Néhány hete nagy megtiszteltetésben volt részem. Egyrészt azért, mert kérésemre a Püspöki Kar elnöke személyes találkozóra adott lehetőséget, amelyet igen megtisztelő módon csak a találkozó időpontjában mondott le forgalmi dugóra hivatkozva, másrészt azért, mert ezáltal alkalmam nyílt beszélgetni a legnagyobb élő magyar morálteológussal. És megerősödni szomorú meggyőződésemben, hogy valóban megérett a helyzet a pusztulásra.
A majdnem audiencia előzménye az volt, hogy két évvel ezelőtt leveleztem Veres András püspökkel abortusszal érintett sejtvonalak felhasználásával készült kötelező gyerekkori oltások ügyében. Próbáltam támogatást kérni a Püspöki Kartól annak érdekében, hogy az ilyen oltás Magyarországon nem forgalmazott etikus alternatívájának választhatósága jogszabályban rögzített módon legyen biztosítva. A levelezés akkor igen furcsa fordulatot vett, mert Veres püspök úr láthatóan téves információk alapján és némileg összefüggéstelenül válaszolt, javasolta, hogy olvassam el a Magyar Bioetikai Társaság állásfoglalását, majd többé nem válaszolt.
A válasz hiánya miatt végrehajtottam a püspök úr ajánlását a Magyar Bioetikai Társaság vonatkozó állásfoglalásának elolvasására, az abban talált téves állítás miatt pedig a Társaság elnökével is levelezésbe bonyolodtam. Ők ugyanis azt állították az MMR oltással kapcsolatban, hogy az azért fogadható el morálisan, mert nincs etikus alternatívája.
Az etikus alternatíva léte azért fontos kérdés, mert a Dignitas Personae instrukció az ilyen, morálisan kifogásolható oltásokat csak két feltétel teljesülése esetén mondja egyszerű felhasználók számára is morálisan elfogadhatónak: a súlyos veszélyhelyzet esetében, illetve az etikus alternatíva hiányában.
Mivel állításukkal ellentétben az MMR oltás etikus alternatívája létezik, megkértem őket, hogy revideálják az állásfoglalást, hiszen ez az állítás már a dokumentum születésének időpontjában, 2013-ban sem volt igaz. És erről nekik tudniuk kellett volna, hiszen az általuk alapul vett vatikáni dokumentum több etikus alternatívát is felsorol. A letaglózó válaszában az elnökasszony arról tájékoztatott, hogy az elnökségük megvizsgálta a kérdést, és nem hajlandók revideálni az állásfoglalást. Azt is leírta, hogy már az állásfoglalásuk születésekor is tudták, hogy van etikus alternatívája ennek az oltásnak, tehát tudatosan tettek hamis állítást annak hiányáról. Ennek okaként az állam gazdasági szempontjait jelölte meg, mert szerintük túl drága lenne Japánból behozni az etikus oltásokat, igazán nem kérhető ilyen az államtól. De felajánlotta a segítségét az oltások magánúton való beszerzésében, amely felajánlása egy kudarcos próbálkozása után elhalt.
A Püspöki Kar elnökével való találkozást most azért kértem, mert változás állt be az állami hatóságok eddigi gyakorlatában: az illetékes hatóság az egy évtizedes gyakorlattal ellenkezően újabban elkezdte megtagadni az etikus oltások önerős, azaz az államnak egy fityingjébe sem kerülő behozatali engedélyeinek kiadását, illetve visszavont korábban kiadott engedélyt. És a járási hivatalok el is kezdték kiadni a végzéseket a szülők ellen, kiadni a büntetések végrehajtását a NAV-nak, anyagilag ellehetetlenítve az etikus oltást választani kívánó szülőket. Nemsokára pedig erőszakkal be is oltják majd a gyerekeket, ha a szülők nem menekülnek, nem perelnek, vagy nem fogadják el az abortusszal érintett oltást.
