Cantalamessa atya: Miért ajándék az egész Egyház számára a Szentlélek-keresztség

A Pápai Udvar prédikátora, Raneiro Cantalamessa, a múlt héten a Virginia-beli Norfolk konferenciájának vendégelőadója volt.  A konferencia címe: A család-egyház felébresztése. Cantalamessa atya három előadást tartott. Ennek egyike: A Lélek keresztség, mint az egész Egyház számára szó ajándék.  Az előadás szövegét az alábbiakban közöljük:

Mielőtt a Lélekben való keresztségről vagy a Szentlélek kiáradásáról beszélnénk, azt gondolom, fontos, hogy megértsük, mit jelent a Szentlélekben való megújulás, miben áll, mi a forrása és mi a csúcspontja.  S akkor jobban megértjük, hogy a Lélek-áradás, nem egy önálló esemény, hanem egy olyan útnak a kezdete, melynek célja az egész Egyház életének megújulása.   

 Megújulás a Szentlélekben 

Az Újszövetségben a ’megújulás a Lélekben’ kifejezésnek két megfelelőjét találjuk.  Ahhoz, hogy megértsük a karizmatikus mozgalom szellemét, alapvető inspiráltságát, elsősorban az Írásokhoz kell fordulnunk. A megújulás tapasztalatának a leírásához fel kell fedeznünk, hogy a Biblia által használt fogalmak pontos jelentését. 

 Első az Ef.4.23-24: „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s ²⁴öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény.”  Itt a lélek szó kisbetűvel kezdődik, s ez így a helyes, mert itt a mi lelkünkről van szó, lényünk legintimebb bensejérő.” A lélek szó itt éünk legbensejére vonatkozik, melynek megújulásra van szüksége ahhoz, hogy hasonlóvá váljon Krisztushoz, aki maga az Új Ember.  Önmagunk megujítása azt jelenti, hogy új szívre, arra az érzületre törekszünk, mely Krisztus Jézusban megvolt. (Fil. 2:5), 

Ez a szöveg megvilágítja tapasztalatunk értelmét és célját.  A megújulás elsősorban benső történés, a szívben történik. A Zsinat után sok mindent megújítottak az Egyházban: a liturgiát, a pasztorációt, a kánonjogot, a szerzetesek szabályzatait és öltözetét.   S ezek mind fontos változtatások voltak, de a valódi megújulásnak csak előjelei.  Tragikus, ha megállunk ezeknél a külsőségeknél és azt gondoljuk, hogy befejeződött a feladat. 

Isten számára az emberek a fontosak és nem a struktúra. A lelkek teszik széppé az Egyházat, ezért  a lelkek az Egyház ékessége.  Isten az Ő népének szívére figyel,    népének szeretetére, minden másnak csak ezt kell elősegítenie.  

Azért ez az idézett szöveg még nem elegendő, hogy a Lélek megújulását megmagyarázzuk.  Ez arra a kötelességre mutat rá, hogy mi újítsuk meg lelkiségünket,   (újuljatok meg)  valamint arra, hogy minek kell megújulnia: a szívnek. De nem beszél a hogyanról. S mi haszna arról beszélni, hogy meg kell újulnunk, ha nem hangzik el, hogyan? Szükségünk van arra, hogy megismerjük a megújulás igazi forrását és végbevivőjét.   

A Tituszhoz írt levélből vesszük a második bibliai idézetet, merly pontosan erről szól:  Arról beszél a levél, hogy Isten nem igaz tetteink miatt váltott meg minket, hanem az Ő irgalmassága szerint, a vízből és Szentlélekből való újjászületés által. (Tit. 3:5).

Itt a nagybetűs lélek, a Szentlélekre utal, Isten Lelkére.  S a szó: által – azt jelenti, hogy a Szentlélek a végrehajtó, az eszköz.  S nagyon kifejező, ahogyan mi a tapasztalatunkat nevezzük: megújulás a Szentlélek által, megújulás, melynek nem ember, hanem Isten a szerzője és a végrehajtója  “Én – és nem te – mondja Isten, újítok meg mindent,    (Jel.21:5); “Az Én Lelkem, s csak Ő tudja megújítani a föld színét.   ( Zsolt. 104:30).

S lehet, hogy ez pusztán egy kis különbségnek tűnik, mégis kopernikuszi fordulatot jelent, azt jelenti, hogy minden embernek, intézménynek, közösségnek, az Egyház teljes emberi dimenziójának át kell mennie egy alapvető lelki megújuláson. 

Mi nagyon is a Ptolemaios-i renszer szerint gondolkodunk.  Ennek az alapja az erőfeszítés, a szervezés, a hatékonyság, a reformok és a jó akarat.  Ennek a rendszernek a középpontja a föld, s aztán jön az Isten a maga kegyelmével és megjutalmazza az erőfeszítéseinket.  Azaz a Nap kerint a Föld körül, a Nap a Föld bojgója, Isten az ember satellitje.  

De Isten Igéje kihirdeti, hogy „vissza kell adnunk Istennek a hatalmat.”  (Zsolt. 68:35) mert a hatalom Istenhez tartozik.” (Zsolt62:11). Ez trombitaharsogás!  Túl sokáig használtuk Isten hatalmát, mintha az a sajátunk volna, éltünk úgy vele, mintha ezzel irányíthatnánk Isten hatalmát. Pedig nekünk kell a Nap körül keringenünk. Ez a kopernikuszi fordulat.   

Nem más a forradalmi fordulat, mint hogy egyszerűen felismerjük, hogy a Szentlélek nélkül semmit sem tehetünk.  Még azt sem mondhatjuk: Jézus az Úr, hacsak nem a Lélek által!  (1 Kor.12:3). Felismerjük, hogy még a legnagyobb erőfeszítésünk sem hozza létre a megváltásunkat, sőt a megváltás eredménye.  Most tehát valóban felemelhetjük a tekintetünket, ahogyan Izaiás szólít fel (60.4) és a zsoltárossal mondhatjuk: Szememet a hegyekre emelem, honnan jöhet segedelem: Az Úr az én segítségem, aki az eget és a földet alkotta.     (Zsolt. 121:1-2).

A Biblia több helyen ismétli Isten parancsát: “Szentek legyetek, mert én az Úr, a te Istened szent vagyok!” (Lev.19:1; Lev.11:44; 1 Pet. 1:15-16). De szintén a Leviták Könyvében, egy helyen olyan kijelentést találunk, ami a többit is értelmezi:   “Én vagyok az Úr, Én szentellek meg! (Lev. 20:8). Én vagyok az Úr, aki Lelkemmel meg akarlak újítani téged! Engedd, hogy megújítson téged az Én Lelkem! 

A keresztség: a még nem hatékony szentség 

Akkor most beszéljünk a Lélek keresztségről.  Elsősorban ki kell jelentenünk, hogy ez a kifejezés nem a pünkösdistáktól vagy a karizmatikusoktól származik, hanem közvetlenül Jézustól.   Mielőtt elhagyja tanítványait azt mondja nekik:  “Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.”   (Ap.Cs. 1:5). S tudjuk, mi történt pár nappal később: a Pünkösd!  Tehát a keresztség kifejezés egyrészt a Pünkösdre utal, másrészt pedig a keresztségre!  Tehát ezért beszélhetünk új pünkösdről az Egyház számára – s én szoktam is így beszélni, - de beszélhetünk arról is, hogy ez keresztségünkben való megújulás

A Lélekben való megkeresztelkedés azt jelenti, hogy itt valami olyasmiről van szó, ami a keresztség lényegéhez tartozik.  Azt mondjuk, hogy a Lélek kiáradása aktualizálja és megújítja a keresztségünket. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan válhat egy sok évvel korábban, általában csecsemőkorban felvett szentség elevenné, hogyan lehet átélni, hogyan szabadíthat fel akkora energiákat, ahogyan azt tapasztaljuk, vissza kell nyúlnunk a szentségi teológia néhány szempontjához. 

A katolikus teológia segít megértenünk, hogyan lehet egy szentség érvényes, de nem hatékony.  Akkor mondunk egy szentséget érvényesnek, de nem hatékonynak, amikor nem tudja meghozni gyümölcseit, vagy nincsenek felhasználva a gyümölcsei, mert a hatékonyságának néhány feltétele hiányzik. Ennek szélsőséges példája, ha a házasságkötéskor vagy a papszenteléskor a felvevő személye halálos bűnben van.    Ezekben az esetekben nem tud a szentség kegyelmet közvetíteni a személynek.   De, ha az akadály a bűnbánatban és a szentségi gyónás által eltávolíttatik, a szentség megelevenedik. (reviviscit) mert Isten hűséges és nem vonja vissza ajándékait. Isten hűséges akkor is, ha mi hűtlenek vagyunk, mert önmagát nem tagadhatja meg (2 Tim.2:13).

Más esetekben a szentség nem teljesen nélkülözi a hatékonyságot, mégsem bontakozhat ki teljesen, nem fejtheti ki hatékonyságát. Mi az oka ennek a keresztség esetében?    

Idézzük csak fel a szentségekről szóló tanítást: A szentségek nem mágikus ritusok, melyek mechanikusan működnének, az ember tudatos együttműködése nélkül.   A szentségek hatékonysága az isteni mindenhatóság – ez Krisztus kegyelme és a Szentlélek, - és az emberi szabad akarat együttműködése.   Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Aki beleegyezésed nélkül teremtett, nem üdvözít együttműködésed nélkül.”   

