• Amikor fiatalabb voltam, sokféleképpen képzeltem el Istent.
• És rájöttem, hogy még most sem vagyok elég magas tudati szinten, hogy igazából megértsem, mit jelent Isten.
• Egy vagyok a létező világmindenséggel, ami létrehozott engem és idáig vezetett és létrehozta a galaxist, univerzumot, stb.
• Úgy gondolom, hogy Isten MINDENKIBEN benne van, ugyanakkor Isten egyfajta fenntartott név a világból érkező olyan tapasztalatok számára, melyek túlmutatnak a világunkon, és túl megfoghatatlanok, fennköltek.
• Fogalmam sincs, mi Isten. De már van tapasztalatom róla.
• Isten jelenléte valós, de nem tudom leírni, hogy Isten micsoda, vagy nem tudok úgy gondolni rá, mint egy dologra vagy személyre.
• Azt sem hinném, hogy képes lennék rá, hogy embereket kérdezzek arról, hogy mi az Isten. Ez pontosan olyan mintha egy halat kérdeznél arról, hogy magyarázza meg, hogy mi a víz, amiben úszik.
• Véleményem szerint Isten az összes lélek és dolog szuperpozíciója. Ezért az emberek nagyon készségesek tudnak lenni, amikor megfenyegetik őket az örök szenvedés kozmikus ígéretével. De Isten nem ilyen.
• Isten sokkal nagyobb, mint a leghatalmasabb emberi gyengeség, sőt az összes emberi tulajdonságnál is. Isten meghaladja a legtöbb csodálatos elképzelésünket a természet sokszínűségéről is
• Hogyan is fordulhatna egy földi halandó egy ekkora hatalmú elme ellen? Hogy lehetne képes egy kis szénalapú életforma a Földön, a világegyetem holtágában beleértve a Tejutat, a dzsungeleket megtagadni a mindenható Istent?
• Nem! Ez lehetetlen!

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - "The Warning"

Az Én Időm, mely egybefonódik Atyám Isteni Akaratával, szinte elérkezett hozzátok

2013. január 21. hétfő, 15:50

Drága szeretett leányom, az Én Időm a Földön, úgy tűnik, mintha a Keresztre-feszítésemkor véget ért volna, de ez csak a kezdet volt.

Az Én Időm, mely egybefonódik Atyám Isteni Akaratával, szinte elérkezett hozzátok, és végül még egyszer eljövök, hogy Szentséges Szívembe zárjam az emberiséget.

Sok minden megvalósult, de nemcsak általatok, drága szeretett Tanítványaim, hanem Egyházam hite által is, mivel az bátran szembeszáll földi Testem világi kormányok által okozott üldöztetésének.

Mennyire szeretem hűséges Követőimet! Mennyi vigaszt hoznak Nekem a határozott és állhatatos hűségük által.  A Szentlélek (munkálkodása) féktelen ebben az időben, és mint egy háló, az emberiség fölé lett dobva a gonosz szellem ellenszereként, mely jelen van az emberek szívében.

Ha a démonokat úgy látnátok hűséges Követőim, ahogyan Én, amint kóborolnak a Földön, otthont keresvén maguknak, akkor meghalnátok a félelemtől. Ők menedéket keresnek az emberi lélekben és azokban az otthonokban, amelyet az emberek laknak. Azok a lelkek, akik nem szeretnek Engem, akik elutasítják Istent, és a Sátán által terjesztett hamis tanításokat követik, beleértve a new age szervezeteket – melyek vallási és spirituális szervezeteknek adják ki magukat –, megnyílnak e szellemek előtt. Sokan megsértődnének ezek közül a lelkek közül, ha megmondanák nekik, hogy ők az ilyen gonosz szellemek hordozói. Azonban ezt nem hinnék el, még akkor sem, ha aggodalmuk mély érzelmeit mutatnák.

Ezek a gonosz szellemek – és sok van belőlük – láthatóak Számomra, bár ahol vannak, befészkelik magukat a sötétségbe Előlem. Látom őket, amint gúnyosan vigyorognak és amint aljas szájukkal Rám köpnek. Amikor Isten gyermekeiben jelen vannak, akkor ők azt a személyt – melybe beléptek – átalakítják, bár a kezdetben csak lassan. Idővel ezek a szegény lelkek trágárságokat fognak köpködni Istenre és az általa lefektetett Törvényekre. Ők mindenfajta gonosz cselekedeteket fognak előmozdítani, és elindulnak, hogy széles körben csábítsanak el más lelkeket is, hogy azok bűnt kövessenek el. Miközben megnövelik az általuk okozott fertőzés sebességét, a Szentlélek, aki jelen van Követőim szívében, egy erőteljes csatába fog kezdeni, hogy segítsen e gonosz kiirtásában. Ezért olyan fontos az ima.

