Pál
Ferenc atya, vagy ahogy mindenki hívja Pálferi az egyik legismertebb
katolikus pap ma Magyarországon. Előadásaira több százan zarándokolnak
el minden héten és még többen hallgatják őt az interneten. Tanácsokat
várnak tőle olyanok is, aki egyáltalán nem vallásosak. Erkölcstanról,
öngyilkosságról, óvszerhasználatról is beszélgettünk vele (Kalas
Györgyi, index):
Nagyon nehéz volt önnel időpontot egyeztetni, ennyire elfoglalják a papi teendők?
Pál Ferenc atyaFotó: Ránki Dániel
Igen.
Az időm nagy részét az alapvető feladataim, hivatásom, a papi munka
teszi ki. Szentmisét mutatok be, temetek, esketek, keresztelek,
jegyeseket oktatok, betegeket látogatok, haldoklókhoz megyek és
hittanórákat tartok több korosztálynak. Ez alól egyedüli kivétel a
szerda, az a szabadnapom, azt nevezem embermentes napnak, és annyi pont
kell is.
Kedd esténként pedig mára híressé vált előadásait tartja.
Alkalmaknak
szoktuk hívni, amivel azt fejezzük ki, hogy nemcsak az értelemhez
akarunk szólni, hanem ez egyben alkalmat teremteni a változásra és a
spirituális növekedésre. Ez az előadás tehát nem csak információátadás
vagy élmény akar lenni.
Amikor
elmentem az előadására, meglepődtem a közönség összetételén, idősebb
korosztályra számítottam. Ehhez képes rengeteg volt a fiatal és az
egyetemista.
Sok
a fiatal, de az átlag 30 év fölött van. Nem azok jönnek, akik még
gyűjtik az élettapasztalatot, hanem talán inkább azok, akik próbálják
ezt a tapasztalatot meg is érteni. Olyanok, akik próbálnak az életüknek
valami irányt szabni, bizonyos tévedéseiket nem akarják még egyszer
elkövetni, de még keresik az új lehetőségeket, utakat.
A Semmelweis Egyetem által készített felmérés
szerint a tipikus pálferis hallgatóság a 32-37 év között diplomás, de
egyedülálló nő. Önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy esetleg nem a
párválasztáshoz keresnek-e valamiféle útmutatót az előadásain?
Nyilván
ez is benne van, de az alkalmakhoz rengeteg más program is kapcsolódik,
ami egyben lehetőséget biztosít az ismerkedésre. Ez is azt mutatja,
hogy nem csak információátadás zajlik. De nem érdemes ezeket a
statisztikákat egyoldalúan nézni, például a hallgatóság harmada férfi,
ami nagyon nagy dolog. Hogy lélektani, kapcsolati, spirituális témákra
bejöjjön több száz férfi hétről hétre, nagyon ritka és megtisztelő.
Hiszen a pszichológiai témájú előadásokon általában a hallgatóság 90-95
százaléka nő.
Az
említett kutatás azt vizsgálta, hogy az ön előadásai milyen űrt
töltenek be. Ön is úgy gondolja, hogy egyfajta űrt tudott betölteni,
ezért lettek ennyire népszerűek ezek az alkalmak?
Talán
van ebben valami, hiszen nem sokan űzik ezt a műfajt, és a lélektani
megközelítést nem feltétlenül kötik össze tudományos igényességgel.
Emellett számomra az is érdekes lehetőség, hogy mindez egy színpadon
történik, ahol lehetőség nyílik az improvizálásra, spontaneitásra, az
elmondás mellett a megjelenítésre is. Ezért is kifejezetten szívesen
csinálom. Sokan vannak, akik nagyszerű szakemberei a területüknek, de
kevésbé jó előadók. Vannak nagyszerű előadók, de kevésbé értenek
valamilyen tudományághoz. Kevesen vannak, akik mindkettőben valamennyire
jártasak.
Akik
negatív kritikával illetik, pont ezt vetik a szemére, hogy önnek csak a
performansz a lényeg. A humor a mondanivaló rovására megy.
Érdemes
egymástól megkülönböztetni, hogy valaki hívő, vallásos, vagy csak
spirituálisan fogékony, érzékeny. Az ember kikezdhetetlenül spirituális
lény, és én nagyon örülök, ha amit mondok, az érték tud lenni annak is,
aki magát kevésbé tartja vallásosnak. Hívővé válni, vagy vallásossá
lenni egy folyamat, amit a megtérési folyamatnak szoktuk nevezni. Ebben a
személyiség átstrukturálódik, történik egy újjászületés, amit
lélektanilag úgy fejezhetünk ki, hogy máshová kerülnek a súlypontok. A
spiritualitástól a vallásig már csak egy lépés az út. Hiszen a vallás a
spirituális természetünk kultúrába ágyazott társas megnyilatkozása.
Akkor,
ahogy értem mindenkiben megvan a spiritualitásra való hajlam, csak nem
mindenkinek van lehetősége arra, hogy közel kerüljön ehhez az énjéhez?
Igen,
nem mindenki éli meg, vagy nem mindenki éli meg tudatosan és nem
mindenki ápolja. Mivel nemcsak spirituális lények vagyunk, hanem
eredendően társas lények is, teljesebb az élet, ha a spiritualitásomat
valamiféle társas térben élem meg, az pedig történelmileg adottan
általában egy vallás.
És
a bennünk rejlő spiritualitás megélését segítheti, vagy éppen
hátráltatja hogy kötelező lesz iskolákban a hittan és az erkölcstan?
