annyi bizonyos, hogy ez egy nagyon nagy darázsfészek. Ráadásul eddig Magyarországon nem nagyon beszéltek a témáról az emberek. Nyugaton már vannak erre külön szervezetek, ahol szó esik az abortusszal való tapasztalatokról, Magyarországon ez tabu még mindig, így mondhatni úttörő vagyok. Alapvetően 99 százalékban pozitív fogadtatásban van részem annak ellenére, hogy a legsúlyosabb bűnömről mesélek. De jelen van az az 1 százalék, amelyik megpróbál bántani, illetve nyilván egy-egy kudarc a munkámban is egyfajta támadásként fogható fel. Hiszen előfordul, hogy eljön hozzám egy lány, akinek már megvan a „dátuma” és próbálok a lelkére beszélni, felvillantani előtte a jó dolgokat, és mégis elmegy abortuszra. Ha pedig több ilyet átélek, akkor azt nagyon nehéz feldolgozni. De összegezve: a legfontosabb az, hogy a család maradjon az első. Ehhez önkontrollra van szükségem, mert legszívesebben „ide nekem az oroszlánt”-alapon mennék mindenhova, de az bolondság lenne.

Hogy néz ki, mikor megkeres téged valaki? Akkor is ebben a kis irodában, a Sziklakápolna mellett ülteted le a téged megkeresőket? 

Nem, általában kávézókban találkozunk vagy sétálni szoktunk, vagy sokan csak telefonon keresnek fel és akkor úgy beszélgetünk. Mindenkinél az a fontos, hogy el tudja mondani a problémájá,t mert abban ott rejlik a megoldás is. A lány körül a gyermek apja, az anyós, a tágabb család mindig belekezd a maga verziójába; pedig szerintem az a legfontosabb, hogy végig kell hallgatni a lányt és a kétségeit. Csak utána lehet megpróbálni őt elindítani a gondolkodásban valamilyen irányba, ami persze nagyon nehéz. 

Nagyon nehéz lehet meghúzni a határokat, hiszen elég nagy hatást gyakorolsz ezzel az illető életére. Ha valaki megtartja a gyermeket, még mindig számos nehézség áll előtte. Nem terveztek utólagos lelkigondozást?  Nem akarjátok esetleg valahogyan nyomon követni ezeket az embereket, vagy erre valamiféle terápiát kidolgozni? 

Ez valóban nagyon fontos. Igazából ilyenkor számítok a megismert életvédő szervezetek segítségére, hiszen ők ezzel foglalkoznak: babakelengyét adnak a lánynak, nyomon követik, hogy mikor érkezik el a szülés ideje, kis ajándékkal készülnek, figyelik, hogy mi a helyzet a gyerekkel, meglátogatják a kórházban. Természetesen mindezt én is meg szeretném tenni személyesen; de nyilvánvaló, hogy ha sok ilyen anya lesz, már nem fogom bírni. Ez azért is nagyon fontos, mert az apa, ha „dilemma van”, és végül a lány a gyerek mellett dönt; akkor nagyon sokszor kilép a képből, és több esetben a lány szüleire sem lehet számítani. Mindenképpen szüksége van a fiatal anyának a támaszra, már csak egzisztenciálisan is. 

Talán lehetne ennek az egésznek egy prevenciós oldalt is csinálni, esetleg elgondolkodtatni, megismertetni a fiatalokat a test teológiájával. Mintha ezen a téren nem tennének meg eleget, még egyházi oldalról sem. Te látsz ilyen irányú törekvéseket?

Egyrészt látok, például a Parázs Pasztorációs Központ (a Kalocsa-kecskeméti Főegyházmegye ifjúsági és családpasztorációs központja) régóta üzemel Kecskeméten. Ők több ezer diákhoz jutnak el egy évben, van egy kis csapatuk és az életvédelemről, a családtervezésről, a nővé válásról tartanak előadássorozatokat a diáklányoknak általános iskolástól középiskolásig. Emellett én is szeretnék persze tenni valamit e téren. Ahogy az anyaotthonokkal és más életvédőkkel beszélgettem, egyértelművé vált, hogy valójában nem a válságterhesek azok, akikkel el kellene kezdeni a missziót. Persze, egy nem várt terhesség esetén elveszhet egy kisbaba és egy anyának a lelke, ha rossz irányba indul. Viszont ha elmennék egy iskolába és ott elmondanám egy egész osztály előtt a történetemet, és ezt hallja az a két-három lány, aki az osztályból a közeljövőben esetleg teherbe esik, esetleg visszatartaná őket az abortusztól. Így még több embert érhetnék el. Viszont itt jön be ismét a családommal töltött idő kérdése; de azért a megelőzést is fölvettem a teendők listájába. El is fog indulni valami idén, mert talán ez a legfontosabb.

Hogyan fogod meg azokat, akik nem vallásosak? 