Imáitok, melyek az Istent sértő gonosz törvények terjedésének megállítására vannak felajánlva, meghallgatásra kerülnek és melyeket cselekedet követ.

Kérlek benneteket, hogy továbbra is imádkozzátok a Keresztes Imahadjárat 87. imáját, hogy megvédjétek nemzeteteket a gonosztól, és hogy az üldöztetés gonosz cselekedetét enyhíteni lehessen.

Jézusotok

A római katolikus Egyház elárulása

Malachi Martin atyának 1987-ben jelent meg „The Jesuits: The Society of Jesus and the Betrayal of the Roman Catholic Church – A jezsuiták: Jézus Társaság és a római katolikus Egyház elárulása” című könyve.

A következő írás e többszáz oldalas könyv recenziója

---

Bevezető: A háború

A jezsuiták és a pápaság között háborús helyzet áll fenn. Ez a háború két dolog körül forog. Az első a tekintély. Ki parancsol az Egyházon belül? Ki mondja meg, hogy mi az, amit egy katolikusnak hinnie kell? A második: a cél. Mi a katolikus Egyház célja ezen a világon?

A pápaság számára a válaszok világosak és jól ismertek. A hierarchián keresztül történő kormányzásra és tanításra vonatkozó tekintélyt a pápaság birtokolja. Az Egyház egyetlen célja ezen a világon pedig az, hogy minden embernek biztosítsa az utat az örök életre.

A cél tehát teljes egészében túlvilági cél. Ez számos jezsuita számára elfogadhatatlan. A hierarchikus Egyház helyett autonóm kisközösségek laza hálózatát akarják, amiket csak a hit kapcsol össze és nem egy központi tekintély. Ezt nevezik ők „Isten Egyházának”. A hagyományos Egyház túlvilági céljai helyett a jezsuiták egy konkrét társadalmi osztálynak (azoknak a millióknak, akik szociális, gazdasági vagy politikai igazságtalanság áldozataiként szenvednek) a felszabadításáért vívott „itt és most” harcot választották.

A következőkben Martin atya bemutat három jezsuitát, akiknek a jellemzése elengedhetetlen a későbbiek megértéséhez.

1.) Arthur McGovern SJ
Az új jezsuita anti-kapitalizmus kiemelkedő és meggyőződéses hirdetője. 1980-ban kiadott könyvének címe: „Marxizmus: Amerikai keresztény perspektíva.” Szerinte a marxizmus egyszerű és tiszta társadalomkritika. Marx csak azt akarta, hogy gondolkodjunk el azon, mit jelent a termelés és mit jelent az elosztás. Nem szabad tehát a marxizmust igaztalannak lefesteni. Csak Engels és Lenin adták hozzá a »tudományos materializmus« és az ateizmus visszataszító összetevőit.
McGovern szerint tehát el kell választanunk Marx társadalomkritikáját (ami igaz) az idegen elemektől. El kell fogadnunk Marx koncepcióját az osztályharcról, azért mert ténylegesen osztályharc van. Ez forradalmat jelent. A forradalom viszont nem jelent tisztán erőszakot, hanem csak azt, hogy a társadalom új formájára van szükségünk. Ez viszont biztosan nem a demokratikus kapitalizmus, ahogy ma ismerjük.

McGovern Jézusban (ahogy Szent Lukács lefesti) egy forradalmárt lát. Szerinte Szent Lukács evangéliuma »szociális evangélium'« Önigazolásul magát Jézust idézi: „Azért jöttem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek, szabadságot az elnyomottaknak, megváltást a foglyoknak.”
Akarva vagy akaratlanul McGovern, mint sok modern jezsuita és katolikus aktivista, gyakorlatilag elvetette tizennégy évszázad igazán katolikus és autentikus keresztény Szentírás-értelmezését. Reinterpretálta az evangéliumot és Isten Fiának megváltói küldetését gazdasági, földhözragadt, nem-természetfeletti jelentésben fogta fel és tanította. Ez nem katolikus értelmezés. Az összes többi probléma, zavar ebből az elsőből következik.

