Sartre, az abszurditás apostola

Jean-Paul Sartre valószínűleg a legismertebb 20. századi ateista. Mint ilyen, természetesen kivívja magának azt a tiszteletet, hogy szerepelhet a hitetlenség pillérei között.

Azonban figyelembe kell venni azt is, hogy talán több semleges nézőpontú embert vezetett el a hitre, mint a legtöbb keresztény hitvédő. Ugyanis Sartre az ateizmust olyan megerőltető, csaknem elviselhetetlen tapasztalattá tette, amit csak kevesen tudnak kibírni.

Azok a nyugodt, kényelmes ateisták, akik elkezdtek Sartre-t olvasni, nyugtalan ateistákká váltak, és a nyugtalan ateizmus egy óriási lépés Isten felé. Saját szavai szerint: "Az egzisztencializmus nem más, mint egy kísérlet, hogy felfedjük a következetes ateista nézet következményeit." És ezért hálásaknak kell lennünk neki.

A filozófiáját "egzisztencializmusnak" hívta amiatt a tézis miatt, miszerint "az egzisztencia megelőzi a lényeget". Ami valójában azt jelentt, hogy "az ember semmi más, mint amivé teszi önmagát". Mivel nincs Isten, aki eltervezte volna az embert, az embernek nincs se mintája, se lényege. Az ember lényege vagy természete nem a teremtő Istentől származik, hanem a saját szabad választásából.

Ez lehetne egy nagyon mély és igaz meglátás is, csakhogy Sartre kiforgatta a keresztény nézetet. A jó meglátása az a tény, hogy az ember a szabad választásával határozza meg, hogy ki akar lenni. Isten valójában csak azt teremti meg, hogy mi az összes ember. De a saját egyedülálló egyéniségét az egyén maga alakítja ki. Isten létrehozza, hogy mik vagyunk, mi pedig azt, hogy kik vagyunk. Isten a lét méltóságát adja a saját magunk által való, vagy pedig Istennel közös megteremtésünknél; Isten ugyanis Önmagát adja társul mellénk, hogy a saját magunk létrehozásának feladatát megvalósíthassuk. Ő az objektív nyersanyagot teremti meg az átöröklődés és a környezet közvetítésével. Önmagam végső formáját azonban én alakítom ki a szabad választásom által.

Sajnálatos módon Sartre azt állította, hogy ez megcáfolja Istent, ugyanis, ha volna Isten, akkor az ember ennek az Istennek csak puszta műterméke lenne, s így nem lehetne szabad. Állandóan azzal érvelt, hogy az emberi szabadság és méltóság megköveteli az ateizmust. Hozzáállása ahhoz a vadnyugati cowboyhoz hasonlít, aki Istenhez egy rivális cowboyként szól: "Hé, ez a város nem elég nagy kettőnknek. Egyikünknek mennie kell."

Ezért vezette el Sartrét az ateizmushoz az emberi szabadság valóban helyes meglátása, valamint az, hogy ez a szabadság a személyeket alapvetően különbözteti meg a puszta dolgoktól, ugyanis (1) összekeverte a szabadságot a függetlenséggel, mert (2) Istenre csak úgy tudott gondolni, mint aki - valamiféle kozmikus fasisztaként - elveszi az emberi szabadságot, ahelyett, hogy megteremti és fenntartja azt. Továbbá, (3) Sartre abba a kamaszkorra jellemző hibába esett, hogy egyenlővé tette a szabadságot a lázadással. Azt mondta, hogy a szabadság csakis "szabadság a nem-et mondásra" lehet.

Azonban nem csak ez a szabadság. Van olyan szabadság is, amely igen-t mond. Sartre úgy gondolta, hogy a szabadságunkkal kötünk kompromisszumot akkor, amikor igent mondunk, amikor azt választjuk, hogy jóváhagyjuk azokat az értékeket, amiket a szüleink, társadalmunk vagy az Egyház tanít nekünk. Így az, amit Sartre szabadságnak gondolt, nagyon ahhoz áll közel, amit az 50-es évek beat-nemzedéke és a 60-as évekbeli hippik úgy hívtak, hogy "csak tedd a saját dolgod", vagy amit a 70-es évek nemzedéke úgy hívott, hogy "törődjél csak magaddal".

Egy másik fogalom, amit Sartre komolyan vett, de tévesen használt, az a felelősség fogalma. Úgy vélte, hogy az Istenben való hit szükségszerűen megalkudna az emberi felelősséggel, ugyanis akkor magunk helyett minden tettünkért és mivoltunkért Istennek tehetnénk szemrehányást. De ez egyszerűen nem így van. Az én mennyei Atyám, a földi apámhoz hasonlóan, nem felelős a választásaimért vagy a jellememért, amit ezekkel a választásokkal kiformáltam; én én vagyok. És a felelősségem ténye ugyanúgy nem cáfolja meg a mennyei Atyám létezését, mint ahogy nem cáfolja meg a földi apám létezését se.

Sartre élesen észrevette a gonoszt és az emberi perverzitást. Azt mondta: "Megtanultuk, hogy komolyan vegyük a Rosszat. a Rossz nem egy látomás. Megismerve okait, nem fog eltűnni. A Rosszat nem lehet jóvátenni."

Viszont azt is mondta, hogy mivel nincs Isten és mivel következésképp mi alkotjuk meg saját értékeinket és törvényeinket, valójában nincs rossz se: "Azt választani, hogy ez leszünk vagy amaz, annak az állítása, hogy ebben az időben az az érték számunkra, amit választunk, tehát mi sohasem választhatjuk a rosszat". Így Sartre egyszerre ad túl nagy jelentőséget a rossznak ("A Rosszat nem lehet jóvátenni") és túl kicsit ("Mi sohasem választhatjuk a Rosszat").

Sartre ateizmusa nem pusztán azt mondja, hogy Isten nem létezik, hanem, hogy Isten lehetetlenség. De legalább adózik némi tisztelettel Isten "Én vagyok" bibliai fogalmának azzal, hogy ezt az elképzelhető legellentmondásosabb ideának hívja, ez az önmagáért-való-lét (a szubjektív személyiség, az "Én") és az önmagában-való-lét (az objektív örök tökéletesség, a "Vagyok") "megvalósíthatatlan szintézise".

Isten a tökéletes személyt jelenti, és emiatt Sartre számára ez a terminusok ellentmondása. Tökéletes dolgok vagy ideák, mint az igazságosság vagy az igazság lehetségesek; és tökéletlen személyek, mint Zeusz vagy Apolló, szintén lehetségesek. De a tökéletes személy lehetetlen. Zeusz lehetséges, de nem valós. Isten egyedülálló az istenek között: nem csak valótlan, hanem lehetetlen is.

Mivel Isten lehetetlen, és mivel Isten a szeretet, a szeretet is lehetetlen. A legmegdöbbentőbb dolog Sartréban, hogy minden bizonnyal tagadta az őszinteség, az önzetlenség és a szeretet puszta lehetőségét is. A legtöbb ateista Isten helyére az emberi szeretetet teszi, mint olyan dolgot, amiben hisznek. De Sartre azzal érvel, hogy ez lehetetlen. Miért?

Mert, ha nincs Isten, akkor minden egyes egyén Isten. De csak egyetlen egy Isten lehetséges, egy abszolút Isten. Tehát az összes interperszonális kapcsolat alapvetően rivális kapcsolat. Itt Sartre Machiavellit visszhangozza. Mindannyiunknak Istent kell játszanunk másoknak; mindannyiunk, mint saját életünk színdarabjának szerzői, szükségképpen szereplőkként kell rendeznünk másokat ebben a drámában.

Van egy kis szó, amellyel a hétköznapi emberek valami valósra utalnak, és amelyet a szerelmesek valami csodálatos tapasztalatként élnek át. Sartre úgy gondolta, hogy ez valami lehetetlenre és illuzórikusra utal. Ez a szó a "mi". Szerinte nincs olyan, hogy "mi-alany", se közösség, se önfeledt szerelem, mert mindegyikünk állandóan Isten próbál lenni, az egyedüli, az egyetlen és egyedülálló én-alany.

Sartre leghíresebb színdarabjában, a Zárt tárgyalásban három halott ember van összezárva, és azt figyeli rajtuk, hogyan teszik pokollá a másik életét egyszerűen azáltal, hogy Istent játszanak a többinek - nem a másokon gyakorolt külső hatalom értelmében, hanem pusztán azáltal, hogy mindegyikük a másikat puszta dolognak tekinti. A színdarab megdöbbentő tanulsága, hogy "A pokol a másik ember".

Ez amilyen mélyenszántó gondolat, annyira mélyenszántóan hamis. Valójában a pokol pontosan az emberi és isteni Másik hiánya. A pokol a totális magányosság. A mennyország a másokkal való közösség, mert a mennyország ott van, ahol Isten van, és Isten a Szentháromság. Isten a szeretet, Isten a "másik személy".

Sartre gyakorlatias észjárású őszintesége csaknem vonzóvá tehetné őt az olyan visszataszító konklúziói ellenére is, mint az élet értelmetlensége, az értékek önkényessége és a szeretet lehetetlensége. Csakhogy ezt az őszinteséget, akármilyen mélyen is gyökerezik jellemében, saját maga tette lényegtelenné és értelmetlenné, mivel tagadta Istent, és így az objektív Igazságot is. Ha nincs isteni értelem, akkor nincs igazság se, annak kivételével, ami mindegyikünket önmagává teszi. Így ha semmit sem jelent az, hogy őszinte legyek magamon kívül, akkor mit jelent valójában az őszinteség?

Mégse tudjuk megállni, hogy ne csak elítélő ítéletet mondjunk Sartre-ról, és hogy ne érezzünk egy kis örömet is a következetességéből fakadó visszataszítósága miatt. Megmutatta ugyanis nekünk az ateizmus igazi arcát: abszurditás (ez a pontos szó) és undor (ezt a konkrét képet használta, és ez az első és legnagyobb regényének a címe is).

