Történetek a szent arsi plébánosról

Vianney Szent János emberszeretete és szociális érzéke legendás volt a maga korában. Amikor közölték vele a hírt, hogy érdemeit a világi hatóság is méltányolja és rövidesen a becsületrend lovagjává avatják, s megkapja a vele járó keresztet is, a következőket mondta: "A kereszttel jár valami fizetség?... Jelent ez pénzt is a szegényeimnek?" - Amikor megtudta, hogy ez csak tiszteletbeli kitüntetés, kissé csalódottan így válaszolt: "Ha ez így van és a szegények mit sem várhatnak ettől, kérem, mondják meg a császárnak, hogy nem vehetem hasznát."

Rendkívüli gyöngédséget érzett a vak Bichu anyó iránt, aki az ars-i templom közelében lakott. Szívesen adott alamizsnát neki, - azért is, mert az nem ismerte fel az adakozót. Csöndesen közeledett hozzá, pénzt vagy élelmiszert tett a kosarába és szó nélkül továbbállt. A derék asszony azt hitte, hogy valamelyik szomszédnője adta az alamizsnát, s így mindig azoknak hálálkodott: Köszönöm kedvesem.

Vianney élő példája volt annak, hogy a szentéletű emberek sem állnak távol a valóságos élettől, - s hogy humoruk is lehet. A következő két kis történet ezt igazolja. - Blanchon plébánost, aki jó barátja volt Vianney-nek, jól táplált, testes embernek ismerték. Egy alkalommal így szólt az ars-i plébánosnak: "Számítok önre, hogy könnyen az égbe jussak... Amikor a mennybe megy, majd a reverendájába kapaszkodom." A Szent kedves, hamiskás mosollyal így válaszolt: "Barátom, őrizkedjék ettől. A mennyország kapuja igen keskeny, mindketten az ajtó előtt rekedhetünk."

Egy ugyancsak kövér asszonyságot szintén a mennyországba való jutás módja érdekelte. Amikor efelől érdeklődött az ars-i plébánostól, az így válaszolt: "Lányom, tartson három nagyböjtöt."

"Sehol, még a Vatikánban sem várakozom" - mondta egy előkelő hölgy, aki azt hitte, hogy valóságos és vélt rangja elégséges lesz arra, hogy a plébános soron kívül meggyóntassa. "Ó, a szegény ars-i plébános előtt - tette hozzá csöndesen - mégis várakoznia kell!"

Egy nyári délelőtt Vianney Szent János nagy tömeg előtt tartotta meg szokásos katekézisét. Eközben egy szegény ember igyekezett a templomba bejutni. A plébános észrevette a mankókon járó, idős koldust. Azonnal fölkelt, s utat törve magának a hallgatók között, a templomba vezette. Minden hely foglalt volt. A Szent nem jött zavarba: saját székére, amelyről katekéziseit szokta tartani, ültette a koldust - ő pedig állva folytatta a tanítást. A jelenlevők és az utókor megítélése szerint is: ez a jelenet az assisi Poverello történetébe is beillene.

(Részletek Trucho: Az ars-i plébános című kötetéből)

Eberhard Heller: Isten most egyedül a maga számára tartja fenn az ellenségei feletti győzelmet

1.
Saját vallási életünk elmélyítésére kell figyelmünket fordítani

A Húsvét utáni második vasárnapon az Egyház a Jó pásztort ünnepli. Az ünnep evangéliumában Krisztus saját magáról ezt mondja: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért.” (Jn 10,11)

Ha e velős mondat olvastán a mi úgynevezett egyházharcunk 1968., tehát mintegy 46 évvel ezelőtti kezdete óta eltelt történéseire és akcióira gondolok, keserűségből, szomorúságból és dühből álló vegyes érzések kerítenek hatalmukba. Eszembe jut a kezdeti élénk érdeklődés és lendület, mellyel az Egyházért akartunk tenni valamit, és mindazok, akik társaink voltak e harcban: papok, mint például Aßmayr és Leutenegger plébánosok, Dr. Katzer, Ngo-dinh-Thuc érsek és Carmona püspök, kik már régen meghaltak, és akik számomra példaképek és ösztönzők voltak, akik megajándékoztak engem Istenbe vetett bizalmukkal és kitartásukkal.
De tulajdonképpeni célunk, azaz az Egyház üdvintézményként való helyreállításának teljes csődjére is gondolok, és arra, ahogy e sikertelenségünk miatt az Egyház az évek során puszta szentség-szolgáltatássá degenerálódott. Mert a klerikusok képtelenek és/vagy vonakodnak státuszukat, mint a katolikus Egyház papjai, teológiailag és egyházjogilag legitimálni, aminek az a következménye, hogy papi tevékenységük egyre inkább katolizáló szektásságba süllyed.

