Mindig azt hiszem, hogy már nem tud meglepni Franciscus, de aztán mégis rendszeresen mond vagy tesz valamit, ami valamiért ismét szíven üt. Most is így történt: a fehérvasárnapi angelus (Regina Caeli) alkalmával elmélkedett hangosan, hogy ismét működés közben láthassuk a szalmabábu-ellentét általa igen kedvelt csodafegyverét, és rendkívüli dolgokkal keserítsen el bennünket:
„Én mondom nektek: félek, amikor olyan keresztényeket látok, keresztények egyesületeit, akik azt hiszik magukról, hogy tökéletesek. Az Úr nem tökéletes keresztényeket keres; az Úr nem olyan keresztényeket kíván, akik soha nem kételkednek, és mindig szilárd hitükkel hivalkodnak. Amikor egy keresztény ilyen, akkor valami nincs rendben”.
Ismét kíváncsian kérdezhetnénk, hogy vajon mely keresztényekre és keresztény egyesületekre gondolt, akik tökéletesnek gondolják magukat, de ismét be kell érnünk azzal, hogy ő ismer ilyeneket, és hej, de nagyon megvan a véleménye róluk! Nos, nekem is megvan a véleményem ezekről a dolgokról, valószínűleg ugyanolyan személyi érintettség okán, mint Franciscusnak.
Sok évvel ezelőtt, modernizmusban való lubickolásom (hitvesztésem) mélypontján hatalmas felfedezés volt, amikor felfigyeltem a „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48) nyugtalanító felszólítás párhuzamos lukácsi verziójára, a „Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas!” mondatra (Lk 6,36).
Ezek szerint a tökéletesség nem más, mint az irgalom! – ízlelgettem magamban hónapokon keresztül. Micsoda megkönnyebbülés volt! No, nem azért, mert ezáltal végre megértettem volna, hogy Isten tökéletességéből hogyan következik az irgalmassága és az igazságossága, hogy az irgalom az igazsággal szoros kapcsolatban lévő és abból fakadó tulajdonsága, másik neve, hanem azért, mert az irgalmasságot ki nem mondva az igazságossággal ellentételesnek gondoltam. Az irgalmasság független az igazságosságtól, és lám, Isten nem azt kívánja, hogy mi az embertelen és irgalmatlan igazságosság szerint legyünk tökéletesek, hanem az igazság ellenében megvalósuló irgalmasság szerint – gondoltam. Azaz végre megkönnyebbülhetek a bűneimmel való küzdelem reménytelenségétől, nem kell túl komolyan venni azokat, nem kell törekednem az erényes életre (mármint, ha egyáltalán ismertem volna az erény fogalmát), elég CSAK irgalmasnak lennem mások bűneivel kapcsolatban, hogy nekem is irgalmazzon az Úr – mármint, ha egyáltalán létezik, persze…
Az új teológia kedvenc határhelyzetei kezdtek vonzani, a „megroppant nádszálak”, a bűn miatt megromlott egzisztenciák iránti hatalmas rokonszenv töltött el, a mások bűnei iránti feltétel nélküli megértés. Irgalmasabb voltam, mint maga az Isten (mármint az a hamis isten, akinek véltem az Istent…), akinek határhelyzetekben megnyilvánuló „irgalmatlanságát” nem értettem, felháborító botránynak tartottam, és Rahnerékkel együtt legszívesebben kijavítottam volna. Végtelen irgalmasságomban csak egyetlen kivétel volt, amit nem bírtam elviselni, ami iránt az irgalom legcsekélyebb jelét sem bírtam felmutatni: a törekvő, bűn ellen sikerrel harcoló embertársaim, az erényesen cselekvők. Az ő látványuk irracionális haraggal töltött el, képmutatónak, szentfazéknak, önnön vélt igazvoltukban tetszelgőknek tartottam őket, akiket szívesen botránkoztattam meg sarkos megjegyzésekkel, akár trágársággal, amire folyamatos késztetésem volt jelenlétükben.
Hát ezért ütöttek most szíven Franciscus szavai. Amikor én mondtam ilyeneket, látszólag „vallásosan” éltem ugyan, gyakran beszéltem Istenről, de nem volt természetfölötti hitem. És még csak észre sem vettem! Ez az ember pedig már a sír szélén ül, és még mindig ilyeneket mond. És még csak észre sem veszi. Nem tudja, hogy mit tesz?