Az "Undor" annak az embernek a története, aki egy fáradtságos keresés után arra a szörnyű igazságra jutott, hogy az életnek nincs semmi értelme, hogy az egyszerűen csak egy undorító fölösleg, mint amilyen a hányadék vagy az ürülék. (Sartre szándékosan használt ilyen obszcén képeket, mert szerinte az élet maga is obszcén).

Nem tudunk nem egyet érteni William Barett-tel, amikor azt mondta, hogy "azoknak, akik arra készülnek, hogy ezzel (az undorral) kihányják az egész sartre-i filozófiát, rámutathatunk, hogy jobb az ember életében találkozni ezzel az émellyel, mint sohasem találkozni vele".

Más szavakkal Sartre jelentősége a Prédikátoréhoz hasonló: Felteszi a kérdések legfontosabbikát, bátran és rendíthetetlenül, és csak csodálhatjuk őt ezért. Sajnos, a lehető legrosszabb választ adja rá, ahogy a Prédikátor is tette: "Hiábavalóság, minden csak hiábavalóság".

Csak szánhatjuk őt ezért, és vele együtt a többi ateistát is, akik eléggé tisztafejűek ahhoz, hogy meglássák, ahogy Sartre is tette, hogy "Isten nélkül mindent szabad - de nincs semmi értelme".

Marx, a tömegek hamis Mózese

A keresztény hit számos ellenfele közül a marxizmus biztosan nem a legfontosabb, legimpozánsabb vagy legmegkapóbb filozófia a történelemben.

Viszont egészen mostanáig nyilvánvalóan a leghatásosabb. Összehasonlítva 1917, 1947 és 1987 világtérképeit, megláthatjuk hogy mennyire feltartóztathatatlan volt az eszméknek ez a rendszere, amely elárasztotta a világ egyharmadát mindössze két generáció alatt. Ez egy olyan bravúr, ami eddig csak kétszer sikerült: a korai kereszténységnek és a korai iszlámnak.

Tíz évvel ezelőtt minden politikai és katonai konfliktus a világon, Közép-Amerikától a Közel-Keletig, a kommunizmus versus antikommunizmus tengelyén fordult meg.

Sőt, a fasizmus is javarészt azért válhatott népszerűvé Európában, és ma is azért kell számolni vele Latin-Amerikában, mert szembeszállni látszott a „kommunizmus kísértetével”, ahogy Marx nevezte saját eszméjét a „Kommunista Kiáltvány” első mondatában.

A „Kiáltvány” egy kulcsfontosságú momentum a történelemben. 1848-ban adták ki, az európai „forradalmak évében”, és lényegében – a Bibliához hasonlóan –  a történelem, a múlt és a jövő filozófiája. Minden múltbeli történelmi eseményt az osztályharcra vetített le, ami az elnyomó és az elnyomott között történt, Úr és szolga között, király és nép között, pap és hívő között, céhmester és inas között, sőt férj és feleség vagy szülő és gyermek között.

A történelemnek ezen megítélése még Machiavellinél is cinikusabb. A szeretetet teljesen tagadja vagy figyelmen kívül hagyja: versengés és kizsákmányolás volt az egyetemes szabály.

Most azonban mindez megváltozhat - mondta Marx -, mert most, a történelemben először már csak két fő osztályellentét maradt: a burzsoázia (az „akiknek van”, a termelési eszközök birtokosai) és a proletariátus (az „akiknek nincs”, a termelési eszközökkel nem rendelkezők).

Az utóbbiaknak el kell adniuk magukat és munkájukat a tőkéseknek egészen a kommunista forradalomig, amely majd „felszámolja” (magyarán meggyilkolja) a burzsoáziát, és így mindörökre megszűnnek az osztályok és osztályharcok, és megalakul a béke és az egyenlőség millenniuma. Marx miután teljesen kiábrándult a múltból, teljesen naivvá vált a jövő felé.

Mi késztette Marxot, hogy azzá legyen, ami lett? Mik ennek a hitvallásnak a forrásai?

Marx szándékosan fordult el 180 fokkal a zsidó örökségétől: 1) a természetfelettitől és az 2) egyediségtől, hogy magáévá tegye az 1) ateizmust és a 2) kommunizmust. Marx azonban mégis megtartotta egy szekularizált formában a bibliai vallás összes nagyobb strukturális és érzelmi tényezőit. Marx, miként Mózes, lett az a próféta, aki kivezeti az új kiválasztott népet, a proletariátust a kapitalizmus szolgaságából a kommunista ígéret földjére, a véres világforradalom Vörös-tengerén és az ideiglenes pusztaságon át, felajánlva a szenvedést a pártnak, az új papságnak.

A forradalom napja az új „Jahve-nap”, az ítélet napja; a pártszóvivők az új próféták; és a párton belüli politikai tisztogatások, melyek célja, hogy fenntartsák az ideológiai tisztaságot, új isteni ítéletek, melyek a kiválasztottak és vezetőik makacssága miatt történnek. A kommunizmus messiási hangja strukturálisan és érzelmileg sokkal jobban hasonlít egy vallásra, mint akármely más politikai rendszerre, a fasizmust kivételével.

Miként Marx átvette tartalom nélkül vallási örökségének formáit és szellemét, a hegeli filozófiai örökségével is ugyanezt tette, átalakítva a „dialektikus idealizmus” hegeli filozófiáját „dialektikus materializmussá”. „Marx a fejéről a talpára állította Hegelt” – tartja a mondás. Marx hét radikális ideát örökölt Hegeltől:

Monizmus: az az idea, miszerint minden egy, s hogy az egyszerű ész által tapasztalt különbség az anyag és a szellem között pusztán illuzórikus. Hegel számára az anyag csak a szellem formája; Marx számára a szellem csak az anyag formája.

Panteizmus: az az elképzelés, miszerint téved az a sajátosan zsidó idea, hogy különbség van a Teremtő és a teremtés között. Hegel számára a világ Isten külső megnyilvánulása (Hegel panteista volt); Marx számára Isten a világ megnyilvánulása (Marx ateista volt).

Hisztoricizmus: az az idea, mely szerint minden változik, még az igazság is; hogy semmi sincs, ami a történelem felett ítélkezhetne; és hogy emiatt ami igaz volt egy korban, az hamis lehet egy másikban, vagy fordítva. Más szavakkal az Idő az Isten.

Dialektika: az az idea, hogy a történelem csak szembenálló erők konfliktusai által halad előre, a „tézis” és „antitézis” fejleszti ki a „magasabb szintű szintézist”. Ez vonatkozik az osztályokra, nemzetekre, intézményekre és ideákra egyaránt. Ezt a dialektikus keringőt játszák a történelem báltermében, míg el nem jön végül Isten országa – amit Hegel gyakorlatilag a porosz állammal azonosítot, Marx pedig internacionalizálta ezt az egész világra kiterjedő kommunista államban.

Determinizmus vagy fatalizmus: az az idea, hogy a dialektika és végeredménye elkerülhetetlen és szükségszerű, nem pedig szabad. A marxizmus a kálvinista predestinációhoz hasonlít isteni Predestináló nélkül.

államiság: az az elmélet, miszerint mivel nincs örök, a történelmen átívelő igazság vagy törvény, az állam a legfőbb és kritizálhatatlan való. Marx itt is internacionalizálta Hegel nacionalizmusát.

Militarizmus: az az idea, hogy mivel nincs egyetemes természeti vagy örök törvény, amely megítélhetné az államot és megoldatná a közöttük lévő nézeteltéréseket, a háború elkerülhetetlen és szükségszerű addig, amíg léteznek államok.

Sok más, a francia forradalom utáni vallásellenes gondolkodóhoz hasonlóan, Marx magáévá tette a 18. századi „felvilágosodás” szekularizmusát, ateizmusát és humanizmusát, valamint racionalizmusát és a hitét a potenciális mindentudó tudományban és a potenciális mindenható technikában. Itt ismét a bibliai vallás formáit, érzéseit és funkcióit alakította át egy másik istenre és egy másik hitre. Ugyanis a racionalizmus egy hit, nem pedig egy bizonyított tény. Azt a hitet, hogy az emberi értelem megismerhet mindent, ami valóságos, nem lehet igazolni az emberi értelem által; és azt a hitet, hogy mindent, ami valóságos igazolni lehet a tudományos módszerekkel, nem lehet igazolni a tudományos módszerekkel.

A harmadik hatás Marxra a hegelianizmus és a felvilágosodás racionalizmusán kívül a közgazdasági redukcionizmus volt: hogy minden kérdést közgazdasági kérdésre vezetett vissza. Ha Marx olvasná most ezt az elemzést, akkor azt mondaná, hogy ezeknek a gondolataimnak a valódi oka nem az a szellemi képességem, hogy megismerjem az igazságot, hanem a társadalom kapitalista gazdasági szerkezetei, amelyek „kitermeltek” engem. Marx úgy hitte, hogy az emberben lévő gondolatot totálisan determinálja az anyag; hogy az embert totálisan determinálja a társadalom; s hogy a társadalmat totálisan determinálja a gazdasági élet. Ezzel feje tetejére állította a hagyományos nézetet, miszerint az értelem irányítja a testet, az ember irányítja a társadalmát, és a társadalom irányítja a gazdasági életét.

