Msgr. Vigano: „Az új rítus ereiben az eretnekség mérgezett vére folyik”

 

Msgr. Vigano interjút adott a francia Paix Liturgique újságnak, amiben felszólította a püspököket, hogy a Szent V. Pius-féle misét celebrálják. [Megjegyzés: a szövegben előforduló neveket – se a személyek, se az események neveit – nem változtattam meg, úgy hagytam őket, mint ahogyan a beszélgetés résztvevői azokat kimondták: így még szembetűnőbbé válik, hogy Msgr. Vigano miközben Ratzingert XVI. Benedeknek nevezi, Bergogliot mindig csak a polgári nevén említi].

Paix Liturgique: Monseigneur, miért olyan égető probléma a liturgia kérdése a II. Vatikáni Zsinat óta?
Msgr. Vigano: A liturgikus kérdésnek azért van olyan nagy jelentősége, mert a szent cselekedetben az egyházi Test tanítása, erkölcse, lelkisége, rendje és fegyelme van összefoglalva. Ahogy a katolikus mise a katolikus Tanítóhivatal tökéletes és koherens kifejeződése, úgy fejezi ki a megreformált liturgia a zsinati eltéréseket, igen, felfedi és megerősíti – a II. Vatikáni Zsinat szövegeinek kétértelműsége és halandzsái nélkül – e zsinat heterodox, azaz eretnek lényét. Hasonlattal kifejezve azt mondhatjuk, hogy a tridenti mise ereiben az Evangélium egészséges vére, míg az új rítus ereiben az eretnekség és a világ szellemének megmételyezett vére folyik.

Paix Liturgique: Nem érdeme-e Ferenc pápának, akit nemigen érdekel a liturgia, hogy az igazi problémát nevén nevezte, amikor azt mondta, hogy mindkét liturgikus forma, a régi és az új, két egyházfelfogásnak (ekkléziologia) felel meg?
Msgr. Vigano: Ez pontosan az, amit az előbb mondtam, és amit Ottaviani és Bacci bíborosok és Msgr. Lefebvre számtalan állásfoglalásban elmondtak, valamint más püspökök és liturgikusok már előttem kipellengéreztek. Amit egyetlen rítus „két liturgikus formájának” neveznek, az a valóságban két különböző rítus, egy teljesen katolikus és egy másik, ami a katolikus igazságokat elhallgatja, és protestáns és modernista tévedések beszivárgását teszi lehetővé. Ebben a pontban Bergoglionak abszolút igaza van. Aki a II. Vatikáni Zsinatot és ennek eretnekeskedő fejleményeit elfogadja, az ezeket a tévedéseket nem találhatja meg a hagyományos liturgiában, mert ez a hit megvallásának egyértelműsége mellett egyúttal annak a lelkületnek az elítélését és megtagadását is kifejezi, ami a NOM-t létrehozta.

Paix Liturgique: Az elmúlt évben egymást követték a hagyományos rítust támadó dokumentumok: Traditionis custodes, a Hittani Kongregáció válasza, a Desiderio desideravi apostoli körlevél. Ki lehet abból indulni, hogy ez a kísérlet nem sikerült, és a régi liturgia nem fog kihalni?
Msgr. Vigano: Az első szemfényvesztés, aminek nem szabad megtévesztenie bennünket, a kormányzati- és tanítóhivatali intézkedések felforgató alkalmazása. Jelen esetünkben olyan dokumentumokról beszélünk, melyeket nem azért hirdettek ki, hogy a híveket a hitükben megerősítsék, hanem, hogy a hittől eltávolítsák őket, ami eklatáns ellentétben áll XVI. Benedek Summorum Pontificum kezdetű motu propriojával, ami a tridenti liturgia teljes jogát elismerte. Másodszor, egy ellentmondást nem tűrő zsarnok mértéktelenségei, melyek a Krisztus Egyháza iránti gyűlölettel vannak szétmarva, még a legmérsékeltebbeknek is kinyitja a szemét, és megmutatja nekik, hogy az egész zsinati becsapás a hagyományos misékben kifejezésre jutó igazságokkal szembeni ellenszenven alapszik, miközben a hivatalos megokolás szerint a liturgia-reformnak csak arra kellett volna szolgálnia, hogy a misét a fordítással közelebb hozza a hívekhez.

Paix Liturgique: Az a mód, amivel a Traditionis custodes-t a gyakorlatban megvalósítják, országonként és püspökönként nagyon különböző. Egyesek elfogadták a pápa dokumentumát, de a valóságban semmit nem változtattak. Helytelen az a megérzés, különösen Olaszországban, hogy Ferenc utóda nem lesz abban a helyzetben, hogy ezt az elnyomó irányvonalat fenntartsa?
Msgr. Vigano: Az Egyház nem egy abszolutista uralkodó által kormányzott társaság, mely fölött nem áll semmiféle felsőbb tekintély, és ami ezért alattvalóira rákényszerítheti a szeszélyeit. Az Egyház feje Krisztus, és Krisztus az Egyház egyetlen igazi Királya és Ura, akinek a pápa a helytartója, mint az apostolfejedelem utóda. Ha ő a Krisztustól kapott helyettesi hatalmát visszaélésre használja fel, és eretnek tanok terjesztésével vagy olyan irányelvek meghozatalával, melyek eretnekségekre vonatkoznak, az apostoli jogfolytonosságon kívülre helyezi magát, akkor ezzel egyúttal a Krisztussal és az Egyházzal, Krisztus misztikus Testével való összekötő belső kapcsot is elszakítja. Valójában a pápa helyettesítő hatalma az Egyház feletti abszolút, közvetlen és direkt autoritást csak annyiban élvezi, amennyiben ez a hatalomgyakorlás megfelel fő céljának, a salus animarum-nak (a lelkek üdvösségének) a hagyomány követésében és Urunk iránti hűségben. Ezen kívül a pápa ennek a tekintélynek a gyakorlásánál mindig e cél pontosan definiált korlátain belül élvezi csak a különleges állapotbeli kegyelmeket, miközben ezeknek semmilyen hatásuk nincs, ha ő Krisztus és az Egyház ellen cselekszik. Ezen okból Bergoglio dühödt próbálkozásai, legyenek ezek bármilyen erőszakosak és rombolóak, elkerülhetetlenül kudarcot vallanak, és minden bizonnyal valamikor semmisnek lesznek kikiáltva.