A dugóban veszteglő püspök úr helyett a Püspöki Kar titkára fogadott, elmondta, hogy őt kérte fel maghallgatásomra az elnök úr, mert hát ő is morálteológus lenne, „nem is akármilyen”. Eme hírnek igen megörültem. Ezzel az információval megerősítve foghattam tehát a helyzet ismertetéséhez, kérve a Püspöki Kar segítségét a vonatkozó vatikáni instrukció útmutatása szerint döntő katolikus szülők támogatásában.
A Titkár úr erre azzal a hírrel lepett meg, hogy az ilyen oltásokkal kapcsolatban megváltozott az Egyház tanítása, már nem az a tanítás, ami a Dignitas Personae-ben szerepelt, mert a Hittani Kongregáció 2020-ban kiadott Jegyzékében megváltoztatta azt. Ellenvetésemre, hogy ilyen nem történt, a 2020-as Jegyzék nem változtatta meg az instrukciót, hanem a covid konkrét helyzetére alkalmazta, tehát azt vizsgálta meg, hogy a covid-oltások esetében fennállnak-e az elfogadásukat lehetővé tevő feltételek, a Titkár úr azt válaszolta, hogy bár ő a legjobb magyar morálteológus, és ennek ellenére nem tekintélyi érvvel akarja lezárni a vitát, de higgyem el, hogy megváltozott a tanítás. Ellenvetésemre, hogy mivel isteni törvényen alapuló morális kérdésről van szó, egy ilyen változás lehetetlen, ha mégis megtörténne, az pedig azt jelentené, hogy vagy a Dignitas Personae-ban tévedett az Egyház, és rosszul ítélte meg az ilyen oltások kérdését, vagy most téved, ha megváltozni véli a tanítást, azt válaszolta, hogy igenis megváltozhat a morális törvény. Ezután arról tájékoztatott, hogy nagyra tartja a hitemet, de téves a lelkiismeretem ebben a kérdésben. Majd, talán mert egyházjogi doktorátusa is van, analogia legis-ekkel próbálta bizonyítani állítását.
Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy Veres András püspök úr helyett valójában vele leveleztem két évvel ezelőtt, hiszen az a levél is implicit módon a tanítás megváltozását állította, és explicit módon hivatkozott analogia legis-re ennek alátámasztásaként.
Mivel sorban cáfolni igyekeztem analógiáit, a Titkár úr minden gyengeelméjűnek kijáró, de csak igen nagy szentek által gyakorolt roppant nagy türelemről tanúbizonyságot téve, gyakran égre nézve, vagy szemét behunyva, lassan és gondosan artikulálva, három példát hozott arra, hogy az Egyház tanítása morális kérdésben igenis megváltozhat.
Az első példája az Úr napjának megszentelésére vonatkozó apostoli rendelkezés volt, amelyben szombat helyett vasárnapra tették át annak megünneplését: ha akkor, bár Istentől elrendelt dolog volt a szombat ünneplése, az apostolok isteni törvényt felülírva hozhattak új rendelkezést, akkor lehetséges ilyen változás a morális törvényben, mondta a Titkár úr. Erre meglepetésemben csak azt tudtam válaszolni, hogy ez nem az Úr napjának megszentelését, mint isteni parancsot eltörlő döntés volt, hanem az Úr napja megszentelésének az Úr feltámadása által megszentelt napra tétele, és biztos vagyok abban, hogy az apostolok a Szentlélek irányítása alatt döntöttek. És analógiaként én is példát hoztam neki arra, hogy bár az Egyház elrendelte a vasárnapi miselátogatási kötelezettséget, azaz konkrét cselekményt írt elő az Úr napjának megszentelésére, ez az egyházi törvény csak addig köt engem, ameddig az Egyház biztosít lehetőséget miselátogatásra. Annak híján viszont nem így kell megszentelnem a vasárnapot, tehát mentesülök az egyházi törvény előírásának teljesítése alól, viszont nem mentesülök az isteni törvény alól: másként kell megszentelnem az Úr napját. Az apostolok pedig nyilván nem törölték el az Úr napját.