Még pontosabban, a szentségek gyümölcsözősége teljesen az isteni kegyelemtől függ, de az isteni kegyelem nem működik a személy „igen”-je, beleegyezése, megerősítése nélkül.    S ez a beleegyezés nem puszta:“conditio sine qua non” ami aztán önálló jogot ad valaminek a történésére.   Isten olyan mint a vőlegény, aki nem erőszakolja szerelmét a menyasszonyra, hanem kivárja annak beleegyezését.   

Isten és a mi szerepünk a keresztségben  

Mindazt, ami a szentségben, az isteni kegyelemtől, Krisztus akaratától függ, azt -  “opus operatum,” –nak mondjuk, ez azt jelenti, hogy  a tett megtörtént, s ez a szentség objektív és biztos gyümölcse, amennyiben érvényesen szolgáltatták ki. Másrészt, minden a személy szabadkaratától és benső állapotától függ, s ezt mondjuk: “opus operantis”; azaz a tevékenységet az egyénnek kell saját, személyes együttműködésével beteljesítenie. 

A keresztségben az  opus operatum - az Isten műve, kegyelme igen  gazdag és sokféle: a bűnök bocsánata, az isteni erények: hit, remény, szeretet ajándéka, (bár még csak csírájában)  és az istengyermekség.  S mindezt a Szentlélek hatékony közvetítése által nyerjük el. Alexandriai Szent Kelemen szerint:   

A megkeresztelt – megvilágosult, fogadott fiú lett, tökéletes, halhatatlan.   A keresztségnek sokféle neve van: kegyelem, megvilágosodás, tökéletesség, füdő.  Azért lehet fürdőnek mondani, mert megtisztít a bűneinktől, s kegyelemnek, mert eltávolítja bűneink büntetését, megvilágosodásnak, mert általa szemlélhetjük az üdvösség csodálatos fényét, láthatjuk meg az isteni valóságot, s tökéletességnek, mert semmi nem hiányzik belőle. 

A keresztség valóban reneteg ajándékot rejt, melyet az Istenben való születésünkkor kapunk.   Gazdagok vagyunk ezek miatt az ajándékok miatt, és ezekkel tudjuk teljesíteni mindazt, amit a keresztény élet kíván.  De nem ismerjük eléggé azt, amink van.   János szavait alkalmazhatjuk magunkra, most Isten fiai vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. (1 Jn. 3:2). Ezért mondhatjuk, hogy a keresztények többsége számára a keresztség még nem hatékony szentség. 

Hát ennyit az opus operatum-ról. De mit jelent az opus operantis a keresztésgnél? 

Hát a hitet! “Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül”(Mk. 16:16). Tehát a keresztségben szerepe van a személyes hitnek is.  “Mindazoknak pedig, akik befogadták Őt, akik hittek nevében, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.”  (Jn. 1:12).

De idézhetjük az Apostolok Cselekedetéből azt a részt, ami elbeszéli Kandake udvarnokának keresztségét. Amikor az udvarnok és Fülöp egy vizre találtak, az udvarnok megkérdezte: ‘Íme, itt van víz. Mi akadályozhatná meg, hogy megkeresztelkedjek?  Fülöp válasza: Lehetséges, ha teljes szívedből hiszel.” (ApCs 8: 36-37). (A 37 vers a korai keresztény közösség kiegészítése, mely bizonyítja, hogy ez az egyház közösségi hite volt, már abban az időben is.) 

A keresztség mintegy isteni pecsét az ember hitére: “¹³Benne kaptátok meg ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazságról szóló tanítást, üdvösségetek evangéliumát, és hittetek benne.  (Ef.1:13). Szent Vazul írta: “Valóban, a hit és a keresztség az üdvösség két eleme, láthatatlan módon össze vannak kapcsolódva, mert a hit a keresztségből meríti a tökéletességét, a keresztség alapja pedig a hit.” Szintén ő nevezi a keresztséget a hit pecsétjének. 

 A személyes hitnek azonban nincs meg ugyanaz a fontossága és függetlensége, mint Isten tevékenységének, mert Isten az, aki a személyes hit aktusát felébreszti az egyénben. A hit is a kegyelem műve. A hit aktusának lényeges eleme a személyes dálasz: Hiszek!  - s ebben az értelemben mondhatjuk, hogy ez az  opus operantis, azaz a megkeresztelt személy tette. 

Mindebből megérthetjük, hogy miért volt az ősegyházban a keresztség olyan hatalommal és kegyelemmel teljes esemény, hogy nem volt szükség később a Lélek olyan új kiáradására, mint amit ma tapasztalunk.  A keresztséget felnőtteknek szolgáltatták ki, akik megtértek a pogányságból, és megfelelő oktatás után képesek voltak a hit aktusára, az életük felől való szabad és érett döntésre.  (Jeruzsálemi Szent Ciril írását olvashatjuk a keresztségről, a  Misztagógikus Katekézisről ha meg karjuk érteni a keresztségre készülők mély hitét.)

Ők igaz, mély megtérésen át jutottak el a keresztségig.  Számukra a keresztség valóban a személyes megújulás, a Szentlélekben való ujjászületés forrása volt.  (lásd:Tit. 3:5). Szent Vazul, amikor valaki kérte, hogy írjon a keresztségről, azt felelte, hogy elöször azt kell feltárni, mit jelent Jézus tanítványának lenni, hiszen az Úr parancsa:  

Menjetek tehát és tegyetek tanítványommá minden népet, és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok őket megtartaní  mindazt, amit megparancsoltam nektek.  Mt. 28:19-20

Tehát ahhoz, hogy a keresztség hatékony legyen, kifejtse minden erejét, szükséges, hogy a keresztelkedő tanítvány legyen, illetve komolyan azzá akarjon válni.  Szent Vazul szerint:   

Az Úr tanítása szerint tanítvány az, aki az Úr közelében él, Őt követi, hallgat a szavára, hisz neki, engedelmeskedik neki, hasonlóan, mint ahogyan valaki engedelmeskedik a mesterének, az orvosának, vagy az igazság tanítójának.  Tehát, annak, aki hisz az Úrban, és kész arra, hogy tanítványa legyen,  elöször is szakítania kell minden bűnnel,  és mindazzal, ami gátolja az Urat megillető engedelmességet.   

Az Egyház kezdetekor az tette lehetővé lehetővé, hogy a keresztség ilyen hatékony legyen, hogy Isten tevékenysége és az ember tevékenysége tökéletes összhangban volt. Mint amikor a pozitív és a negatív pólus érintkezése, amikor érintkeznek, fényt bocsátanak ki. Manapság ez a szinkronizmus nem igen működik. Mióta az Egyház csecsemőket keresztel, fokozatosan elhalványult a személyes döntés és szabad hit aktusa.

A gyermek részéről, a hitet képviselte a közvetítő, a szülő vagy keresztszülő. A múltban, amikor a kisgyermek környezete keresztény volt, élő hittel teli, a gyermek hite, még ha lassan is, de kifejlődött. Azonban ma rosszabb a helyzet, mint a középkorban.     

Manapság a gyermekeket nem segíti a környezetük abban, hogy hitük kibontakozzon.   S ez érvényes a családra, még inkább az iskolára és még sokkal inkább társadalmunkra és kultúránkra.  Ez nem azt jelenti, hogy a mai normál keresztény élet nem is létezik, vagy, hogy nem bontakozhat ki életszentség, vagy, hogy ezt nem kísérhetik karizmák.   Ez inkább azt jelenti, hogy ez ma nem a normális átlag, hanem egyre inkább a kivétel. 

Manapság igen ritkán – avagy sohasem, jutnak el a megkereszteltek arra, hogy a Szentlélek által, meghirdessék: Jézus az Úr.   S mivel nem jutnak el eddig, keresztény életük egésze éretlen és súlypont nélküli marad. Ma már nincsenek csodák. Az ismétlődik, ami Názáretben:  “Jézus nem is tudott ott sok csodát művelni, hitetlenségük miatt.”   ( Mt. 13:58). 

A Szentlélek kiáradásának jelentősége 

A Lélek—áradás, Isten válasza a keresztény élet csökevényességére.  Tudjuk, hogy az elmúlt években az Egyház, a püspökök aggódni kezdtek azért, mert a szentségeket, különösen a keresztséget olyanoknak is kiszolgáltatják, akik életükben ennek semmi hasznát nem fogják látni. S annak lehetőségét fontolgatták, hogy ne szolgáltassák ki a keresztséget, amennyiben hiányoznak a kegyelem elnyerésének minimális feltételei.    

Valóban, Jézus szavai szerint nem dobhatjuk a gyöngyöt sertések elé, s a keresztség gyöngy, hiszen Krisztus vérének gyümölcse. De azt láthatjuk, hogy Istennek még inkább gondja van, mint egyházának, a keresztség eme diszfunkciójára.  Isten az Egyházban különböző helyeken mozgalmakat támasztott, azért, hogy a felnőttek számára megújuljon a  keresztény  iniciációja, illetve bevezetése a kereszténységbe.  E mozgalmak közé tartozik a Megújulás a Szentlélekben, melynek alapvető kegyelme kétségtelenül a Lélek-áradás, és az, ami azt megelőzi.  A keresztség megújításának hatékonysága abban rejlik, hogy végre a személy megteszi a maga részét, a hit döntését, amire bűnbánat által készül fel. Ez teszi lehetővé, hogy Isten tevékenysége kibontakozhasson a maga teljes erejében

Mintha Isten kinyújtott keze végül is megragadná az egyesek kezét, s a kézrátételen át átadná teremtő erejét, a Szentlelket.  Egy fizika világából való hasonlattal, a dugasz bekerül a konnektorba, és bekapcsolják a lámpát.  Isten ajándéka végre hatékony, és a Lélek illatként átjárja a keresztény életet.   