Paix Liturgique: Mit ajánl Ön ebben a helyzetben a kétségbeesett laikusoknak?
Msgr. Vigano: A laikusok a misztikus Test élő tagjai, és mint ilyeneknek veleszületett joguk van azt követelni, hogy a Test látható auktoritása azon megbízatás szerint cselekedjen és olyan törvényeket bocsásson ki, melyeket Krisztustól kapott. Ha ez a földi tekintély a Gondviselés engedélyével Krisztus akarata ellen cselekszik és ilyen törvényeket hoz, a híveknek először is azt kell megérteniük, hogy ez a megpróbáltatás a Gondviselés által megengedett eszköz arra, hogy a szemük végre kinyíljon, miután évtizedeken keresztül félrevezették őket az elferdítésekkel és alakoskodásokkal, melyeket sokan jóhiszeműen követtek, pont azért, mert engedelmeskedtek a hierarchiának, és a csalást, melyet ellenük elkövettek, nem vették észre. Ha ez végre tudatosodik bennük, fel fogják ismerni, hogy mekkora kincset raboltak el tőlük, amit pedig nekik őrizniük és a jövő nemzedékeinek továbbadniuk kellett volna, ahelyett, hogy eldugják, miután előbb megfosztották értékeitől, hogy egy borzalmas hamisítvánnyal helyettesíthessék. Akkor könyörögni fognak Isten felségéhez, hogy a megpróbáltatás ezen idejét rövidítse meg, és az Egyháznak olyan főpásztort ajándékozzon, aki Krisztusnak engedelmeskedik, aki Őrá hallgat, aki Őt szereti, és aki Neki tökéletes kultusszal szolgál.

Paix Liturgique: Úgy tűnik, hogy a hagyományos liturgia elleni római intézkedések célja és fő áldozatai az egyházmegyés papok. Milyen tanácsot adna Ön nekik?
Msgr. Vigano: A zsinat előtti évtizedekben az egyházi vezetés tudatában volt a modernista beszivárgók lázító munkái által okozott növekvő fenyegetésnek. Ez okból kellett XII. Piusnak a hatalmat centralizálnia, de ennek a döntésnek az lett a következménye, hogy a klérusba beoltották, hogy az Egyházban a tekintély megtámadhatatlan; holott a doktrína azt tanítja, hogy bármilyen rendszer kritika nélküli elfogadása szolgalelkűséget és nem igazi engedelmességet jelent. Az engedelmeskedés azon formáját, amit a II. Vatikáni Zsinat idejében a püspökök és a papok tanúsítottak, azok használták ki, akik az összeomlást arra használták ki, hogy valamit megvalósítsanak, ami addig elképzelhetetlen volt. Ezt követően a zsinat utáni idő indoktrinációs munkája és a kevés ellenálló kíméletlen eltávolítása elvégezte a maradék munkát is. Az elkövetkezendő évtizedekben a „régi mise” állítólagos réméről terjesztett narratív lett az egyetlen hivatalos verzió, amit a szemináriumokban és a pápai egyetemeken tanítottak.
A mai helyzet megengedi számunkra, hogy a zsinatutáni eseményeket nagyobb tárgyilagossággal tekintsük át, nem utolsósorban azért, mert a „zsinati tavasz” eredményei, a hivatások válságától kezdve a hívek szentségekben való részesedésének drasztikus csökkenéséig, mindenki számára láthatóakká váltak. A hagyományos misének XVI. Benedek általi újraengedélyezése sok papot arra ösztökélt, hogy az igazi liturgia felmérhetetlen gazdagságát felfedezze, mely addig teljesen ismeretlen volt számára, és ebben a misében felfedezzék papságuk áldozati dimenzióját, ami a celebrálóból "alter" Krisztust csinál és mélységesen átformálja. Azok, akik a kegyelemnek ezen „csodáját” már átélték, nem hajlandók többé lemondani róla. Ezért szólítom fel összes paptársamat, hogy celebrálják Szent V. Pius miséjét, és engedjék, hogy Krisztus, a pap és az áldozat egy személyben, papi lelkületükben működjön és szolgálatuknak szilárd természetfeletti értelmet adjon.
A papoknak szóló tanácsom az, hogy álljanak ellen, és mutassanak állhatatosságot a már túlságosan sokáig tartó visszaélések sorozata láttán. Ez segítene nekik annak megértésében, hogy az apostoli misét és a Bugnini által kitalált misét nem lehet ugyanarra a szintre állítani, mert az elsőben az igazság egyértelműen meg van erősítve, hogy Istennek megadják az Őt megillető tiszteletet és a lelkeket megmentsék, míg az utóbbiban az igazságot csalárd módon elhallgatják, sőt gyakran letagadják, hogy a világ szellemének tetszését elnyerjék, és a lelkeket tévedésben és bűnben hagyják. Aki ezt megértette, annál a két rítus közötti választás kérdése fel sem merül, hiszen az értelem és a felebaráti szeretettől eltelt hit megmutatja nekünk, hogy a kettő közül melyik felel meg Isten akaratának, és melyik nem. Az a lélek, amelyik szereti az Urat, nem tűr el kompromisszumokat, és inkább kész életét odaadni, csakhogy az isteni vőlegényhez hű maradhasson.