De mit tegyek én, ha felismerni vélem nála ugyanazokat a jeleket, amelyek nálam a hitnélküliség megnyilvánulásai voltak? Ne ítélkezzek? Mondjam, hogy bocsáss meg neki Atyám, mert nem tudja, mit cselekszik? A „ne ítélkezz”-re isteni parancsunk van. Hogyan ítélkezhetnénk mi, gyarló emberek bárki cselekedetei felől, és különösen valaki hite felől? Ítélkezés-e, ha a hit hiányát vélem felfedezni? Vajon bűnt követek el, ha valamilyen jelek alapján hitetlenségnek vélem a Franciscust mozgató állapotot?
Nemrég Szent János apostol első levelét olvasva ragadtam le ezeknél a mondatoknál:
„Ha valaki látja, hogy a testvére vétkezik, de nem halálos bűnnel, imádkozzon érte, és Isten életet fog adni annak, aki nem halálosan vétkezett. Van halált okozó bűn is; nem erről mondom, hogy valaki könyörögjön érte.” (1 Jn 5,16)
Hogy miért ragadott meg ez a szakasz? Mert feltételezi, hogy meg tudjuk ítélni, hogy valaki vétkezett-e, feltételezi, hogy meg tudjuk állapítani, hogy nem halálosan, vagy esetleg „halált okozó bűnnel” vétkezett. És mindezt kívülről. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan cselekedetek, amelyek objektíve bűnnek ítélendők a személyes, belső feltételektől függetlenül, és ezek megítélésére keresztényként képesek és illetékesek vagyunk „külső szemlélőként” is, ami miatt „tudjuk, hogy… ez az egész világ pedig gonoszságban fetreng.” (1 Jn 5,19) (Nesze neked szituációs etika, nesze neked világ iránti mélységes rokonszenv…)
De vajon mi lehet a Szent János által említett „halált okozó bűn”, amely esetén nem kell, vagy fölösleges, netán értelmetlen, nem szabad könyörögnünk, közbenjárnunk az illetőért? Ha ezek a szokásos terminológia által halálosnak nevezett morális bűnök lennének, az azt jelentené, hogy egy házasságtörőért, vagy netán a munkások bérét igazságtalanul visszatartóért értelmetlen lenne imádkozni. Joggal éreznénk ezt furcsának, hiszen ezeket a bűnöket “saját hatáskörben” megbánhatják az elkövetőik, bűnbánattal visszatérhetnek a hit útjára.
Ha viszont nem az ilyen bűnökről beszél Szent János, akkor valószínűleg a természetfeletti erények elleni bűnök lehetnek ezek a halált okozó bűnök. Erre utal, hogy a halált okozó bűnnel vétkező testvérről van szó, azaz olyan keresztényről, aki korábban osztozott a közös hitben, majd vétett ellene. És a hit elleni bűnökről tudjuk, hogy örök halált okoznak, akár a bálványimádás is, amelynek kerülésére Szent János ugyanebben a szakaszban figyelmeztet. A hit, mint belénk öntött természetfeletti ajándék elvesztése akár egyetlen hit ellenes cselekedet révén is megvalósul, és visszaszerzésének szükséges, de önerőből elérni reménytelen feltétele a bűnbánat, amelyre hit nélkül nem tud eljutni a hitét elvesztett ember. Ahogy Júdás sem tudott bűnbánatot tartani, pusztán bűne felismerése nyomán a reményvesztettségét örök érvényűvé tenni volt képes. És bár ennek okait belülről nem ismerjük, abban mégis biztosak lehetünk, hogy Isten tökéletes igazságossága nyilvánult meg abban, hogy nem volt újabb “dobása”, nem kapta vissza a hitét, hogy bűnbánatot tarthasson és élhessen. Az ő sorsa felől csak Franciscusnak és a modernistáknak van pozitív bizonytalansága, akik “irgalmasabbak” az istenüknél. Szent János viszont nem ajánlja, hogy irgalmasabbak legyünk Istennél, aki „megítéli a szív gondolatait és szándékait” és tökéletesen igazságos ítéletet hoz a bűnös felől – akár már itt a földön is azzal, hogy nem adja meg neki ismét a hit kegyelmét. Ezért nem mondja Szent János, hogy ezekért könyörögjünk: hogyan akarhatnánk irgalmasabbak lenni Istennél?