A keresztényként felnőttek számára a hitnek ez a döntése szükségszerű, hogy megtérés jellegű legyen.  A Léleknek ezt a kiáradását, az egyén oldaláról vagy a keresztség megújításának vagy második megtérésnek nevezhetjük.

De még valamit megérthetünk, ha a Lélek-áradást a bérmálással kapcsolatban értelmezzük, legalábbis a mai gyakorlat szerint, ahogyan a keresztségtől elválasztva, később szolgáltatják ki.  A keresztség kegyelmének megújulásán túl, a Lélek-áradás a keresztség megerősítése, tudatos igen –mondás a keresztségre, annak gyümölcseire, és a belőle fakadó kötelezettségekre.  S mint ilyen, szubjektív szempontból hasonló a bérmálás hatásához, mely objektív és szentség.   

A bérmálás az a szentség, mely kibontakoztatja, megerősati és beérleli a keresztség hatását.  A Lélek-áradás szubjektív, spontán, nem-szentségi megerősítés, mely által a Lélek, nem a szentség erejénél fogva, hanem szabad kezdeményezésének erejével és a személy nyitottsága szerint működik.  A bérmálás jelentőségén át jobban megértjük az Egyház apostoli és missziós dimenziója iránti nagy elkötelezettségét azoknak, akik megtapasztaltál a Lélek kiáradását.  Ezek a személyek indítást éreznek arra, hogy segítsék építeni az Egyházat, hogy sokféle szolgálatot vállaljanak, akár klerikus akár laikus állapotuk szerint, és hogy tanúságot tegyenek Krisztusról.  S mindez Pünkösdre utal, és aktualizálja a bérmálás szentségét

Jézus az, aki Szentlélekkel keresztel    

Nem csak a Szentlélek kiáradása alkalom az Egyházban a bevezető szentségekben való megújuláshoz.  Ilyen lehetőség a Húsvét vigiliáján a keresztségi fogadalom megújítása, a lelkigyakorlatok, a fogadalom tételek, melyeket sokszor második keresztségnek neveznek, és szentségi szinten a bérmálás.   

S nem mehéz a szentek életében rátalálni – általában megtérésüket jellemzi – a Lélek spontán kiáradása.    Például Szent Ferenc megtéréséről olvashatjuk

Ünnep után, elhagyták a házat és énekelve járták az utcákat.   Ferenc társai mentek elől, s ő a vezető távolról követte őket.  S éneklés helyett mélyen figyelmesen hallgatott.   S hirtelen az Úr megérintette a szívét, s olyan édességgel töltötte be, hogy nem tudott sem szólni, sem mozdulni. Csak ezt a lenyügöző édességet érzékelte, mely annyira birtokba vette, hogy leválasztotta minden egyéb fizikai érzékeléstől, - ahogyan ezt később elmondta, - s mégha darabokra tépték volna, sem bírt volna megmozdulni.

Amikor a társai keresték, meglátták, hogy lemaradt és visszamentek hozzá.  Nagy csodálkozással látták, hogy egészen megváltozott, és megkérdezték: “Mire gondoltál? Miért nem jöttél utánunk? Arra gondoltál, hogy megházasodsz? 

Ferenc élénken válaszolt: “Igazatok van, a legcsodálatosabb, gazdagabb, szebb menyasszony elnyerésére gondoltam, aki valaha is létezett.” Barátai kinevették, hogy bolondságokat beszél, pedig valójában isteni inspiráció hatása alatt szólt.   

S bár azt mondtam, hogy a Lélek-áradás nem egyetlen módja a keresztségi kegyelmek megújulásának, de mégis igen fontos, mert Isten egész népe számára elérhető, kicsinyeknek és nagyoknak, s nem csak azoknak a kivételezetteknek, akik mondjuk részt vehetnek egy szentignáci lelkigyakorlaton vagy szerzetesi fogadalmat tehetnek.  Honnan való az a rendkivüli erő, amit ebben a Lélek-áradásban megtapasztalunk?   Hiszen mi nem egy elméletről beszélünk, hanem egy tényről, valamiről, amit megtapasztaltunk.    Szent Jánossal mondhatjuk: “Amit hallottunk, saját szemünkkel láttunk, kezünkkel érintettünk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk!”. (  1 Jn 1:1-3). Ennek az erőnek a magyarázata: Isten akarata. Úgy tetszett neki, hogy napjainkban megújítsa egyházát, s mindez azt szolgálja. 

 Természetesen vannak ennek a Lélek-áradásnak bibliai előzményei, mint pl. az ApCsel 8:14-17. Péter és János amikor meghallották, hogy Szamária befogadta Isten igéjét, elmentek hozzájuk, imádkoztak értük, rájuk tették a kezüket, hogy elnyerjék a Szentlelket.  De a Szentlélek-keresztség megértéséhez a legfontosabb szöveg számunkra a Jn. 1:32-33:

Keresztelő János tanúságot tett róla: „Láttam leszllni a Lelket, galamb alakjában, és láttam, hogy rajta marad. Én nem ismertem őt, de aki  küldött engem, hogy vizzel kereszteljek, mondta nekem: majd akire látod, hogy leszáll a Lélek és rajta marad, az fog Szentlélekkel keresztelni’”

Mit jelent tehét, hogy Jézus az, aki Szentlélekkel keresztel?   Ez a kifejezés nem csak arra való, hogy különbséget tegyen Jézus és  János keresztsége között, aki „csak vizzel” keresztelt, hanem arra is, hogy rámutasson a különbségre   ami Jézus személye és műve és előfutárja között van.   Azaz Jézus az Szentlélekkel keresztel.   

“A keresztség” metafora itt is.  Teljes belemerülést, alámerülést, áztatást jelent, ahogyan a víz hat a testre. Jézus megkeresztel a Szentlélekben, abban az értelemben, hogy mérték nélkül adja a Szentlelket (Jn. 3:34), hogy kiárasztja Lelkét, (ApCs 2:33) az egész megváltott emberiségre. S ez a kifejezés inkább a Pünkösd-eseményre utal, s nem annyira a keresztség szentségére, az ApCsel. szavai szerint “János vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni.” (ApCs 1:5).

Tehát a kifejezés: „megkeresztelkedni a Szentlélekben” Krisztus műve, melyre már az ószövetségi messiási próféciák is utalnak, amikor az emberiségnek a Szentlélek kiáradása által való nagy megújulásáról beszélnek.(Joel 2:28-29). S mindezt alkalmazva az Egyház életére és történelmére, arra kell következtetnünk, hogy a föltámadott krisztus nem csak a keresztség szentségében keresztel a Szentlélekben, hanem sokszor és sokféle módon: az Oltáriszentségben, Isten igéjének hallgatásaáltal, s a kegyelem egyéb eszközein keresztül. 

A Lélek-keresztség egyik módja annak, ahogyan a föltámadott Jézus folytatja tevékenységét, azt, hogy „keresztel a Lélekben”. S ezért, bár láthatjuk a kapcsolatot a keresztséggel és a keresztény beavatódással, mégis nem szabad mereven csak ehhez ragaszkodnunk.   Mert nem csak a keresztség újítja meg a beavató szentségi kegyelmet, hanem a bérmálás, az elsőáldozás, a papszentelés, püspökszentelés, a szerzetesi fogadalom, sőt minden kegyelem és karizma. S házt ez valóban az új Pünkösd kegyelme. Ez, mint a keresztény élet egésze, új és sajátos kezdeményezés, Isten kegyelme, melynek alapja a keresztség, de nem merül ki a keresztségben.  Hiszen nem csak a keresztény élet kezdetéhez van köze, hanem a keresztény élet tökéletességére vezet. 

Csak ilyen módon érthetjük meg a Lélek szerinti keresztség jelenlétét a pentekosztalista testvéreink között.  A beavatás idegen tőlük, és nem olyan fontos számukra a vízzel történő keresztség, mint a katolikusoknak vagy más keresztény felekezeteknek.   A maga eredetisége szerint, a Lélek-keresztségnak ökumenikus ereje van, amit mindenáronmeg kell őrizni.  Hiszen ez a keresztények egységének igérete és eszköze, segíthet minket abban, hogy elkerüljük ennek a közös tapasztalatnak a kisajátítását  

 Testvéri szeretet, ima, kézrátétel   

A Lélek-áradásnak van egy rejtett, misztikus dimenziója, mely mindenkinél más, mert egyedül Isten ismer bennünket egészen.  S Isten úgy cselekszik, hogy közben  tiszteletben tartja személyiségünk egyediségét.  S ugyan akkor van egy látható dimenziója is, egy közösségi dimenzió, mely ugyanaz mindenki számára, melynek jel karaktere van, hasonlóan a szentségi jelekhez.  A látható, közösségi dimenzió alapvetően a következő három: testvéri szeretet, ima, kézrátétel.    Bár ezek nem szentségi jelek, de mindenesetre biblikus és egyházias jellegüek.   