Paix Liturgique: Egyesek úgy gondolják, hogy ezt a válságot arra kellene kihasználnunk, hogy a következő pápát arra kérjük, hogy ne a Summorum Pontificum-hoz térjen vissza, hanem a hagyományos liturgiát teljesen szabadítsa fel. Lehetséges ez?
Msgr. Vigano: A hagyományos liturgia de jure már teljes szabadságot és teljes jogot élvez tiszteletreméltó kora, Szent V. Pius Quo primum bullája és az egyházi Test kétezer éves ratifikációja alapján. Hogy ezt a szabadságot nem gyakorolják, az Isten szolgáinak „óvatosságán” múlik, akik az egyházi auktoritás minden döntésével szemben kritikátlanul engedelmesek voltak, és ezzel a szolgalelkűség bűnét követték el, ahelyett, hogy Istennek engedelmeskedtek volna, aki ezen auktoritás eredője és végső célja. A hagyományos liturgia teljes felszabadítása egészen biztosan de facto is meg fog történni, de ennek a visszaállításnak szükségszerűen együtt kell járnia az új rítus eltörlésével, mert ez bizonyult Isten népének tanbeli, erkölcsi és liturgikus felbomlása okának. El fog jönni az az idő, amikor a zsinat félreértéseit és tévedéseit el fogják ítélni, és velük ezek kultikus kifejeződéseit is.

Paix Liturgique: Az Ön véleménye szerint mi az új mise fő fogyatékossága?
Msgr. Vigano: Szerintem három kritikus pontot kell kiemelni, melyeket mind vissza lehet vezetni a katolikus liturgia megértésének egyetlen problémájára.
Az új rítus első hiányossága abban áll, hogy egy bürokrata cinikus ridegségével hozták létre, holott a liturgia olyan harmonikus korpusz, ami az évszázadok során szervesen fejlődött ki, és ily módon – úgymond – a vírusokkal szembeni ellenálló rendszere minden korral erősebbé vált. Az a feltételezés, mely szerint egy felnőtt testnek vissza lehet adni „eredeti egyszerűségét”, ha arra kényszerítik, hogy gyermekkorába visszatérjen, természetellenes folyamat, ami leleplezi azok gonosz szándékait, akik ezt az utat azzal az egyetlen szándékkal választották, hogy az Egyházat esendőbbé tegyék az ellenség támadásaival szemben. Azok, akik ezt a csalást kitervelték, nagyon jól tudták, hogy tévtanaikat csak úgy tudják elterjeszteni, ha azt a misét kiiktatják, ami minden gesztusával, minden ceremóniájával, minden szavával elítéli és megcáfolja őket. Nem volt jó szándék azokban, akik ezt a liturgikus monstrumot létrehozták, hogy ennek segítségével legaberáltabb és legszentségtelenebb eltévelyedéseiknek szabad teret nyithassanak.
A második hiányosság az a megtévesztés, amivel az új misét az Egyháznak bemutatták és rákényszerítették: Vagyis az a megtévesztő állítás, miszerint az új csupán a régi rítus egyszerű lefordítása. A Sacrosanctum Concilium dokumentumban a zsinati atyák a mise olvasmányainak és az oktató szövegeknek a népnyelvre való lefordítását engedélyezték, de előírták, hogy a kánont latinul és halkan kell továbbra is mondani. Viszont amit számunkra a Consilium ad exsequendam által előkészítettek, valami egészen más volt: Egy olyan rítus, amit – úgy tűnik – az 1549-es Cranmers Book of Common Prayer-ből szolgai módon másoltak ki, és szerzője ideológiai szempontjának tökéletes módon megfelelt.
A harmadik hiányosság abban áll, hogy az istentisztelet fő tárgyát, a Szentháromságot a celebrálóval egybegyűlt gyülekezettel cserélték fel, ami ily módon az egész liturgia sarokpontjává, a szent cselekedet fő vonatkoztatási pontjává vált. A pap víziója, mint „gyülekezeti elöljáró”, a szakrális elvesztése az improvizáció javára, az oltár helyettesítése egy társasági asztallal: mind azon tanításbeli tévedésnek a következményei, ami pont a mise lényegét tagadja, ami nem más, mint Krisztus Istennek bemutatott keresztáldozatának vérontás nélküli formában való megismétlése.
Egy hazugságokon és becsapásokon nyugvó rítus, amit egy modernista szabadkőműves [Bugnini] talált ki, és amit egy kétezer éves rítus eltörlésével erőszakkal vezettek be, még csak azt sem érdemli meg, hogy minden aspektusában kianalizáljuk: Egész egyszerűen el kell törölni [lásd Msgr. Vigano korábbi cikkét a két rítusról].