Végezetül Marx elfogadta a tulajdonok és termelési eszközök közös birtoklásának elméletét a korábbi „utópista szocialista” gondolkodóktól. Marx így mondta: „a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése”. Valójában az egyedüli közösségek a történelemben, melyeknek sikerült megvalósítaniuk a kommunizmust: a monostorok, a kibucok, a törzsközösségek és a családok (amelyet Marx szintén meg akart szüntetni). Az összes kommunista kormány (mint amilyen a szovjet volt) az államra ruházta rá a tulajdonokat, s nem az emberekre. Marx azon hite, hogy az állam saját magától „eltűnik”, amint a kapitalizmus megsemmisül és a kommunizmus lép a helyére, már beigazolódott, hogy meglepően naiv volt.  Ha egyszer valaki a hatalmat megszerzi magának, azt csak a bölcsesség és a szentség által adhatja ki a kezéből.

A kommunizmus terjedésének a legmélyebb oka, főleg a Harmadik Világ országaiban, nem a közös tulajdon elvének akarása, hanem „a hatalom akarása”, ahogy azt Nietzsche hívta. Nietzsche sokkal mélyebben belelátott a kommunizmus szívébe, mint Marx.

Hogyan viszonyult Marx a kommunizmust érő nyilvánvaló ellenvetésekhez: hogy eltörölte a magánéletet, a magántulajdont, az egyéniséget, a szabadságot, s a motivációkat a munkához, a neveléshez, a házassághoz, családhoz, kultúrához, nemzetekhez, valláshoz és filozófiához? Nem tagadta, hogy a kommunizmus eltörölte ezeket a dolgokat, de azt mondta, hogy ezt már a kapitalizmus is ugyanúgy megtette. Pl. azzal érvelt, hogy „A burzsoá puszta termelési szerszámnak tekinti feleségét.”. A legérzékenyebb és legfontosabb kérdésről, a családról és a vallásról inkább csak retorikusan beszélt, mint logikusan; pl.:  „A családról és a nevelésről, a szülők és gyermekek közötti meghitt viszonyról hangoztatott polgári szólamok annál visszataszítóbbak…” és a vallással és a filozófiával kapcsolatos kifogásokra ez volt a válasza: „Azokat a vádakat, amelyeket a kommunizmus ellen vallási, filozófiai és egyáltalában ideológiai szempontból emelnek, nem érdemes részletesen tárgyalni.”

A marxizmus legegyszerűbb cáfolata az, hogy a materializmusa egyszerűen ellentmond önmagának. Ha az eszmék egyáltalán nem számítanak, hanem csak az anyagi termékek és gazdasági erők, mint a kocsik vagy a cipők, akkor a kommunista eszme ugyancsak nem számít. Ha az összes eszménk determinált, nem azáltal, hogy meglátjuk bennük az igazságot, hanem az anyag szükségszerű mozgása által; ha mi aligha tudunk azon segíteni, hogy a nyelvünk éppen hogyan mozdul – akkor Marx gondolatai semmivel sem igazabbak Mózes gondolatainál. A gondolkodás alapjainak a megtámadása saját magunk megtámadása.

Marx is látta ezt, és be is ismerte. Szavait fegyverként értékelte át, s nem igazságokként. A „Kiáltvány” (és az alapvető, jóval hosszabb, még áltudományosabb A tőke) szavainak funkciói nem azt igazolni, hogy mi igaz és mi nem, hanem a forradalomra való buzdítás. „A filozófusok a világot csak értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Marx alapvetően pragmatista.

De még ezen a pragmatikus szinten is önellentmondás van. A „kiáltvány” ezzel a híres sorokkal végződik: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek. Világ proletárjai, egyesüljetek!” Viszont ez a kérés önmagát dönti meg, ugyanis Marx tagadja a szabad akaratot. Minden elrendelt; a forradalom „elkerülhetetlen”, akár csatlakozni akarok hozzá, akár nem. Nem folyamodhatunk a szabad választáshoz úgy, hogy ugyanakkor tagadjuk is azt.

 Komoly gyakorlati kifogások is vannak a kommunizmusra, csakúgy mint ez a két filozófiai kifogás. Egyrészről a jövendölése egyszerűen nem vált be. A forradalom nem akkor és ott történt, ahol azt Marx megjósolta. A kapitalizmus nem tűnt el, sem az állam, a család vagy a vallás. És a kommunizmus nem eredményezett sehol se megelégedettséget és egyenlőséget, akárhol került is hatalomra.

Marx mindössze annyit tudott tenni, hogy eljátszotta Mózest, és a bolondokat visszavezette az egyiptomi szolgaságba (az anyagiasságba). A valódi Felszabadító pedig a színfalak mögött várja az udvari bolondot, kinek szavai társait mint „bolondokat kisértek a halál hamvgödrihez”, és „Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, Azzal lelép, s szava se’ hallatik”. Ez az, amivel a marxista filozófusok nem akarnak szembesülni.

Freud, a „szexuális forradalom” megalapozója

Freudot a psziché Kolumbuszának nevezhetnénk. Hatása olyan nagy volt, hogy nincs is élő pszichológus, aki kikerülhetné.

Azonban a zseniális ötletek között Freud írásaiban a legbizarabb ideákat is megtalálhatjuk: mint pl. azt, hogy az anyák csak azért ölelik magukhoz gyermeküket, hogy így az irántuk érzett szexuális vágyaikat helyettesítsék, mellyel érintkezésbe akarnak kerülni velük.

Sigmund Freud tanításai közül a leghatásosabb a szexuális redukcionizmusa volt. Ateistaként Freud Istent az emberek álmának tartotta; materialistaként az embert a puszta testére, az emberi test mozgatórugóit az állati vágyakra, a vágyakat a szexuális vágyra, és a szexuális vágyat a nemző szexre redukálta. Persze ezek közül mindegyik egy szélsőséges leegyszerűsítés.

Freud tudós volt, és bizonyos tekintetben nagy tudós. Azonban engedett a foglalkozásával járó kísértésnek: a vágynak, hogy az összetettet, a bonyolultat minél ellenőrizhetőbb, leírhatóbb keretek közé kényszerítse. A pszichológiát tudománnyá akarta tenni, még ha csak egy egzakt tudománnyá is. Csakhogy ez lehetetlen, hiszen a vizsgálandó tárgy, az objektum, az ember, nem csak objektum, hanem szubjektum is, egy „én”.

Századunk „szexuális forradalmának” a kiindulópontja a kielégülés keresése volt, melynek során azonban össze lettek keverve a szükségletek és az igények. Minden normális embernek vannak igényei vagy vágyai. Viszont az egyszerűen nem igaz - ahogy azt Freud feltételezte -, hogy ezek a vágyak és igények szükségletek és jogok; az, hogy senkitől sem várható el, hogy úgy éljen, hogy ezeket nem elégíti ki; vagy az, hogy ezeknek elfojtása pszichológiailag egészségtelen.

A szükségletek és az igények közötti konfúzió az objektív értékek és az objektív természetes erkölcsi törvény tagadásából ered. Senki sem okozott nagyobb pusztítást ezen a rendkívül fontos területen, mint Freud, különösen a szexuális erkölcs területén. A házasság és a család elleni modern támadás, amelyet Freud alapozott meg, több kárt okozott mint bármely más háború vagy politikai forradalom. Hiszen hol máshol tanulhatnánk meg a legfontosabb leckét az életben – az önzetlen szeretetet –, ha nem a tartós családokban, amelyek a gyakorlattal hirdetik azt.

Mégis, minden hibája ellenére, Freud még mindig azok fölé a pszichológiák fölé magasodik, amelyek felváltották őt a populáris kultúrában. Materializmusa ellenére felfedezte a lélek néhány mélyebb misztériumát is. Igazi érzéke volt a tragédiához, a szenvedéshez és a boldogtalansághoz. A tisztességes ateisták rendszerint boldogtalanok; a tisztességtelen ateisták pedig boldogok. Freud egy tisztességes ateista volt.

és a becsületessége jó tudóssá tette őt. Azt hitte, hogy ha pusztán kiemelkedünk a tudatalatti sötétségébe rejtett elfojtásból vagy félelemből az értelem fényére, akkor ez megszabadít bennünket a hatalmától. Ez az abban való hit, hogy az igazság hatékonyabb mint az illúzió, a fény mint a sötétség. Sajnálatosan Freud minden vallást az emberiség legalapvetőbb illúziói közé sorolta, és a materialista tudományosságot tartotta az egyetlen fénynek.

Határozottan meg kell különböztetnünk Freud személyében három eltérő dimenziót. Elsőként ő a pszichoanalízis gyakorlati, terápiás technikájának a feltalálója, amiért zseninek kell tartanunk, és minden pszichológus adósa ezért. Ahogy egy keresztény filozófus, mint Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás felhasználta olyan nem keresztény filozófusok, mint Platón és Arisztotelész kategóriáit, ugyanígy lehetséges az is, hogy egy keresztény pszichiáter felhasználja Freud technikáit, anélkül, hogy magáévá tenné az ő vallásos nézetét.

Másodszor, Freud mint teoretikus pszichológus Kolumbuszhoz hasonlít, aki feltérképezett egy új kontinenst, viszont súlyos tévedésekbe is esett. Néhány ezek közül megbocsátható, ahogy Kolumbusznak is voltak megbocsátható tévedései, melyeket a terület újdonsága miatt követett el. De Freud több tévedése előítéletekből származik, mint pl. az, hogy az összes bűnt csak egy kóros érzéssé redukálja, valamint, hogy képtelen volt elképzelni azt, hogy az Istenben való hitnek bármiféle köze lehet a szeretethez.

Harmadszor, Freud mint filozófus és vallási gondolkodó határozottan amatőr volt, érvei és gondolatai éppen csak egy kicsit többek mint egy kamaszé.

Most nézzük át ezeket a pontokat egyenként.

Freud legnagyobb műve kétségtelenül az „álomfejtés”. A tudatalatti lenyomataiként tanulmányozni az álmokat ma már evidensnek tűnik. De ez Freud korában teljesen új volt. Freud nem ott tévedett, hogy túlhangsúlyozta a tudatalatti erőit, amelyek mozgatnak bennünket, hanem, hogy leértékelte a mélységüket és komplexitásukat, ahogy egy új kontinens felfedezője is eshet abba a hibába, hogy a felfedezett földet csak egy nagy szigetnek véli.