2.) James Francis Carney SJ
A gyakorlat embere. A leghíresebb modern jezsuita felszabadítás-teológus. Chicagóban született és ott is nőtt fel. A chicagói Jezsuita Provincia képzésének befejeztével Közép-Amerikába jelentkezett munkára. Oda is küldték 1961-ben. Az ottani szolgálattól annyira el volt ragadtatva, hogy hondurasi állampolgár lett. Az évek során Carney úgy itta magába a felszabadítás teológiáját, mint valami ritka bort. A szegények bajnokaként, a kormányok és a hivatalos erők könyörtelen, kérlelhetetlen kritikusaként vált ismertté. A nyilvánosság az ő nevét és ténykedését is a dzsungelben táborozó gerillákéval azonosította. A Jezsuita Rend még akkor sem tett lépéseket Carney gerilla-kapcsolatainak korlátozására, mikor a hondurasi Katonai Hatóság vérdíjat tűzött ki a fejére. Sőt, ő csak egy volt azon sok jezsuita közül, akik Hondurasban, Nicaraguában, Guatemalában és Costa Ricában ugyanezt a tevékenységet folytatták helyi és római elöljáróik áldásával.

Gerillaharcok során tűnt el a dzsungelben 1983-ban. [megj.: Martin atya is csak feltételezéseket ír Carney későbbi sorsáról. Azt nem tartotta valószínűnek, hogy a könyv megírásakor még életben lenne. Az interneten azt lehet olvasni, hogy a hondurasi hadsereg azt sugallta, hogy éhen halt az erdőben. Öt évre rá, egy egykori őrmester azt állította a New York Times-nak, hogy ő személyesen kihallgatta Carneyt, és hogy megkínozták, majd kivégezték, és talán kidobták egy helikopterből. A CIA nem tartotta kizártnak, hogy mindezek az állítások igazak. Egyébként Martin atya is ezt valószínűsítette.]

3.) Karl Rahner SJ (1904-1984)
A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai közül az egyháztannal foglalkozó Lumen Gentium és az evilági dolgok teológiáját tárgyaló Gaudium et Spes kezdetű konstitúciók kidolgozója, az „anonim keresztények” fogalmának kitalálója.
Az évszázad legünnepeltebb jezsuita teológusa. Egész életében azon fáradozott (eleinte óvatosan, majd az idő előre haladtával egyre nyíltabban), hogy megváltoztassa a katolikus hitet.

Carneytól teljes mértékben különbözött. Carney impulzív, szenvedélyes harcos, Rahner elméleti, hideg, szenvtelen értelmiségi volt. Míg Carney logikátlanul, de érzelmekkel teli módon próbálta igazolni tetteit családja számára, addig Rahner írásaiban, előadásaiban és beszélgetései során agyafúrt logikával, érzelemmentes intellektussal próbálta aláásni olvasói és hallgatói szívének legkedvesebb hittételeit. „Az igazságtalanságot nem szenvedhetem!” – ez volt Carney jelmondata. Rahneré pedig: „Nem szolgálok!”
Rahner a társadalmi igazságtalanságok helyett a régóta elfogadott, ősi hitkérdéseket szemelte ki célpontjául. Neki másfajta fegyverek álltak a rendelkezésére, mint Carneynak: pengeéles logika, hatalmas lexikális tudás, csípőből tüzelni képes fanyar humor és rettenthetetlen intellektuális arrogancia.

„Einigung der Kirchen – reale Möglichkeit” (Az egyházak egysége – reális lehetőség) című, 1983-ban, halála előtt utolsóként publikált könyvében Rahner a legnyíltabb módon mutatja be a jezsuiták által elfogadott új hozzáállást a pápasághoz és az Egyház által meghatározott dogmákhoz. Heinrich Fries jezsuita társszerzővel együtt, és jezsuita feletteseik imprimatur-ával Rahner radikális és elképesztően anti-katolikus javaslatot tett. Szerinte a keresztények egységének elérése érdekében el kell vetni a pápai csalatkozhatatlansághoz, mint dogmához való ragaszkodást, és el kell vetni minden olyan doktrína követését, ami a római pápáról és a római katolicizmusról a pápák a IV. századtól kezdve meghatároztak.

Bár Rahner azt akarta, hogy az élet minden területét érintő katolikus tanítás egésze változzon meg, de legfontosabbak számára elsősorban a hittételek megváltoztatása volt. Mindaz, amit az Egyház a katolikus hithez alapvetőnek és elengedhetetlennek határozott meg, Rahner tervei szerint opcionálissá válnának. Az ő elképzelése és terve szerint Krisztus személyének integritása, a hét szentség jelentése és hatása, a menny és a pokol létezése, a püspöki tekintély isteni jellege, a Biblia igazsága, a pápa primátusa és tévedhetetlensége, a papság karaktere, Szűz Máriának, Krisztus Anyjának Szeplőtelen Fogantatása és Mennybevétele mind-mind feladatnának az ökumenizmus érdekében.