Paix Liturgique: Miért áll a pápa annyira elutasítóan az amerikai püspöki karral szemben?
Msgr. Vigano: Bergoglio az Amerikai Egyesült Államok híveivel szemben még ellenségesebben érez, mint az amerikai püspöki karral. Ennek oka e nemzet mentalitásában rejlik, ami lényegét tekintve ugyan liberális, amiben azonban – éppen a különböző és heterogén vallások és kultúrák együttélésének következtében – a konzervatívok és a tradicionalisták is szóhoz jutnak, mint számszerűleg is jelentős, lelkes és vállalkozó közösségek. Amerikai plébániák, mozgalmak és tradicionalista csoportok léte bizonyítja, hogy a tridenti liturgiát és a hamisítatlan katolikus tant a hívek újra felfedezték és nagyra értékelik, miközben azokban az egyházkerületekben, melyekben a Montini-féle rítust mutatják be, a hívek és hivatások száma, valamint – ami nem lebecsülendő tény– a financiális eszközök is egyre csökkennek.
Már a puszta lehetőség, hogy a tridenti misét „büntetlenül” és szociális stigma nélkül lehet látogatni, Bergoglio számára hallatlan és elfogadhatatlan dolog, mivel az úgynevezett „tradicionális opció” sikerét igazoló bizonyítékok aláássák a progresszívek évtizedes szólamait és öntömjénezését. Ha látjuk, hogy hívek ezrei, fiatalok, gyermekes családok a régi misén összegyűlnek, és keresztségüket következetesen élik – miközben a másik oldalon a klérus pénzügyi- és szexbotrányai és az önjelölt katolikus politikusok a templomokat kiürítik, és a polgári társadalomban a konszenzust elvesztik –, akkor ők jelentik azon bosszantó „kontroll-csoportot”, ami az egészségügyben egy terápia hatástalanságát bizonyítja, pont azért, mert akik nem vetették magukat alá ennek a terápiának, egészségesek maradtak. Ahogy egy kísérleti génmanipuláló szérummal való oltást mindenkire rá kell erőszakolni, hogy ne lehessen látni, hogy a mellékhatások és az elhalálozások csak a beoltottakat sújtják, úgy nem szabad, hogy a liturgikus területen közösségek legyenek, akik a modernizmus tömeges beoltásának (ami a II. Vatikáni Zsinat volt) kudarcát bizonyítják.
Néhány amerikai püspöknek a tradicionalista közösségekkel szemben tanúsított türelme és nyitottsága, és a politikailag aktív katolikusok koherenciája érdekében való fellépése, Bergogliot dühbe hozza, és olyan lobbanékony és kontrolálatlan reakciókat vált ki belőle, melyek romlott hitét és az irgalmasságra szóló felhívásainak teljes hamisságát tárják fel. Másfelől, úgy tűnik számomra, hogy az évtizedek óta szajkózott ökumenikus felhívások, „az egybekapcsolót és nem az elválasztót keresni”, és „falak nélküli hidakat építeni”, vagy az újonnan kinevezett Roche bíboros vádaskodásai – aki a satrapa iránti hűségéért megkapta a bíbort –, melyekben a tradicionalista katolikusokat protestánsoknak nevezte, mind alapvető képmutatásról árulkodnak, hiszen miközben a katolikus templomok a protestánsok számára nyitva állnak, sőt a prelátusok és bíborosok jelenlétében még a communicatio in sacris-ban is részesítik őket, addig a tradicionalista katolikusokat a modernisták kiközösítettekként kezelik. Számomra világos, hogy a liturgikus kérdésekben meghozott legújabb korlátozások helyeslőinek – mindannyian Bergoglio küldöttei – intellektuális tisztességtelenségeit csak szigorúan negatívan lehet megítélni, már csak emberi aspektusból is: Se nem becsületesek, se nem hajlandók beszélgető társuk indítóokait megérteni. Kíméletlen önkényeskedésről, farizeusi formalizmusról, a szimulációk és hazugságok iránti előszeretetről árulkodnak, melyek nem lehetnek semmilyen igazságos megoldás előfeltételei.

Paix Liturgique: Washington, Chicago, Arlington, Savannah: Miért e négy egyházmegye püspökei üzentek háborút a hagyományos misének?
Msgr. Vigano: Ezeket az egyházmegyéket – Washingtont és Chicagot egészen biztosan, San Diego-ról és Newark-ról már nem is beszélve – olyan püspökök vezetik, akik tagjai Bergoglio Magic körének és McCarrick levendula-maffiájának. A kölcsönös cinkosság kapcsolatai, a botrányok eltussolása, a Deep Staat-tal és a Demokrata Párttal való kapcsolataik jellemző kompendiumot találnak abban a megbecsülésben, amit Bergoglio irántuk mutat, aki támogatja őket, és kijelentéseiket és katasztrofális intézkedéseiket megerősíti.

Paix Liturgique: Mindezen látszólag összefüggéstelen döntésekben (Pachamama, háború a konzervatív maradék és a hagyományos liturgia ellen, az erkölcsi kérdésektől való huzakodás stb.) látja Ön valamiféle stratégia vagy pontos terv megvalósítását?
Msgr. Vigano: Nyilvánvaló, hogy a hagyományos katolikusok ellen folytatott eme korlátlan háború akciói határozott stratégiát és taktikát követnek, mely egy évtizedekkel ezelőtt kieszelt terv része, aminek segítségével Krisztus Egyházát lerombolni, és helyére egy ökumenikus, globalista és hitehagyott ellentétet akarnak helyezni. Butaság lenne azt hinni, hogy cél és szervezet nélkül járnak el. Még Bergoglio 2013-as választása is meg lett tervezve. Ne felejtsük el a John Podesta és Hillary Clinton között lefolyt levélváltást, melyben arról értekeztek, hogy szükség van a „Egyház tavaszát” támogatni, amikor egy progresszív pápa megváltoztatja az Egyház tanítását és erkölcsét, azáltal, hogy az új világrendszer ideológiájának rendeli őt alá. Olyan intézkedéseket is terveztek, melyekkel XVI. Benedeket lemondásra akarták rávenni. A Bergoglio-hű progresszistáknak az eljárásai a szinódusokon, a dikasztériumok ülésein és a tanácsokban mind előre meg vannak tervezve. Másfelől nem szabad elfelejteni, hogy a Sátán ármányaival, megtévesztéseivel és hazugságaival mindig ott rejtőzik Krisztus és az Egyház ellenségei mögött.