Ezért kell mindig újra és újra a saját vallási életünk önálló elmélyítésére felhívni a figyelmet. Az elszigeteltségben nehezebb saját lelki gyakorlatainkra koncentrálni, illetve azokat felépíteni és rendszeresen, folyamatosan gyakorolni. Ezért igyekszünk újságunkban olyan olvasmányokat közzétenni, melyek segítenek a látszólagos Isten-nélküliség és a társadalom totális szekularizációjának éjszakáiban a Szentlélek segítségével kitartani.

---

2.
A lelki-szellemi szenvedést érezni fogjuk akkor is, ha sikerül Isten gyermekeinek maradnunk

Olvasván az Einsicht újság szerkesztőjének 2014 augusztusában megfogalmazott üzenetét, az én lelki szemeim előtt is elvonulnak a konvertálásom óta eltelt 26 évnek a történései. Mégpedig leginkább ama 23 évéé, melyet már ú. n. tradicionális közösségekben, környezetben töltöttem el. És e vizsgálódásom nemcsak nagyon keserű, de igen furcsa eredményre is vezet: Nevezetesen arra, hogy azok közül a még életben levő klerikusok és elkötelezett laikusok közül, akiket ezen idő alatt megismertem, vagy akiktől tanulmányokat, lelki írásokat olvastam, nincs egyetlen egy sem, aki ne ment volna át feltűnően negatív változáson. Nincs senki, és semmi (tehát se személy, se közösség), aki ne írna, ne tenne olyasmit, ami régen elképzelhetetlen lett volna. Ha csak az interneten jelenlevőkre gondolok: nincs köztük egyetlen egy sem, akinek megnyilvánulásai ne sovány árnyékát adnák régi énüknek, tudásuknak. Ma már nincs senki sem, akit másoknak, pláne most megtérőknek jó szívvel ajánlani tudnék.

Hajlok arra, hogy ezt az általános, sőt, kivétel nélküli szellemi „minőség-romlást” annak tudjam be, hogy korunk rémségei annyira elképesztőek, hogy az ember komoly idegi, szellemi és lelki károsodások nélkül nem képes elviselni. Ez ellen a lelki-szellemi elkorcsosulás ellen csak az Isten iránti legerősebb gyermeki, vak bizalom tudhatja az embert megmenteni.
Ahogy már máskor is írtam: szerintem a mai idők pontosan azok, melyekről a Szentírás és a hagyomány azt mondja, hogy a végidőkben a keresztények szenvedései olyan súlyosak lesznek, amilyenek még soha semmikor nem voltak. És csak azért nem tudták ezt a súlyosságot közelebbről meghatározni, mert soha, semmikor, senki megközelítőleg sem volt képes olyasmiket lehetségesnek tartani, mint amik ma történnek az Egyházban és ennek következtében, a világban.
És ne felejtsük, az, hogy hitünk megőrzésének kedvéért vállaljuk a teljes lelki és szellemi magányt, nem jelenti egyúttal azt is, hogy eközben jól érezzük magunkat. A mártírok, akik Krisztusért készségesen vállalták a vértanúhalált, ettől még nem érezték fizikailag is jól magukat. Amikor Szent Lőrincet a rostélyon sütötték, nem volt mentes a fizikai fájdalomtól, mégha lelke erős is maradt. Vagyis, ha felvállaljuk mindazt, amiket hitünk megtartása magával hoz, azt ne reméljük, hogy eközben még jókedvűek és boldogok is maradhatunk. Nem, a lelki-szellemi szenvedést érezni fogjuk akkor is, ha sikerül Isten gyermekeinek maradnunk.

