Velem
együtt biztosan sokakkal előfordul, hogy olykor-olykor bizony meginog
az önbizalmunk. Kinek ritkábban, kinek gyakrabban. Képes vagyok
megoldani ezt a feladatot/munkát? Van hozzá elég kitartásom, időm,
türelmem, tehetségem … ? – tesszük fel magunknak a kérdést.
Voltak,
vannak és valószínűleg lesznek is még az életemben olyan szituációk,
amikor nem bíztam önmagamban, kétségeim támadtak saját képességeimmel
szemben. Erősen és hosszú ideig hatnak rám a negatív kijelentések, a
rosszindulatú, lekicsinylő megjegyzések, amelyek táptalajai lehetnek az
elbátortalanodásnak.
Henry
Ford így fogalmazott:”akár azt hiszed, meg tudod csinálni, akár azt
hiszed nem, igazad van.” Vagy is szükség van a pozitív gondolkodásra,
arra, hogy bízzunk, higgyünk önmagunkban, az álmainkban, a jóban. Persze
hiú ábránd lenne azt hinni, hogy mindez elég és megtörténik a „csoda”.
Nem állítja senki, hogy kizárólag a remény elég a boldoguláshoz. Tenni,
cselekedni is kell érte. De biztos, hogy nélküle sem működik.
"Önmagunkkal vívni: a legszörnyűbb viadal; önmagunkon győzni: a legnagyobb diadal."
(Logau)
"Az Istenhez imádkozni kell, de a parthoz evezni."
(Lev Tolsztoj)
"A kihívások teszik életünket érdekessé; azok legyőzése ad értelmet neki."
(Joshua Marine)
"Ha küzdesz veszíthetsz, ha nem küzdesz: veszítettél!"
(ismeretlen)
(Logau)
"Az Istenhez imádkozni kell, de a parthoz evezni."
(Lev Tolsztoj)
"A kihívások teszik életünket érdekessé; azok legyőzése ad értelmet neki."
(Joshua Marine)
"Ha küzdesz veszíthetsz, ha nem küzdesz: veszítettél!"
(ismeretlen)
Baruch
Spinoza szerint: „ Ha valaki elképzeli magának, hogy nem tud megcsinálni
egy dolgot, azzal már eldöntötte, hogy nem csinálja meg, következésképp
nem is lesz rá képes.”
Ismerek
egy egyszerű kis mesét, ami remek példája annak, hogy hittel bámulatos
teljesítményekre is képesek lehetünk. Ezt idézem fel magamban mikor
„önbizalom veszteségben” szenvedek.
A történet így szól:
Hol
volt, hol nem volt, volt két külsőre teljesen egyforma béka, akik
elhatározták, hogy megmásznak egy hatalmas hegycsúcsot. Az indulás
napján összesereglett az erdő, és nevetve csúfolták a kétéltűeket:
- Buták vagytok, úgysem tudjátok megcsinálni!
Az
egyikük valóban nem ért célba, a másik azonban nem adta fel a
küzdelmet. Neki sikerült feljutnia a csúcsra, pedig nem volt sem
erősebb, sem ügyesebb a társánál.
Vajon mi volt a titka? Kiderült, ez a béka süket volt, és nem hallotta a többiek gúnyos megjegyzéseit.
Így azt gondolta, azért állnak ott, hogy szurkoljanak nekik.
Tanítói
munkám során is igyekszem érvényesíteni a fenti gondolatokat. Egy
gyermek számára talán még fontosabb az állandó biztatás, bátorítás,
dicséret. Éreztetni kell velük, hogy képesnek tartjuk őket a számukra
kiadott, személyiségükre szabott feladatok teljesítésére. A tapasztalat
íratja velem, hogy a nagyon gyenge képességű diák is szárnyakat kap, ha
tudja, hiszünk benne.
Pál Erzsébet - Tanító