Paix Liturgique: Hogyan látja Ön az Egyház jövőjét?
Msgr. Vigano: Úgy gondolom, hogy a közeljövőben az Egyháznak továbbra is a Bergoglio és a korruptak hozzá hasonló közössége által előidézett katasztrófával kell szembenéznie. E „pontifikátus” okozta károk beláthatatlanok, de időközben már az egyszerű emberek is felismerik ezt, akikkel a sensus fidei megérteti a jelenlegi hierarchiának az egyházi Testtel való abszolút összeegyeztethetetlenségét. Az elidegenedés, amit világi területen a politikai osztályok és a polgárok között megfigyelhetünk, a tükörképe az egyházi auktoritás és a hívek közötti egyre mélyülő elidegenedésnek.
Hosszú távon mégis úgy gondolom, hogy ez a mély hitbeli válság az Egyházat arra fogja ösztökélni, hogy megújuljon és megtisztuljon, azáltal, hogy véglegesen elbúcsúzik attól a mélységesen liberális magatartástól, ami eddig Istent és a Mammont, Krisztust és Beliált, V. Piust és Bergogliot egy kalap alá vette. Mi már láthattuk az ellenség torz és szörnyű arcát, akinek sikerült egészen a Legszentebbig előrenyomulnia, azzal, hogy a kompromisszum-készségre, a klerikusok középszerűségére, az emberek iránti félelemre és a hierarchia gyávaságára apellált. Szemünk előtt sok jó pap, szerzetes és hívő szentségét és alázatát látjuk, akik felébrednek eddigi dermedtségükből, és megértik azt az korszakos harcot, ami előttük áll. Ugyanakkor látjuk azok romlottságot, becstelenséget, erkölcstelenséget és Isten elleni lázadását, akik magukat Krisztus tekintélyének igazi intézőiként állítják be, és amit gonoszsággal ragadtak magukhoz és erőszakkal gyakorolnak. Már egy gyerek is megérti, hogy melyik oldalon kell állnia, kihez kell tartoznia, és kitől kell távol tartania magát. Ezért olyan különösen érvényesek ma Urunk szavai: „Ha meg nem változtok, és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3)

(forrás: www.katholisches.info – 2022. szeptember 13.)

https://katolikus-honlap.hu/2201/vigano.htm

A katolikus összeomlás anatómusa

 

Mindig öröm viszontlátni meglátásainkat (spanyolviaszunkat?) tőlünk független, konkrét adatokkal alátámasztott elemzésben. Talán mert megerősít abban, hogy saját tapasztalataink alapján leszűrt következtetéseink nem valóságtól elszakadt gondolatok. Ezzel az örömmel olvastam John Pepino recenzióját Guillaume Cuchet művéről, amelyben szinódusi javaslatom helyzetértékelését látom megerősítve az Egyház mai válságának okairól. Annyira örültem neki, hogy meg is osztom a recenziót…

Kevés tudós tanulmányozta alaposabban a nyugati katolicizmus huszadik század közepén-végén bekövetkezett összeomlásának kiterjedését, okait és hatásait, mint Guillaume Cuchet francia történész.

Franciaországban, az Egyház legidősebb leányában a vasárnapi szentmisén való részvétel az 1950-es évekbeli 25%-ról mára 2% alá esett vissza; az összeomlás olyan régiókat is érint, ahol az 1950-es évek végén még 97%-os volt a heti vasárnapi szentmisén való részvétel (ez igaz Belgiumra, Québec-re stb. is). A “de hát most már jobb katolikusok!” minőségi érv – egy szubjektív értékelés, amely felér a lélekbelátással, és amely összességében soha nem győzött meg – ma már ritkán hangzik el.

Ez egy olyan katasztrófa, amely bár bőséges szakirodalommal bírt, de továbbra is elégtelenül magyarázott marad. Régebben azt lehetett hallani, hogy a huszonegyedik század történészeinek feladata lesz a nyugati katolicizmus huszadik század közepén-végén bekövetkezett összeomlásának mértékét, okait és hatásait tisztázni.

El is kezdték ezt megtenni, és senki sem végezte gondosabban, józanabbul és tanulságosabban, mint Guillaume Cuchet (1973-) francia történész, a párizsi I-Panthéon-Sorbonne Egyetem történészprofesszora. A témával foglalkozó fő művének címe szókimondó: Hogyan szűnt meg világunk kereszténynek lenni: Egy összeomlás anatómiája. [1] Tényekben és számokban bővelkedik (statisztikai térképeket is tartalmaz), és kerüli a komolytalan spekulációkat; ezért a francia állam több rangos könyvdíjat is kapott. [2] Ez a könyv, és Cuchet többi munkája is hozzájárul a történtek megértéséhez, miközben óvatosan közelít a témához, és kerüli a polémiát.

Mivel angol nyelven még nem létezik, itt bemutatjuk a legfontosabb felfedezéseit és elemzéseit.

Az első tény, amelyet Fernand Boulard kanonok és mások kiváló, zsinat előtti szociológiai munkájára [3] támaszkodva – Cuchet kiemel, az a francia katolicizmus meglepő életereje az 1930-as évektől az 1960-as évek elejéig, amikor is elmondható, hogy Franciaországban a katolikusok képezték az “ultratöbbséget” (56. o.): egy 1872-ben végzett felméréstől Boulard 1960-as évek eleji vizsgálataiig a francia válaszadók 98%-a vallotta magát “római katolikusnak”. Igaz, egyes területeken nem volt tényleges vasárnapi miselátogatás (éppen azokban a régiókban, amelyek papsága az 1790-es években a francia forradalom mellé állt, és mint kiderült, ugyanezek a régiók voltak azok, amelyek csak késedelmesen hajtották végre … a Trienti zsinat döntéseit!), míg máshol a kánoni akadályoztatásban szenvedők kivételével mindenki részt vett a misén az év minden vasárnapján (Vendée, Flandria …). A francia gyermekek 94%-át születésük után három hónapon belül katolikusnak keresztelték (szemben a mai 30%-kal, akiket hét éven belül megkeresztelnek). Boulard munkája, amelyet a katolikus vallásgyakorlat híres térképén foglalt össze, összességében megnyugtató volt egy olyan püspöki kar számára, amely egy 1943-as könyv miatt nyugtalankodott, amely azt firtatta, hogy vajon Franciaország nem missziós terület-e (még ma is hivatkoznak rá, amikor azt állítják, hogy az 1940-es és 50-es években nem volt minden rendben). [4] Valóban, ezekben az évtizedekben az összes tengerentúli misszionárius háromnegyede francia pap és mindkét nembeli szerzetes volt.