Freud rájött, hogy azoknak a hisztériás pácienseknek, akiknél nincs ésszerű ok a zavarodottságukra, segíthet azzal, amit ő „beszélgetős gyógymódnak” nevezett, felhasználva a „szabad asszociációkat”, különös figyelmet szentelve a „freudi elszólásokra”, melyek a tudatalattinak a kulcsai. Vagyis rá kitalált teória elégtelensége ellenére működött a dolog.

A pszichológiai elmélet szintjén Freud a pszichét „Id”-re, „Ego”-ra és „Superego”-ra osztotta fel. Ez elsőre eléggé hasonlónak tűnik a hagyományos, és gyakorlati megfontoláson alapuló felosztáshoz, azaz a vágy, az akarat és az értelem (vagy tudat) felosztásához, amely Platónnal kezdődött. Azonban lényeges különbségek vannak közöttük.

Először is Freud „super-ego”-ja nem az értelem vagy tudat, hanem a kényszeredett (nem-szabad), passzív reflexió az egyén lelkében, akit a társadalom korlátoz vágyaiban: „Ezeket nem szabad csinálni”. Amit mi a saját belátásunknak tartunk, hogy mi a valóban jó és rossz, az csak a mesterséges társadalmi törvények tükörképe, legalábbis Freud szerint.

Másodszor, az „ego” nem a szabad akarat, hanem egy puszta külszín. Freud determinista volt, ezért tagadta a szabad akarat létezését, és az embert teljes egészében állat-gépnek tekintette.

Végül az „Id” („az”) az egyedüli valódi én Freud szerint, és ez teljesen az állati vágyakat foglalja magában. Ez a szint személytelen; innét a név: „az”. Freud tehát tagadja a valóságos személyiség létezését, az egyéni én-séget. Ahogy tagadta Istent („én vagyok”), úgy tagadta Isten képét, az emberi „én”-t is.

Freud pszichológiai ideáit a legőszintébben a két leghíresebb vallásellenes könyvében, a „Mózes és az egyistenhit”-ben és az „Egy illúzió jövője”-ben tárta fel. Ahogy Marx, ő is elvetett minden vallást, melyeknek állításait és érveit úgy gondolta gyermeteges lenne komolyabban megvizsgálni. Azonban ennek az „illúziónak” a feltételezett eredetéről részletes magyarázattal hozakodott elő. Ennek alapvetően négy része van: a tudatlanság, a félelem, a fantázia és a bűn-érzet.

Mint tudatlanság, a vallás egy tudomány előtti találgatásból nőtt ki. Az ember elgondolta, hogy hogyan működik a természet: ha van egy villám, akkor kell lennie egy Villámlónak, egy Zeusznak. Mint félelem, a földi atyánk egy mennyeivel való helyettesítésének a kitalálása, amikor az meghal, megöregszik, elmegy vagy elküldi gyermekeit a biztonságos otthonból a felelősség rémítő világába. Mint fantázia, a vágyak fantáziált beteljesedésének a gyümölcse, hogy van egy mindenható gondviselésszerű erő az élet ijesztően személytelen külsőségei mögött. És mint bűnösség, Isten az erkölcsös magatartás garantálója lett.

Freud teóriájának a leggyengébb része a bűnösség eredetéről szóló magyarázat. Úgy meséli el a történetet, hogy egyszer, réges-régen egy fiú megölte az apját, egy nagy törzs fejét. Azóta is ez az első gyilkosság kísérti az emberi faj tudatalatti emlékezetét. Csakhogy ez egyáltalán nem magyarázat; az első gyilkos miért érezte bűnösnek magát?

Freud legfilozofikusabb könyve az utolsó volt, a „Rossz közérzet a kultúrában”. Ebben a  „summum bonum” – a legfőbb jó – nagy kérdésével áll elő, az élet értelmével és az emberi boldogsággal. Azt a következtetést vonta le, amit a Prédikátor könyve is, hogy ezek elérhetetlenek. Gyakorlatilag azt mondja, hogy „hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság”. De helyette megígéri, hogy egy sikeres pszichoterápiával elmozdít bennünket „a kezelhetetlen boldogtalanságtól a kezelhető boldogtalanságig”.

A pesszimizmusának az egyik oka az volt, hogy úgy hitte, hogy az emberi viszonyokban belső ellentmondások vannak; erre utal a „Rossz közérzet a kultúrában” cím is. Egyrészről állatok vagyunk, akik az örömöt hajhásszuk, csak a „gyönyör elvétől” motiválva. Másrészről szükségünk van a civilizáció rendjére, hogy megóvjon bennünket a káosz fájdalmától. Azonban a civilizáció korlátjai csorbítják a vágyainkat. Tehát pont az a dolog, amit a boldogságunk érdekében kitaláltunk, vált akadályunkká.

életének vége felé, amint felfedezte a „Thanatoszt”, a halálvágyat, Freud gondolkodása még sötétebbé és még sejtelmesebbé vált. Úgy gondolta, hogy az örömelv két ellentétes irányba vezet minket: az erosz és a thanatosz felé. Az erosz előre visz minket az életbe, szeretetbe, a jövőbe és a reménybe. A Thanatosz visszafelé visz minket a anyaméhbe, oda, ahol egyedül nem éreztünk fájdalmat.

Neheztelünk az életre és anyáinkra, amiért a fájdalomra szült bennünket. Ez az anyagyűlölet párhuzamos a híres „Oedipus-komplexussal”, azaz azzal a tudatalatti vággyal, hogy megöljük apánkat és elvegyük saját anyánkat – ami tökéletes magyarázat Freud saját ateizmusára, aki a mennyei Atyaistenre neheztelt, majd feleségül vette a Földiesség Anyját.

Freud már haldoklott, amikor Hitler került hatalomra. Azonban prófétaként látta meg a halálvágy hatalmát a modern világban, és nem volt biztos abban, hogy ezek közül a két „mennyei erő” közül, amint hívta őket, melyik fog győzedelmeskedni. Ateistaként, viszont csaknem misztikusként halt meg. Mivel túl sok pogányság volt benne, azt a néhány mély meglátást, amit neki köszönhetünk, rendszerint összekeverte a szörnyű érzéketlenséggel és vaksággal. Felidézi C.S. Lewis leírását a pogány mitológiákról: „a mennyei erő és szépség sugara a szenny és az ostobaság dzsungelébe vetődött”.

Ami kiemeli Freudot, sokkal jobban mint Marxot és a szekuláris humanizmust, az az, hogy meglátta a démont az emberben, az élet tragikus dimenzióját, és hogy szükségünk van a megváltásra. Sajnálatra méltóan a judaizmust elvetendőnek látta, és a kereszténységet is megvetette, mely szerinte egy olyan tündérmese, mint ami túl szép, hogy igaz legyen. Tragédiája az volt, hogy felfogásában szétválasztotta az igazat és a jót, a „realitás elvet” és a boldogságot.

Pedig ezeket Isten a legmagasabb szinten kötötte össze.

Nietzsche, az önjelölt „Antikrisztus”

Friedrich Nietzsche „Antikrisztus”-nak hívta magát, és egy könyvet is írt ugyanezzel a címmel. A következőképpen érvelt az ateizmus mellett: „és most meg fogom cáfolni az összes isten létezését. Ha volnának istenek, miképpen viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek.”

Nietzsche az értelmet ugyanúgy megvetette, ahogy a hitet, és gyakran szándékosan ellentmondott önmagának, azt állítva, hogy „egy gúnyos mosoly végtelenül nemesebb, mint egy szillogizmus”, és szívesebben folyamodott a szenvedélyhez, a retorikához, sőt a szándékos gyűlölködéshez, mint az észhez.

A szeretetben látta a „legnagyobb veszélyt”, a moralitást pedig az emberiség legrosszabb gyengeségének tekintette. Valószínűleg egy szifilisz megbetegedés miatt megtébolyodott, ami miatt elmegyógyintézetben is kezelték, de segíteni nem tudtak rajta. Utolsó leveleit már úgy írta alá, hogy „a Megfeszített”. A nácik őt tekintették félhivatalos filozófusuknak.

Mindezek ellenére századunk legnagyobb elméi közül többen is mély értelmű és bölcs filozófusként tisztelik. Hogyan lehet ez?

Három irányzat létezik Nietzschével kapcsolatban. Az akadémikusok között a legnépszerűbb a „barátságos nietzscheánusok” irányzata, akik azt állítják, hogy Nietzsche lényegében egy farkasbőrbe bújt bárány; a támadásait nem szó szerint kell venni, s emellett valójában ő az általa kifogásolt nyugati intézmények és értékek szövetségese, semmint ellensége.

Ezek a tudósok azokra a teológusokra hasonlítanak, akik pl. Jézus ezen szavait „Senki sem jut az Atyához, csak általam” úgy értelmezik, hogy „minden vallás egyformán igaz”; valamint azt, hogy „aki elbocsátott nővel összeházasodik, házasságot tör” úgy magyarázzák, hogy „válásotok legyen kreatív és ésszerű”.

Aztán vannak az „elborzadó nietzscheánusok”. Ők kevésbé veszik komolyan a Nietzschét körülvevő tiszteletet. Ők tipikusan azokra a lábjegyzetekre hasonlítanak, amelyek a modern filozófiáról szóló régi katolikus tankönyvekben voltak, amelyek csak annyit közöltek, hogy Nietzsche létezett, egy ateista volt és elmebajban halt meg – és ez a sors vár mindenkire, aki túl sokáig foglalkozik a könyveivel.

