Ha a katolikus egyháznak az Egyesült Államokban ma van valami általános tulajdonsága, akkor az az, hogy
a finom egyensúly a hit és értelem között (az a csodálatos kapcsolat, ahogyan az ember lelke és intellektusa együttműködik egymással)
,
elhagyva az értelmet, túlságosan a hit oldalára billent; vagy
helyesebben mondva: olyan vak hitté vált, amit az érzelgősség táplál. Mostanság elég gyakori, hogy hithű katolikusoktól hallunk olyanokat, mint hogy ezt vagy azt
"az Úr sugalmazta", vagy
"a Szentlélek mondta nekem". Nevetséges.
Nem arról van szó, hogy lebecsülnénk a sugalmazást,
hanem arról, hogy ez az azonnali zsigeri válasz bármi beugró gondolatra
vagy érzésre, már szinte tébollyá vált. Ez a hívő megfelelője annak,
amikor valaki minden rosszcselekedetéért a Sátánt okolja, azzal a
közhellyel, hogy "az ördög vitt rá". Az ateistáknak is időnként
vannak jó gondolataik, akár még erkölcsileg helyes tettekre is
motiváltak -- például pénzt adhatnak egy kéregetőnek --, ez azonban nem
jelenti azt, hogy a tettüket a Szentlélek, vagy az az elcsépelt
szabadkozás motiválná, ami szerint mindezt "az Úr sugalmazta".
Ha kicsit tovább vizsgálódunk,
rájöhetünk, hogy az ilyen kifejezéseknek hosszú története van bizonyos
protestáns körökben, amiknek középpontjában a "személyes kapcsolat a Megváltó Úr Jézus Krisztussal" áll.
Ez a nézet tehát azt tartja, hogy bármi "jó" gondolatot közvetlenül
Isten közöl az adott személlyel, közvetítő nélkül. Ez persze magának a
protestantizmusnak az alapvetése - olyan egyéniesség ez, ami minden
"teológiait" az egyénre ruház, aki személyesen kap meg minden
inspirációt és sugalmazást Istentől. Ne csodálkozzunk, hogy 40 000 különböző protestáns felekezet létezik, a számuk pedig egyre csak nő.
Amit az egész ökumenikus
mozgalom elért, az nem az, hogy a protestánsok elfogadtak bármit is, ami
katolikus, mivel eleve elutasítják mindazt. Ehelyett a katolikusok szorították háttérbe az isteni kinyilatkoztatású igazságokat.
A papok és laikusok túl gyakran szemérmeskednek a katolikus igazság
kimondásával, és hogy azokat régivágású eszmecserékben megvitassák.
Az ég szerelmére fiúk, szedjétek össze magatokat! A
protestánsok sohasem aggódnak amiatt, hogy megbántják az érzéseinket,
vagy hogy megsértenek minket azzal, hogy a Isten valós jelenléte az
Oltáriszentségben valótlanság, hogy Mária túl nagy hangsúlyt kap,
ésatöbbi. Egy pillanatig sem óvatoskodnak akkor, amikor
bibliaidézeteket rántanak elő, hogy "bebizonyítsák", hogy az Egyház
ebben vagy abban téved.
És mégis, a katolikusok -- és
túl sokan közülük -- azonnal meghátrálnak és kibúvót keresnek az alól,
hogy a valótlanságokra rámutassanak, mintha gyáva és puhány alaknak
lenni érdemteli dolog lenne, egyenesen Krisztus szelídségének a
követése. Nem az. Ez feladás, az Igazság feláldozása a saját
kényelmedért. Túl sok katolikus nem akar erőszakos hírébe kerülni, és
ezért inkább finomít. Ezzel azonban nem lehet megtéréseket nyerni. Ezzel
csak bedarálnak.
Ennek a protestantizált pszichológiának
egy része meglátszik a szóhasználatban, amit manapság már katolikusok
is magukévá tettek -- még a misék alatti zenében és gesztusokban is --,
ami mind tagadhatatlanul protestáns, katolikus mázzal leöntve. Lemondtunk a katolikus önazonosságról, anélkül, hogy a protestánsoktól bármit is kaptunk volna.
Azok a katolikusok, akik a hitet még bármi módon gyakorolják -- vagyis
az amerikai katolikusoknak kevesebb, mint 20 százaléka --
vitathatatlanul protestánsabbnak hangzanak és látszanak, mint amennyire a
protestáns megfelelőik hangzanak és látszanak katolikusnak. Szinte
minden területen -- a teológiában, a liturgiában, a zenében, az
imaéletben, és így tovább -- túl sok mindenről lemondtak a katolikusok,
miközben semmi érdemlegeset nem nyertek vele cserébe.