Ezután Cuchet lerombol néhány mítoszt az összeomlás időpontjával kapcsolatban. A hagyományos katolikus történetírás 1968-ra datálta az fordulópont eseményét. A konzervatívok abban az évben látták a hagyományos társadalom általános összeomlását (a híres “1968. májusi” munkás- és diáksztrájkok), amely érintette a család patriarchális szerkezetét, a tekintély tiszteletét általában és a vallást konkrétan. A progresszív katolikusok a II. vatikáni zsinat szükséges reformjainak lelassulását, sőt visszafordítását hibáztatták; az ő szemszögükből VI. Pál 1968-as Humanae Vitae enciklikája, amely kizárta a fogamzásgátlás erkölcsös voltát, elárulta a zsinatot, szertefoszlatta az egyszerű katolikusok reményeit, és hozzájárult a templomok kiürüléséhez.

Cuchet, ismételten Boulard kanonok és mások 1960-as évek végi munkásságára támaszkodva, kimutatja, hogy a vallásgyakorlat összeomlása a franciaországi katolikusok körében három évvel 1968 előttre, egészen pontosan 1965-re tehető. Ezt az évet “a visszaesés (décrochage)” vagy “az összeomlás (effondrement) évének” nevezi. Amint Cuchet rámutat, ez a tény zavarba ejtette Boulard-ot és a püspököket, akiknek jelentést tett a “II. vatikáni zsinat ideológiai szentesítésének” idején, [5] bár ekkorra a püspökök, akik (öntudatlanul?) érezhették, hogy bizonyos reményeik tévesek voltak, már nem voltak érdekeltek az ilyen számszerű vizsgálatokban. Egyébként Boulard folytatta kutatásait az egyetemen egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig. Cuchet hozzáférhetett néhány, az 1965-1977 közötti időszakból származó levelezéséhez és beszélgetőtársához; egy idő után Boulard számára mégiscsak megvilágosodott, hogy valami drasztikus dolog következett be.

Cuchet kimutatja, hogy 1965 nem csak a szentmisén való részvétel szempontjából volt az összeomlás éve, hanem a gyónás (ma már “kiengesztelődés szentsége”), a keresztség és az utolsó kenet (ma már “betegek kenete”) tekintetében is – és néha ez még drámaibb volt. A számadatok, amelyeket felsorakoztat, egyszerűen megcáfolhatatlanok.

Cuchet-nek, a hivatásos történésznek, az okok kérdésével kellett foglalkoznia. Érzékelhető a vonakodása attól, hogy aknamezőre lépjen. Bár a tendencia több évszázadon át a katolicizmus lassú hanyatlása volt, néhány mélypont (francia forradalom) és csúcspont (a XIX. században – gondoljunk csak az ars-i plébánosra és Szent Terézre -, valamint az első és második világháború után), az 1965-ös összeomlás olyan drasztikus és gyors, hogy az akkoriban mindenki számára teljesen váratlan volt. És Boulard volt az első azok között, akiket megdöbbentett az általa egy generáción át rajzolt adatsorok ilyen rendhagyó fordulata. Miért pont ekkor történt?

Cuchet óvatosan megkockáztatja a következőket (144. o.): “Honnan jöhetett ez a szakadás, hiszen szakadás volt, honnan jöhetett? Egy ilyen nagyságrendű jelenség mögött kellett lennie valamilyen eseménynek, amely legalábbis kiváltotta. Az én hipotézisem az, hogy ez a II. vatikáni zsinat volt. “[6] Azzal védekezik, hogy azt állítja, hogy a zsinat szövegeinek a priori nem sok köze volt az összeomláshoz, miközben azt elismeri, hogy talán a liturgikus reform vagy a vallásszabadságról szóló szöveg bizonyos elemei hozzájárulhattak. De az biztos – teszi hozzá -, hogy a liturgikus reformról szóló szöveg nem csökkentette a vasárnapi liturgia fontosságát – épp ellenkezőleg!

Íme az általa felhozott okok, vázlatosan:

1) A zsinat tanítása a vallásszabadságról a Dignitatis Humanae-ben (1965 decembere). A vallásszabadság érvényesítése aligha érinthette az egész társadalmat, hiszen Nyugaton már közel két évszázada létezett ilyen szabadság. Ezért ad intra lelkiismereti szabadságként alkalmazták arra a magatartásmódra, ahogyan a katolikusok saját vallási kötelezettségeikhez viszonyultak (146-147. o.). Ez a katolikusok számára azt jelentette, hogy engedélyezték, hogy maguk döntsenek a tanítással és fegyelemmel kapcsolatban (ma ezt “cafeteria-katolicizmusnak” neveznénk).

2) A II. vatikáni zsinat utáni “hivatalos katolicizmus” és a hagyományos népi vallásosság közötti ellentmondás. E tényező illusztrációjaként Cuchet megjegyzi, hogy azokon a kegyhelyeken, ahol ezt a jámborságot tiszteletben tartották, az összeomlás sokkal lassabban ment végbe, mint azokban, ahol új pasztorális irányzatokat érvényesítettek (148. o.) [7].

