Néhány évtizeden belül elfogyhatnak a katolikus papok – húzta meg a
vészharangot a magyar püspöki kar elnöke. Nyugaton kényszermegoldásként
plébániák százait vonják össze, és egyre kevésbé ördögtől való gondolat
a nős férfiak felszentelése. Amint a csütörtöki Heti Válaszból kiderül, Beer Miklós váci püspök kifejezetten támogatja az utóbbi elképzelést.
Tavasszal
először fordult elő, hogy a hazai katolikus egyház valamely püspöke
nyilvánosan, ráadásul drámai szavakkal figyelmeztessen a paphiányra és
annak következményeire. Veres András, a győri egyházmegye vezetője, a
püspöki kar elnöke körlevelében imaközösséget hirdetett a hivatásokért.
A Heti Válasz tucatnyi egyházi embert megszólaltatva világítja meg a válság okait, hátterét, és a lehetséges megoldásokat.
Utóbbiak közül minden bizonnyal Beer Miklós szavai fogják a legnagyobb
visszhangot kiváltani, a váci püspök ugyanis – Ferenc pápa hasonló
értelmű felvetése nyomán – kijelentette: „Nagy álmom, hogy még az én
hivatali időmben pappá lehessen szentelni az arra méltó, családos
férfiakat. Emellett egyre inkább új megközelítésben hiszek: nem arra
kellene várnunk, hogy végre valaki lelkipásztornak jelentkezzen, hanem
az egyháznak kellene felismernie a rátermett személyeket, és meghívni
őket a szolgálatra.”
A
VILÁG számos vallásában, például a római katolikus egyházban, az
ortodox egyházakban vagy a buddhizmusban elvárják a vallásvezetőktől és a
papoktól, hogy cölibátust fogadjanak. De sokan úgy érzik, hogy a papok
körében egyre inkább felbukkanó szexuális botrányoknak eredendően a
cölibátus az oka.
Ezért
jogosan merül fel a kérdés, hogy valóban követelmény-e az egyházi
vezetőknél a cölibátus. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki és terjedt el
ez a szokás, és nézzük meg, mi Isten nézőpontja róla.
CÖLIBÁTUS A VALLÁS TÖRTÉNELMÉBEN.
Az Encyclopædia Britannica szerint
a cölibátus kifejezés nőtlenséget, illetve szexuális kapcsolattól való
önmegtartóztatást jelent, melyet rendszerint egy vallási hivatást
betöltő személlyel vagy vakbuzgó hívővel kapcsolatban használnak.
XVI. Benedek pápa 2006-os, római kúriához intézett beszédében „az
apostolok utáni időkbe visszanyúló hagyományként” utalt a kötelező
cölibátusra.
Azonban
az első századi keresztények nem fogadtak cölibátust. Az akkor élő Pál
apostol figyelmeztette a keresztényeket, hogy lesznek olyan férfiak,
akik majd félrevezető tanításokat terjesztenek, és „tiltják a
házasságot” (1Timóteusz 4:1–3).
A
cölibátus a második században kezdett utat törni magának a nyugati,
keresztény egyházakban. Egy könyv szerint ez a gyakorlat jól összefért a
szexuális önmegtartóztatás új irányzatával, ami akkoriban
megfigyelhető volt a Római Birodalomban (Celibacy and Religious Traditions).
A következő századokban az egyházi zsinatok és az úgynevezett egyházatyák is támogatták a cölibátust. Azt vallották, hogy a szexuális kapcsolat beszennyezi az embert, és nem egyeztethető össze a papi hivatással. Ennek ellenére az Encyclopædia Britannica rámutat, hogy „a X. században már sok papnak, sőt püspöknek volt felesége”.
A
cölibátust a Rómában tartott lateráni zsinatokon is megerősítették
1123-ban, majd 1139-ben, és a római katolikus egyháznak a mai napig ez a
hivatalos állásfoglalása. Ez az intézkedés megakadályozta, hogy az
egyház elveszítse a hatalmát és a vagyonát. Ellenkező esetben a házas
papok a gyerekeikre hagyták volna végrendeletükben az egyház tulajdonát.
ISTEN NÉZŐPONTJA A CÖLIBÁTUSRÓL.
Isten
álláspontja a cölibátusról világosan látszik Szavából, a Bibliából.
Jézus beszélt azokról, akik hozzá hasonlóan „az egek királysága miatt”
egyedülállók maradtak (Máté 19:12).
Pál apostol pedig úgy fogalmazott azokról a keresztényekről, akik az ő
példáját követve nem házasodtak meg, hogy „a jó hírért” tettek így (1Korintusz 7:37, 38; 9:23).
De
sem Jézus, sem Pál nem kötelezte a keresztényeket arra, hogy
cölibátust fogadjanak. Jézus szerint az egyedülállóság ajándék, melyet
nem kap meg mindenki a követői közül. Amikor Pál azokról írt, akik
sosem házasodtak meg, őszintén elismerte: „A szüzek felől pedig nincsen
parancsom az Úrtól, de. . . közlöm véleményemet” (Máté 19:11; 1Korintusz 7:25).
Továbbá a Bibliából kiderül, hogy sok első századi keresztény, például Péter apostol, házas volt (Máté 8:14; Márk 1:29–31; 1Korintusz 9:5).
Valójában Pál a Rómában egyre inkább terjedő erkölcstelenség miatt
írta azt, hogy ha egy keresztény felvigyázó nős, akkor „egyfeleségű
férj” legyen, „akinek gyermekei alárendeltségben vannak” (1Timóteusz 3:2, 4).
Elmondhatjuk,
hogy nem szűzies házasságokról volt szó, hiszen a Biblia nyíltan
kijelenti, hogy „a férj adja meg a feleségének, ami megilleti őt”,
illetve hogy a házastársak ne fosszák meg egymást a szexuális
kapcsolattól (1Korintusz 7:3–5). Nyilvánvaló, hogy a cölibátust nem várja el Isten, és nem is lehet kötelező az egyházi vezetők számára.
https://www.jw.org/hu/kiadvanyok/folyoiratok/ortorony-2017-2-szam-marcius/colibatus/
