Msgr. Johann Gföllner (1867-1941), aki 1915-től haláláig Linz
megyéspüspöke volt, időben felismerte az 1930-as években hatalmas
lendületet vett liturgikus mozgalom veszélyeit és fonákságait. Amikor
ezek a torzulások egyre riasztóabbakká váltak, Gföllner püspök
kibocsátott egy püspöki rendeletet, ami az Egyház határozataira és
törvényeire támaszkodott. Ebben a rendeletben (amit a Linzi Egyházmegyei
Lap 1937. 7. számában hoztak nyilvánosságra) a püspök élesen
szembefordult a liturgikus mozgalom túlzásaival. Közülük egy csomót
kifejezetten megtiltott. E rendeletből következik néhány részlet.
Látható, hogy amit a linzi püspök csaknem 80 évvel ezelőtt mondott, ma
még aktuálisabb, mint annak idején.
A liturgikus mozgalom egyre több sajnálatraméltó eltévelyedést mutat. Az oltárt megfordítják, hogy facie versa ad populum celebrálhassanak, a tabernákulumot az oltár közepéről eltávolítják és egy oldalsó falfülkébe helyezik. Az áldozók állva fogadják a szentostyát. A párbeszédes (énekes) mise sablonos, egyhangú mindennapi misévé válik. Az Ave Maria-t elhagyják a Pater Noster után. A mise alatti rózsafüzér imádkozást megtiltják. – Az ilyen törekvéseket nyíltan és kérlelhetetlenül helyteleníteni kell. Ezért a világi és szerzetesi papság részére kivétel nélkül a következő szigorú intézkedéseket hozom meg:
1. Az oltár megfordítása és a nép felé való celebrálás kivétel nélkül és szigorúan tilos. Senkinek nincs joga, hogy az ősegyház korábban fennálló régi keresztény szokásait önkényesen újra bevezesse, ez nem szolgálja a hívek épülését és a helyesen értelmezett liturgikus mozgalmat, hanem sokkal inkább a nép csodálkozását és nyugtalanságát kelti fel, és ellentétben áll a mostani egyházi gyakorlattal.
2. A tabernákulumnak az oltár közepéről való eltávolítását és a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek egy falfülkében való őrzését az egyházjog és a Rituale Romanum Can 1269, § 1. kifejezetten tiltja: Sanctissima Eucharistia servari débet in tabern•culo inamovibili in media parte altaris posito. Rituale Romanum ( t i t . IV., c 1 , n.3): Tabernaculum in altari majori vel in alio sit collocatum.
3. A szentostya állva fogadása a Rituale Romanum szerint kifejezetten tilos: (tit.IV., c 1 , n.3): Utroque genu flexo Sacramentum suscipiant; Si danda sit communio, ad gradus Altaris genuflexis praebeatur.
4. Semmilyen körülmények között nem szabad az Ave Maria-t a Pater noster után a nyilvános istentiszteleti imákból kihagyni. A tévesen értelmezett és egyoldalúan hangsúlyozott ú. n. krisztocentrikus ideának nem szabad a máriás ideológia kiszorításához vezetnie.
5. A szent rózsafüzérimát nem szabad „nem-liturgikus” imaként a szentmiséből száműzni – ellenkezőleg, alig van olyan katolikus miseáhítat, ami ilyen tömör, szemléletes és népszerű módon szemlélteti és fejezi ki a szentmise lényegét és jelentőségét, mint pont a rózsafüzér-imádság. A szentmise nem csak a szenvedés, hanem az egész megváltói mű misztikus ábrázolása és megújítása. Ha XIII. Leó október hónapra a szent rózsafüzért magában a szentmisében kifejezetten előírta, akkor semmilyen liturgikus mozgalomnak nincs joga arra, hogy a szentmiséből kiszorítsa.
6. A liturgikus mozgalomnak nem szabad egyesek szubjektív és szeparatista kedvtelésébe, játszadozásába és „liturgikus” sportjává elfajulnia, hanem az egész lelkipásztorkodás szolgálatába kell beilleszkednie, ami a legfelső elv most és a jövőben is. A liturgikus ideológia és gyakorlat pusztán külső mechanikus, sőt erőszakos ráerőltetése a hívekre kevés hasznot fog hozni, belsőleg eltaszítja, elidegeníti a népet az Egyház egészséges és helyesen értelmezett liturgikus életétől, és éppenséggel még szeparatista, hogy ne mondjuk, szakadár tendenciák veszélyét is magában hordozza.