3) Ezzel kapcsolatban Cuchet rámutat (149. o.), hogy a liturgia egyes elemei, bár az értelmiségiek számára másodlagosnak tűnnek, valójában pszichológiai és antropológiai meghatározó tényezők. Megemlíti a latin nyelv elhagyását, a névmások megváltoztatását Isten megszólítására (“Thou” vs. “you” az angol kontextusban), a kézbe áldozást, a korábbi kötelezettségek minimalizálását vagy elvetését (lásd alább) stb.

4) Az új lelkipásztori orientációk gyakran elfelejtett alapelve a katolikusok elkötelezettségi szintjével kapcsolatos magas elvárások, amelyek már 1960-ban kezdődtek és 1965-re általánossá váltak. A gyermekeik keresztségéhez való hozzáférés nemcsak azt az ígéretet kívánta meg, hogy a gyermekük katekézisét vállalják (ami már eddig is így volt), hanem most már egy több hónapos “felkészítést” is, amelyen a szülőknek át kellett esniük. Ha a lelkipásztor úgy ítélte meg, hogy a szülők nem eléggé elkötelezettek, elhalaszthatta a keresztelést – ez fordítottja volt annak a zsinat előtti sürgetésnek, hogy a gyermekeket minél hamarabb megkereszteljék. Az egyházi házasságkötés szociológiai konvencióból személyes befektetéssé és nyilvános hitvallássá vált, amelytől sokan különböző okokból (illendőség, diszkréció, egyszerű félénkség…) visszariadtak.

5) Ami a tanítást és a katekézis változásait illeti, Cuchet egy olyan elvre hivatkozik, amelyet a XIX. századi filozófus, Théodore Jouffroy fogalmazott meg: a hivatalos tanítás változásai az alázatos embereket szkeptikussá teszik. Valóban, egy intézmény, amely elismeri, hogy tegnap tévedett, ma is tévedhet. [8] Ebben a tekintetben Cuchet a négy utolsó dologgal (ítélet, tisztítótűz, mennyország, pokol) kapcsolatban a szószékeken hirtelen beállt csendre összpontosít (amit a szentbeszéd témáját megadó plébániai értesítőkben nyomon követnek) ; ez azt a benyomást keltette, hogy a papság vagy megszűnt hinni bennük, vagy már nem tudta, hogyan beszéljen róluk, noha ezek egészen a zsinatig gyakori prédikációs témák voltak; Jean Delumeau történész a zsinat előtti “félelem pasztorális stratégiájáról “[9]  beszélt.

6) Sokkal alapvetőbben, Cuchet “a halálos bűn terhe mellett kötelező gyakorlat kultúrájából való kollektív kilépésről beszél”. Ez a gyakorlat az általában “az Egyház parancsolataiként” tanított kötelezettségek listájában artikulálódott: “kötelező ünnepek”; vasárnapi szentmise; szentgyónás; húsvéti áldozás; böjtölés (kántorböjti napok, vigíliák, nagyböjt); absztinencia (minden pénteken és néhány egyéb napon). Bár ezeket a kötelezettségeket a hivatalos szövegekben legtöbbször enyhítették (böjti napok), de sohasem függesztették fel, a továbbiakban már csak ritkán említették őket. Az eucharisztikus böjt (hagyományosan éjféltől a szentáldozásig semmilyen ételt és italt nem fogyasztottak) fokozatos csökkentése, amelyet XII. Pius kezdett el 1953-ban (a víz már nem törte meg), VI. Pállal gyakorlatilag megszűnt (a “szentáldozás előtti egy órás” eucharisztikus böjt) (153. o.).

E módosítások társadalmi változásokkal is jártak: Boulard anekdotikusan jegyezte meg, hogy a pénteki böjt megszűnése milyen kedvezőtlen hatással volt a franciaországi halpiacokra. Az engedély, hogy a vasárnapi misekötelezettséget teljesítsék a szombat esti misén való részvétellel, hozzájárult a vasárnapok deszakralizációjához, amelyek középpontjában most már a szabadidő állt (amit a televíziók és az autók immár széles körben elterjedt birtoklása sokkal szabadabbá tett). Cuchet mellékesen megemlíti, hogy abban az időben a papság pozitívan értékelte ezeket a hatásokat: egy lelkipásztor most már biztos lehetett abban, hogy azok a katolikusok, akik még vasárnaponként elmentek a misére vagy péntekenként vezeklést végeztek, “szabadabban és tudatosabban” tették ezt (155. o.).

7) Végül egy olyan döntés született, amely elengedte a templomokból a leginkább tanítható demográfiai csoportot: a gyerekeket. A korábbi katekétikai rendszerben a francia gyerekek 80%-a minden vasárnap részt vett a szentmisén (szüleikkel vagy nélkülük), hogy felkészüljenek az “ünnepélyes elsőáldozásra”, egy olyan rítusra, amely egy puccos éttermi ebéddel és a rokonok ajándékaival egészült ki. Egész osztályok mentek át ezen tizenkét éves korukban, kis menyasszonyi ruhákba és sötét öltönyökbe öltözve (fehér rojtos szatén karszalaggal és gyöngyházfűzéres feszülettel díszítve). A heti misén való részvétel és a havi gyónás volt szükséges ahhoz, hogy bebocsátást nyerjenek ebbe a társadalmi visszhangot kiváltó rítusba, amely után a fiatalok hajlamosak voltak reprodukálni a szülők látogatási arányát. 1965-re azonban ezt a rendszert “pusztán társadalmi jellegűnek” és képmutatónak ítélték, és az ösztönzőkkel együtt visszavonták, jelentősen megemelve az átlagos egyházközség átlagéletkorát. A zsinati nemzedék nyugdíjas papjai Cuchet-nek bevallották, hogy úgy érezték, hogy megszabadultak attól a tehertől, hogy minden szombaton gyónásokat, különösen gyermekgyónásokat hallgassanak – ezt a terhet “kronofágnak”, “időzabálónak” nevezték. A templomba járó gyerekseregek elvesztésében más tényezők is szerepet játszhattak, többek között a kötelező iskoláztatás időtartama, amely hosszabb időt adott az állami iskolarendszernek arra, hogy beékelődjön a családi hagyomány és a gyermek közé.