A harmadik irányzat Nietzschére farkasként tekint, semmint bárányra, azonban egy nagyon jelentős gondolkodónak tartja, mivel megmutatta a modern nyugati civilizációnak a saját sötét szívét és jövőjét. Könnyű bűnbaknak kiáltani és újjal mutogatni az olyan fekete bárányokra, mint amilyen Nietzsche és Hitler volt, de vajon nincs-e egy „bennünk lakozó Hitler” (hogy Max Picard könyvének címét idézzük)? Nietzsche vajon nem a szöget bújtatta ki a zsákból? Azt a démoni szöget, amely a szekuláris humanizmus tiszteletreméltó zsákjába volt rejtve? Ha egyszer „Isten halott”, akkor ugyanígy halott az ember, az erkölcsösség, a szeretet, a szabadság, a remény, a demokrácia, a lélek, és végső soron az épelméjűség. Senki sem mutatta ezt meg élénkebben, mint Nietzsche. Ő valószínűleg (teljesen akaratlanul) sok megtérésért is felelős.

Nietzsche fő témáit a jelentősebb könyveinek a címeivel foglalhatjuk össze. Mindegyikük, különböző módon, egy-egy támadás a hit ellen. Nietzsche filozófiájának középpontjában mindig ugyanaz áll: Ő is Krisztust állította a középpontba, mint Ágoston, csakhogy Nietzsche az ellenségeként tette Krisztust a középpontba.

Nietzsche első könyve – „A tragédia születése a zene szelleméből” – egy tollvonással áthúzta az ókori görögök elfogadott nézetét, miszerint minden „kedvesség és fény” az értelem és a rend. Nietzsche számára a tragédiaköltők voltak a nagy görögök, és a filozófusok – kezdve Szókratésszel – a kisebbek, a sápadtabbak és szenvedélytelenebbek.  Az egész nyugati világ Szókratészt és az ő racionalizmusát és moralizmusát követte, és megtagadta a másikat, az ember sötétebb oldalát, a tragikus oldalt.

Nietzsche inkább a tragédiát magasztalta, a káoszt, a zűrzavart és az irracionalitást, amit az isteni Dionüszosz, a kicsapongás és részeg orgiák istene szimbolizált. Azt bizonygatta, hogy Szókratész inkább Apolló, a nap, a fény, a rend és az értelem istenének imádatára fordította a világot. Azonban Nietzsche istenének, Dionüszosznak a sorsa csakhamar magát Nietzschét is utolérte; ahogy Dionüszoszt szó szerint széttépték a titánok, az alvilág természetfeletti szörnyei, úgy Nietzsche elméje is darabokra szakadt a saját benső titánjai által.

„A történelem hasznáról és káráról” folytatta a Dionüszosz versus Apolló témát. A „történelem kára” (Nietzsche szerint) a teória, a tudomány és az objektív igazság. A történelem haszna az „élet” hangsúlyozása. Élet és igazság, tűz és fény, Dionüszosz és Apolló, akarat és értelem, mind szemben állnak egymással. Itt már láthatjuk Nietzsche szétszakadását, ugyanis ezek saját önmagának a két különböző része.

Az „Ecce homo” egy szégyentelen pszeudo-önéletrajzi egotizmus. Bár ő csak egy szanitéc volt a háborúban, Nietzsche magát „egy hetvenkedő öreg tüzér”-nek nevezi, akit minden nő imádott. Valójában azonban egy magányos öregember volt, aki nem bírta a vér látványát, egy ágaskodó érzelgős törpe, amilyen Napóleon volt. Ami a legborzasztóbb, hogy szívesen használta fel hazugságait és képzeletét. Ez összhangban áll filozófiájával, azaz előnyösebb az, ami „élet-erősítő” mint az igazság. „Miért ne éljünk hazugként?” – kérdezi.

„Az erkölcs származása” azt állítja, hogy a moralitás a gyengék (különösen a zsidók, majd a keresztények) találmánya volt, hogy legyengítsék az erőseket. A bárány legyőzte a farkast azáltal, hogy neki is bárányként kell cselekednie. Ez természetellenes – érvel Nietzsche – és minthogy az erkölcs természetellenes eredete az alsóbbrendűek ellenszenvében (ressentiment-jében) áll, ez fog minket felszabadítani saját hatalma alól.

A „Jón, rosszon túl” Nietzsche alternatív erkölcstana vagy „új erkölcstana”. Az „úri morál” teljesen különbözik a „szolgamoráltól” – mondja. Egy Úr bármit is parancsol, az jóvá válik attól a puszta ténytől, hogy az Úr parancsolja. A gyenge báránynak engedelmeskedő és behódoló morálja van. Az uraknak természetes joguk van, hogy azt tegyék, amihez kedvük van, és mivel nincs Isten, bármi elfogadható.

A „Bálványok alkonya” „Isten halálnak” következményeit vizsgálja meg. (Természetesen Isten valójában sohasem élt, hanem csak a Benne való hit. Most az halt meg, mondja.) Istennel meghalt minden objektív igazság (ugyanis nincs a sajátunkon felüli értelem), valamint minden objektív érték, törvény és moralitás (ugyanis nincs a sajátunkon felüli akarat). Lélek, szabad akarat, halhatatlanság, értelem, rend, szeretet – ezek mind „bálványok”, kicsi istenek, amelyek halni készülnek most, hogy a Nagy Isten meghalt.

Mi fogja helyettesíteni Istent? Ugyanaz a lény, aki az embert is helyettesíteni fogja: a Superman, az emberfeletti ember. Nietzsche mesterműve, az „Imígyen szóla Zarathustra” dicsőíti ezt az új istent.

Nietzsche az új Bibliát „Zarathustrának” nevezi, és világgá kürtöli, hogy „dobjatok el minden más könyvet; itt van nektek az én „Zarathustrám””. Ez egy részegítő retorika, ami meg is hódította a kamaszokat generációkon keresztül. Az egész könyvet csupán néhány nap alatt írta, őrjöngések közepette, s talán szó szerint egy ördög által sugallt „automatikus írással”. Egy könyv sem tartalmaz annyi Jung-i archetípust, mint ez, ami szinte a tudatalattiból származó képek tűzijátéka.

A lényegi mondanivalója a mai ember elítélése a gyengesége miatt, és a következő faj, az emberfeletti ember kihirdetése, aki a „szolgamorál” helyett az „úri morál” szerint fog élni. Meghalt az Isten, éljen az új isten!

Azonban az „örök visszatérés”-ben Nietzsche felfedezi, hogy az összes istennek meg kell halnia, még az emberfeletti embernek is. Úgy vélte, hogy az egész történelem szükségszerűen egy körben mozog, végtelenségig megismételve az összes múltbeli eseményt: „Semmi sem új a Nap alatt”. Nietzsche ezt az elmúló konklúziót két premisszából vonta le: 1. az anyag véges mennyisége; és 2. az idő végtelen mennyisége (mivel nincs teremtő és nincs teremtmény); tehát az elemi részecskék minden lehető kombinációja, minden lehetséges világ az időben végtelenszer bekövetkezik. Minden, még a Superman is, vissza fog térni a porba, és kifejlődnek a férgek, a majomemberek, az emberek és az emberfeletti ember újra és újra.

A Prédikátor könyvében is megjelenő kétségbeesés helyett, ennél a reménytelen új történelemnél Nietzsche azt az alkalmat látta meg, hogy a történelem irracionalitását és az „élet” diadalát kell magasztalni a logika felett. A legfőbb erény az akarat bátorsága, hogy jóváhagyja ezt az értelmetlen életet, értelem nélkül, ok nélkül.

Azonban Nietzsche utolsó művében, „A hatalom akarásában” a vég vagy a cél hiánya démoniként jelenik meg, és mint, ami a modern elme démoni karakterét tükrözi vissza. Isten, a mennyország, az igazság vagy az abszolút jóság nélkül minden jel arra mutat, hogy az élet értelme egyszerűen „a hatalom akarásává” válik. A hatalom önmaga végcéljává válik, s nem pedig egy eszközzé. Az élet olyan mint egy buborék, kívül-belül üres; de az értelme az önmegerősítés, az egotizmus, ami felfújja a buborékodat, és az értelmetlen ént egy értelmetlen űrré tágítja. „Csak akarj” – tanácsolja Nietzsche. Az már mindegy, hogy mit akarsz és miért.

Mi már abban a helyzetben vagyunk, hogy láthatjuk, hogy Nietzsche miért is olyan döntően fontos gondolkodó, nem elmebajának ellenére, hanem tekintettel arra. A történelemben nem volt senki, talán de Sade márki kivételével, aki ennyire világosan, leplezetlenül és következetesen megfogalmazta volna a kereszténység teljes alternatíváját.

A kereszténység előtti (azaz pogány) társadalmak és filozófiák olyanok voltak, mint a szüzek. A kereszténység utáni (azaz modern) társadalmak és filozófiák olyanok, mint az elváltak. Nietzsche nem egy kereszténység előtti pogány, hanem jellemzően egy kereszténység utáni modern és keresztényellenes filozófus. Jól látta, hogy Krisztus az ő fő ellensége és riválisa. Az Antikrisztus szellemiségét még sohasem foghattuk fel ennyire teljes megfogalmazásban. Nietzsche nem csak a náci Németország kedvenc filozófusa volt, hanem a pokol kedvenc filozófusa is.

Hálát adhatunk a Sátán saját ostobaságának, hogy „felfedte a lapjait” ebben az emberben. Ahogy a nácizmust, úgy Nietzschét is halálosan komolyan kell vennünk, és segíteni megőrizni civilizációnkat, sőt saját lelkünket is azáltal, hogy borzalommal hátat fordítunk nekik, mielőtt túl késő lenne.

Kant, az Igazság szubjektivizálója

Kevés olyan filozófus van a történelemben, aki annyira olvashatatlan és száraz, mint Immanuel Kant. De olyan is kevés van, aki pusztítóbb hatással lett volna az emberi gondolkodásra.

