A hamis próféta és a káromlás

 

„Ekkor láttam, hogy egy másik fenevad száll fel a szárazföldből, amelynek két szarva volt, hasonlók a Bárányéhoz, de úgy beszélt, mint a sárkány.” (Jel 13,11)

A szentírásban sokszor figyelmeztetnek az evangélisták és apostolok a hamis prófétákra, amelyekről tudhatjuk, hogy sokan vannak (Sok hamis próféta támad és sokakat félrevezetnek – Mt 24,11; sok hamis próféta ment szerteszét a világba – 1 Jn 4,1), bárányoknak tűnnek (bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok – Mt 7,15). Azért tűnnek báránynak, mert látszólag istenes emberek, valójában mások vesztére törő farkasok, akik veszedelmes tévtanokat hirdetnek és megtagadják az Urat (Voltak azonban a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek is lesznek hazug tanítók, akik veszedelmes tévtanokat terjesztenek, s azt, aki megváltotta őket, az Urat, megtagadják – 2 Pt 2,1). Hamis tanaikkal új Krisztusként hamis evangéliumot hirdetnek meg, hamis tanításaikkal a választottak megtévesztését célozzák meg (Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is tévedésbe ejtsék. Mt 24,24 ill. Mk 13,22).

A sok hamis próféta közül kiemelkedik „a” hamis próféta, akiről Szent János beszél a Jelenések könyvében. Ez a hamis próféta a hamis próféták fentebb felsorolt jellemzőivel mind rendelkezik, de messze meg is haladja őket, annyira, hogy ő az üdvtörténet egyik legfontosabb nevesített negatív szereplője.

Sokan foglalkoztak a Jelenések könyvének magyarázatával és benne a hamis próféta személyével, például a többször idézett Tiszteletreméltó Fulton J. Sheen érsek egy negyvenes években mondott beszédében. A rendszeres magyarázatot megkísérlők közül viszont kiemelkedik Herman Bernard Kramer atya, aki 1955-ben megjelent kötetében (The Book of Destiny) megfontolandó szempontokat adott a hamis próféta személyéhez.

A kezdő idézetben szereplő két szarvról mondja, hogy a szarvak bárányéhoz való hasonlósága arra utal, hogy egy aposztata püspök vagy bíboros lesz a hamis próféta, aki az Antikrisztus parancsára bitorolja a pápai hatalmat. Ez a bitorolt lelki hatalma Róma püspökéhez teszi őt hasonlóvá, mondja Kramer atya elemzése 1955-ből. Ez megdöbbentőnek tűnhet, hiszen hol volt még akkor bármiféle jele annak, aminek manapság tanúi lehetünk. De Kramer atya a szöveg belső logikája alapján értelmezte a Jelenések könyvét, és mai szemmel prófétainak mondható megállapításokat tesz. Logikailag vizsgálva belátható igazsága: hiszen ki tudná nagyobb eséllyel tévútra vezetni a választottakat, mint egy legitimnek látszó pápa. Ha tehát a hamis próféta fő tevékenysége az, hogy „lehetőség szerint” a választottakat, tehát az egyház hívő tagjait is megtévessze és tévútra vezesse, nem képzelhető el az, hogy egy egyházon kívüli személy igazi átütő sikerrel járjon. Egy ilyen hamis próféta csak azokat tudná elsodorni, akik nagyon lazán, távoli módon kapcsolódnak az egyházhoz, akik „a maguk módján vallásosak”, a karácsonyi vagy húsvéti keresztényeket, akik igazából nem nevezhetők választottaknak. Mert a katolikusok nagy tömegét hidegen hagyná fellépése. Tovább vizsgálva belátható, hogy nem akármilyen püspök alkalmas erre a szerepre: egy egyházmegyés püspök vagy akár egy kúriai bíboros sem képes akkora pusztítást végezni, annyira megtéveszteni a hívő katolikusokat, ami az üdvtörténetben nem pusztán említésre méltó, hanem kiemelkedő jelentőségű. Képzeljük el mondjuk a veszprémi érseket, mint hamis prófétát. Vajon mekkora hatást érne el Udvardy érsek úr, mint hamis próféta az egyházmegyéjében vagy annak határain kívül? Mert igaz, kiközösíthet egy-két, tíz-húsz papot, netán sok egyszerű hívőt is olyan égbekiáltó bűnökért, mint például a nyelvre áldozás, de vajon el is tudná hitetni, hogy ez illő, üdvös és igazságos cselekedet? Vagy képzeljük el a nagy tudású Paglia érseket, akinek még a püspöki címerében is szivárvány van, és aki székesegyházának szentélyét egy szodomita argentin „művésszel” festtette ki. És bár nem nyílt meg a föld alatta, nem csapott belé az istennyila, helyette viszont Franciscus a Pápai Életvédő Akadémia elnökének nevezte ki, nos, ez az ember tudná vajon ebben a funkciójában eljárva a katolikusok nagy tömegével elhitetni, hogy templom szentélyébe illő művészet ez, és nem ordenáré szodomita, illetve helyenként pedofil perverzió?