Nagy vonalakban ezek az eredményei Cuchet gondos elemzésének és reflexiójának a franciaországi katolikusok mérhető vallásgyakorlatát nyomon követő grafikonon látható példátlan visszaesést övező adatokról. Tagadhatatlan, hogy a szerző jóindulatú hangvétele ellenére a könyv vádiratot fogalmaz meg a papság (mind a püspökök, mind a papok) ellen, akikre a zsinat végrehajtásának felelőssége hárult. Visszatekintve az ember azt kívánja, bárcsak a papok inkább hagyták volna a dolgot.

Ami a legerőteljesebben kirajzolódik – és amit a szerző tovább vizsgál a “Van-e még jövője a katolicizmusnak Franciaországban? [10] ” című, még elgondolkodtatóbb és távlatosabb könyvében -, az a vallás szükségszerűen szociológiai dimenziója. A katolicizmus teste a közös értékek egész komplexuma volt, amelyet bizonyos mértékig a vallásgyakorlat és az örök rendeltetés közötti kapcsolat erős tudatán alapuló kötelezettségek rendszere tartott össze, és amely időszakos gyakorlatokban öltött testet (visszatérő ünnepek és böjtök, átmenet rítusai), míg a lelke ebben az értelemben a tanított igazságokhoz való tényleges személyes hozzájárulás és végső soron a Krisztus iránti elkötelezettség volt. A Cuchet által a klérus “tévesen jónak képzelt pasztorális elképzeléseinek” (azaz a jó szándékok katasztrofális eredményekkel) nagy része abból a platóni elképzelésből ered, hogy a lélek és a test szétválasztása az előbbi javára válik. Ehelyett persze a halál következett, és világunk megszűnt keresztény lenni.

Nagyon érdekes lenne összehasonlítani más országok hasonló elemzéseit – nem utolsósorban a miénket -, és megnézni, hogy a helyi állapotok, a maguk sajátosságaival (az USA-ban az egyházban nem volt ünnepélyes elsőáldozás, és soha nem is volt ultra-többség), ugyanazt a statisztikai visszaesést tükrözik-e, és milyen időponttól (ott szintén 1965 volt?). Cuchet munkája talán túl szűken csak Franciaországra koncentrál. De ez a munka, Stephen Bullivant Mass Exodus: Catholic Disaffiliation in Britain and America since Vatican II (Oxford, 2019) című könyvének statisztikai elemzéseivel, valamint a szerzetesi életre vonatkozóan P. Joseph Becker jelentős, The Re-Formed Jesuits (Az újraformált jezsuiták) című művével együtt: A History of Changes in Jesuit Formation During the Decade 1965-1975 (Ignatius, 1992), [11] segíthet beazonosítani – és talán elkerülni életünk nagy civilizációs változásának okait.

Jegyzetek:

1. Guillaume Cuchet, Comment notre monde a cessé d’être chrétien. Anatomie d’un effondrement (Párizs: Éditions Points, 2020).

2. Az Académie des Inscriptions et belles lettres-től és a Centre national du livre-től.

3. Fernand Boulard és Gabriel LeBras, Carte religieuse de la France rurale (Párizs: Cahiers du Clergé rural, 1952); Id. et al., Matériaux pour l’histoire religieuse du peuple français, XIXe-XXe siècles, 4 vols, (Paris: Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales, 1982-2011).

4. H. Godin és Y. Daniel, La France, pays de mission?

5. Cuchet, Comment, 98. A “szanktuarizáció” (szentté avatás) egy francia neologizmus Cuchet részéről, amely arra utal, hogy a II. vatikáni zsinat mint esemény egyfajta szentek szentjének minősül az azt átélő nemzedék számára.

6. “D’où cette rupture, puisque rupture il y a eu, a-t-elle donc bien pu venir? Il faut qu’il y ait eu un événement derrière un phénomène de cet ordre, au moins pour le provoquer. Mon hypothèse est qu’il s’agit du concile Vatican II.”

7. Idézem Fernand Boulard, “La Religion populaire dans le débat de la pastorale contemporaine”, in B. Plongeron ed, La Religion populaire. Approches historiques (Párizs: Beauchesne, 1976), 27-49.

8. Comment, 149, hivatkozva T. Jouffroy, “Sur le scepticisme de notre époque”, in id. cours du droit naturel, professé à la Faculté des lettres de Paris (Paris: Prévost-Crocius, 1834), 1-7.

9. J. Delumeau, Sin and Fear: The Emergence of a Western Guilt Culture (New York: MacMillan, 1990).

10. Guillaume Cuchet, Le Catholicisme a-t-il encore de l’avenir en France? (Párizs: Seuil, 2021).

11. Nem szabad megfeledkezni az antropológiai elvek rendjéről Mary Douglas klasszikusának, a Purity and Danger (Routledge, 1966) és a Natural Symbols (Barrie and Rockliff, 1970) című művéről sem.

 

John Pepino, PhD: Anatomist of the Catholic collapse in France and beyond

https://invocabo.wordpress.com/2022/09/25/a-katolikus-osszeomlas-anatomusa/