„Lehetetlen, hogy a Szentírást elolvasva vagy az üdvtörténet eseményeiben elmélyedve ne vegyük észre, és ne okozzon döbbenetet az a szimbólumokhoz való isteni vonzódás… ezek a szimbólumok és utalások sem lehetnek véletlenszerű és tetszés szerint cserélhető emberi jelek” – írtam egykor, és gondolom ma is. Hosszan lehetne elmélkedni arról, hogy mi lehet ennek az oka, de ezúttal csak a szimbólumok teljes megfelelését emelném ki a hit jellegzetességeinek. Ezek a szimbólumok szem előtt vannak, mindenki láthatja őket, de csak azok értik, akik rendelkeznek az értelmüket megnyitó kulccsal, a hittel, hogy lássanak és higgyenek, a hittel nem rendelkezők pedig látva lássanak, de ne higgyenek.
De az, aki a hazugság atyja és gyilkos kezdettől fogva, egyúttal Isten majma is, ezért ebben is igyekszik megrontani az igazság rendszerét: az övéi révén maga is szimbólumokat használ, amelyek szem előtt vannak, mindenki láthatja őket, de csak az ismeri bizonyossággal értelmüket, aki „beavatott”, aki megkapta a „tudást”, mert a gonoszoknál a tudás hit nélküli. Mindenki másnak a homály, jó esetben az erkölcsi bizonyosság lehet az osztályrésze a szimbólumok által jelzett valóság és az azt használók gonoszságáról.
Az erkölcsi bizonyosság ebben az esetben azt jelenti, hogy ha a rendelkezésekre álló tények alapján bizonyosságra juthatunk arról, hogy valakivel kapcsolatban minden esemény, megnyilatkozás, cselekedet, sőt mulasztás is az általa okozott kártételt fokozza, az általa használt szimbólumok pedig gyanúsak, nem kell feltételeznünk irracionalitást szimbólumainak kiválasztása mögött. Ugyanígy ha az érintett személy működése egyedül az állapotszerűen állandó irracionális működéssel (azaz a hülyeséggel) lenne menthető, nem vagyunk kötelezettek feltételezni azt, hanem nyugodt lelkiismerettel megállapíthatjuk róla, hogy gonosz. Mert az erkölcsi bizonyosság elegendő ok és jogalap egy ilyen megállapításhoz.
Mindezzel azért foglalkoztam ismét, mert egy atya emlékeztetett nemrégen egy interjúra, amelyben a korábban megénekelt Quarracino bíboros unokaöccse védi a megboldogult emlékezetét azzal, hogy Bergoglio félrevezette szegény nagybátyját a hamis konzervativizmusával, tehát nagybátyja naivitásának áldozata lett. De vajon van-e alapom a renelkezésre álló tények alapján erkölcsi bizonyossággal kijelenteni, hogy Quarracino nem volt hülye?
A Bergoglio kiválasztásával kapcsolatosan korábban írottak alapján kevéssé tűnik valószínűnek ez a lehetőség, mert Quarracino ismerte Bergoglio sötét hátterét, és az azok miatti ellenkezést legyőzve érte el püspöki kinevezését.
Persze mondhatnánk, hogy egyszer bárki mellényúlhat, nem? De egyszerre két püspökjelölt esetében is ugyanennyire valószínű a mellényúlás? Mekkora a valószínűsége annak, hogy egy bíboros, aki a legfontosabb örökségének a B’nai B’rith zsidó szabadkőműves páhollyal való együttműködést tartotta, egyszerre két olyan embert is püspökké szenteljen, akik például kommunista/szabadkőműves/sátánista szimbólumokat választanak heraldikai elemként püspöki címerükhöz? Mert ezt tette Bergoglio mellett a vele egyidőben szentelt Mons. Raúl Omar Rossi is, akinek így nézett ki a címere:
Gyönyörű a vörös háttér előtt feltűnő ötágú csillag, nem? Mert jelzi a bárka irányát, amelyet viszont eszközként segít a háttérből a papi stóla. És hát igen, szép jelkép az afölött lévő, lutherihez hasonló rózsakereszt is, ugye?