A kézrátételnek kettős jelentősége lehet: fohászkodás vagy konszekráció.   Mindkettőt láthatjuk a szentmisében.  A fohászkodás jellegű kézrátétel – legalábbis a latin ritusban – az epiklézis pillanata, amikor a pap imádkozik: “Szentelje meg a Szentlélek ezt az adományt, hogy legyen az érettünk a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére.”  S kézrátétellel mondja a pap a konszekráló imát is az adományok felett.   

S a bérmálás ritusában is megtaláljuk mind a kétféle kézrátételt.  Elöször a fohászkodás jellegűt, majd a másikat a homloknak az olajjal, illetve krizmával való megkenésekor, ez utóbbi aktualizálja a szentséget, s ennek van konszekráló jellege.  

A Lélek-áradásban a kézrátételnek fohászkodás jellege van. (hasonlóan ahhoz, amit a Bibliában találunk: Ter.48:14; Leviticus 9:22; Mrk. 10:13-16; Mt. 19:13-15). S a kézrátételnek erős szimbólikus jelentése is van: A Szentlélek beárnyékolására utal,  ( Lk. 1:35); a Szentlélekre, aki lebeg a vizek felett, (Ter. 1:2). Az eredeti kifejezést  „lebeg a vizek felett”-tel fordítottunk, azt jelenti, hogy szárnyaival betakar, vagy elrejt, mint ahogyan a tyúk a csibéit. 

Tertullian a következő módon magyarázza a kézrátételt a keresztségnél: “A testet befedik a kezek, azért, hogy a lelket megvilágíthassa a Lélek.” S ez paradoxon, hasonló az Istenre vonatkozó többi paradoxonhoz. A kézrátétel a befedéssel hozza a megvilágosodást, mint ahogyan a Kivonuláskor a felhő követte a választott népet, és ahogyan a Tábor hegyén a tanítványokat beborította a felhő.  ( Kiv. 14:19-20; Mt.17:5).

A másik két elem, a testvéri szeretet, és ima, vagy az imában kifejeződő testvéri szeretet. A testvéri szeretet a Szentlélek jele és eszköze. Ő a Szeretet, és természetes otthonra talál a testvéri szeretetben, a szeretet a Szentlélek sajátos jele. (Bár eltérő értelemben, mégis azt mondhatjuk, hogy a szeretet mintegy szentségi jel, azaz oksági jel) Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a Szentlélekben való keresztséget kérőt a testvéri szeretet légköre kell, hogy körülvegye.

S az ima az Újszövetségben is szoros kapcsolatban van a Lélek kiáradásával.   Jézus kereszteléséről írja Lukács: “Mialatt imádkozott, megnyilt az ég és a Szentlélek leszállt rá.” (Lk. 3:21). Azt mondhatjuk, hogy Jézus imája nyitotta meg az eget, és akkor szállt le rá a Szentlélek.

S a pünkösdi kiáradás is így történt: Mialatt együtt imádkoztak, heves szélvész zugása támadt, és tűznyelvek jelentek meg. (ApCs. 1:14-21). Jézus pedig azt mondta: Én magam fogom kérni az Atyát, és Ő más Vigasztalót küld nektek!” (Jn14:16). A Szentlélek kiáradása  mindig kapcsolatban van az imával.   

A kézrátétel, a testvéri szeretet, az ima, egyszerű jelek, eszközök.  S éppen ez utal arra, hogy itt Isten működik.   Tertullian ezt írja a keresztségről:   

Semmi sem nyügözi le annyira az embert, mint az isteni tevékenység egyszerüsége, ahogyan az végbemegy, s aztán a következények nagyszerűsége.  Az egyszerűség és a hatalom Isten jelei.   

S ez teljesen eltér a világ stílusától.  A világban minél nagyobb dologról van szó, annál bonyolúltabbak az eszközök.   Amikor az ember a Holdra akart menni hihetetlen nagy apparátusnak kellett azt előkészítenie.   

Amennyiben tehát az isteni tevékenység jelle az egyszerűség, akkor a Lélek kiáradásáért végzett imában meg kell őriznünk ezt az egyszerűséget.  Legyen egyszerű az ima, a gesztusok, minden.   Semmi ne legyen szimpadias, túlfütött, tulzó stb.

A Biblia feljegyzi mennyire különbözött a Baál papjainak tevékenysége Illés imájától a Kármel hegyén.  Az előbbiek kiáltoztak, az oltár körül táncoltak, megvágták magukat, hogy vérezzenek.  Illés pedig egyszerűen imádkozott: “Uram, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, válaszolj nekem, hogy megismerjék ezek az emberek, hogy Uram, Te vagy az Isten, és így szívükben visszatérjenek hozzád.”(1 Kir. 18:36-37). S az Úr tüze az égből leszállt az áldozatra, amit Illés előkészített, de nem szállt le arra, amit a Baál papjai készítettek. ( 1 Kir. 18:25-38). Illés aztán később megtapasztalta, hogy Isten nem volt jelen a viharban, sem a földrengésben, vagy tűzvészben, hanem csendes szelíd hang. ( 1 Kir. 19:11-12).

Honnan való a kiáradó kegyelem?  A jelenlevőkből?   Nem!   A befogadóból?   Ismét: nem!  Istentől való.  Nincs értelme a kérdésnek, hogy a Szentlélek a személy bensejéből fakad fel, vagy kivülről érkezik-e. Isten belül is jelen van és kívül is. Csak azt mondhatjuk, hogy ennek a kegyelemnek köze van a keresztséghez, mert Isten tette konzisztens, hűséges önmagához, nem mond ellent önmagának. Isten tiszteletben tartja Krisztus elkötelezettségét és intézményeit. Valami azért biztos: nem a testvérek közvetítik a Szentlelket, ők  csak hívják a Lelket, hogy szálljon le az adott személyre.  Senki sem adhatja a Szentlelket, még a pápa vagy a püspök sem, mert senki sem birtokolja a Szentlelket, hanem a Szentlélek veheti birtokba a személyt.   

Amikor ennek a kegyelemnek a megnyilvánulási módjáról beszélünk, szoktunk úgy beszélni, mint a Szentlélek új kiáradásáról, ahogyan az Atya, Jézus Krisztus által új módon küldi a Szentlelket, vagy azt is mondhatjuk, hogy a kegyelem új szintjének megfelelő felkenés.  S bár a Lélek-áradás ebben az értelemben nem szentség, mégis lelki esemény. S ez a meghatározás felel meg leginkább a valóságnak. Ez esemény, történés, mely jelet hagy, s valami ujat hoz az életbe. Lelki esemény, nem annyira kivülről is látható, történelmi valóság, mert a személy lelkében történik,  a személy bensejében, ahol mások nem kísérhetik figyelemmel a történést. S végül lelki esemény, mert a Szentlélek műve. 

Szent Pál apostol csodálatosan szép levélrészlete kifejezetten Isten ajándékának felszításáról, megújításáról beszél. Hallgassuk ezt most mindannyian személyes meghívásként. 

Emlékeztetlek, hogy szítsd fel Isten kegyelmét, melyet kézrátételem által kaptál, mert Isten nem szükösen adja a Lelket, ez a Lélek az erő, a szeretet és az önfegyelem Lelke.  2 TIM. 1:6-7

(Mi ez a keresztség, és hogyan viszonyul a szentségekhez  ROME, May 09, 2014 (Zenit.org)

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Nem kell aggódni, mert Isten szeret mindnyájatokat

2014. május 8. csütörtök, 23:30

Drága szeretett leányom, nézz körül és sok olyan embert fogsz látni, aki gondtalan életet él. Nevetést, örömet és nagy bajtársiasságot fogsz látni, és tudni fogod, hogy ez csak Istentől jöhet. Sok ember, aki már ismeri az Igazságot, nyílt és hálás szívvel át fog ölelni Engem, és akkor mi eggyé válunk.

Az a Tervem, hogy összegyűjtsek mindenkit és nagy szeretettel, örömmel és boldogsággal árasszalak el benneteket. Gyönyörködni fogok Új Királyságomban, ahol lesz sok nevetés, öröm, gyönyörűség, valamint Örök Élet. A Szeretet sugározni fog mindenegyes teremtményből; minden egyes lélek és az élet tökéletes lesz.

Amikor a világ jövőjéért aggódtok, emlékezzetek arra, amit már mondtam nektek. Minden rendben lesz, mihelyt eljövök, hogy összegyűjtselek benneteket a vég nélküli új világba. Nem kell aggódni, mert Isten szeret mindnyájatokat. Ami pedig a hátrányos helyzetben lévő és szomorú életet élő lelkeket illeti, ők lesznek elsőként összegyűjtve, ha elfogadják, hogy Én Ki Vagyok. Azok, akik szörnyű sötétségben vannak, rendkívüli Kegyelmekben fognak részesülni, hogy megtisztuljon a lelkük, hogy így meglazíthassam a gonosz szorítását fölöttük, és elvigyem őket Irgalmasságom biztonságába. Ez egy csata, és ez kemény küzdelem lesz, de a Szentháromság ki fogja fejteni Erejét, és meg fogja világítani a lelkeket, hogy azok ne vesszenek el.

