Megint a
szeretetről tanulok. Mint korábban írtam, mostanában nehezemre esik
figyelemmel kísérni a napi híreket. Nem azért, mintha több nehezen
feldolgozható esemény vagy szörnyűség történne a világban, mint mondjuk
pár hónappal ezelőtt, hanem inkább azért, mert taszít és elszomorít,
amikor eltérő véleményen lévő emberek nyilvánosan savazzák egymást.
Az Egyesült Államokban a demokraták és
republikánusok között zajlik a háború, itthon pedig a kormánypárti és
ellenzéki képviselők és szimpatizánsok ontják egymásra a szemetet.
Mindegyik oldalnak kötelező bizonyos
dolgokat utálni, másokat viszont támogatni, középútnak és megértésnek
pedig nincs helye. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyszerre kellene
elfogadnunk számunkra fontos és elfogadhatatlan nézeteket vagy egymást
kölcsönösen kizáró véleményeket támogatni az elfogadás szent nevében,
csupán annyit, hogy történt valami 2000 évvel ezelőtt, ami képessé tesz
vagy tehet bennünket, hogy egy nézet elfogadásától vagy elvetésétől
függetlenül szeressük a nézetet vallókat.
Mi tagadás, manapság elég sok beteg
véleményről és elméletről hallani, ráadásul ezek megnyilvánulásait
sajnos az utcán is láthatjuk, csakhogy Jézus éppen a betegekért jött.
Nem tagadom, hogy belőlem is erős ellenérzést képesek kiváltani egyes
megnyilvánulások és ilyenkor hajlamos vagyok vágyakozva gondolni arra a
bizonyos utolsó ítéletre, mert más igazságtétel nem sejlik a
láthatáron az adott pillanatban, ugyanakkor egyre gyakrabban próbálom
észben tartani, hogy a világba, aminek megmentéséért Jézus eljött, az
éppen utált személy is beletartozik. Ráadásul nemcsak beletartozik,
hanem olyan nagy kincsnek számít, hogy ha rajta kívül egyetlen
megmentendő ember se lett volna, Jézus akkor is az életét adta volna
érte. Tudom, nem biztos, hogy az utált személy él ezzel a csodálatos
lehetőséggel, de erről a döntésről a mennynek innenső oldalán nem
mindig tudhatunk biztosat. Így jobb abból kiindulni, hogy utálatunk
tárgya egy napon nemcsak szeretendő ellenség, de akár Krisztus testének
része is lehet.
Ez egy olyan gondolat, amire nekem
személy szerint rendszeresen emlékeztetnem kell magam, ha nem akarok
csatlakozni az utálkozókhoz. A megosztásnak ez a formája ráadásul
mintha fokozódna mostanában. Valószínűleg nem véletlenül. C. S. Lewis
szerint a szavainkat folyamatosan csűrcsavaró ellenségünk arra számít,
hogy az egyik nézetet „különösképpen nem kedveljük majd, s ezáltal
fokozatosan belekerget minket a másikba.” Lewis arra bíztat, hogy „ne
engedjük magunkat bolonddá tenni. Tartsuk a célt szemünk előtt és
haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk,
hogy mindkettőt elkerüljük.”
Nem ártana, ha a csatáinkat is jobban
megválogatnánk. Az élet rövid. Legalábbis az életnek ebben a romlandó
testben töltött része. Ne fecséreljük olyan vitákra, amik az
örökkévalóság szempontjából teljesen mellékesek. Inkább hirdessük az
evangéliumot, és ha szükséges használjunk szavakat is hozzá.
http://idokjelei.hu/2018/11/hogyan-gyozzuk-le-az-utalatot/