De vajon miért választ egy katolikus püspök ötágú csillagot és rózsakeresztet heraldikai elemként? Csak úgy böngészett a még el sem terjedt interneten, és megtetszett neki ez a szép szimbólum, mert olyan „kompakt és természetközeli” volt?
Nemrég olvasgattam egy memoárt, Maurice Caillet: Ero Massone. La mia conversione dalla massoneria alla fede (Szabadkőműves voltam. Megtérésem a szabadkőművességből a hitre) című opusát, amelyben van egy igen érdekes részlet. Caillet leírja, hogy a rózsakeresztesek, akik véletlenül éppen az ökológia, a világbéke és a vallási szinkretizmus hívei, a 18. fokozatú rózsakeresztes herceggé avatáskor megtanítják a jelöltnek a titkos jelet: „Megtanultam a rendi jelet, a Jó Pásztor testtartását: állva, a mellkason keresztbe tett karokkal.”
Nyilván a véletlenek iszonyatosan vak, de egyre sűrűsödő összjátéka, hogy Mons. Rossi éppen rendelkezett is egy olyan mellkereszttel, amelyen egy mellkason keresztbe tett karokkal szereplő jó pásztor látható. Talán verte őt a balsors a rossz szimbólumokkal, és mindig mellényúlt… És igen, ez az a mellkereszt, amelyet Bergoglio is viselt már püspökként.
Bergoglio esetében a legkorábbi általam fellelt felvétel, amelyen ez a tárgy látható 1995-ből származik, de Mons. Rossi sem marad el sokkal mögötte, ő 1997-ben, Carlos Menem argentin elnök beiktatása utáni misén biztosan viselte ezt a keresztet, a kamera hosszan meg is pihen azon.
Erről a mellkeresztről, az azon látható furcsaságokról már sokan írtak. De ezek mellett igen furcsa az eredettörténete is, az abban szerepet játszó emberekkel egyetemben. És ha elkezdjük felgombolyítani, a valamilyen furaság és hazugság szelleme minden lépésnél befigyel, körüllengi ezt a keresztet, és mindenkit, aki vele kapcsolatban volt. Kezdve mindjárt az alkotójával.
A közkeletű történet szerint, amelyet Giovanni Albrizzi terjeszt, és akinek engedik ezt terjeszteni, a keresztet a mestere, Antonio Vedele rajzolta, aki a halála előtt nekiadta ezt a rajzot, hogy „adjon neki testet”, mert „szeretni fogják az emberek“. (f)
És ő testet adott neki, a saját műveként terjeszti, sokak nagyobb örömére. A furcsa ebben a történetben az, hogy emlékei szerint mestere röviddel halála előtt, 1997-ben adta neki a rajzot, ő pedig 1998-ban készítette el az első példányokat, majd ugyanebben az évben el is vitte egy pap Rómából, Raniero Mancinelli kegytárgyboltjából Bergogliónak. (f)
(Egy másik történet szerint a La Comunità di Gesù karizmatikus csoport alapítója vette ajándékba Bergogliónak a keresztet Rómában, amikor bíborossá kreálták.)