Egy
társadalomban élünk, ahol kikerülhetetlenül egymásra vagyunk utalva,
ráadásul itt egy kétmilliós világvárosban, lépten-nyomon egymáshoz
érünk. Egyáltalán nem mindegy, hogyan rendezzük az egymáshoz való
kapcsolatunkat. Az erkölcs lényege, hogy képesek legyünk egymással
együtt élni, egymást tiszteletben tartva és megbecsülve. Azt, hogy ez
szóba jön az órán, én nagyon jótékonynak tartom. Ahol erkölcsi
értékekről szó tud esni, ott növekszik az erkölcsi érzékenység és a
morális igényesség. Ez a személyiségfejlődéhez is hozzátartozik. Ezen
belül lehetőség van a vallási oktatásban is részesülni, amit szintén
nagyon jónak tartok. De a nagyobbik kérdés nem ez, hanem az, hogy mi fog
történni az alatt a 45 perc alatt, mert mindent lehet jól és rosszul
csinálni. Nagyon szorítok mindenkiért, aki erre vállalkozik, hogy
kedvvel és jól csinálja.
A témákat hogyan választja ki az előadásra?
Például a párkapcsolatok terén.
A
kapcsolatok nagyon nagy témává váltak. Nemrégiben a jegyescsoportban
beszélgettünk a házasság előtti félelemről és szorongásról, az egyik
fiatal menyasszony azt mondta, mi ezt úgy hívjuk egymás közt, hogy ara
para. Érdekes módon a házasságtól való félelem régebben a férfiakra volt
jellemzőbb, míg a nők önfeledtebben házasodtak és az esküvő egyféle
dicsőségnek is számított. Ma a nők közül is sokkal többen mennek át
ezen a szorongásos folyamaton, mint akár 10-15 évvel ezelőtt. Talán
azért, mert a szabad döntés nagyobb felelősséget is jelent. Míg régen a
korlátok elfogadásával kellett megküzdeni, addig ma a saját döntéseink
következményeivel.
Sok
mindent tudunk arról, hogy mitől jó egy kapcsolat és mitől nem, mitől
elégedett valaki és mitől nem. Hogy mi tesz tönkre egy kapcsolatot, vagy
mi gazdagít egy kapcsolatot, hiszen ennek is megvannak a maga
törvényszerűségei. Fontos, hogy mindaz, ami a tudományos kutatásokban
már megfogalmazódott, az a hétköznapi gondolkodásban is közkinccsé
váljon.
Amiről
beszéltem, nem áll ellentétben a katolikus egyház tanításával. Az
egyház tanítása azt akarja következetesen képviselni, hogy a család,
társkapcsolat, a másik ember, a szexualitás, a testünk több, mint az
önkifejezés eszköze. Az egyház nem korlátozni akar, hanem azt
hangsúlyozni, hogy a másik embert, legyen az magzat, gyerek vagy
felnőtt, személynek tartsuk, és ne tárgyiasítsuk. Vagyis az
embertársunkra ne úgy tekintsünk, mint aki az önmegvalósításunk,
élvezetünk, szükségleteink kielégítésének eszköze. Hogy az élet adott
szituációiban emellett ki hogyan dönt, az lelkiismereti kérdés.
Önt szokták ilyen jellegű kérdésekkel megkeresni?
Persze.
És olyankor mit tanácsol?
Nem
szoktam tanácsot adni. Mert nem nekem kell a döntés után végigélni azt
az életet. Én csak segítem a velem beszélgetőt közelebb jutni saját
magához.
Önismereti csoportokat is vezet, ezen a téren mi a legnagyobb személyes sikere?
A
siker az egészen apró dolgoktól terjed addig, hogy valaki mondjuk nem
öli meg magát, és nekem benne van a kezem a dologban. Azok közül, akik
hozzám jártak, szerencsére nem volt még olyan, aki meg is tette volna.
De egy szakember, akitől tanultam a suicid krízisben lévők segítését,
azt mondta, minél hosszabb ideig csinálod, annál biztosabb, hogy valaki
megteszi. A legtöbben ilyenkor kilátástalannak élik meg az életüket, nem
látják azt, hogy hogyan tudnának másképpen élni. Valójában nem meghalni
akarnak, hanem úgy nem akarnak élni, ahogy eddig éltek.
Hogy
kicsit vidámabb vizekre evezzünk, a már idézett felmérés szerint a
pálferisek 87 százaléka boldognak mondja magát, ami a magyar lakossághoz
viszonyítva igen magas arány.
Ennek
biztosan sok oka, van, de ha ehhez én is hozzájárultam, azt örömmel
veszem. De az is lehet ok, hogy olyanok hallgatnak elsősorban, akik
aktív felelős módon elkezdtek magukkal foglalkozni és magukkal törődni,
kapcsolataikat ápolni.
Híresnek tartja magát? Mert sokan úgy tekintenek önre, mint egy sztárpapra.
Nem
vagyok sztár. De ismert vagyok, felismernek az utcán, népszerűek a
könyveim. Tudom, hogy az ismertségnek ma nagy hangsúlyt tulajdonítunk,
emögött az a vágyunk húzódik meg, hogy figyeljenek ránk, hogy bánjanak
velünk személyként, ne tévesszenek össze mással, vegyenek emberszámba.
De ezek csak eszközök. Nekem sosem volt célom, hogy ismert legyek.
Nagyon jó érzés, felelősség és megtiszteltetés, de néha nagyon fárasztó.
(Kalas Györgyi, index)