Ez névszerint az ú. n. párbeszédes (énekes) misékre is vonatkozik. Ebben a mise fokozatosan sablonossá lesz, ami sok miselátogató számára már elviselhetetlenné kezd válni, és vallási megerőszakolásnak érzik. Olykor-olykor egészen helyénvaló lehet egy ilyen mise, de vasárnapról vasárnapra, sőt minden hétköznapi misénél olyan túlzást jelent, ami eltompít és minden személyes áhítatot aláás. A közösségi istentisztelet nem egyesek kedvenc liturgikus tendenciáinak az egész közösségre való ráerőszakolását jelenti, és azt, ami egyes ú. n. liturgikus közösségeknek tetszik, nem szabad mindenki számára kötelező istentiszteleti formává tenni. Itt nem a liturgikus mozgalom kiépítésére, hanem leépítésére van szükség.
Eddig Johann Gföllner püspök szavai. Ez világos beszéd minden progresszista ellen. Vajon mit mondana ma a püspök, ha látná a „vészt hozó undokságot a szent helyeken”? Világosan felismerte a liturgikus mozgalom titkos szándékait és eszerint cselekedett! Nem hallgatott gyáván, nem félt, hogy ódivatúnak csúfolják, nem, nyilvánosan megbélyegezte a modernisták túlkapásait, akik már akkor, jóval az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtt működésben voltak. Ma a „püspökök” éppen az egykor elítélt torzításokat adják parancsba, szinte úgy néz ki, mintha az akkor elítéltek tartanák ma megszállva a püspöki székeket.
[Ebben a püspöki rendeletben számomra ez a három legmegdöbbentőbb mozzanat: Már 1937-ben itt tartott az Egyház, és mégsem tett semmit, hogy ezt a romboló folyamatot hatékonyan megállítsa. Kiderült, hogy jópár mai bevett szokást alig pár évvel korábban maga az egyházjog tiltotta. Vagyis egy olyan intézményre, amelyik saját törvényeit alig pár éven belül felrúgja, nem várhat jobb sors, mint ami az Egyházzal történt. Végül, újfent bebizonyosodott, hogy a mai hitehagyás nem az égből pottyant, hanem évszázadok „termése”, mind az egyházaik, mind a hívek, de elsősorban az egyháziak egyre csökkenő hitének következménye.]
(forrás: EINSICHT – 1979. december = e0905)
A liturgikus mozgalom egyre több sajnálatraméltó eltévelyedést mutat. Az oltárt megfordítják, hogy facie versa ad populum celebrálhassanak, a tabernákulumot az oltár közepéről eltávolítják és egy oldalsó falfülkébe helyezik. Az áldozók állva fogadják a szentostyát. A párbeszédes (énekes) mise sablonos, egyhangú mindennapi misévé válik. Az Ave Maria-t elhagyják a Pater Noster után. A mise alatti rózsafüzér imádkozást megtiltják. – Az ilyen törekvéseket nyíltan és kérlelhetetlenül helyteleníteni kell. Ezért a világi és szerzetesi papság részére kivétel nélkül a következő szigorú intézkedéseket hozom meg:
1. Az oltár megfordítása és a nép felé való celebrálás kivétel nélkül és szigorúan tilos. Senkinek nincs joga, hogy az ősegyház korábban fennálló régi keresztény szokásait önkényesen újra bevezesse, ez nem szolgálja a hívek épülését és a helyesen értelmezett liturgikus mozgalmat, hanem sokkal inkább a nép csodálkozását és nyugtalanságát kelti fel, és ellentétben áll a mostani egyházi gyakorlattal.
2. A tabernákulumnak az oltár közepéről való eltávolítását és a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek egy falfülkében való őrzését az egyházjog és a Rituale Romanum Can 1269, § 1. kifejezetten tiltja: Sanctissima Eucharistia servari débet in tabern•culo inamovibili in media parte altaris posito. Rituale Romanum ( t i t . IV., c 1 , n.3): Tabernaculum in altari majori vel in alio sit collocatum.