De láthattuk, hogy Bergoglio és Rossi nyakában már 1995-ben illetve 1997-ben lógott egy-egy ilyen remekmű, tehát Albrizzi vagy rosszul tudja, vagy hazudik: valójában nem ő a kereszt alkotója, és nem rajzot kapott róla, hanem mintát vagy öntőformát. Mivel a rossz emlékezet és a hazugság is jól jövedelmezhet neki üzletileg, bármelyik lehet a tényleges ok. De a hülyeség nem áll messze Albrizzitől, ezért az is elképzelhető, hogy ez a hamis infó oka. Mert mekkora lumen lehet az a kegytárgyakat gyártó művész, aki közhírré teszi ótvar vonzódását egy szodomita oldal nyilvános követésével, amint ő megtette fb profilján? Albrizzi ugyanis saját névvel, ámbár saját fénykép nélkül fenn van a facebookon. És a profilján megnézhető követései között látható egy szodomita filmeket terjesztő oldal is, ahogy ismerősei között is felfedezhető olyan „művész”, aki feltehetően szodomita örömfiú. (Hiába, sanyarú a kivénhedt, azaz harminc évet elérő szodomiták sorsa, amint ezt Joseph Sciambra gyomorforgató visszaemlékezéseiből is tudhatjuk, mert onnantól csak a pénz nyitja meg előttük vágyaik tárgyát.)
Albrizzi, aki tizenöt éves korától véletlenül éppen harminc éves koráig dolgozott mesterének, Antonio Vedele-nek, elmondja, hogy mestere szeretett nála pihenni, és egy ilyen alkalommal adta neki azt a bizonyos rajzot is. De Vedeleről ezen kívül semmi személyes infót nem sikerült találnom. Bár művei megtalálhatóak a neten, ez alapján valamennyire jegyzett művész lehetett, de semmi más nincs róla: mintha damnatio memoriae sújtaná holtában a mestert. A Bergoglio-kereszttel kapcsolatos rövid leírásokból megtudható, hogy Vedele genovai volt, így hivatkozott rá Franciscus chilei látogatásán kiadott közlemény is (F az ő egyik művét vitte ajándékba jezsuita kartársainak). Ezért aztán némi meglepetésemre Albrizzi visszaemlékezéseiből tudhattam meg, hogy Vedelenek Milánóban volt a műhelye (f). De Milánóról később…
Már sokan felfedezték, hogy a Bergoglio-kereszt legkorábbi ismert feltűnése egy másik főpaphoz, Joseph Bernardin bíboroshoz fűződik. Róla sok szépet lehet olvasni, és több olyan állítást is, ami megcáfol minden róla szóló szépet. Egy egykori kispap például azt állította róla, hogy ő vezette be a szodomita életformába, egy hölgy pedig azt, hogy egyike volt azon egyházi embereknek, akik az ötvenes évek végén egy sátáni szertartás közben meggyalázták kislányként (f).
De, mondhatnánk felhördülve, ez nem igaz, hiszen tagadta a vádakat!
Hát persze, hogy nem lehetett szodomita, amint az őt protezsáló püspök sem volt az, aki szintén csak véletlenül kapott vérrel és/vagy nemi úton terjedő májgyulladást, éppen a vatikáni zsinatról hazafelé tartva (f), ahogy a Bernardin kollégája és lakótársa is véletlenül rontott meg nagy számú fiatal fiút a bírósági ítélet szerint. És az is merő véletlen, hogy Bernardinnak köszönheti püspökségét a jelenlegi összes amerikai szodomita bíboros, beleértve minden szeminarista kedvenc Ted bácsikáját, a Franciscus megválasztását segítő pedofil szodomita Theodore McCarrick-et is. És ha már a véletleneknél tartunk, nyilván ezek között érdemes számon tartanunk a fentebb említett pártfogója, Paul John Hallinan címerében a vak véletlen folytán szereplő rózsakeresztet is.
Bernardinnál chicagói érsek korában tűnt fel a Bergoglio-kereszt. A legkorábbi fotó, amin ez a kereszt látható 1982. július 13-i (nem péntek volt, csak egy sima kedd…). Ekkor Bernardin Rómában volt kihallgatáson II. János Pálnál (f), akivel már korábban együtt dolgozott relátorként az 1974-es püspöki szinóduson Rómában (f), majd akit meglátogatott Lengyelországban, és aki meglátogatta őt Cincinnatiban. (f)
Ugyanez a mellkereszt látható rajta, amikor két hónappal később, 1982. szeptember 12-én ordináriusként meglátogatta Chicago Chinatown részét (f), és innentől kezdve többször feltűnik rajta. Ezek alapján talán nem teljesen légből kapott elképzelés, hogy a római látogatásához köthető a kereszt beszerzése.