És bár a hozott példákban kétségkívül nem a legnagyobb lumeneket szerepeltettem napjaink egyházából, de talán belátható, hogy itt nem pusztán az egyéni kvalitások hiánya az, ami alapján nehezen képzelhető el, hogy egy sima püspök vagy akár bíboros lenne a par excellence hamis próféta. Maga a katolikus egyház felépítése az, ami lehetetlenné teszi ezt. Ha létezik egy feladatát ellátó, hivatalban lévő pápa, lehetetlen, hogy akármelyik püspök vagy bíboros az egyház nagy részét tévútra tudná vezetni. Más a helyzet viszont, ha maga a pápa, vagy a pápának látszó személy a hamis próféta. A szervezeti hatalom és a lelki hatalom látszata az, ami lehetőséget ad arra, hogy megtévesszen tömegeket. Ezért valószínű, hogy Kramer atyának igaza van abban, hogy a hamis próféta, akiről a Jelenések könyve beszél, egy pápa lesz.

A hamis prófétának az írás elején említett jellemzőkön felül van egy olyan tulajdonsága, amiről csak a Jelenések könyvéből tudhatunk: a kezdő idézet második felében lévő kijelentésről van szó, miszerint a hamis próféta úgy beszél, mint a sárkány.

A sárkány maga a sátán, és azt, hogy ő hogyan beszél abból láthatjuk, amit a szentírás a tengeri fenevadról mond, akinek a sárkány adta hatalmát és erejét: nagy dolgokat és káromlást beszélő száj adatott neki, aki káromlásra nyitotta száját Isten ellen, hogy káromolja nevét és hajlékát és az ég lakóit. (Jel13,5-6). A fenevadnak adott sátáni hatalom lényegileg káromló, így a hamis próféta egyik fő jellemzője is a káromlás lesz. A káromlás szoros értelemben Isten nevének szidalmazását jelenti. Ez az a bűn, amit az ószövetségben halállal büntettek: amikor Selomit fia egy veszekedés hevében a Nevet káromolta, maga Isten parancsolta Mózesnek, hogy „Vidd ki a káromlót a táboron kívülre, s mindazok, akik hallották, tegyék rá a kezüket a fejére, és kövezze meg az egész nép” (Lev24,14). Tágabb értelemben ugyanakkor káromlás minden, ami az Istenhez tartozó szenteket, szent dolgokat, szent helyeket szidja – ez pont a fenti idézetből nyilvánvaló.

De hogyan képzelhető el egy olyan pápa, aki nyíltan káromolja Isten nevét, a szenteket és szent dolgokat? Vajon egy ilyen nyíltan káromló pápának látszó személy meg tudná nyerni a katolikusok nagy tömegeinek bizalmát, el tudná hitetni, hogy tanításai Istentől vannak? Itt nyer értelmező szerepet az, amit a báránybőrbe bújt farkasokról mond Máté evangélista: a hamis próféták általában így, igazi valójukat rejtve működnek, és ebben a hamis próféta sem kivétel. Rejti igazi valóját, de közben káromolni akar, ártani a hitnek, egyháznak, így működése egy folytonos egyensúlyozás a túlságosan egyértelmű és nyílt lebukástól való félelme és a káromlás vágya között. Ugyanakkor, mivel emberről van szó, akinek napjai már születésekor meg vannak számlálva, és mivel pápáról van szó, aki meglehetősen idős korban válik pápává, szükségszerűnek tűnik, hogy élete és működése vége felé, amikor már közeli a vég, kevés az idő, ez az egyensúlyozás elveszítse számára elsődlegességét. Ekkor egyre nyíltabbá válik a káromlás. De addig, olyan módozatait választja a káromlásnak, ami, ha nem lenne méltatlan a magyar népmesére nézve, leginkább a népmese „hozott is meg nem is” megoldásához hasonlítana: szavakba, képekbe, tárgyakba rejtett, de mégis szem előtt lévő káromlások, amelyek a szemberöhögő blaszfémia jegyeit viselik.