Kant odaadó szolgája, Lampe, egyszer azt mondta, hogy mindent odaadóan elolvasott, amit csak gazdája kiadott, azonban, amikor Kant a legjelentősebb munkáját adta ki, a „Tiszta ész kritikáját”, Lampe bár belekezdett, de nem fejezte be, mivel – ahogy mondta -, ha végig olvasta volna, akkor az elmegyógyintézetbe kellett volna vinni. Sok egyetemista visszhangozza azóta ugyanezeket az érzéseket.

Mindezek ellenére ez az elvont stílusban, elvont kérdésekről író elvont professzor lett annak az eszmének az elsődleges forrása, ami manapság minden másnál jobban veszélyezteti a hitet (és így a lelkeket). Ez az eszme az, hogy az igazság szubjektív.

Szülővárosában, a németországi Königsbergben – ahol Kant élt és dolgozott a 18. század második felében -  az egyszerű polgárok ezt jobban tudták, mint a szakmabeli tudósok, ugyanis Kantot „a Romboló” névre keresztelték el, míg kutyáiknak az ő nevét adták.  

Amúgy egy barátságos természetű, nyájas és jámbor ember volt, és olyan pontos, hogy szomszédjai a napi sétájához igazították az órájukat. Filozófiájának alapvető szándéka is nemes volt: visszaszerezni az emberi méltóságot a tudományt imádó szkeptikus világ közepette.

Ezt a szándékot egy egyszerű anekdota világítja meg. Kant egy materialista csillagász előadását hallgatta, aki arról a témáról beszélt, hogy hol az ember helye az univerzumban. A csillagász ezzel zárta le előadását: „így láthatják, hogy csillagászatilag szólva az ember teljesen jelentéktelen.” Kant erre így válaszolt: „Professzor Úr, elfelejtette a legfontosabb dolgot. A csillagász ember.”

Kant minden más gondolkodónál nagyobb ösztönzést adott annak a jellegzetesen modern fordulatnak, amely az objektívtől a szubjektív felé fordult. Ez még jól hangzik, egészen addig, amíg rá nem eszmélünk, hogy ez magának az igazságnak szubjektívként való újradefiniálását jelentette számára. És ennek az ideának a következménye katasztrofális lett.

Amikor hitetleneknek kezdünk beszélni a hitünkről, tapasztalatból tudhatjuk, hogy nem valami derekas intellektuális nehézség, mint pl. a rossz problémája, vagy a Szentháromság dogmája a legáltalánosabb akadálya a hithez való eljutásnak, hanem sokkal inkább az a feltételezés, hogy a vallásnak semmi köze a tényekhez és az objektív igazsághoz; már pusztán azt egy hallatlan arroganciának vélik, hogy megpróbálunk meggyőzni egy másik személyt arról, hogy a mi hitünk igaz – objektíven, mindenki számára igaz.

Eszerint a gondolkodás szerint a vallás dolga a gyakorlat és nem az elmélet; értékek, de nem a tények; valami szubjektív és magántermészetű, de nem objektív és általános. A dogma valami „extra” dolog, és méghozzá egy rossz extra, mert a dogma dogmatizmust szül. A vallás egyszóval egyenlő az etikával. És mivel a keresztény etika nagyon hasonlít a legtöbb nagy vallás etikájához, teljesen mindegy, hogy keresztény vagy, vagy sem; a lényeg, hogy „jó ember” legyél. (Azok az emberek, akik ezt vallják, Adolf Hitler és Charles Manson kivételével rendszerint mindenkit „jó embernek” tartanak.)

Kant nagymértékben felelős ezért a gondolkodásmódért. Segített eltemetni a hit és az ész középkori szintézisét. Úgy írta le filozófiáját, mint ami „eltüntette az ész igényeit, hogy utat adjon a hitnek” – mintha a hit és az ész ellenségek lennének és nem szövetségesek. Kantnál fejeződött be a hit és az ész lutheri válópere.

Kant úgy gondolta, hogy a vallás soha többé nem lehet az ész, a bizonyítás vagy az érvelés dolga, de még a megismerés dolga sem, hanem csak az érzés, a motiválás és a magatartás dolga. Ez a feltevés mélyen befolyásolta a legtöbb mai vallási nevelő véleményét is (pl. katekizmus írók, teológiai tanszékek), akik elfordították szemüket a hit egyszerű, „csupasz csontvázától”, a Szentírásban elmondott és az Apostoli hitvallásban összefoglalt objektív tényektől. Mivel Kant filozófiájába merültek el, így a hitet elválasztották az észtől, és összeházasították azt a pop-pszichológiával.

„Két dolog tölt el csodálattal” - ismerte be Kant -, „a csillagos ég fent, és az erkölcsi törvény bent”. Amin az ember csodálkozik, az az, ami a szívét betölti és irányítja a gondolatait. Figyelemreméltó, hogy Kant csak két dolgot csodált: nem Istent, nem Krisztust, nem a teremtést, a megtestesülést, a feltámadást és az ítéletet, hanem a csillagos eget fent, és az erkölcsi törvényt bent. A „csillagos ég fent” a modern tudomány által felismert fizikai univerzum. Kant minden mást a szubjektivitásba helyezett. Az erkölcsi törvény sem „kint” van, hanem „bent”, nem objektív, hanem szubjektív; nem az objektív jó és rossz természeti Törvénye, amely Istentől ered, hanem az ember-alkotta törvény, amelyről mi döntünk, hogy elkötelezzük-e rá magunkat. (Vajon, ha mi kötelezzük el rá saját magunkat, akkor valóban elkötelezettek vagyunk?) Az erkölcs csak egy szubjektív intenció dolga. Nincs tartalma, kivéve az Aranyszabályt (Kant „kategorikus imperatívuszát”).

Ha az erkölcsi törvény Istentől származna, és nem az embertől, érvel Kant, akkor az ember nem lehetne szabad, abban az értelemben, hogy autonóm lehessen. Ez így van. Kant akkoriban folyamatosan azzal érvelt, hogy az embernek autonómnak kell lennie, tehát az erkölcsi törvény nem származhat Istentől, hanem csak az embertől. Az Egyház ugyanebből a premisszából érvel, azaz, hogy az erkölcsi törvény valóban Istentől származik, tehát az ember nem autonóm. Ő szabadon eldöntheti, hogy engedelmeskedik, vagy nem engedelmeskedik az erkölcsi törvénynek, de nem hozhat önmagának szabadon törvényeket.

Bár Kant kereszténynek tartotta magát, kifejezetten tagadta, hogy megismerhetjük, hogy valóságosan létezik 1) Isten, 2) a szabad akarat, és 3) az erkölcstelenség. Azt mondta, hogy úgy kell élnünk, mintha ez a három idea igaz lenne, mert ha elhiszünk őket, akkor komolyan fogjuk venni az erkölcsösséget, de ha nem, akkor nem. A hit ilyen pusztán gyakorlati érvekkel való igazolása egy szörnyű tévedés. Kant nem azért hitt Istenben, mert igaz, hanem mert hasznos. Miért nem hitt akkor inkább a Mikulásban? Ha én Isten lennék, akkor sokkal jobban szeretnék egy becsületes ateistát, mint egy becstelen teistát, és Kant véleményem szerint egy becstelen teista, mert csak egyetlen egy becsületes ok van arra, hogy bármiben is higgyünk: az, hogy igaz.

Azok, akik a kantiánus értelemben, mint „értékrendszert” próbálják eladni a keresztény hitet, és nem igazságként, nemzedékek óta kudarcot vallottak. Olyan sok konkuráló „értékrendszer” van a piacon, hogy miért ne választhatna valaki a keresztény változat helyett egy egyszerűbbet, kevesebb teológiai sallanggal, vagy egy könnyebbet, kevesebb kellemetlen erkölcsi kívánalmakkal?

Kant gyakorlatilag azáltal adta fel a harcot, hogy visszavonult a valóság harcmezejéről. Ő a 18. századi (ironikus elnevezésű) „felvilágosodás” nagy mítoszában hitt: hogy a newtoni tudomány annyira meggyökeresedett, hogy a kereszténységnek – ha életben akar maradni – egy új helyet kell találnia az új tudomány által felvázolt új szellemi országban. Az egyetlen hely a szubjektivitás maradt.

Ez azt jelentette, hogy figyelmen kívül kell hagyni vagy mítoszként kell értelmezni a hagyományos kereszténység természetfelettire és csodákra vonatkozó állításait. Kant stratégiája lényegében ugyanaz volt, mint Rudolf Bultmanné, a „mítosztalanítás” atyjáé, aki talán a legtöbb katolikus egyetemi hallgató hitének elvesztéséért felelős. Sok teológus professzor követte az ő kritikai teóriáit, amelyben a szemtanúk csodákról szóló leírásának bibliai állításait puszta mítoszokká, „értékekké”, és „jámbor magyarázatokká” redukálták.

Bultmann ezt mondta a hit és a tudomány közötti állítólagos konfliktusról: „A tudományos világkép fennmarad, és ki fogja követelni magának az előjogot minden teológiával szemben, bármennyire is lenyűgöző, hogy konfliktusban állnak.” Ironikus, hogy a newtoni fizika ugyanezen „tudományos világképét”, amelyet Kant és Bultmann abszolútnak és változatlannak tartott, manapság maguk a tudósok vetik el csaknem általánosan!