3. A szentostya állva fogadása a Rituale Romanum szerint kifejezetten tilos: (tit.IV., c 1 , n.3): Utroque genu flexo Sacramentum suscipiant; Si danda sit communio, ad gradus Altaris genuflexis praebeatur.
4. Semmilyen körülmények között nem szabad az Ave Maria-t a Pater noster után a nyilvános istentiszteleti imákból kihagyni. A tévesen értelmezett és egyoldalúan hangsúlyozott ú. n. krisztocentrikus ideának nem szabad a máriás ideológia kiszorításához vezetnie.
5. A szent rózsafüzérimát nem szabad „nem-liturgikus” imaként a szentmiséből száműzni – ellenkezőleg, alig van olyan katolikus miseáhítat, ami ilyen tömör, szemléletes és népszerű módon szemlélteti és fejezi ki a szentmise lényegét és jelentőségét, mint pont a rózsafüzér-imádság. A szentmise nem csak a szenvedés, hanem az egész megváltói mű misztikus ábrázolása és megújítása. Ha XIII. Leó október hónapra a szent rózsafüzért magában a szentmisében kifejezetten előírta, akkor semmilyen liturgikus mozgalomnak nincs joga arra, hogy a szentmiséből kiszorítsa.
6. A liturgikus mozgalomnak nem szabad egyesek szubjektív és szeparatista kedvtelésébe, játszadozásába és „liturgikus” sportjává elfajulnia, hanem az egész lelkipásztorkodás szolgálatába kell beilleszkednie, ami a legfelső elv most és a jövőben is. A liturgikus ideológia és gyakorlat pusztán külső mechanikus, sőt erőszakos ráerőltetése a hívekre kevés hasznot fog hozni, belsőleg eltaszítja, elidegeníti a népet az Egyház egészséges és helyesen értelmezett liturgikus életétől, és éppenséggel még szeparatista, hogy ne mondjuk, szakadár tendenciák veszélyét is magában hordozza.
Ez névszerint az ú. n. párbeszédes (énekes) misékre is vonatkozik. Ebben a mise fokozatosan sablonossá lesz, ami sok miselátogató számára már elviselhetetlenné kezd válni, és vallási megerőszakolásnak érzik. Olykor-olykor egészen helyénvaló lehet egy ilyen mise, de vasárnapról vasárnapra, sőt minden hétköznapi misénél olyan túlzást jelent, ami eltompít és minden személyes áhítatot aláás. A közösségi istentisztelet nem egyesek kedvenc liturgikus tendenciáinak az egész közösségre való ráerőszakolását jelenti, és azt, ami egyes ú. n. liturgikus közösségeknek tetszik, nem szabad mindenki számára kötelező istentiszteleti formává tenni. Itt nem a liturgikus mozgalom kiépítésére, hanem leépítésére van szükség.
Eddig Johann Gföllner püspök szavai. Ez világos beszéd minden progresszista ellen. Vajon mit mondana ma a püspök, ha látná a „vészt hozó undokságot a szent helyeken”? Világosan felismerte a liturgikus mozgalom titkos szándékait és eszerint cselekedett! Nem hallgatott gyáván, nem félt, hogy ódivatúnak csúfolják, nem, nyilvánosan megbélyegezte a modernisták túlkapásait, akik már akkor, jóval az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtt működésben voltak. Ma a „püspökök” éppen az egykor elítélt torzításokat adják parancsba, szinte úgy néz ki, mintha az akkor elítéltek tartanák ma megszállva a püspöki székeket.
[Ebben a püspöki rendeletben számomra ez a három legmegdöbbentőbb mozzanat: Már 1937-ben itt tartott az Egyház, és mégsem tett semmit, hogy ezt a romboló folyamatot hatékonyan megállítsa. Kiderült, hogy jópár mai bevett szokást alig pár évvel korábban maga az egyházjog tiltotta. Vagyis egy olyan intézményre, amelyik saját törvényeit alig pár éven belül felrúgja, nem várhat jobb sors, mint ami az Egyházzal történt. Végül, újfent bebizonyosodott, hogy a mai hitehagyás nem az égből pottyant, hanem évszázadok „termése”, mind az egyházaik, mind a hívek, de elsősorban az egyháziak egyre csökkenő hitének következménye.]
(forrás: EINSICHT – 1979. december = e0905)