Hogy milyen is lehet ez a megoldás konkrétan?

Korábbi írásomban szóltam Franciscus mellkeresztjéről és a dolgozószobájában lévő Szent József-szoborról, amelyek kiválóan alkalmasak ilyen funkció betöltésére. De azóta a lakosztályában lévő újabb és újabb művészeti alkotásokról szerezhettünk tudomást, amelyek szintén ebbe a kategóriába tartoznak.

A következő két tárgy szintén Franciscus lakosztályában található meg. Mindkettő Júdáshoz kapcsolódik, akiről Franciscus, az evangéliummal és egyházatyákkal ellentétben nem tudja, hogy hová, milyen sorsra jutott. Az első a felakasztott Júdást ábrázoló oszlopfő faragványát megörökítő fotó, a második egy Franciscus „elmélkedése” nyomán megfestett kép, amely a bíborba öltöztetett (azaz vértanú) halott Júdást ábrázolja, aki fölé meztelenül hajol a Jézusnak mondott alak, miután a magyarázat szerint feltámadása után rögtön halott barátjához siet. A kép felirata az L’Osservatore Romano által adott cím: az irgalmasság botránya.

Nos, ez nem az irgalmasság botránya, hanem a blaszfémiájé. Gondolkozzunk el egy pillanatra, hogy milyen lelkület kell ahhoz, hogy valaki ilyen képekkel díszítse szobája falát? El tudjuk képzelni, hogy egy szent, például Vianney Szent János vagy Szent X. Piusz pápa a felakasztott, lógó nyelvű Júdás képét, vagy a vértanúnak hazudott Júdást ábrázoló festményt tette volna ki falára, hogy mindig  szeme előtt legyen? Vajon ez bárkit imára sarkallhat, segít neki felemelni lelkét az Úrhoz? Isten dicsőítésére indíthatja? Fakadhat-e egyáltalán egy ilyen képhez való vonzódás természetfölötti hitből? A Júdáshoz való vonzódás és az üdvösségtörténet pozitív hőseként való bemutatási mód olyan, mintha az ókeresztény kor gnosztikus káinita eretneksége támadt volna föl, amely a szentírás antihőseit tette “tisztelete” középpontjába.

Amikor a káromló pápáról szólunk, az ő esetében nyilvánvalóan az tűnik valószínűnek, amit Kramer atya is valószínűsített: a Róma püspökéhez hasonlító püspök vagy bíboros aposztata lesz, aki nem rendelkezik majd természetfölötti hittel. De, ahogy Tiszteletreméltó Fulton J. Sheen mondta, ez lesz az ő legnagyobb titka, a féltve titkolt igazság, amit mindenáron leplezni akar. A hamis prófétának nem hite lesz, hanem ideológiája, és ez az ideológia lényegét tekintve blaszfémikus, istenkáromló ideológia. A Júdásról szóló képek erről tanúskodnak: aki ilyen képet tesz a falára, az valószínűleg nem élő hittel, hanem ideológiával rendelkezik. Ezek a tárgyak ugyanis nem a vallási áhítat szent tárgyai, hanem egy beteg ideológia képi megnyilvánulásai.

De Franciscus lakosztályában a blaszfémia egy még ennél is konkrétabb képi jelenléttel bír: ott lóg a falon ugyanis Marc Chagall: Fehér keresztre feszítés című festménye. Franciscus több interjúban beszélt arról, hogy ez a kedvenc festménye. És sokan vették is a lapot, ezért aztán, mivel az eredeti nem volt megszerezhető, egy művészcsapat pontos másolatot készített Franciscusnak. Így aztán ez azóta fogadószobája falán lóg, legutóbb akkor láthattuk, amikor a sajtó beszámolt a sátán személyes létét tagadó jezsuita generális Franciscusnál tett látogatásáról.