De vajon hogyan juthatott hozzá, hiszen abban az időben ez a kereszt nem volt még kereskedelmi tucattermék?
Elképzelhető, hogy a művész maga adta neki közvetlenül, de az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy talán egy másik főpaptól kapta ajándékba. Ha a sors különös szeszélyéből esetleg tényleg így történt, akkor szívbéli jóbarátja, Carlo Maria Martini milánói érsek is lehetett az ajándékozó. Mert Martinit a jelek szerint mély kapcsolat kötötte Bernardinhoz, így emlékiratainak előszavát is ő írta, benne eme csodálatos sorral: “Mindig is nagyra becsültem és csodáltam. Joseph Bernardin alakja ajándék az egyháznak és az emberiségnek“.
A csodálat talán ajándékban is kifejeződött, és erre alkalmas tárgyak begyűjtésére Martininek bejáratott csatornái voltak. Például a lombardiai ékszerészek egyesülete révén, amely rendszeresen összegyűlt valamely milánói templomban, hogy a tagok által készített, egyházi célokra felajánlott kelyheket, kereszteket, gyertyatartókat átadják az érseknek. Ez történt például véletlenül éppen két héttel Bernardin fentemlített pápai audienciája előtt, 1982. június 25-én is, amikor Carlo Maria Martini találkozott a lombardiai ékszerészekkel. (f)
És ha valóban a barátjától kapta volna ezt a keresztet, vajon Bernardin nem ezt viselte volna iránta való figyelmességből, amikor következő évben II. János Pál mindkettőjüket bíborossá kreálta? Nos, 1983. február 3-án véletlenül éppen ez a mellkereszt volt rajta. (f)
Bernardin és Martini barátságának kezdeteiről nem találtam adatokat, de sok ideig Basil Hume angol bíborossal kiegészülve ők voltak II. János Pál ellenzéke, Martini pedig, aki túlélte Bernardint, szellemi vezetője volt a sankt galleni maffiának. De az már nyilván merő véletlen, hogy halála alkalmából az olasz szabadkőművesek nagymestere így emlékezett meg róla:
„A párbeszéd és a mély műveltség embere, aki tudta, hogyan kell megszólítani a fiatalokat, és mindig nyitott volt a konfrontációra és a változásra. Erős spiritualitású, az Ige-Egyháznak, annak a „kérügmának” nagyszerű képviselője volt, amely túl van minden struktúrán és konvención. Hitt az ökumenizmusban és a párbeszédben a civil társadalommal és más vallásokkal, elsőként a zsidósággal.”
Vajon melyik lehet az az Ige-Egyház, amely túl van minden struktúrán és konvención? Netán az, amely minden struktúrát és konvenciót le akar rombolni, magával az Egyházzal együtt? És amely társaságnak szimbólumait véletlenül minden cikkben említett főpap használta? (Igen, talán még Martini is (f), bár arra már végképp nem vállalkozom, hogy értelmezzem az ő címerében feltűnő lila háromszöget az aranyló napban, aminek nyilván semmi köze az egydolláros piramisához, no meg heraldikai szakértő legyen a talpán, aki megmagyarázza az ő fáját a három szívecskével, illetve ennek kapcsolatát a Hallinan fentebb bemutatott címerében szereplő két szívecskés fával – hiszen ez is puszta véletlen hasonlóság)
Észbontó, hogy mennyi véletlen torlódhat össze egy-egy ember és az ő kedvenc szimbóluma körül, nemde?
https://invocabo.wordpress.com/2023/10/06/veletlenek-pazar-osszjateka/