Kant alapkérdése ez volt: Hogyan ismerhetjük meg az igazságot? életének korai szakaszában elfogadta a racionalizmus válaszát, miszerint nem az érzékekkel, hanem csak az ésszel ismerhetjük meg az igazságot, és hogy az értelem birtokolja saját „benső ideáit”. Aztán elolvasta az empirista David Hume-t, akiről Kant azt mondta, hogy: „felébresztett a dogmatikus szendergésből”. Más empiristákhoz hasonlóan Hume úgy vélte, hogy csak az érzékek által ismerhető meg az igazság, és hogy nincsenek „benső ideáink”. Azonban Hume feltevése Kantot elvezette a szkepticizmus konklúziójához, annak a tagadásához, hogy képesek lehetünk egyáltalán valaha is megismeri bármiféle bizonyossággal az igazságot. Kant mind a racionalizmus „dogmatizmusát”, mind az empirizmus szkepticizmusát elfogadhatatlannak látta, és egy harmadik utat keresett.

Egy harmadik teória már Arisztotelész óta rendelkezésre állt volna. Ez a realizmus józan értelmű filozófiája volt. A realizmus szerint meg tudjuk ismerni az igazságot mind az ész, mind az érzékek által, de csak akkor, ha ezek helyesen és egymást kiegészítve működnek, mint egy olló két pengéje. Ahelyett, hogy visszatért volna a hagyományos realizmushoz, Kant a megismerés egy teljesen új teóriáját találta ki, amit rendszerint idealizmusnak hívunk. Ő ezt „a filozófia kopernikuszi forradalmának” hívta. A legegyszerűbb terminus azonban rá a szubjektivizmus. Ez annyit tesz, hogy magát az igazságot szubjektívként, és nem objektívként definiáljuk újra.

Minden korábbi filozófus az igazságot objektívként fogadta el. Az igazság egyszerűen az, amit mi hétköznapi értelemben „igazságon” értünk: tudni azt, ami valóban az, hogy az értelem összhangban van az objektív valósággal. Néhány (racionalista) filozófus úgy gondolta, hogy ezt a célt csak az értelem által érhetjük el. A korai empiristák (mint Locke) úgy gondolták, hogy ez az érzékelés által érhető el. A kései empirista Hume úgy gondolta, hogy bizonyossággal egyáltalán nem érhető el ez a cél. Kant pedig azt a feltevést tagadta, ami mindhárom konkuráló filozófusban közös volt, nevezetesen, hogy el kell érnünk azt, hogy az igazság összhangra törekedjen az objektív valósággal. Kant „kopernikuszi forradalma” magát az igazságot definiálta újra, úgy hogy a valóságot az ideákkal hozta összhangba. „Ezidáig azt feltételeztük, hogy minden tudásunknak a tárgyakkal kell megegyezniük… haladóbb azonban, ha az ellentétes hipotézist tételezzük fel, hogy a gondolkodás tárgyainak kell megegyezniük a tudásunkkal.”

Kant azt állította, hogy az összes tudásunk szubjektív. Nos, szubjektív lehet egy bizonyos tudás? Ha igen, akkor az erről a tényről való tudásunk szintén szubjektív, és így tovább, tükrök egy végtelen termébe redukálódunk. Kant filozófiája egy tökéletes filozófia a pokol számára. Lehet, hogy a kárhozottak mind azt hiszik, hogy ők valójában nincsenek is a pokolban, mindez csak pusztán az elméjükben létezik. És lehet, hogy így van; lehet, hogy ez a pokol.

Machiavelli, az "új erkölcs" feltalálója

Niccolo Machiavelli (1496-1527) volt a modern politikai és társadalomfilozófia megalapítója, és – annak ellenére, hogy erről kevésszer esik szó - ritkán volt a gondolkodás történetében ennél teljesebb forradalom. Machiavelli tudta, hogy mennyire radikális volt. Művét az újvilágot felfedező Kolumbusznak, valamint Mózesnek a művével hasonlította össze; úgy tekintett magára, mint aki az új választott nép vezetőjeként kivezette az erkölcsi fogalmak rabszolgaságából az embereket a hatalom és gyakorlatiasság új Kánaánjába.

Machiavelli forradalma hat pontban összegezhető.

Minden korábbi társadalmi gondolkodó számára a politikai élet célja az erényesség volt. Egy jó társadalomra úgy gondoltak, mint amelyben az emberek jók. Nem volt „kettős mérce” az egyén és a társadalom jósága között – egészen Machiavelliig. Ővele kezdődött el az, hogy a politikusok nem a jó művészeivé, hanem a lehetőség művészeivé váltak. E tekintetben a hatása óriási volt. Az összes komoly társadalmi és politikai filozófus (Hobbes, Locke, Rousseau, Mill, Kant, Hegel, Marx, Nietzsche, Dewey) ezt követően utasította el az erényességet mint célt, és ahogy Machiavelli leeresztette az irányadó zászlót, csaknem mindenki elkezdett tisztelegni az újonnan felhúzott zászló előtt.

Machiavelli érve az volt, hogy a hagyományos erkölcsök olyanok, mint a csillagok; gyönyörűek, de túl messze vannak ahhoz, hogy hasznos fényt vessenek evilági utunkra. Ehelyett ember alkotta lámpásokra van szükség; más szavakkal elérhető célokra. Tájékozódásunkat a földről, és nem az égből kell vennünk; amit az emberek és a társadalmak ténylegesen tesznek, és nem abból, amit tenniük kellene.

Machiavelli forradalmának lényege, hogy az aktuálissal ítélte meg az ideálist, és nem az ideálissal az aktuálist. Egy ideál csak akkor jó, ha az célszerű is. Így Machiavelli a pragmatizmus atyja. Nem csak „a cél szentesíti az eszközt” – minden működő eszközt -, hanem az eszköz szentesíti a célt, abban az értelemben, hogy csak akkor érdemes követni a célt, ha elérhetőek a gyakorlati eszközök. Más szavakkal, az új summum bonum, azaz a „legfőbb jó”: a siker.

Machiavelli nem csak lejjebb vitte az erkölcsi alapokat, hanem el is vetette őket. Ő nem csak pragmatista volt, hanem antimoralista is. Az erkölcsösséget csak abban az esetben vette figyelembe, ha az hozzájárult az út sikeréhez. Azt tanította, hogy egy sikeres fejedelemnek szükségszerűen kell „megtanulnia, hogyan ne legyen jó” (A fejedelem, 15. f.), hogyan szegje meg ígéreteit, hogyan hazudjon, csaljon és lopjon (18. f.).

Az ilyen gyalázatos nézeteiért Machiavelli néhány kortársa úgy tekintett a „Fejedelem”-re, mint amit maga az ördög sugalmazott. De a modern tudósok rendszerint tudományos műként tekintenek rá. Azzal védik Machiavellit, hogy ő nem az erkölcsösséget tagadta, hanem egyszerűen más témáról írt egy könyvet, azaz arról ami van, és nem arról, aminek kellene lenni. Dicsérik őt, hogy nincs benne képmutatás, ami azt is magában foglalja, hogy a moralizálás egyenlő a képmutatással.

Ez a „bort iszik, vizet prédikál” képmutatásának az általános, modern félreértelmezése. Ebben az értelemben minden ember képmutató, hacsak nem hagyja abba a prédikálást. Matthew Arnold úgy határozta meg a képmutatást, mint „az az adó, amit a bűn fizet az erénynek”. Machiavelli volt az első, aki visszautasította, hogy kifizesse ezt az adót. Ő a képmutatást nem azáltal győzte le, hogy felemelte a gyakorlatot a prédikáció szintjére, hanem, hogy leszállította a prédikációt a gyakorlat szintjére. Azaz inkább az ideált hozta összhangba a valósággal, minthogy a valóságot az ideállal.

Ő valóban azt prédikálta, hogy „papa, ne prédikálj!” – mint az egyik rocksztár az egyik dalában (“Poppa, don't preach!”). El tudnád képzelni, amint Mózes azt mondja Istennek a Sínai hegyen, hogy „papa, ne prédikálj!”? Vagy, hogy ezt mondja Mária az angyalnak? Vagy, hogy Krisztus így szól a Gecsemáni kertben, ahelyett, hogy azt mondaná „Atyám, ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”? Ha igen, akkor képet kaphatsz a pokolról, mert a menny azoknak az embereknek készült, akik azt mondják Istennek: „Papa, kérlek prédikálj!”.

Tulajdonképpen félreértelmezzük a „képmutatást”. A képmutatás nem annak a gyakorlatnak a kudarca, amit prédikálsz, hanem az abban való hit kudarca. A képmutatás propaganda.

Ezen meghatározás szerint Machiavelli volt csaknem a képmutatás feltalálója, hiszen csaknem ő volt a propaganda feltalálója. Ő volt az első filozófus, aki azt remélte, hogy megtéríti az egész világot a propaganda segítségével.

úgy tekintett életére, mint amely egy szellemi hadviselés az Egyház és propagandája ellen. Úgy vélte, hogy minden vallás egy darab propaganda, amelyek befolyásolták az embereket az utóbbi 1666 és 3000 év között. És azt gondolta, hogy a kereszténységnek jóval előbb vége lesz, mint a világnak, valószínűleg 1666 körül, amit vagy a barbár inváziók pusztítanak el kelet felől (a mai Oroszországból), vagy a keresztény nyugat puhánysága és gyengesége belülről, vagy mindkettő. Az ő szövetségese volt az összes langyos keresztény, akik inkább szerették a földi hazájukat, mint a mennyeit, inkább a császárt mint Krisztust, inkább a társadalmi sikereket, mint az erényeket. Machiavelli nekik címezte propagandáját. Az megvalósíthatatlan volt, hogy teljes nyíltsággal szóljon céljairól, mert ateizmust vallani végzetes lett volna, ezért gondosan elkerülte a nyílt eretnekséget. De célja a „katolikus koholmány” lerombolása volt, és eszköze az agresszív szekularista propaganda volt. (Zsémbeskedve azt is mondhatnánk, hogy ő volt a modern médiaintézmények atyja.)