Martin atya a bevezető rész második felében a Jezsuita Rend történetét mutatja be a kezdetektől. A bemutatás célja, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyítsa, hogy a jezsuiták eredeti szándékai és céljai és a mostani állapotok között hatalmas szakadék tátong. Leírja, hogy a jezsuiták csak és kizárólag az igaz katolikus tanítás hirdetése és az Egyház védelmezése érdekében jöttek létre. Fennállásuk során mindig ez volt a céljuk. A jezsuita rend másik lényeges feladata és célja a pápának fogadott feltétlen engedelmesség (egészen odáig, hogy a feloszlatásnak is alávetik magukat, ha a pápa úgy látja jónak). Tehát a jezsuiták egész történetét, a minden földrészre és nemzetre kiterjedő missziókat, a minden művészeti ágban és tudományban szerzett jártasságukat csak ennek a fényében szabad értelmezni. Mindennek az eredeti célja a katolikus hit terjesztése és a pápaság segítése volt. Ezzel szemben ma homlok egyenest az ellenkezőjét teszik. Ennek megértése érdekében kell alaposan végignézni a történteket különösen az '50-es évektől.

Rahner „mindenki meg van váltva” tana

Ám pontosan ez az a kérdés [a bor átváltoztatásának népnyelvi fordítása: „sokakért vagy mindenkiért], ami miatt e szócska [„pro multis” helyett „mindenkiért”] meghamisításának egyesek oly nagy fontosságot tulajdonítanak. A jezsuita és zsinat-teológus Karl Rahner művei – melyeket XII. Pius pápasága alatt elítéltek – azok, melyek nyíltan azt [az eretnekséget] tanítják, hogy a kegyelem az emberi természettel szétbonthatatlanul össze van kötve. Ezért birtokolja minden ember a megszentelő kegyelmet, melyet nem is tud senki elveszíteni, még súlyos bűn esetén sem. Ezért – folytatja Rahner – minden ember keresztény, akár akarja, akár nem: ez utóbbi esetben „anonim keresztény”. A különbség csak abból áll, hogy a keresztény tudja, hogy ő keresztény, a „nem-keresztény”, az „anonim keresztény” pedig csak nem tudja, hogy ő tulajdonképpen már keresztény. Rahner-nál ezért van minden ember kivétel nélkül megváltva. Szerinte lehetetlen nem belátni, hogy valaki is létezhet, aki nem a mennybe jut.
Hans Urs von Balthasar, a II. János Pál pápa által oly nagyrabecsült teológus, ezért taníthatta azt, hogy bár van pokol (ez dogma), de valószínűleg nincs benne senki, vagyis üres. Ez pedig nem más, mint a „mindenki meg van váltva” valótlan tanítása, melyet II. János Pál pápa is gyakorta kifejezésre juttat: minden ember, mégpedig életének első pillanatától meg van váltva. Isten, megtestesülése által, nem csak az emberi természettel, hanem minden egyes emberrel összefonódott, mégpedig visszavonhatatlanul. („Redemptor hominis” kezdetű enciklika 13/14)

Ezek után joggal vetődik fel a kérdés: Minek van akkor még keresztség? Mire szolgálnak még a többi szentségek? Mire jó egyáltalán a népek misszionálása? Ha mindenki meg van eleve váltva, visszavonhatatlanul, akkor mire jók még mindezek? A modernisták erre azt válaszolják: Mára mindez más értelmet kap. A keresztség és a szentségek arra kellenek, hogy az emberben tudatosítsák, hogy ő tulajdonképpen eleve (öntudatlanul) keresztény, és a misszionálásnak is az a feladata, hogy az emberekben az ökumenikus párbeszéd útján tudatossá tegyék keresztény voltukat, mely ugye, minden ember sajátja. – Ezek alapján nyilvánvaló, hogy ezek az emberek már nem hisznek abban, hogy az ember nincs eleve megváltva, hanem csak a keresztség szentsége által az igaz hittel párosulva, hogy ez az egyszer megkapott kegyelem és vele az örök üdvösség el is veszíthető, és hogy a lelkek misszionálásához és megmentéséhez rengeteg áldozat szükségeltetik.