Némi égretekintés és szemlehunyás után a Titkár úr második példája kérdéssel indult: “Vegetáriánus Ön?” Megnyugtattam, hogy hála Istennek nem, és mint aki csak erre várt, hozta a marhákat is letaglózni képes második példáját: „Ön vásárol egy kiló marhahúst a boltban, hazaviszi és elfogyasztja, bár tudja, hogy nem etikus körülmények között tartják a marhákat. Ilyenkor mi van?” Erre megkockáztattam azt a megjegyzést, hogy nem tudom, hogy mit jelent a nem etikus tartás, és nem tudom azt sem, hogy az általam megvásárolt marhahús valóban nem etikusan volt tartva élő korában, mire ő közbevágott, hogy „Én tudom, higgye el, nem etikusan vannak tartva!” Megosztottam vele zavaromat, mert nem értettem, hogy ez miért példa az egyházi tanítás megváltozására, majd Szent Pálra hivatkoztam, aki szerint nem kell aktívan kutatni a piaci húsok esetleges érintettségét bálványimádásban. A bálványimádás súlyosabb ügy, mint az állítólagos nem etikus tartásmód, így analógiaként levonható az a következtetés Szent Pál szavaiból, hogy az ilyen hús is nyugodtan vásárolható. Azt azonban továbbra sem látom, hogy a nem etikusan tartott marha miként említhető egy napon a meggyilkolt emberi magzattal, amelynek életben tartott sejtjein tenyésztenek vírusokat. De ha már Szent Pálnál tartunk és az én téves lelkiismeretemet említette, Szent Pál szavainak másik következménye is van: ha azt mondja, hogy az abortált magzati sejtvonalak felhasználásával készült oltások kérdésében aggályos a lelkiismeretem, akkor ugyanaz a helyzet áll fenn, mint amiről Szent Pál beszélt. Ő azt mondta, hogy akkor kell tartózkodni a piacon vásárolt, bálványimádásból származó húsok fogyasztásától, ha a gyenge, értsd: aggályos lelkiismeretű testvér megbotránkozna ezen. Ebből viszont az következhet, hogy a Püspöki Karnak meg kellene tiltania az ilyen oltások felvételét, nehogy a gyengék vesztét okozzák azok, akik nem etikus oltással oltakoznak.
A Titkár úr erre azt mondta, hogy “jó, akkor mondok egy másik példát”. Harmadik példája miatt tetőzött zavarom. Azt mondta, hogy az ószövetségi időben a homoszexuálisokat halállal büntették, ma viszont az Egyház nem mondja ezt, tehát megváltozott a morális tanítás. Megkérdeztem tőle, hogy ugye nem azt állítja ezzel a példával, hogy az Egyház tanítása megváltozott volna a homoszexuális cselekedetek halált hozó voltát illetően? Az Egyháznak nyilván nincs pallosjoga, és nem is feladata halálos ítéletek szórása, még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy bizonyos bűnök feloldozásához szükséges feltételeken könnyítsen, de az Egyháznak nincs hatalma a bűnt nem bűnnek nyilvánítani. Aki ilyent állít, az súlyosan téved.
Erre behunyta szemét, és nagy önuralomról tanúbizonyságot téve ezt mondta: „Ki kell mondanom, hogy az ön lelkiismerete nem bűnösen téves.” Felettébb nagy megkönnyebbülésemnek hangot adva hivatkoztam arra, hogy az ő tudományterülete szerint még a téves, de nem bűnösen téves lelkiismeretet is kötelező követni, ezt is kívánom tenni, tehát térjünk végre rá arra, hogy a Püspöki Kar hogyan tud ebben támogatni.
Titkár úr erre megígérte, hogy levelet ír az egészségügyi államtitkárnak és támogatólag továbbítja kérésemet, ha összeállítok egy áttekintést erről. Ezt megköszöntem neki, ha ez a legtöbb, amit most elérhetünk, de a valódi hatékony támogatás az lenne, ha nem az ő, hanem a Püspöki Kar nevében születne egy ilyen levél. Erre megígérte, hogy Veres András püspök úr fogja aláírni a levelet.