Én közületek fontos vezetőket fogok kiemelni, és egy hadsereggel mely minden nemzetben terjed, ti növekedni fogtok és Isten gyermekeinek nagy többségét magatokkal fogjátok vinni az Új Paradicsomba. Nézzetek Rám bizalommal, és ne féljetek Szeretetemtől; hiszen nektek tudnotok kell, hogy Én szándékosan soha nem ijesztenélek meg benneteket, mert amikor ismertté teszem Jelenlétemet, akkor az, nagy csodálattal és örömmel fog eltölteni benneteket. Biztosítalak benneteket, hogy nem kell félnetek, mert Én Maga Vagyok a Szeretet. A szeretet meg fog nyugtatni benneteket, és amikor szemtől szembe kerültök Velem, Jézusotokkal, akkor a meghittség egyfajta közvetlen érzése fog áthatolni rajtatok, amely csak akkor van jelen, ha a szívetek egybefonódik az Enyémmel.

Ó, mennyire szeretlek mindnyájatokat, és mennyire vágyom a lelketek után.

Jézusotok

Adrien Loubier:: A hanyatlás folyamata

Nyilvánvaló, és kétszáz éve óta újra és újra megtapasztalt tény, hogy a forradalom legmegbízhatóbb és legderekabb segítői a liberális katolikusok. De ezek nem a lelkesek, nem a radikálisok, még csak nem is a bevallottan és tudatosan tevékenykedő liberálisok, hanem a liberalizmustól megérintett katolikusok, akiktől a leginkább kell félni, mivel a többséget is ők alkotják. Tömegük, félős tunyaságuk, világias szellemük és ügyes alkalmazkodásuk gyengíti a forradalom ellenfeleinek sorait, és ezzel az ellenség számára készíti elő a talajt. Vagy a város kapuit nyitják meg nekik, vagy megakadályozzák, hogy ezeket a támadás alatt becsukják, és ily módon harc nélkül engedik nekik át a terepet.

Az Egyház ellenségei ezt nagyonis tudják, és mindig mindent elkövetnek, hogy a gyengék nagy tömegét elcsábítsák, és a „makacskodók”, az ultramontánok, az integralisták [a modernizmus ellenzői] és az anti-liberálisok kis tábora ellen fellázítsák őket, mert nagyon jól tudják, hogy ezek az egyetlen valódi ellenfeleik.
     Már az nagy siker a számukra, ha csak azt az egyetlen, látszólag csekély eredményt elérik, hogy már nem harcolnak ellenük. „Ne vegyétek át a lelkületünket, ha az a lelkiismereteknek ellenszenves, de legalább ne küzdjetek ellene. Tanítsátok az igazságot, és jó lesz a lelkiismeretetek, de ne harcoljatok többé azok ellen, akik a tévtanokat terjesztik! Ne legyetek liberálisok, de még kevésbé anti-liberálisok, és ne próbáljátok az anti-liberálisokat elhallgattatni” – mintha ezt mondanák. „Legyetek jó apostolok, jámbor szerzetesek jó tudással, nyilván nem liberálisok, de nem is anti-liberálisok.” És ily módon ezek a katolikusok fokozatosan eleinte csak megperzselődnek, aztán elszíneződnek a liberalizmustól, és végül maguk is liberálisok lesznek.

Ki képes ezt az állandóan ismétlődő és mindig újra hatékony taktika gyümölcseit felmérni?

Ez történt az egyháziak nagy többségével XII. Pius alatt. De akkor még ezrek maradtak, akik integralistáknak számítottak, egész kongregációk kitartottak még, sőt püspökök is akadtak köztük. Mi lett vajon belőlük?
     Nagyon egyszerű. Egy „jó pápát” adtak nekik, aki az „aggiornamento” leple alatt ugyan hagyta, hogy egyesek továbbra is az igazságot tanítsák, de nem sújtotta többé egyházi átokkal a tévtanokat, és azokat sem, akik ezeket terjesztették, sőt másoknak is megtiltotta, hogy ezt tegyék. Még az integralisták is engedelmeskedtek, nem harcoltak többé, és megszűntek anti-liberálisok lenni. És 10 évvel később ők is érettek lettek az új misére, az új katekizmusra, az új vallásra.
     És e „jó papok” és „jó szerzetesek” közül hányan tiltakoztak ez ellen? Néhány tucat, talán néhány száz mindössze. És mit talált ki a forradalom, hogy még ezt a számot is csökkentse? Mindig ugyanazt: Elérték, hogy a „jók” megszűnjenek anti-liberálisok lenne, hogy abbahagyják a tévedések és ezek terjesztőinek az elítélését, és hogy annak a pár embernek, akik még harcoltak, ők vegyék ki a kezükből a fegyvert.
     És a gépezet fut tovább. Nem kellene végre a fogaskerekeit megvizsgálni, hogy megakadályozzuk, hogy ahogy olyan sok mást, minket is bedaráljon?

Emlékezzünk meg két fogalommal erről a mechanizmusról, erről a fogaskerékről, amit Augustin Cochin „gondolkozás-gyárnak” nevezett, és mi „a bukást elidéző csoportnak” (groupe réducteur) hívunk:
     Megalakul egy csoport, amelyik azonban ahelyett, hogy hierarchikusan épülne fel, individuumokból áll össze, akik magukat egymás között egyenlőnek és szabadnak tartják. Mindenekelőtt azonban „testvéreknek”, akik azt gondolják, hogy egy állítólagos közös szükségszerűség köti össze őket, nevezetesen az, hogy mindig a középutat válasszák, mely a belső összefogás számára nélkülözhetetlen. És ezzel már el is érkeztünk a páholyhoz.
     Vitatkoznak, beszélnek, fecsegnek, szavaznak, „helyeselnek”. És hogy a tagok egyenlőségének és gondolatszabadságának kifejezett vagy hallgatólagos tiszteletben tartása mellett egyezséget érjenek el, valamiről lemondanak, hogy a „lényeges” körül „csoportosuljanak”. Az a „mag”, ami ezt az első „hanyatlást” indítványozza, ajánlja és vezeti, ezt mindig az állítólagos hatékonyság nevében teszi.
     Mindeközben a széplelkeket, akik képtelenek a valóságot érzékelni és magukat ez alá rendelni, helyezik vezető posztokra, ahol ők teóriában tanácskoznak és absztraktban prédikálnak.

Hogyan lehet ezt a folyamatot felismerni, ha az egy társaság, egy kolostor, egy szeminárium vagy egy kongregáció belsejében zajlik le, és az eredményt csupán kívülről lehet látni? Ha esetleg ezen egykor kifejezetten anti-liberális mű jótéteményeinek hosszú időn át az élvezője volt valaki?
     Nagyon egyszerű és annyira ismert, hogy e görbe profiljára való emlékezés gyerekesnek tűnik azok számára, akik már ismerik, hiszen ők azt is látják, hogy ez mindig mindenütt ugyanúgy ismétlődik! Ugyanakkor nagyon fontos már csírájában felismerni ezt a folyamatot, mert – mint minden exponenciális görbében – az elején még annyira gyönge, hogy hosszú ideig nehezen vehető észre. Ehhez jön még, hogy minden becsületes ember fél attól, hogy téves vagy vakmerő ítéletet alkosson, és ezért gyakran megtörténik, hogy mire biztos lesz a dolgában, már túl késő van.

A „keserű buzgóság”

Egy férfi létrehoz egy alkotást. Fiatal férfiak csoportosulnak köré. Hierarchikus struktúrában tanítják az igazságot, ami egy szabályzaton alapszik. Mint minden valóban katolikus műben az igazságot tanítják és elítélik a tévedést. Azoknak a híveknek, akik csapdák között keresik az igaz utat, megmutatják a vermeket, és ujjal mutatnak arra, aki ezeket megásta. Röviden: mindannyian anti-liberálisok.
     A hitet és az erkölcsöket elevenítik fel, leleplezik a liberálisok üzelmeit, rámutatnak a mise széthullására vagy a zsinati atyák mesterkedéseire, megbélyegzik a zsinatot, felhívják a figyelmet a hitehagyásra és a püspökök bűnrészességére, megmutatják, hogy Róma be van kerítve. És ezért üldözik őket: a zsinati egyház, ami maga már a „gyors leépülés” állapotában van, „kizárják őket” ezen vagy azon a módon. De ők eleinte úgy viselik keresztjüket, ahogy azt isteni példaképük viselte.

Egy nap azonban azt mondják Önöknek, akik csatlakoztak ehhez a műhöz: „Igen, persze, ez igaz, de értsék meg, nem szabad eltúlozni.” És hosszú zavaros és bizonytalan üres fecsegés után végre elhangzik a döntő mondat: „Őrizkedniük kell a keserű buzgóságtól!”
     Figyeljenek az akcentus eltolódására. Hiszen a buzgóság helyes és valami külsőre, tehát objektív dologra vonatkozik, miközben a keserűség, tehát a gőg és az önzés belső és ezáltal szubjektív fogalom. Az igazságért való objektív erőkifejtés egyfelől lehet erkölcsileg jó, ha Isten dicsőségére vagy a felebarát javára, másfelől helytelen, ha [csak vagy elsősorban] becsvágyból vagy személyes megbántás miatti bosszúból történik.
     Ki tud azonban annak veszélye nélkül, hogy téved, e kettő között objektív különbséget tenni, azon kívül, Aki a szíveket és veséket kutatja?