A dolgok értelmezésének ugyanezen megváltozása jut kifejezésre az új „főimákban” is. A régi miserítusban az átváltoztatás előtt így imádkozott a pap: „et pro omnibus orthodoxis atque catholicae et apostolicae fidei cultoribus – minden igaz hivővel és a katolikus apostoli hit minden igaz követőjével együtt.” Ez a katolikus Egyház: az igazhitű hívők, a katolikus, apostoli hitű hívők közössége.
Ezzel szemben mit olvasunk Bugnini új negyedik kánonjában: „et omnium, qui te quaerrunt corde sincero – mindazok, kik téged igaz szívvel keresnek.” Tehát – szerintük – nem a hit alapozza meg többé az Egyházat, hanem az embereknek a vallásos érzület utáni vágya, Karl Rahner „anonim kereszténysége”.
Így már az is könnyebben érthető, miért volt a reformereknek az egyházi tanítással, Krisztus szavainak szószerinti pontos idézésével és az Egyház gyakorlatával szembeszegülve olyan fontos a „mindenkiért” kifejezés. Egy egész teológia, egy hamis teológia, a „mindenki meg van váltva” hamis tana áll e megfogalmazás mögött. És e teória képviselőinek ezért olyan kínos Krisztus szavait pontosan idézni: „az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik”.
Nem, Isten megtestesülésével nem lesz automatikusan minden ember Istennel összefonódva, hanem csak az, aki hagyja magát Istennel összekötni – a keresztség, a szentmise, a szentáldozás, az ima által –, és aki ehhez az Istenhez fűződő kapcsolathoz haláláig hűséges marad.

Az emberek egy szervezett testülete egy összehangolt tervet ültetett a gyakorlatba

Martin atya Windswept House – Az utolsó pápa című könyvében, melynek „Történelem prológusként, a végidő előjelei” című bevezető részéből két fejezet ITT olvasható, csaknem 900 oldalon keresztül arról ír, hogy a Vatikánban létezik egy szervezett csoport, mely az „újegyházat” készíti elő nem kisebb szellem, mint a bukott arkangyal, Lucifer utasítására és segítségével. Azt az újegyházat, mely kizárólag humán célokat követ, s amely így alkalmas lehet a szabadkőművesek céljaként megalakuló egyetlen vallás, az ember-világvallás vezetésében a legfontosabb szerepek egyikét játszani.
Hogy Sátán saját elbukása óta szakadatlanul azon munkálkodik, hogy az embert kárhozatba rántsa, következésképpen Krisztus egyetlen Egyházát megdöntse, mindig ismert volt. Hogy ehhez mindig voltak eszközei, elsősorban a vele szövetséget kötött emberek, sőt, klerikusok, ez sem volt soha titok. Hogy e klerikusok közül egyesek az Egyház legfelsőbb köreibe is beférkőztek, a dolog természeténél fogva szintén nem elképzelhetetlen.
De hogy ezek az emberek a Vatikánban, és onnan kiindulva, megszervezve az egész világon szervezetet alkotnak, és hogy ez a szervezet semmitől, a legnagyobb szentségtöréstől sem riad vissza, hogy a Sátánnak Krisztus feletti – látszólagos – győzelme sikerüljön, nos, ez valami egészen új, ami azonban – ha igaz – nagyon sok mindent megmagyaráz, és ennek következtében nagy reményre is jogosít.

Általános emberi tulajdonság, hogy a zűrzavar, a véletlennek tűnő romlás, a kusza történések sora a legnagyobb félelmet kiváltó ok. Ha az Egyház mai állapotát nézzük, a káosz, az érthetetlen, megfoghatatlan döntések, a minden logikát, tant, ismeretet, tapasztalatot, múltat meghazudtoló jelenségek azok, amik értelmetlenségükkel a legnagyobb lelki fájdalmat okozzák a hithű katolikusoknak.
Ha viszont kiderül, hogy ezek a dolgok nem véletlenül, össze-vissza történnek, hanem egy nagyon jól átgondolt, értelmes terv részeiként, a dolog máris tapinthatóvá, következésképpen érthetővé és ezáltal leleplezhetővé, azaz legyőzhetővé válik.

Martin atyát fenti műve megjelenése után számtalanszor megkérdezték, hogy valóban megtörtént-e a Vatikánban a Sátán intronizációja, ahogy könyvében leírta – és ő mindig a leghatározottabb igennel válaszolt. A Cappella Paulina-ban zajló esemény résztvevői közül csak két személyt (a római őrt és egy porosz küldöttet) írt le alaposabban, de hogy ezek kik voltak, azt a Who’sWho-ból (http://www.traditio.com/tradlib/wind.txt – WHO'S WHO IN "WINDSWEPT HOUSE") én nem tudom kideríteni (akik ismerik az akkori fontos személyiségeket, nyilván tudják, kikről van szó). A dél-karolinai kápolnából azonban a két fő aktor, a celebráns és fő segítőjének a neve ismert, és e két főpap élete nagyonis elképzelhetővé teszi, hogy tényleg az aktív sátánisták körébe tartozhattak.
Visszatérve a Vatikánba, Martin atya az ember-vallás, az újegyház fő szervezőjének Agostino Casaroli bíborost teszi meg, aki Villot bíborostól vette át ezt a szerepet. Közvetlen szellemi társai közé tartoztak többek között Silvestrini, Laghi, Lustiger, König, Suenens bíborosok, a fiatalabb generáció közül elsősorban Angelo Sodano bíboros-államtitkár és Martini bíboros.