Felfedezte, hogy két eszközre van szükség ahhoz, hogy uralkodni lehessen az emberek magatartása felett, és így irányítható legyen az emberi történelem: a két eszköz a toll és a kard, azaz a propaganda és a hatalom. Így mind a véleményeken, mind a testeken uralkodni lehet, és az ő célja az uralom volt. Úgy látta, hogy minden emberi életet és történetet csak két erő határoz meg: a virtu (erő) és a fortuna (szerencse, avagy a véletlen). A siker egyszerű formulája az, hogy maximalizáljuk az erőt, és minimalizáljuk a véletlent. A „Fejedelmet” ezzel a megdöbbentő képpel fejezte be: „a szerencse olyan, mint az asszony, csak akkor tartod kordában, ha ütöd-vered.” (25. f.) Más szavakkal a siker titka az erőszak.

Az irányítás céljához szükség van propagandához is, és Machiavelli egy igazi agitátor volt. Úgy hitte, hogy „nem lehetnek jó törvényeid jó karhatalom nélkül, és ahol jó karhatalom van, ott szükségszerűen a törvények is jók ” (12. f.). Azaz az igazság „a fegyver csövéből jön ki”, Mao Ce Tung szólásával élve. Machiavelli úgy hitte, hogy „a fegyveres próféták mindannyian győztek, a fegyvertelenek pedig elbuktak.” (6. f.). Mózesnek annak idején fegyvert kellett használnia, amit a Biblia elfelejtett közölni; Jézus, a legnagyobb fegyvertelen próféta, elbukott; Ő a keresztrefeszített és nem a feltámadott. Azonban üzenete a propaganda által hódította meg a világot, azaz az intellektuális fegyverek által. Ezzel a háborúval akart Machiavelli harcba szállni.

A társadalmi relativizmus szintén Machiavelli filozófiájából származik. Nem ismert el olyan törvényeket, amelyek a különböző társadalmak felett állnának, és mivel ezek a törvények és társadalmak inkább az erőből származnak, mint az erkölcsi elvekből, ezért a következmény, hogy az erkölcs az erkölcstelenségen alapul. Az érv nagyjából így működik: az erkölcs csak a társadalmakból származhat, mivel nincs Isten és nincs Isten adta egyetemes természeti erkölcsi törvény. Azonban minden társadalom valamilyen forradalomból vagy erőszakból jön létre. A római társadalom, a római törvény eredete pl. akkor jött létre, amikor Romulus megölte testvérét, Remust. Az egész emberi történelem Ábel Káin általi meggyilkolásával kezdődik. Tehát a törvény alapja a törvénytelenség. Az erkölcs alapja az erkölcstelenség.

Az érv csak annyira erős, mint az első premisszája, amely – mint minden szociológiai relativizmusnál, beleértve azt is, amely a csaknem összes mai szociológiai tankönyvet író és olvasó gondolatait uralja – valójában bennfoglalt ateizmus.

Machiavelli hasonló érvvel bírálta a felebaráti szeretet keresztény és klasszikus ideáljait. Megkérdezte: Hogyan kaptad azokat a javakat, amiket elajándékoztál? önző versengés által. Minden vagyon egy másik kárára adott: Ha az én pástétom szeletem nagyobb, akkor a másikénak kisebbnek kell lennie. Tehát az önzetlenség az önzőségtől függ.

Az érv materializmust tételez fel, ugyanis a szellemi javak nem csökkennek, amikor osztozunk belőlük, vagy átadjuk őket, és nem fosztanak meg senkit sem, amikor megszerezzük őket. Ha több pénzt kapok, akkor neked kevesebb lesz, és ha több pénzt adok, akkor nekem lesz kevesebb. Azonban a szeretet, az igazság, a barátság és a bölcsesség inkább növekedik mint csökken, amikor részesedünk belőlük. A materialista ezt egyszerűen nem látja, vagy nem foglalkozik vele.

Machiavelli úgy hitte, hogy mindannyian születetten önzőek vagyunk. Számára nem léteztek olyan dolgok, mint a természetes lelkiismeret vagy az erkölcsi hajlam.  Tehát az egyetlen mód, hogy az embereket erkölcsössé tegyük, az erő, a tulajdonképpen totális erő, ami arra kényszeríti őket, hogy természetükkel ellentétesen viselkedjenek. A modern totalitarizmus eredete szintén Machiavellire vezethető vissza.

Ha egy ember benne rejlően önző, akkor nem a szeretet, hanem csakis a félelem tudja hatékonyan motiválni. Így Machiavelli ezt írta: „Sokkal jobb félelmetesnek lenni, mint szeretőnek… (ugyanis) az emberek kevésbé aggódnak kárt okozni annak, aki szeretetté teszi magát, mint aki félelmetessé. A szeretet köteléke olyan, amit az emberek – szerencsétlen teremtmények – elszakítanak, amikor az válik előnyükre, de a félelmet megerősíti a büntetéstől való rettegés, ami mindig hatékony.” (17. f.).

A legmeglepőbb ebben a brutális filozófiában az, hogy megnyerte a modern elmét kizárólag azáltal, hogy letompították vagy elfedték annak sötét aspektusait. Machiavelli követői elvették filozófiájának erkölcs- és vallásellenes élét, de nem tértek vissza a személyes Isten, vagy az objektív és abszolút erkölcsi alapelvek gondolatához, mint amelyek egy társadalom alapjai. Machiavelli leszűkítései kiszélesedésnek tűntek. Egyszerűen lenyeste az élet épületének legfelsőbb történetét: nincs Isten, csak ember; nincs lélek, csak test; nincs szellem, csak anyag, nincs olyan, ami kellene, csak ami van. Azonban ez a szétlapított épület (a propaganda által) úgy tűnt fel, mint egy bábeli torony, és ez a korlátoltság mint a hagyományos erkölcsi „korlátoltságoktól” való felszabadulás .

A Sátán nem tündérmese; ő egy briliáns stratéga és pszichológus, és ő teljesen valóságos. Machiavelli érvvezetése egyike a Sátán legsikeresebb hazugságainak mind a mai napig. Amikor csak kísértésbe esünk, ő ezt a hazugságot használja fel, mellyel a rosszat jónak és kívánatosnak, rabszolgaságát szabadságnak, és „Isten fiainak dicsőséges szabadságát” rabszolgaságnak tünteti fel. A „hazugság atyja” nem kis hazugságokat szeret mondani, hanem a Nagy Hazugságot, mellyel az igazságot a feje tetejére állítja. És sikerül is neki – hacsak le nem leplezzük az Ellenség kémjeit.

A hitetlenség pillérei

(Peter Kreeft: The Pillars of Unbelief cikksorozata alapján)

Beszélnünk kell a hit „ellenségeiről”, mert a hitélet egy valóságos háború. Ezt mondja az összes próféta, apostol, mártír, és a mi Urunk is.

Ennek ellenére mindig megpróbáljuk elkerülni, hogy ezekről az ellenségekről beszéljünk. Miért?

Részben azért, mert félünk, hogy összekeverjük a lelki ellenségeket a materiális ellenségekkel; hogy a bűnöst is meggyűlöljük a bűnnel együtt; mert elfelejtjük, hogy „nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.” (Ef 6,12).

Csakhogy ezek a félelmek sokkal alaptalanabbak ma mint a múltban. Nincs olyan kor, amely bizalmatlanabb lenne a militarizmus iránt, amely rémültebb lenne a fizikai háború szörnyűségei miatt, mint a miénk. És nincs olyan kor, amely hajlamosabb lenne összekeverni a bűnt a bűnössel, nem úgy, hogy gyűlöli a bűnöst a bűnnel együtt, hanem úgy, hogy szereti a bűnt a bűnössel együtt, gyakran a „szánalmat” az erkölcsi relativizmussal egyenértékűen használva.

Puhányok is vagyunk. Nem szeretünk harcolni, mert a harc szenvedést és áldozatot jelent. A háború nem egészen pokoli, de átkozottul kényelmetlen. És egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy bármit megnyerünk a harccal. Talán azért vagyunk a bátorságnak híjával, mert nincs ok a bátorságra.

A modern emberek így gondolkodnak, de nem egy katolikus. Katolikusként tudjuk, hogy az élet egy lelki hadviselés, és hogy vannak szellemi ellenségek. Ha ezt elfogadjuk, akkor ebből szükségszerűen egy másik lépés következik. A hadviselésben elengedhetetlen, hogy megismerjed az ellenségedet. Máskülönben kémjei észrevétlenül tevékenykedhetnek. Ezért ezt a sorozatot - Peter Kreeft egyik cikksorozata nyomán - annak szenteljük, hogy megismerjük szellemi ellenségeinket a modern szívért folytatott küzdelemben. Hat modern gondolkodót fogunk tárgyalni, akiknek óriási hatásuk van a mindennapi életünkben, és hatalmas kárt is okoztak a keresztény gondolkodásban. Ők a hitetlenség pillérei.

A nevük: Machiavelli, az „új erkölcs” feltalálója; Kant, az Igazság szubjektivizálója; Nietzsche, az önjelölt „Antikrisztus”; Freud, a „szexuális forradalom” megalapozója; Marx, a tömegek hamis Mózese; és Sartre, az abszurditás apostola.

Az igaz hit megrontói

Ezek után sorra vesszük azokat az eretnekségeket - a The Rock hitvédelmi folyóirat segítségével -, amelyek a krisztusi hit tisztaságát célozták meg, legtöbbször azért, hogy saját gyengeségüket ne kelljen feladni. Ezek az eretnekségek már az első századokban megpróbálták eltéríteni Krisztus hajójának irányát, ugyanakkor ma is reneszánszukat élik. Így tárgyalni fogjuk a gnosztikusok, a markioniták, a donatisták, az ebioniták, a nesztoriánusok, a szabelliánusok, a kvietisták, a janzenisták, és a modernisták eretnekségeit. Ők a hit pilléreinek aláásói, vagyis az igaz hit megrontói.

http://www.depositum.hu/eretnekek/hitetlenseg.html