---

3.
Két jövendölés, illetve vélemény a legújabb korról

Az itt következő két vélemény 140 évvel ezelőtt íródott! Ma pedig már olyan korban élünk, amikor még a 20 évvel ezelőtti idők is paradicsomiaknak tűnnek a mostaniakhoz képest! Ha tehát a szerzők a 140 évvel ezelőtti időkről ilyeneket mondtak, akkor vajon a mostani időkről mit mondanának!

a). IX. Pius szavai az 1873. január 6-án kiadott brévéjéből az Egyház diadaláról az üldözés után:
Miután a pápa kifejtette, hogy az Egyház rendkívüli nagy üldöztetése után kétségtelenül egészen különleges diadala következik, mondanivalóját így folytatta:
„Abból a tényből, hogy az eddigi kisebb és kevésbé veszélyes harcokban Isten az Egyháznak hatalmas segítségét hol a fejedelmek fegyverei, hol szent férfiak csodálatos hatékonysága és ereje által adta meg, most ezekben a még súlyosabb harcokban azonban ilyen segítséget nem vesz igénybe, az következik, hogy az ellenségei feletti győzelmet a maga számára tartja fenn. Ez teljesen érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy minden jelenlegi baj gyökere főleg abban keresendő, hogy a minden képességükkel és erejükkel csupán az evilági dolgok iránt érdeklődő emberek nem csak elhagyták Istent, hanem egészen el is taszították Őt maguktól, olyannyira, hogy semmilyen más módon nem tűnik elképzelhetőnek a visszavezetésük Istenhez, mint olyan tett által, melyet nem lehet egykönnyen egy második okra visszavezetni; és ami olyan lesz, hogy sajátságossága által mindenkinek a tekintetét a földön kívülire irányítja és mindenkit arra kényszerít, hogy így kiáltson fel: „Az Úr tette, s csodálatos a szemünkben?” (Mk 12,11 és Mt 21,42)

b) Egészen ehhez hasonlóan nyilatkozott 1880-ban Msgr. Pie, Poitiers püspöke, aki szintén meg volt róla győződve, hogy Isten úgy bánik a népekkel, ahogy azok Vele bánnak: „A nagy törvény, a Gondviselés általános törvénye a népek irányításában, a viszonzás törvénye (loi du talion). Ahogy a nemzetek Istennel bánnak, úgy bánik Isten a nemzetekkel.”
„A világtörténelemnek még egyetlen korszakában sem láttunk ilyen általános lázadást Isten ellen, mint most. Mindenki fegyvert fog Ellene. Még soha eddig ennyire általánosan nem szegtek meg minden Istennel kötött szerződést, és nem hajították Neki minden vonalon ezt a szemtelen kihívást: „Maradj tőlünk távol! Nem akarunk tudni semmit útjaidról!” (Jób 21,14), hagyj el bennünket! Pontosan ez az, amit a modern nemzetek tesznek, és amit mondanak: „Maradj tőlünk távol!”, nem akarunk több istent; mindent ellene és nélküle akarunk tenni.
Az államoknak egyházellenesnek, ateistának, tisztán eviláginak kell lenniük. És Isten szaván fogja a népeket, és átengedi őket makacsságuknak és akaratuknak, míg őrületükben kölcsönösen szét nem marcangolják egymást, és Európát vérrel és romokkal nem borítják el.
És akkor Isten újra eljön, de felfegyverkezve….
És akkor mindenki látni fogja, hogy Ő az ura az általa teremtett földnek, melyről el akarták Őt űzni. „És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. – Et scietis, quia ego sum Dominus.” (Ez 7,9)

Pie püspök szavairól lásd a honlap következő cikkeit:
Pie bíboros: „Az Egyház, a hit egyre erősebben egyes személyekre és otthonokra redukálódik”
Pie bíboros – II.
„A kereszténység tökéletes lerombolása zajlik”
Pie bíboros – Krisztus királyságának apostola
(forrás: www.einsicht-aktuell.de – 2014. augusztus 4.)
http://www.katolikus-honlap.hu/1801/einsicht.htm