Ha csak a fele igaz abból, amit Martin atya állít egy ilyen szervezet létezéséről – és a történések azt mutatják, hogy valóban kell léteznie egy ilyen együttműködésnek –, akkor ennek a szervezetnek ma is működnie kell, és e szervezetnek ma is kell egy fejének lennie. Miután a szereplők közül a legtöbben már meghaltak, nem sokan maradnak, akik ezt a hivatalt viselhetik. Valójában azonban nem is az a döntő, hogy ki a kinevezett fő, sokkal inkább az számít, hogy ki képviseli a leginkább e szervezet céljait, ki teszi a legtöbbet e célok elérésére. És e kérdésre a felelet igencsak egyértelmű.

XVI. Benedek pápa ezévi éjféli karácsonyi miséjének prédikációjában egyetlen egyszer említette meg Krisztus nevét. „Krisztus így a mi békénk és békét hirdet a távoliaknak és közelieknek. Hogyan ne hozzá imádkoznánk ebben az órában is: »Igen, Úr, ma is hirdess nekünk békét, a távoliaknak és a közelieknek. Add, hogy a kardokat ma is ekevassá változtassák, hogy a harci felszerelés segítséggé váljon a szenvedőknek. Világosítsd meg azokat az embereket, akik azt hiszik, hogy a te nevedben erőszakot kell gyakorolniuk, hogy belássák az erőszak értelmetlenségét, és megtanulják felismerni a te igazi arcodat.«”

Még aki csak ritkán hallgat híreket, az is tudja, hogy amióta az észak-írországi harcok befejeződtek, egyetlen keresztény sem folyamodik Isten nevében erőszakhoz, ellenben a mohamedánok a világ minden pontján – így most, karácsony napján is – keresztényeket gyilkolnak Allah nevében. Még a tökéletesen antikeresztény EU, meg UNO statisztikái is kimutatják, hogy korunkban a keresztények a legüldözöttebbek.
Ezek után tényleg logikátlan azt mondani, hogy a pápa itt valójában a mohamedánokról beszél? Különösen akkor, ha egész prédikációjában a keresztényekről mindössze kétszer tesz említést, és mind a kétszer csak a mohamedánokkal együtt? Hogy kereszténység helyett csakis monoteizmusról beszél?
„Isten dicsősége a mennyben összefügg a földön levő emberek közötti békével. Ahol nem tisztelik Istent, ahol elfelejtik, sőt tagadják, ott nincs béke. Ma azonban a gondolkodás széles körben elterjedt áramlatai ennek ellenkezőjét állítják: A vallások, különösen a monoteizmus, az okai a világban uralkodó erőszaknak és háborúknak. Ezektől kell az emberiséget először megszabadítani, hogy béke legyen. A monoteizmus, az egy Istenben való hit az önkényeskedés, az intolerancia oka, mert saját lényege következtében mindenkire rá akarja erőszakolni a saját igazságát.”
Ha a pápa az előbb (majd még később is) a muzulmánokat igaz hívőként állítja be, akkor ez az utolsó passzázs hogyan illik a képbe? Hogyan állíthatja, hogy az intolerncia a máshitűekkel szemben csak egyesek koholmánya? Számára például Szaúd-Arábia vagy Indonézia, vagy Nigéria, vagy – sorolhatnánk az összes iszlám országot, és most már azokat az európai országokat is, például Ausztria, Németország, ahol a muzulmánok keresztény templomokat gyaláznak meg, nem létezik?

Úgy tűnik a pápának ezt a mondatát: „A megtérésnek, amire szükségünk van, tényleg a valósághoz való viszonyunk mélyére kell leérnie” elsősorban saját magának kellene megszívlelnie.
Hiszen ő az, aki a tényektől nem zavartatva magát rendületlenül így beszél: „Imádkozzunk, hogy az izraeliek és a palesztinok az egy Isten békéjében és szabadságban élhessenek. [vajon mit szólnak ehhez a zsidók és az arab muzulmánok?] Imádkozzunk a szomszédos országokért is, …, hogy a keresztények hitünk eredetének ezen országaiban megtarthassák otthonaikat, hogy a keresztények és a muzulmánok Isten békéjében együtt felépíthessék országukat.”