Az objektívnek ez a szubjektív síkra való terelése jellemző a forradalomra, a liberalizmusra és a fent említett csoportokra. Ez a hanyatlás első jele. [Lásd ezzel kapcsolatban a honlap több idevonatkozó cikke közül ezeket: Objektív igazság – szubjektív vélemény; Szubjektív érv és objektív értékrend]
     Nem az objektív buzgóságot kezdik ki, hanem az elkerülhetetlen gyengeségeket, melyek ezt kísérik, mert mi, szegény bűnösök képtelenek vagyunk a tökéletességre. Miközben a küzdőt tisztességtelen indítékokkal vádolják, többé-kevésbé indokolt lelkiismereti kínokat okoznak neki. És ezzel el is érték a célt! Mert miközben arra ösztönzik, hogy legyőzze a keserűségét, megfojtják a buzgóságát! Akadályokat gördítettek az útjába, hogy meggátolják, hogy előre haladjon.
     („Azoknál, akik bűneik irtogatásában lendülettel haladnak előre”, .. „a rossz szellem sajátossága az, hogy a lelket mardossa, szomorúvá teszi és hamis okkal nyugtalanítva akadályokat gördít eléje, hogy ne haladhasson előre.” Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatok, 315 – második szabály a szellemek megkülönböztetésére.)

A játék folytatódik: azok, akik a rossz útra tévedtek, nem állnak itt meg. Továbbra is hirdetik az igazságot, határozottan eligazítanak a hitben és az erkölcsben, de egyre ritkábban beszélnek a hit ellenségeiről és a liberalizmus csapdáiról. Róma kényes téma lesz, amit már csak mellékesen említenek. Egyre kevesebbet beszélnek a hitehagyott püspökökről. Az új misét és az eretnek katekizmust másodlagos vagy megoldhatatlan problémának jelentik ki. Míg végül egyáltalán nem beszélnek róluk.
     Ez a folyamat hetekig, hónapokig, sőt évekig is eltarthat. A görbe mindig ugyanaz, csak az időszakaszok különbözőek. Természetesen nem lesznek rögtön liberálisok, csak éppen nem anti-liberálisok többé. És egyre gyakrabban prédikálják Önöknek, hogy ne ítélkezzenek és csak a „lényegesre” szorítkozzanak.
     A bajt és a bajt okozókat nem ítélik már el. És nagyon szeretnék, ha Önök halkabban beszélnének, ha nem lennének olyan kemények, ha nem akarnának mindig előre haladni. Hogy az előrehaladásban akadályozzák Önöket, hamis érvekkel nyugtatgatják, például a következővel: „Értsék már meg végre, hogy Önök csupán kezdők. Amit Önök csinálnak, nem hozhat jó gyümölcsöket. Önöket a hiú dicsőség keresése kísérti. Aki tenni akar, annak rá kell lépnie a kompromisszumok útjára.” – Tehát kedves barátaink, hagyjanak abba mindent, mert Önök nincsenek a megegyezés útján. Ne csináljanak semmit, azon kívül, hogy pénzt küldenek nekünk, hogy mi kastélyokat építhessünk, és azokat új tagokkal tölthessük tele!

Hamis kifogások, nevetséges kifogások, melyeket gyermekkoromban olyan sokszor hallottam a modernista papok és a megbolondult jezsuiták szájából: „Ön Jézus Krisztus szociális királyságáról beszél, de a kereszténységben is lehetnek bajok! Ha megegyezés nélkül akar cselekedni, akkor bűnt követ el!” – Mindig az objektív áthelyezése a szubjektív síkjára, mindig a lelkiismeret kínjai az aggályok miatt, a szomorú hamis okok, hogy ne haladhassunk tovább!
     Mindig ugyanaz a nóta: Hagyja abba a jó tevését, mert veszélybe kerül, hogy helytelen módon csinálja. Ne küzdjön a hit ellenségei ellen, mert veszélybe kerül, hogy túl keményen üt oda! Ne hirdesse tovább az igazságot, mert talán tökéletlen módon teszi. Ön egyébként sem teológus vagy püspök.

És eközben elfelejtkeznek arról, hogy az Egyház minket, „minores” arra kötelez, hogy „csatasorba álljunk”, ha a hitet támadják, hogy a teológusok és a püspökök gyávaságát és kötelességszegését kompenzáljuk. Sátán, láttunk téged, és felismertük a szagodat, az ördög hat szagát, amit Szent Ignác Lelkigyakorlataiban ír le. Szarvaid és farkad már kilátszik a fiatal szerzetesek és/vagy papok reverendája alól, akik rossz úton járnak, és nekünk mindig annak a csoportnak a dalát éneklik elő, melynek a befolyása alatt ők állnak!

Mi azonban mégis a tökéletlen buzgóságot részesítjük előnyben e rossz diskurzussal szemben. A hamis miszticizmussal szemben a valódit, Szent Terézét részesítjük előnyben, aki ezt mondta: „Amióta prior vagyok, és rengeteg munkát kell elvégezzek és gyakran kell utazzak, sokkal több hibát követek el. De mivel nagyszívűen harcolok és csak Istenért dolgozom, tudom, hogy egyre közelebb kerülök Hozzá.”

Ahogy a folyamat tovább halad, egy további külső jel lesz egyre láthatóbbá és végül világosan kivehetővé. A csoportok elleni üldözés alábbhagy és a kereszt eltűnik. A korábbi szívós liberálisok egyre halkabbak lesznek, és a rágalmazások csökkennek.
     Ez egy további csalhatatlan jel. Ha a liberálisok felhagynak egy egyházi mű támadásával, akkor az gyanús! Ellenszegülés és kereszt a keresztények jellegzetessége, amik csak akkor tűnnek el, ha már a hanyatlás elindult és a vezetői csoport készen áll az árulásra.

A kiválasztás törvénye

A hanyatlás egy további külső jele a kiválasztás. Figyeljenek gondosan arra, hogy ki távoznak vagy kiket zárnak ki, valamint a kizárás okaira is. Ha ezek állhatatos hívek és a „keménységük” miatt zárják ki őket, akkor legyenek résen! Itt már a kiválasztás törvénye kerül alkalmazásra. Ez mindig a „bukást előidéző csoport” jelenségének a jele. Azokat célozza meg, akik nem tágítanak, vagyis a „hajlíthatatlanokat”. Ezek olykor dühösen bevágják az ajtót maguk mögött, amikor mennek, és ez gyakran megtévesztő, mert rossz kedvvel vádolják meg őket, és igyekeznek mindent, amit ők tesznek vagy mondanak, a szubjektív síkon megmagyarázni. „Keserű buzgalmat” feltételeznek náluk, és elmulasztják, hogy az objektív okok és motivációk után kutassanak.

Minél tovább halad a hanyatlás, annál nyilvánvalóbb lesz a lefolyása. Mert egyre tipikusabban haladnak előre, elsősorban azzal, hogy a gyengékre vagy azokra, akiket befolyásolhatóknak tartanak, lelki nyomást gyakorolnak, hogy elforduljanak azoktól, akiket ki akarnak zárni. Vagy ha nem zárják ki őket, akkor addigi feladatukat másokra bízzák – ez a kiválasztásnak egy szelídebb formája, ami még tipikusabb, mint a brutális.