Azt, hogy ez miért válhatott ünnepelt és híres festménnyé, nem ennek az írásnak kell megmagyaráznia, de talán annyit megkockáztathatok, hogy nem a naiv népi festészet szintjét alulról nyaldosó ábrázolástechnika miatt lett azzá. A kép magyarázói általában belehelyezik a harmincas évek avantgárd műveinek vonulatába, hiszen jól láthatóan van a képnek a keresztény szimbólumok nem megszokott módon ábrázolása révén egy botrányt kereső jellege. Jézust úgy ábrázolja, mint aki zsidó imakötényben van keresztre feszítve, szentföldi zsidókra jellemző fejkendőben töviskorona helyett. Körülötte pedig a pogromokban megölt zsidók, a felgyújtott zsinagóga és felgyújtott házak előtt menekülő zsidókkal. A kép mondanivalóját általában úgy magyarázzák, hogy Chagall a hagyományos keresztény szimbolika kicsavarásával azt állítja, hogy a pogromokban megnyilvánuló újkori zsidóüldözésben Jézust ismét keresztre feszítik, és ezzel az állítással kérdőjelezi meg kora keresztényeinek igaz kereszténységét a zsidóüldözések kapcsán tanúsított magatartásuk miatt. De nem emiatt blaszfémia a kép. Marc Chagall (Moise Zaharovics Sagalov, másként Moishe Segal) hithű haszid zsidó család sarjaként komoly alapokat kapott a haszid kultúrából, és zsidósága egész életét meghatározó központi elem volt. A keresztény szimbolika használatáról, illetve a keresztények számára készült művekről igazhitű haszidhoz méltóan konzultált a lubavicsi rebbével, de még Chaim Weitzmann izraeli elnökkel is, ezek az alkotások tehát nem a Krisztushoz és kereszténységhez való vonzódásból fakadtak nála. „Ez egy „hódítási” és „átalakítási” aktus volt (a haszid tanításnak megfelelően), amely során megközelíti az idegen entitást a szentség érdekében – egy jól ismert téma a rebbék tanításában” mondta erről Adin Even-Israel Steinsaltz rabbi egy helyen. Maga Chagall ezt írta erről Weitzmann elnöknek: „egy zsidó festmény jelenléte a keresztény templomban jó propaganda lehet népünk számára”, ezért készített keresztények számára vallási témájú műveket, amelyek „a mártírrá vált zsidó nép szenvedéseit szimbolizálják”. Bár önmagában még ez sem blaszfémia, de talán eloszlathatja azt a képzetet, hogy Chagall a kereszténységgel szimpatizálva festett volna ilyen képet. A Fehér keresztre feszítésre visszatérve viszont érdemes egy részletre felfigyelni, emlékezetünkbe idézve ismét, hogy Chagall alaposan ismerte a zsidó kultúrát, így a héberben is teljesen otthonosan mozgott, ezért jelentősége van minden furcsaságnak ilyen téren. A festményen Jézus feje fölött nem a szokásos feliratot láthatjuk, mert az I.N.R.I. alatt egy hosszabb héber felirat látható. A héber feliratrészben jobbról az első szónál Jeshua ( ישוע) helyett Jeshu (ישו) szerepel Jézus neveként. Ez azért jelentős furcsaság, mert ez egy talmudi átok rövidítése: immach schemo vezikro, azaz „neve és emléke vesszen el örökre!”. És ha ez igaz, akkor ez a festmény egész más jelentéssel bír, mint azt a szokásos magyarázat tartja, mert így a kép közepén megfestett Krisztus nem vértanú, hanem a körülötte ábrázolt zsidó pogromok miatt is megátkozott keresztrefeszített. Így ez a kép kiváló példája a rejtett, de mégis nyilvános blaszfémiának.

Hogy miért kedveli Franciscus ezt a képet, arról közvetlen információ nincs. De talán elmondható erről a képről is, ami a másik kettőről elmondható volt: ez a kép nem a vallásos ember természetfölötti hitét tápláló és megjelenítő festmény, hanem első megközelítésben egy ideologikus üzenet hordozója, rejtettebben pedig egy blaszfémia megjelenítője, ami ugyanakkor rejtettségében is szem előtt van.

Ez a három tárgy példaként csak egy oldalára világít rá a káromlásnak, ami a hamis próféta sajátos jellemzője. Ezért, ha az Úr is úgy akarja, talán folytatni érdemes az elmélkedést erről és a hamis prófétáról szóló szentírási részekről.

https://invocabo.wordpress.com/2021/06/12/a-hamis-profeta-es-a-karomlas/