(Ezek után már csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a pápa karácsonyi prédikációjában „Megváltó”-ként egyszer említette Jézust, amikor Lk 2,15-16-t idézte: „Szent kíváncsiság hajtotta őket [m. m. a pásztorokat], hogy lássák ezt a gyereket a jászolban, akiről az angyal azt mondta, hogy ő a Megváltó, a Felkent, az Úr.”
Mária nevét szintén egyetlen egyszer említette a következő összefüggésben: „Kikerülhetetlenül vetődik fel a kérdés, hogy mi lenne, ha Mária és József nálam kopogna?”)

XVI. Benedek pápa lényegét tekintve arról beszélt, hogy Istent fogadjuk be, mert az emberek csak ez esetben élhetnek békében. „Isten” alatt egyértelműen az összes monoteista vallás istenét értette, sőt minden Istent kereső embert [lásd Rahner tanítását a modernizmus e tanáról]. Isten szeretetét pedig a szegények, a harmadik világból a nyugati országokba bevándorlók iránti szeretettel és gondoskodással tette egyenlővé.
Majd a nagy ember-vallás credóját, az új-evangelizáció feladatát így foglalta össze: „Kérjük az urat, hogy ébrek legyünk a jelenlétére. Hogy meghalljuk, ahogy halkan és mégis szívhez szólóan létünk és akaratunk ajtaján kopogtat. Kérjük, hogy bennünk hely legyen a számára. És hogy őt ismerjük fel azokban is, akik által hozzánk szól: e világ gyerekeiben, szenvedőiben és elhagyatottjaiban, kitaszítottjaiban és szegényeiben.”

Végül a következő mondattal: „Kérjük az Urat, hogy ajándékozza nekünk korlátaink, saját világunk áthidalását, hogy segítsen vele találkoznunk, különösen abban a pillanatban, melyben saját magát a szent Eucharisztiában kezünkbe és szívünkbe helyezi” – a pápa mindenkinek érvet adott a kézbeáldozáshoz, melyet apraja nagyja, laikusa, bíborosa gátlás nélkül gyakorolt a Szent Péter bazilikában ezen az éjjelen is.

Amikor Jézus megalapította Egyházát és tanítványainak megparancsolta, hogy hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek (lásd: Mk 16,15), és tegyék tanítványává mind a népeket (lásd Mt 28,19), akkor az örömhír abból állt, hogy a bálványok helyett, akik szeszélyesek, gonoszak, követelődzők voltak, az igaz Isten maga a szeretet, az önfeláldozás, a lelki béke és nyugalom. Jézus tanítványai, aztán őket követve a katolikus Egyház azt tanította, hogy az igaz Isten nem önkényeskedik, nem kíván vért, és világosan kinyilatkoztatta, hogy mit követel az emberektől. Ez volt a legfontosabb újdonság, a legszebb tanítás az akkori népek isteneivel szemben: a keresztények Istene, vagyis az egyetlen igaz Isten maga a szeretet, a jóság.
Az akkori népeknek nem kellett magyarázni, hogy Isten a leghatalmasabb, a teremtő, a bíró, a mindenható, hogy Isten megköveteli, hogy törvényeit betartsák. Mindez magától értetődő volt az akkori ember számára, tudták, hogy egy isten csakis ilyen lehet.

A mai pogányságnál egészen, alapvetően más a helyzet. A mostani embereknek fogalmuk sincs, mit értsenek istenség alatt. Olyan szólamokkal, amiket az újegyház, különösen most az új-evangelizációval, hirdet: „Engedjétek magatokhoz közelebb Jézust!” – ugyan mit tudna kezdeni, és egyáltalán ezzel a felhívással mit lehet korunkban elérni? Ha nem kötelező engedelmeskedni Istennek, ha nem kötelező tökéletes alázattal és hódolattal fogadni őt, akkor miért válassza őt bárki is a ma embere közül, aki számára a jót, a szeretetet, a kellemeset egészen más dolgok jelentik? Ma az újegyház úgy állítja be az emberek előtt Jézust, mint egyet a sok kellemes, szabadon választható kínálat közül. Mikor, hol mondják azt, hogy Jézus kapott minden hatalmat égen és földön (lásd Mt 28,18), hogy klerikusainak az a feladata, hogy az embereket megtanítsák mindannak megtartására, amit Jézus tanítványainak parancsolt (lásd Mt 28,20)?

