Rev. Anthony Cekada: 1955 előtti és 1962-os rítus, II.: A Tenebrae - gyászzsolozsma eltörlése

A Szent Hét – ezen belül a Virágvasárnap – liturgikus változtatásai az 1955-ben promulgált új rítusban

A Szent Hét rítusaiban végzett módosítások, melyeket 1955-ben hoztak nyilvánosságra, azon számos liturgikus változásnak képezték részét, melyek 1951-ben kezdődtek és végül az 1969-es Novus Ordo Missae promulgációjához vezettek.
Az 1955-ös szenthéti rítust, csakúgy, mint a NOM megalkotását Annibale Bugnini vezényelte le, az a férfi, aki a mise szétzúzásának rossz szellemeként vált ismertté.

A most kezdődő cikksorozatban azokat a változtatásokat mutatjuk be, melyeket már 1955-ben meghoztak, s melyek bekerültek a NOM-ba is.

2.
A GYÁSZZSOLOZSMA – TENEBRAE ELTÖRLÉSE

A Szenthét egyik legdrámaiabb és legmisztikusabb ceremóniája a nagy templomokban nagyszerda, nagycsütörtök és nagypéntek késő délutánján énekelt ú. n. sötétzsolozsma volt. Ez a breviáriumból a Matutinum (kilenc zsoltár, kilenc olvasmány) és a Laudes (öt zsoltár, a Benedictus, egy antifóna, az 50. zsoltár és a könyörgés) elénekléséből állt. Mindezt a sötét templomban énekelték, miközben a háromszögletű gyertyatartón előre meggyújtott gyertyákat egymás után oltották el.

A végén minden sötétben van, amikor a kórus a Christus factus est antifónát énekli, és az 50. zsoltárt, a Miserere-t. Gregorio Allegri (1582-1652) pápai karmesterként komponálta a ma ismert Miserere dallamát liturgikus használatra a pápai kápolnában énekelt Tenebrae számára.

Ezután a celebráló pap komor hangon énekli el a könyörgést, majd a templomban a padban mindenki nagy robajjal becsapja a zsolozsmás könyvét – ez a hang szimbolizálja a földrengést, ami Urunk halálakor rengette meg a földet. Csak egy gyertya (Krisztust szimbolizálva) uralkodik a sötétségen az oltár szélén, és a szentélyben az ú. n. halottaskocsi tetejére helyezve. Ezt követően a sötétben mindenki csendben távozik.

Az 1955-ös nagyheti rítusból a szertartásnak mindeme gyönyörű misztikus jellegzetességét eltörölték.

– Kivéve a nagyszerda esti liturgiát abban a templomban, melyben a püspök Nagycsütörtök reggel az olajszenteléssel egybekapcsolt ünnepélyes misét mutatja be – ezekben a templomokban a Matutinumot és a Laudes-t mind a három napon el kell recitálni. Ezzel magának a sötétségnek a jelentése elvész, hiszen az egyre sötétebb helyett a templom egyre világosabb lesz.
[Ehhez hasonló jelenséget – a liturgia mély értelme iránti teljes érzéketlenséget – tapasztaltam pár évvel ezelőtt egy osztrák Piuszos kápolnában: ahol a Piuszos pap az adventi Rorate miséket – kényelemből, no meg abból a vágyálmából, hogy akkor többen jönnek misére – délutánra tette: ott ahelyett, hogy a Megtestesülést szimbolizálva a mise alatt egyre világosabb lett volna, egyre sötétebb lett.]

Az 1955-ös reformerek (Bugnini és csapata) ezt a változtatást „az igazság elvének” alapján végezték el, ugyanúgy, ahogy a NOM megalkotásánál is. Azt állították, hogy a gyertyák folyamatos eloltása onnan származik, hogy a Matutinumot eredetileg hajnalban végezték; tehát az egyre kevesebb gyertyára azért volt szükség, mert ahogy haladt előre a szertartás és ment fel a nap, egyre világosabb lett a templomban. Ezért a sekrestyés eloltotta a fölöslegesen égő gyertyákat – talán energia-spórolásból.

De mi köze ennek ehhez? A liturgia misztikus szertartásokkal volt tele, melyek eredetileg gyakorlati funkciókra voltak visszavezethetők. A reformerek a katolikus szimbolikát zúzták szét.

Az 1955-ös változtatások során az 50. zsoltár, a Miserere drámai recitálását a sötétben is eltörölték, ami régen vagy lassú monoton hangon vagy a szívet szaggató 9 szólamú énekben hangzott el. Viszontlátásra, Allegri – már csak a koncerttermekben találkozunk veled.

És végül, Bugnini és csapata kijelentette, hogy a földrengésnek is mennie kell. Az „igazság elvének” reformerei azt mondták nekünk, hogy ez eredetileg a kórusülésén leadott dupla kopogás volt, mellyel a rendfőnök a szertartás befejezéséhez adta meg a jelt. Ezért, nincs többé zúgás és morajlás – a drámai, gyászos mennydörgés a sötétben. Helyette maradt egy kopogás a világossággal megtöltött templomban a reggeli beharangozására – és végül 1969-ben, „Boldogok, akiket meghívtak erre a vacsorára.”

(forrás: www.fathercekada.com – 2009. április 7.)
http://www.katolikus-honlap.hu/1401/tenebrae.htm