Miután elváltunk, kognitív disszonancia kínozott. És mivel az ilyesmi felettébb nyomasztó, éjszakába nyúlóan kerestem a feloldását. Megpróbáltam rájönni arra, hogy a Titkár úr miért állítja kitartóan az egyházi tanítás megváltozását. Újraolvastam a Hittani Kongregáció 2020-as Jegyzékét egyes covid-oltásokról, amiben természetesen nem volt nyoma az egyházi tanítás megváltozásának. Ez a dokumentum csak a Dignitas Personae instrukció előírásait, mint vonatkozó törvényt alkalmazta a covid-vakcinákra, és azt állapította meg, hogy ebben a konkrét helyzetben alkalmazhatóak ezek az oltások abortusszal érintettségük ellenére. De a törvényt nem írta felül, hiszen nem is írhatta felül, hanem csak alkalmazta. Az instrukció azért mondja erkölcsileg elfogadhatónak azokat, mert súlyos veszélyhelyzet áll fenn és nincsenek etikus alternatívák. Ezek a 2005-ös Pápai Életvédő Akadémia dokumentumának és a 2008-as Dignitas Personae instrukció feltételei, amelyek együttes fennállása esetén lehetséges ilyen oltásokat felvenni. De a Jegyzék továbbra is a gonosszal való együttműködés távoli materiális eseteként kezeli, ahogy korábban is tette a Hittani Kongregáció, nincs tehát változás ebben.
Késő este találtam meg a Titkár úr meggyőződését megalapozó vagy formáló “dokumentumot” egy Félhivatalos Lapban megjelent hír formájában. A Hittani Kongregáció jegyzékéről ugyanis 2020. december 23-án megjelent egy fordításnak tűnő hír a Magyar Kuríron, amelyet elolvasva érteni vélem, hogy miért állította Titkár úr a régi tanítást új által felülírtnak.
Szerepel ugyanis egy mondat ebben, ami szerint: “„Távoli, régmúlt az az érvelés”, mely „a vakcinák erkölcsileg törvényes használatát a rosszban való passzív anyagi együttműködésnek tekinti”.
Ha ez az állítás igaz lenne, valóban felülírni szándékozott volna ez a dokumentum az Instrukciót. Ezzel a mondattal azonban két nagyon komoly probléma van: egyrészt igen súlyos félrefordítás és átköltés, amely ellenkezőjére fordítja az eredeti hivatalos szöveg értelmét, amely továbbra is a gonosszal való távoli materiális együttműködésként tekint az ilyen oltások felvételére, amire csak az előírt feltételek fennállása mellett kerülhet sor (ld. Nota 3. pontját a Hittani Kongregáció hivatalos szövegében), másrészt pedig ezt elolvasva nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy ez a félrefordítás nem véletlen, hanem igen tendenciózus szándékos hamisítás. A Félhivatalos Lap a Vatican News hamis hírét vette át, amely végig a Jegyzék szó szerinti közreadásának tűnik, valójában azonban nem az, és az üzenet szempontjából kritikus helyen nem fordít, hanem ferdít. A hírt írók szándéka nem kétséges: hazugságtól és hamisítástól sem riadtak vissza annak érdekében, hogy emberek tömegeit rávegyék az oltakozásra. De ezt már tudjuk.
Ami viszont új, az az, hogy a legnagyobb élő magyar morálteológus a jelek szerint ebből a hírből vette meggyőződését arról, hogy az Egyház tanítása megváltozott az ilyen oltások tekintetében. Mert vagy nem olvasott el, vagy nem tudott értelmezni egy egyetlen oldalas kongregációs iratot. Ez az a szakértő, aki jelenleg meghatározza a Püspöki Kar álláspontját ebben a kérdésben, és könnyen lehetséges, hogy már a covid alatt is lehetett szerepe az álláspont formálásában, hiszen már ’23-ban is az ő szakértelmére hagyatkozott a Püspöki Kar morálteológus elnöke a nekem írott levelében. Pedig a covid idején egy morálteológusnak igazán lett volna lehetősége megvillantani szakértői képességeit, hiszen a Jegyzék helyes értelmezéséből az következett volna, hogy Magyarországon, mivel itt elérhető volt abortusszal nem érintett kínai oltás, így nem állt fenn az etikátlan oltásban részesülést lehetővé tevő, együttesen kötelező feltételek egyike, a Püspöki Karnak a kínai oltást kellett volna előnyben részesítenie. Valamiért nem így történt. Ehelyett azért lobbiztak, hogy a papok hamarabb kapják meg az abortuszos oltást, mint a köznép.