Visszatérve a korábban feltett kérdéshez – Ki képviseli Sátán célkitűzéseit, programját a leghatásosabban, a legkövetkezetesebben, a legszélesebb körben és a legnagyobb tekintély védelmében – a válasz nem lehet nehéz: az, aki a szentélyben foglal helyet, és aki a legnagyobb hatalmat és lehetőséget kapta az emberek félrevezetésére. – Ha látjuk a rombolást, amit e tanok, a zsinat és az új mise az emberek lelkében végez, akkor csak megnyugvásként fogadhatjuk Martin történetét a Sátán intronizációjáról: Mindaz ami ma történik az egyházban, nem a véletlen, nem csak az emberi butaság, becsvágy következménye, hanem a Jó és a Gonosz közötti természetfeletti harc részei.

Mindezek után álljon itt néhány részlet Martin atyának A kiforgatott katolicizmus című interjúkötetéből

A II. Vatikáni Zsinat óta történt változások lényege az, hogy szekularizálták az Egyházat, a katolicizmust felváltotta a humanizmus. Ennek a kulcsfigurája egyetlen lény: Lucifer. Sikeresen rásózta a portékáját a katolikusokra. Elhitette velük: ezentúl az a feladatuk, hogy a katolikus embereket a népeknek ahhoz a mozgalmához csatlakoztassák, amely az emberi tökéletesség felé vezet a nemzetek egymástól kölcsönösen és szorosan függő társadalmában.
Ezt hirdetik: Ennek a világnak a részévé kell lenned, másként fanatikusnak tartanak. Másként nem vagy jó állampolgár! Ezt egy arkangyali intelligencia adta el nekünk.

Mi történt? Mi idézte elő ezt a változást? Nos, ha egy mindenre kiterjedő, embermilliók életére kiható változást látunk, mely hirtelen tárul elénk, és minden ugyanazt a pecsétet viseli, biztosak lehetünk abban, hogy az nem véletlenül történt. Más szóval ilyenkor tudhatjuk, hogy az emberek egy szervezett testülete egy összehangolt tervet ültetett a gyakorlatba. Mivel oly egyetemes, tudhatjuk, hogy fentről indították el. Nem egy egyházmegyében kezdődött. Ez nem egy országban kezdődött. Ez Rómából indult ki. [És ma is Rómából kapja az utánpótlást.]

Kell annyi hitünk legyen, mint Máriának, amikor azt mondta: „Igen, ez az én Jézusom.” És felment a Kálváriára, hogy lássa Őt meghalni. Az még előttünk van, hogy lássuk ezt a dolgot egészen meghalni. Sírba tenni! Látni fogjuk mindennek a kigúnyolását. Ez az, ami reánk vár. És ezt Jézus szemmel láthatóan akarja és megengedi. Temetkezés vár ránk, a katolikus eszmények fokozatos elhantolása mindenütt, mind a nyilvános, mind pedig a magánéletben.

Az Egyház jelenlegi sebzett állapotában lehet, hogy vele együtt meghalunk, és csak egy másik nemzedék jön majd rá, mi volt Krisztus terve a világgal. De nekünk csak egyetlen teendőnk van, és ez az, hogy kitartsunk a hitben, a rózsafüzér imádkozásában, kitartsunk az Oltáriszentség és a szentmise mellett. Semmi mással nem kell törődnünk. Mi nem bírunk annyi kegyelemmel, hogy igazán változtatni tudjunk a dolgokon. Jézus nem emelt bennünket olyan helyzetbe, hogy ezt megtehessük. Minden teendőnk abban áll, hogy éljük a hitünket, a hitünkben haljunk meg, és kerüljük el a megalkuvásokat. Ennyi minden, amit tehetünk, mert a helyzet mozgatóerői kozmikus méretűek. Nem elérhetőek számunkra. Minden azt bizonyítja, hogy Lucifer már a végét járja. A végső eszközökhöz is hozzányúl, mert tudja, hogy az ő idejének közeleg a vége.

Viselem a keresztemet, és követem Őt. Egyedül ennyi a fontos. Nem összpontosíthatok erre az óriási harcra, mert meghaladja az erőimet. Ennek kozmikusak a méretei. Óriási szupererők vannak belekeveredve. Az egész világ valamennyi népére kiterjed.

És Miasszonyunk eljövetelét igényli

(A két fotón Joseph Louis Bernardin (1928 – 1996), Chicago érseke látható, aki a dél-karolinai szertartáson diakónusként vett részt. Az interneten - és a könyvben - érdekes dolgokat lehet olvasni viselt dolgairól. Még megélte a könyv megjelenését.)
(A cikkel kapcsolatban lásd a honlap következő kommentárját)