Vajon nem ugyanezért lehetnek tökéletesen boldogok az üdvözültek akkor is, ha a földi életben számukra legfontosabb szerettük nem üdvözül? Vajon csak abból fakadna boldogságuk, hogy nem tudnak az illető sorsáról, mert Isten „kegyesen” elrejti előlük? Valójában az üdvözültek Istent szemlélve tökéletes bizonyossággal és a végítélet után részletes tudással rendelkeznek arról, hogy Isten igazságossága hogyan valósult meg az illető esetében, mert „igazságos vagy mindenben, amit velünk tettél, tetteid mind igazak, útjaid egyenesek, és minden ítéleted igazságos” (Dán 3,23), és még dicsőítik is Istent igazságosságáért, amelyet megvalósulni látnak az illető sorsában.
A hit elleni bűn tehát olyan, ami külső megnyilvánulásai alapján a katolikusok számára felismerhető, megítélhető. Ezt támasztja alá az Egyház kétezer éves gyakorlata is, amely az eretnekségeket a II. vatikáni zsinatig mindenkor elítélte (utána pedig néha).
Hogy mi teszi lehetővé az Egyház, de minden katolikus számára is a hitellenes bűnök, netán a hitnélküliség felismerését? A keresztségben kapott Szentlélek, aki lakást vesz bennünk. A neki engedelmeskedő, sugallatai és az isteni parancsok szerint élő keresztény a Szentlélek segítségével, azaz Istennel való közössége alapján képes maga is megítélni a tanítások igazságát, a valóságot. Olyannyira, hogy az egzakt teológiai tudással nem rendelkező hívő katolikus is felismerheti – a zenei halláshoz hasonló módon, ahogy a Nemzetközi Teológiai Bizottság fogalmazott egyik dokumentumában -, hogy valamely tanítás, megnyilvánulás nem hit szerinti, hanem azzal ellentétes. Még akkor is, ha erről nem tud kerek, teológiai hivatkozásokkal alátámasztott érveket mondani!
Mindennél fontosabb tehát Isten Szentlelkének bennünk lakása, ezért „valóban az igazságot mondta” Jézus: „Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” Mert mi lehet vigasztalóbb annál, hogy a minket üdvösségre vezető Szentlélek bennünk lakik, és mindenkor velünk van, azzal szemben, hogy Jézus földi életében helyhez kötötten, azaz nem mindenki számára egyszerre és személyesen volt jelen. És mi lehet annál fontosabb, hogy ezt a jelenlétet megőrizzük, mindennél jobban kerüljük a bűnt, ami megszüntetné azt. Hogy erényekre törekedjünk, arra a tökéletességre, amelyet Franciscus nem pusztán nem ért, hanem amely végletekig irritálja őt.
Ha a bűn nélküli élet nem lenne lehetséges, Isten nem kérné tőlünk. Chad Ripperger atya beszél arról, hogy a lelki élet igazából nem akkor végződik, amikor elhagytuk a bűneinket, hanem éppen akkor kezdődik, és hogy minden keresztény az egyesülés imájára és állapotára meghívott ember, mert enélkül nem lehetséges a színelátás. Ha pedig egy keresztény nem éri el ezt a „fokozatot” ebben a földi életben, akkor szükségszerűen a tisztítótűzben kell elérnie, mert inkább tölt egy örökkévalóságot a tisztítótűzben, minthogy akár egyetlen folttal a lelkén Isten elé kerüljön. Hogy mondhatná akkor hát hívő ember, hogy Isten nem tökéletességet vár el tőlünk? Ha valaki mégis ilyent mond, az semmit sem tud az Istenről, semmit sem ért Isten szentségéből, a bűn mivoltáról, és egy általa „faragott” bálványról beszél. Én tapasztalatból tudom, hogy ilyent hit nélküli ember mond, mert hit nélkül én is ilyeneket beszéltem. Aki a hit létét és annak jeleit irritáló, „hittel való hivalkodásnak” látja, abban nincs élő hit, „vele nincs valami rendben”.
Egy dologról nem tudhatunk: arról, hogy ez miért van így, mert “csak” eretnekség miatt elvesztette, aposztata vagy netán sosem volt hite? Ítélkezzen felette az Isten!
Körbeértünk?
https://invocabo.wordpress.com/2022/04/26/rendkivuli-hirek/