Ami pedig visszavezet minket "az Úr sugalmazta" és "a Szentlélek mondta nekem" pontokra. Ezek kétségtelenül protestáns kifejezések, amik mögött az Istenhez fűződő kapcsolat protestáns felfogása áll.
Először is, még az "az Úr" kifejezés használata "a mi Urunk" kifejezés helyett is protestáns gondolat. Emlékezzünk rá: a katolicizmus bensőségességet kínál a mi Urunkkal, míg a protestantizmus személyes kapcsolatot "az Úrral". Minden kapcsolat személyes, ami személyek között áll fenn, a bensőségesség azonban azoknak van fenntartva, akik különlegesek.
Amikor egy taxit fogsz a reptéren és
elcsevegsz a sofőrrel, személyes kapcsolatba kerülsz vele, tekintve,
hogy mindketten személyek vagytok, és nyilvánvalóan kapcsolat jön létre
köztetek. Ő a sofőr, te pedig az utas. De amikor kifizeted a fuvart,
majd kiugrasz és a lelkesen rád váró szerelmed karjaiba rohansz, máris
egy másik személyes kapcsolatba kerülsz; ez a személyes kapcsolat
azonban a bensőségességnek olyan fokán van, ami -- normális körülmények
között -- nem jön létre a taxissal. Ugyanez a helyzet a
protestantizmussal és a katolicizmussal: a személyes kapcsolat
mindkettőben megvan, a bensőségesség azonban csak a katolicizmusban.
Ami pedig a kapcsolatot illeti, és azt a téves elképzelést, hogy mindössze kapcsolatra van szükség: mit mond a protestáns a Sátánnal fennálló kapcsolatának valóságosságáról?
Isten Anyját és Keresztelő Szent Jánost leszámítva minden teremtménynek
volt vagy van személyes kapcsolata a démonnal. Ő megkísért minket, mi
pedig túl gyakran engedünk neki. Személyes kapcsolatban állunk
vele. Hazudik nekünk, mert nagyon jól ismer minket, mi pedig akarattal
elfogadjuk a hazugságait, és bűnt követünk el. Ezért ha valaki
azt állítja, hogy csupán személyes kapcsolatra van szükségünk, az
kudarcot vall abban, hogy a gondolatát a logikus végkövetkeztetésig
elvigye.
A személyes kapcsolatunk a Sátánnal szinte valamennyi emberi lény számára a bukott természetünk valósága.
Azt azonban sohasem állítanánk, hogy bensőségesség van köztünk és a
Hazugság Atyja közt - még ha egyesekkel láthatóan ez is a helyzet. Ebben
áll a különbség, a lényegi különbség, a protestantizmus puszta
személyes kapcsolata, és a katolicizmus bensőségessége között.
A személyes kapcsolat a mi Urunkkal és Megváltónkkal, Jézus Krisztussal, nem elegendő az üdvösséghez,
mivel ugyanaz a személy a démonnal is személyes kapcsolatot élvez (és
szándékosan használjuk az "élvez" szót, ami kifejezi a bűn valóságát),
enélkül ugyanis soha, de soha nem vétkezne. bensőségességre van szükség, nem csupán a személyes kapcsolat elégtelen és lecsupaszított abszurditására.
Ez a bensőségesség a mi Urunkkal csak a katolikus egyházban található meg.
Ezért is használjuk a bensőséges "mi Urunk" kifejezést az "az Úr"
helyett. Mindkettő igaz. Az egyik azonban jobb, mert bensőségesebb.
A bensőségesség Istennel azonban sohasem feltételezi azt, hogy "az Úr sugalmazta". Pontosan honnan tudod ezt - nem érzed, hanem tudod? Egy állítást tettél, egy tényt kijelentve, ezért tényszerű bizonyítékokat kellene bemutatnod. Az
biztos, hogy Luther Márton azt állította, hogy mindazt a szörnyűséget,
amit a kereszténységre szabadított, Isten sugalmazta; ahogy az összes
többi protestáns forradalmár is ugyanezt mondta. De honnan tudták?
A "tudásnak" ez a majdhogynem gnosztikus
kifejezése arról, amit Isten mondott, tett, vagy akart (az Ő
Kinyilatkoztatásán kívül), bármennyire is jószándékú vagy ártatlan
téveszme, valójában szélsőségesen öntelt, és mint ilyen, tökéletes
bejárat az ördögi számára.
Ezért olyan zavaró látni jószándékú katolikusokat ebbe a csapdába sétálni. Ez nem katolikus. Nem katolikus szóhasználat. Nem katolikus hagyomány. Semmiben nem katolikus.
A gyökere Isten, az Egyház, és a Szentírás eretnek felfogásából ered,
és semmilyen szándék az igazzá tételére nem teszi őt igazzá.