Természetesen tájékoztattam Titkár urat felfedezésemről, kértem, hogy az államtitkár válaszát szíveskedjen továbbítani, ha megérkezik, illetve megkérdeztem, hogy ha perre kerül sor az állammal szemben, vajon számíthatunk-e tanúként vagy szakértőként a Püspöki Kar segítségére? Erre felszólított, hogy tanúsítsak tiszteletet az ő személyes cselekvési szabadsága iránt. Talán azért, mert az ő cselekvési szabadságát egy kéréssel vagy egy kérdéssel is meg lehet szüntetni, szemben azokkal a szülőkkel, akiknél ehhez az állam pénzügyi és fizikai erőszakjára is szükség van. Együttérzek vele.
Azok a katolikus szülők, akik etikus oltást kívánnak választani az Egyház hivatalos és aktuális iránymutatásának megfelelően, és emiatt az állam üldözésével néznek szembe, megélhetik az igazi, tőről metszett evangéliumi üldözést, amely most is a főpapoktól indul, akik kiszolgáltatják őket az államnak.
És aki azt gondolja, hogy túlzok, annak még elmesélem, hogy természetesen politikussal is leveleztem ebben az ügyben. Levelemre, melyben ismertettem a problémát, a miniszterelnök helyettese először azt válaszolta, hogy ez „emberjogilag és teológiailag érdekes ügy”, hogy „a Püspöki Karnak kellene állást foglalnia”. Majd miután egyeztetett Veres Andrással (akinek a válaszát valószínűleg ismét csak a Titkár úr írhatta), ez a válasz érkezett tőle: „a normatív egyházi álláspont: a kérdés azért nem vet fel súlyos lelkiismereti kérdést, mert a vakcina nem magzati szövet felhasználásával készül, hanem csak a sejt tenyészet valamikori kezdete volt magzati szövetből. Mivel az Egyház sem tartja igazán releváns ügynek, ezért az államnak nyilvánvalóan nincs vele teendője.”
Erről amellett, hogy biológia: ötös!, nyilván csak nekem jut eszembe Pilátus, aki először megmenteni igyekszik Jézust, majd a főpapok arról győzik meg, hogy mégis inkább ölje meg. Ennek ellenére a hitvallásban azóta sem azt mondjuk, hogy Pilátus megölte őt, hanem azt, hogy Pilátus alatt feszítették keresztre, a Szentírás pedig kitartóan állítja, hogy a zsidók feszíttették keresztre. Ezért gondolom, hogy a súlyosabb felelősség a püspököket terheli.
Nem siettem el nyilvánosságra hozni ezt a történetet, és abban, hogy ezt most mégis megteszem, nem a Titkár úr iránti harag motivált. Olyan szülőket látok magam körül, akik egy arctalan állami gépezet kerekei közé kerülnek, mert egy illetékes egyházi szakértő képtelen elolvasni és megérteni egy egyetlen oldalas szöveget. Olyan püspököket látok, akik bedobták a gyeplőt, akik kiszolgáltatják a katolikus híveket az államnak. Akik a legkisebb mértékben sem éreznek együtt a lelkiismeretük miatt üldözöttekkel, akiket nem hat meg a katolikus tanítás.
Ha ezek az emberek a legkiválóbbak a magyar egyházban, ha ők a szellemi elit, akik téves felfogásaikkal és érdektelenségükkel katolikus emberek életét és létbiztonságát is veszélyeztetni képesek, semmilyen jövőt nem látok ebben a magyar egyházban. Küzdök ugyan azért, hogy változzon a helyzet, de közben minduntalan teljesülni látom Izajás próféta szavait: “Várjuk ugyanis a jogot, de nem közelít” (Iz 59,11). Úgy tűnik, hogy az igazságtalanság minden felépítménye megérett már a pusztulásra, de azt remélem, hogy ez mégsem tragédia lesz, hanem az igazság győzelme.