Noé fátyla

Noé köpönyege
A hanyatlás folyamatának egy további jellegzetessége a klerikalizmus. Néhány példa erre: „De hát értse meg végre, ők papok! Nekünk nincs jogunk, hogy bíráljuk őket.” – „Ha a Cristerosokról beszél, akkor Ön XI. Pius pápát kritizálja! Ez nem helyes, hiszen ő pápa, egy nagy pápa volt! Péter utóda! Csak ne beszéljen többet a Cristerosokról!” – „De hát a papok a mi atyáink! Úgy kell velük szemben viselkednünk, mint Szem Noéval, terítsük mi is rájuk Noé köpönyegét.”
     [A Cristerosok mexikói katolikus parasztok voltak, akik 1926-ban felkeltek Mexikó szabadkőműves kormánya ellen. Harcukat eleinte a püspökök is támogatták, hiszen minden nyilvános istentiszteletet beszüntettek az országban. Három év múlva azonban XI. Pius véget vetett ennek, és kiegyezett az állammal, ami egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ígéretét betartsa, és a kiegyezést követően a fegyvereiket letevő Cristerosokat tízezrével kegyetlenül lemészárolta, lemészároltatta.]
És ki nem veszi észre a tipikus zűrzavart e kijelentéseknél, melyeknél olyan dolgokat kevernek össze, amiknek semmi közük egymáshoz, és amik nem egyformán fontosak. Mintha például egy pap kritizálása automatikusan belefoglalná a hivatala szentsége előtti tiszteletlenséget vagy megvetést! Nem inkább arról van szó, hogy néhány papnak nagyon jól jönne, ha mi a bírálat minden formáját elhagynánk, és hivatala láttán automatikusan tévedhetetlenséget és bűntelenséget feltételeznénk róla?
     Fiatal koromban a progresszista jezsuiták ugyanezt a hamis érvet hozták fel, hogy a laikusok, különösen a fiatalok éleslátását megtörjék: „Mi papok vagyunk, és ti csupán laikusok! Milyen jogon bíráltok akkor bennünket? Minek, kinek tartjátok magatokat?”
     Így zajlott le két évszázad óta az egész egyházi hanyatlás. Erre a hamis vádra azt kell válaszolni, hogy az a tisztelet, mellyel a papi- és mindenekelőtt a szerzetesi rangnak tartozunk, se a szolgalelkűséget, se a tanításukkal és nyilvános viselkedésükkel szembeni jogos bírálatról való lemondást nem foglalja magába.
     Sokkal inkább vegyünk példát Szent Lajos francia király bölcsességéből és nyíltságából, akit aligha lehet a papokkal szembeni tiszteletlenséggel megvádolni. Mégis, egy gyűlésen, melyen országának összes püspöke részt vett, szembeszállt velük: Auxerre püspöke, Gui az összes püspök nevében ezt mondta: „Felség, az itt összegyűlt püspökök és érsekek azzal bíztak meg engem, hogy megmondjam Önnek, hogy az Ön uralma alatt a kereszténység széthullik, és még jobban szét fog esni, ha nem tesz valamit, mert ma már senki nem fél a kiközösítéstől. Ezért azt kérjük, hogy mondja meg tisztjeinek, hogy a kiközösítetteknek parancsolják meg, hogy egy év és egy nap után adjanak elégtételt az Egyháznak.”
     Anélkül, hogy embereivel előbb megtanácskozta volna az ügyet a király, azt válaszolta, hogy szívesen megteszi, amit a püspökök követelnek, feltéve, hogy vele előbb közlik az ítéletet, hogy el tudja dönteni, vajon az ítélet jogos-e vagy sem. A püspökök erre megbeszélték egymás között a dolgot, és azt válaszolták a királynak, hogy soha nem tudatják vele azt, ami az egyházi bíróság hatáskörébe tartozik. A király azt válaszolta nekik, hogy ő sem tudatna velük semmit, ami az ő ügykörébe tartozik, és hogy a tisztjeinek sohasem fogja megparancsolni, hogy arra kényszerítsék a kiközösítetteket, hogy feloldozást kérjenek, akár jogosan, akár jogtalanul. „Mert ha ezt tenném, akkor Isten és a jog ellen vétenék. Mondok egy példát: Bretagne püspökei a grófot 7 évig tartották egyházi átok alatt, és aztán a gróf a római bíróságtól megkapta a feloldozást. Ha egy év múlva kényszer alá helyeztem volna, akkor az jogtalanul történt volna.”
     Nekem úgy tűnik, hogyha a laikusok az elmúlt két évszázadban az egyháziakkal szemben hasonló módon viselkedtek volna, nem jutottunk volna idáig. Mindenesetre határozottan tiltakozunk, hogy a Cristeros-kérdésről azon kifogásból hallgassunk, hogy XI. Pius bűneire fátylat kell dobni, ahogy Szem a köpönyegét dobta Noéra, amikor az túl sok bort fogyasztott. A hamis érv ráadásul itt nagyon is nyilvánvaló. Mintha ugyanakkora vétek lenne egy egész népet elárulni azáltal, hogy hóhéraiknak kiszolgáltatják őket, vagy sokat inni. Vagy talán valaki azt meri állítani, hogy az egyszeri túlzott alkoholfogyasztásnak ugyanakkora a jelentősége, mint egy nép nyilvános elárulása, mely több mint 100 ezer mártírt követelt?!
     Ki nem veszi észre, hogy Noé pátriárka vétke személyes jellegű volt, míg XI. Pius pápáé és a római kúriáé Mexikó esetében politikai jellegű nyilvános tett volt. Ha XI. Pius a nyilvánosság előtt úgy viselkedett volna, ahogy kellett volna, és a Vatikánban a szobájában túl sok alkoholt fogyasztott volna, akkor mi ezt nyilván sose tudtuk volna meg, de ha mégis, akkor mi is rádobhattuk volna Szem köpönyegét. De nyilvános cselekedeteknél és politikai helyzetben ezt nem szabad és nem kell megtennünk.
A hanyatlás újabb külső jele az olvasnivaló kiválasztása. A kifejezetten anti-liberális olvasmányok, melyek a mindenkori eretnekségeket és ezek okozóit megbélyegzik, vagy a tévedés és ezek terjesztői elleni harcra hívnak fel, lassan eltűnnek a könyvespolcokról.
     [A Nem elegendő csak őrizni a hitet című cikkben P. Trauner idézi Lerini Szent Vincét. „Lerini Szent Vince a katolikusok számára nem tartotta elegendőnek a hit megőrzését, hanem egyúttal követelte tőlük az istentelen újítások elítélését, és azt, hogy anatémát vágjanak mindenki ellen, aki olyan tant hirdet, mely eltér a ránk hagyományozott tanítástól. Szintén ő mondta, hogy az istentelen újításokat gyűlölni, elkergetni és megvetni kell, Isten nagyobb dicsőségére.”]
     Némely mű nagyon jól mutatja ezt a tendenciát. Például, ha Don Sarda y Salvany „A liberalizmus bűn” című könyve kegyvesztett lesz, biztosak lehetünk abban, hogy valami baj van. Az olvasnivalót először csak kicsit redukálják, aztán jobban, a végén már nem is beszélnek a „problémás” könyvekről, de még árulják, míg végül már se nem említik, se nem árulják. De ugyanez történik azokkal a művekkel is, melyek akár csak egy kicsit is harciasak, melyek bátorságra és buzgóságra sarkallnak, és melyek az ellenség csapdáira mutatnak rá. [Ez a tendencia a Piuszos újságokban, honlapokon tökéletesen megfigyelhető, de a többi „ellenálló” katolikus körök lelkületében is.]
Az anti-liberális és harciasabb hangvételű könyveket lelkiségi írásokkal cserélik fel. Persze nem rögtön Congarral vagy Hans Urs von Balthasarral kezdik, de talán az ő megjelenésük is csak idő kérdése. „Értse meg, Don Sarda jó, de nagyon felizgatja az embereket. Ha elmennek, csak arra emlékeznek, amit ő mondott.” – Lehet, hogy így van, de ez nem is lenne olyan rossz, sőt nagyon sok lenne, és az ilyen hívőknek éppen ez adná az erőt a kitartásra. Most, hogy nem is hallanak róla, csak pár üres szó, a gyakorlati hatás nélküli tiszta spiritualitásról szóló előadások maradnak, amik a világszellem első támadásánál elpárolognak a lelkekből és fejekből.
     A konkrét gyakorlati vonatkozást elhagyni, és abban reménykedni, hogy ily módon egy magasabb célt el lehet érni, olyan, mintha Ikarus szárnyainak segítségével akarna valaki repülni.
Ezen kívül sokakat zavar Jézus Krisztus evilági királysága, ezért, bár nyíltan nem tagadják, de nem is beszélnek már róla. Ha valaki ezt mondja Önnek: „Ön Jézus Krisztus evilági királyságáról beszél, de biztos Ön abban, hogy nem úgy várja ezt, mint az apostolok az utolsó vacsorán, akik egy földi király eljövetelét várták?” – akkor biztosak lehetünk benne, hogy a hanyatlás megkezdődött.
Az állapotbeli kötelességek objektív síkját, vagyis azt, hogy Krisztus-Király szolgálatában mit kell tennünk, szándékaink szubjektív síkjára helyezni, mindig olyasvalami, amivel az ördög akar összezavarni bennünket. Abban biztos vagyok, hogy a nagy szentek, akik Krisztusért nagyot alkottak, nem szenvedtek ilyen lelkiismereti aggályoktól, mert különben nem tudták volna azokat a nagy dolgokat létrehozni, amit létrehoztak.
A teilhardista jezsuiták 25 évvel ezelőtt mondták ezeket nekem. Mára már ránk, nyomorúságos laikusokra vár a feladat, hogy hangosan ismételjük: Krisztus a király! Azt akarjuk, hogy Ő uralkodjon felettünk, mert másban nincs üdvösség. És nem törődünk a rossz úton járó egyháziak vádjaival, akik azt szeretnék, ha kevésbé hangosan beszélnénk, és buzgóságunkat arra korlátoznánk, hogy pénzt és hivatásokat küldünk nekik.
Egy szervezet belsejében kialakuló „közgondolkodás” két fő aspektusból indul ki, melyek egyfelől magából az emberekből, másfelől a véleményekből és gondolatokból származnak.
     Az embereket érintő aspektus általában az, amit kétszáz év óta nehéz felismerni, különösen az egyháziaknak, akik egyes emberek vagy csoportok viselkedését és kvalitását nagyon sokszor figyelmen kívül hagyják vagy könnyen félreismerik. Pedig ahhoz, hogy a hanyatlás elkerülhető legyen, először fel kell ismerni az árulót, akkor is, ha kedves és szelíd, fel kell ismerni az őszinte, becsületes embert, akkor is, ha kissé keménynek látszik, és fel kell ismerni a tökfilkót, akkor is, ha jámbor és aszkéta. És nagyon lényeges jelentőséggel bír, hogy a saját viselkedésünket ez alapján állítsuk be, és ennél kitartsunk.
A csoportban uralkodó véleményt kétfajta ember alakítja, egyfelől a kedves emberek, másfelől a szervezők. A kedves emberek, anélkül, hogy ez tudatosodna bennük, a vezető személyiségek akcióinak legjobb táptalajai, mert semmivel nem ellenkeznek. Az ítélőképesség hiányából szívesen hallgatják a liberálisok szelíd, kenetteljes hangját, akik lábujjhegyen jönnek és értenek ahhoz, hogy szavaikat megválogassák. Ezeket a mindig, mindenkihez kedves embereket nagyon könnyű befolyásolni, akik így, anélkül, hogy tudnák, a „gondolatok”, tendenciák és vélemények terjesztői lesznek, amiket vagy direkt a beszivárgott liberálisok szuggerálnak nekik, vagy indirekt a többi kedves embertől kapnak, akik hasonló befolyás alatt állnak, mit ők. De mivel a szervezők ezt a befolyást gondosan elkendőzik, a kedves emberek nincsenek saját befolyásolásuk tudatában, és nagyon megsértődnek, ha csak valaki utalni mer rá, hogy ők is ennek a hamis játéknak a szereplői. És így kerülnek automatikusan az anti-liberálisok ellenfeleinek táborába. Pedig csak az anti-liberálisok tudnák őket felvilágosítani, de ők túl keménynek és ítéletükben elbizakodottnak tartják ezeket, és ezért nem hallgatják meg őket. Így fertőzi meg a liberalizmus fokozatosan a nem-liberálisokat, anélkül, hogy észrevennék, és anélkül, hogy erre őket figyelmeztetni lehetne. Lépésről lépésre ők lesznek a vezetők legjobb segítői, míg végül ők hajtják végre a legjobban azok terveit. Ők azok, akiket a tényleges vezetők a kulcspozíciókba ültetnek, miközben ők maguk a háttérben maradnak.
     Magától értetődő, hogy ez a folyamat annál gyorsabban halad előre, és annál kevésbé elkerülhető, minél nagyobb a közösség, és minél több tapasztalatlan ember alkotja, akiket könnyű befolyásolni.