Ez szintén nagyon nehéz, ráadásul az én tanúságtételemből nem lehet a Jóistent kihagyni, hiszen az egész róla szól, de ebben is segítséget nyújtanak Ferenc pápa gondolatai. Ő azt mondta az egyik beszédében, hogy fölöslegesen és idő előtt ne moralizáljunk. Ha például egy leányanya elmegy a templomba, megtartotta és kihordta azt a gyermeket, azaz mellette döntött és megküzdött érte, és kéri, hogy kereszteljék meg a babát; akkor ne kezdjük el vizsgálgatni, hogy meg lehet-e keresztelni a gyermekét, hanem inkább a Szentlélek bölcsességével mérlegeljünk és esetleg kereszteljük meg. És majd utána, ha ez az anya azt látja, hogy a bűnei ellenére van egy befogadó, szeretetteli fogadtatás a templomban, akkor majd valószínűleg felnő a hithez a doktrínák szintjén is. Ezt Ferenc pápa úgy fogalmazta meg, hogy „a sebeket kell most bekötözni”. Kötözzük be a sebeket szeretettel, és utána beszélhetünk a teológiai témákról. Én is igyekszem úgy közvetíteni a szeretetet, hogy az illető azt lássa: van valaki, aki őt megérti és elfogadja. És a végén csak annyit teszek hozzá, hogy imádkozni fogok érte, hiszen azon múlik minden.

Te hogyan találkoztál a vallással? Eleve ilyen neveltetésben részesültél? 

Nem; a férjemen keresztül tértem meg. Ő kezdettől fogva katolikus, én csak elvileg voltam az: megkereszteltek, de nem jártunk templomba a szüleimmel; viszont ha például a nagymamáimnál voltam, akkor azért mentünk. Kaptam Bibliát és imádkozgattam otthon gyerekkoromban is, azt tartottam, hogy én katolikus vagyok. Aztán mikor elkerültem filozófia szakra, akkor végképp eltávolodtam ettől, hiszen ott teljesen máshonnan vizsgáltuk ezeket a kérdéseket. Ráadásul elkezdtem keleti filozófiákat tanulmányozni, és emlékszem arra a kijelentésemre, hogy „én nem vagyok vallásos, de ha választanék, akkor biztosan buddhista lennék”. Ez volt szerintem a mélypont. Nemsokára viszont találkoztam a leendő férjemmel, és ő a második randinkon (vasárnap volt) megkérdezte, hogy elmennék-e vele szentmisére. Szerelmesek voltunk, én a felsliccelt szoknyámban rávágtam, hogy persze, menjünk, ismerem én a szentmisét, de attól még nem fogok csinálni semmit a templomban. Nem térdelek, nem állok föl. Így volt hónapokig, jártunk minden vasárnap, aztán egyszer csak elkezdtem sírni, sírni, egész miséket végigsírtam hónapokon keresztül. Végül rájöttem, hogy hoppá, én már nem a szerelmem miatt vagyok itt, hanem mert már tudtam, hogy van Isten, Aki nagyon jó. Persze ezt megírtam a nagymamáimnak is, úgyhogy nagy volt a boldogság.

És a férjed meg tudott győzni téged, egy filozófust? Hogy csinálta? Észérvekkel vagy érzelmekkel?

Nekem az a tapasztalatom, hogy észérvekkel legtöbbször csak eltávolítani tudod az embert a hittől, hiszen a hit elsősorban nem az észben működik. Jézus se kezdett el hosszasan és bonyolultan magyarázni. A templom közege hozta el számomra a megtérést. A leendő férjem részéről az volt, ami közelebb vitt engem Istenhez, hogy soha nem ítélt meg. Ő nagyon betartja a szabályokat és még kamasz korában, amikor a leglázadóbb volt, akkor is ment minden vasárnap szentmisére, nekem mégsem szólt semmit, hogy én miért nem állok föl, miért nem térdelek, miért nem imádkozom. Egyszerűen elfogadott. Toleráns volt és ez hatott rám. Gondolom, ha megpróbált volna meggyőzni, akkor dacot hozott volna elő belőlem, de így nem. Végül nyilván Jézus jelenléte volt az, ami teljesen megváltoztatta a szívemet. És amilyen megtéréstörténeteket eddig hallottam, úgy látom, ez számít. Vagy az emberektől egy szeretetgesztus, ami elindítja a másikban a kis kukacot, hogy hoppá, vajon miért ilyen jó ő; vagy a templomi közeg, azaz Isten kézzelfogható közelsége; vagy esetleg valami nagy törés és szenvedés – sajnos ez a leggyakoribb. 

Elég nagy falat, hogy valakit szemtől szemben megpróbáljunk meggyőzni egy ilyen súlyos témában; akkor is, ha saját tapasztalatainkból táplálkozunk. Készültél erre pszichológiai vagy mentálhigiénés előtanulmányokkal?

Nagyon nehéz feladat ez, és én nem is érzem magam erre feljogosítva, hiszen nincsenek pszichológiai előtanulmányaim. Viszont olvastam jó pár könyvet ebben a témában, olyat is, ami pontosan azt járja körül, hogy hogyan kell a válságterhes nőkkel beszélgetni. Terveim között szerepel egy tanfolyam elvégzése, mert van erre egy szerintem nagyon jó módszer. De azért próbálom az eredeti kiindulóponthoz tartani magam, hogy engem nem hívott többre a Jóisten, mint hogy elmondjam a történetemet másoknak. Már tapasztaltam, hogy ez több embernek segít. Nem akarok dönteni helyettük, nem akarom őket tudományosan megközelíteni, vagy a saját hatáskörömet túllépni. Egyszerűen remélem, hogy azzal, hogy megosztom valakivel a saját tapasztalataimat, tudok rajta segíteni.

Mandiner