A hajtómotorok azonban mindig maguk a liberális beszivárgók. És mivel elegendő kevés számú személy – gyakran csak egy vagy kettő –, hamisságuk miatt csak nehezen felismerhetők. Beavatások szerint, vagyis aszerint, hogy mennyire jól ismerik azt a szerepet, amit játszaniuk kell, többé-kevésbé ügyesek abban, hogy szerepüket szisztematikusan eltitkolják, magukat elrejtsék, és ne direkt ők cselekedjenek, hanem mindig csak közvetítő személyeken keresztül. És mesterkedésük annál sikeresebb, minél ravaszabbak. Nagyon igyekeznek leginkább azokat kikapcsolni, akiknek az ítéletük elég éles ahhoz, hogy előbb vagy utóbb lefegyverezzék őket és ügyeskedésüket leleplezzék, mert csak így tudják ezt megakadályozni. Ezért a vezető csoport trükkjeit gyakran abból lehet a legjobban felismerni, hogy kit vagy kiket zárnak ki.
     Így jönnek létre és erősödnek meg emberi szinten a személyes befolyások körei, akik aztán a szelekciót elvégzik. Végül a hierarchia kulcspozícióit és méltóságait tökéletes tudású és feddhetetlen erkölcsű jóravaló, derék emberekkel töltik be, akik azonban semmilyen ítélőképességgel nem rendelkeznek, és a vezető csoport hatása alatt állnak, ami, anélkül, hogy a többség észrevenné, a valós hatalmat birtokolja. Miközben azt gondolják, hogy saját indíttatásból és dicséretes indítékból cselekszenek, ezek a derék emberek félretolják a legjobbakat, izolálják a meg nem alkuvókat, megakadályozzák működésüket és kizárják őket, mielőtt azok a beszivárgókat leleplezhetnék, és számukra veszélyesekké válhatnának.
És mivel engem azzal vádolnak, hogy a meg nem alkuvókhoz tartozom, máris hallom a jó papokat, akik olvassák e sorokat, ahogy felkiáltanak: „Adrien Loubier már megint túloz! Aláaknázás, beszivárgás a mi tradicionalista közösségünkben! Ez lehetetlen!”
     Pedig, hogy volna az! Ez a jelenség már kétszáz év óta, a liberalizmus térhódítása óta létezik. A szabadkőművesek és liberális kíséretük 50 év óta minden szerzetesrendbe, minden szemináriumba, minden kongregációba és minden apátságba beszivárog, és mindegyiket aláássa. És akkor Önök azt hiszik, hogy az ellenség pont akkor kezdi elveszteni érdeklődését a katolikus ellenállás kis szigetei iránt, amikor az ilyen alapítások egy katolikus újjáéledés kiindulópontjaivá válhatnának? Ha Önök nem hiszik, hogy az ellenséget sokkal jobban érdeklik a „tradíció” alapításai, mint bárki másé, akkor úgy tesznek, mint a struccok, a homokba dugják a fejüket, hogy ne kelljen lássák a veszélyt!
Miközben emberi szinten a kiválogatás folyik, párbeszédek kezdődőnek. „Vélemények” alakulnak ki és terjednek el. Ezekben az a nagy kérdés, hogy vajon tényleg olyan keménynek, határozottnak, következetesnek kell lenni, hogy célszerű-e ezt a komoly és égető problémát megbeszélni, vagy bármi mást, ami nehezen oldható meg. Vagy ennek vagy annak az ítélete nem ugyanolyan jó-e, mint az Öné? Nem lenne okosabb, hallgatni?
     Ezalatt természetesen az anti-liberálisokról és rámenős buzgóságuk állítólagos keserű gyümölcseiről agyafúrt rágalmazások sorát terjesztik szét: ezek „sokat beszélnek”, „túl keményen ítélnek” stb. stb. Mindeközben olyan vélemények terjednek, melyek csak a zűrzavart növelik, anélkül, hogy a megoldáshoz közelebb vinnének. Mi lenne ha; vajon; és akkor; de mi van, ha tévedünk és így tovább.
     Így alakulnak ki „mérsékelt vélemények”, és a hanyatlás megállíthatatlanul halad tovább. Megállapodnak abban, hogy ezt vagy azt az igazságot inkább elhallgatják, és ezt vagy azt a tévedést többé már nem ítélik el. A vélemények szabad áramlása bekúszik, amit a különböző vélemények megítélésének azonos foka támogat, feltéve persze, ha azok a testvéri egység érdekében fogalmazódtak meg.
     Így vizezik fel lépésről lépésre a tant, miközben a legkellemetlenebb aspektusokat kikerülik, és nem harcolnak tovább.
Mit lehet tehát ez ellen tenni?
Amikor ezt a játékot észreveszik, gyakran már túl késő van, és emberileg nézve már minden elveszett. Ha már nem hallgatnak Önre, és nem fogadják, nem válaszolnak kérdéseikre, akkor már csak imádkozni tudnak. Imádkozzunk azokért, akiket támogattunk, akik egyszer jót tettek velünk, de most elkezdenek ártani nekünk. Imádkozzunk, mert ez a kötelességünk, de legyen bátorságunk ahhoz, hogy elszakadjunk tőlük.
     „Legyen átkozott az az ember, aki emberben bízik.” Senkinek nincs joga, hogy lelkiismeretét emberekbe, mégha azok papok is, vetett feltétel nélküli bizalommal könnyítse meg, főleg nem ilyen zavaros időkben. Kövessük Loyolai Szent Ignác alapelvét: A teremtett dolgokat, az embereket is, arra kell használnunk, hogy végső célunk elérésében segítsenek. És el kell tőlük fordulnunk, ha ebben akadályoznak.
     És a mi célunk nem az, hogy másokat megnyerjünk és pénzt utaljunk át, hanem, hogy Istent dicsőítsük, tiszteljük és Neki szolgáljunk és ezáltal lelkünket megmentsük. Ezért kötelességünk óvatosnak lenni, imádkozni és senkiben nem vakon megbízni. És ha biztosak vagyunk, hogy egy mű, egy közösség vagy egy kongregáció a bukás felé halad, akkor attól el kell szakadnunk, és óvakodnunk kell mindentől, ami onnan jön.
     Ahogy Liguori Szent Alfonz mondta, a papok nagy kísértése a gőg. Ezért írt elő Szent Benedek a szabályzatában annyi eszközt, amivel szerzeteseit mindenekelőtt az alázatosságban akarta megőrizni.
     Már sokszor megállapítást nyert, hogy bukáshoz vezető folyamat mindig így zajlik le. A hanyatlás megállításához, a bukás feltartóztatásához fel kell mondani a testvériességet. És annak megelőzéséhez, hogy ez egy közösségben egyáltalán fellépjen, szabályokat kell a kezdeteknél bevezetni.
     Ezzel kapcsolatban hagyjunk egy híres szerzetest szóhoz jutni, Dom Colombia Marmion-t, Maredsous apátját: „A szabályzat, melynek betartására kötelezzük magunkat, egyfajta szent és üdítő mű, és aki e hajtómű által készségesen hagyja magát vezetni, annak lelke rossz részeitől porrá törve jön belőle ki, de minden evilági iránti ragaszkodástól mentesen és Istennek nagyon tetszően.”
Kétszáz év óta kongregációk, szemináriumok, kolostorok és apátságok egymás után mennek tönkre, és mindig ugyanazon a módon. És a döntő pillanatban mindig jön valaki, aki ezt mondja: „Értse meg végre, a szabályokat már nem lehet betartatni, a szabályzatot meg kell változtatni.” És akkor minden összedől, minden semmivé válik!
Bárcsak jönne egy egyszerű családapa, akinek megvan a józan paraszti esze, és ezt kiáltaná: „Nem! Az igazi megoldás a forrásokhoz való visszatérés, a szabályok és a szabályzat tökéletes teljesítésében áll, mert ezek az egyházi bölcsesség és az évszázados tapasztalat, az Alapító szentségének gyümölcsei!” Vajon, ki hallgatna rá?
Vége

http://www.katolikus-honlap.hu/1401/loubier.htm#0519



(eredetileg a „Sous la Banniere” 2014./január-februári 171 számában jelent meg, a kiadó, azaz Adrien Loubier tollából)
(forrás: http://poschenker.wordpress.com/ – 2014. május 9.)