Hamis proféta: A labda az oltáron

Miután Ifjúsági Világtalálkozó Santa Maria Maggiore.

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Üdvösség Anyja: hamarosan azt fogják kérni tőletek, hogy a Szent Eukarisztia egy helyettesítőjét osszátok szét, ami nem a Fiam Teste lesz

2013. augusztus 2. péntek, 15:10

Gyermekem, Fiam előtt állok ebben az időben, és nagy szomorúságomban Lábainál arcra borulok. Amint Keresztje lábánál a félelmetes Keresztre feszítésekkor tanúja voltam kínszenvedésének, most újra el kell viselnem az Ő Fájdalmát.

Fiam Keresztre feszítésére újra sor kerül, mivel az Ő Testének, Misztikus Testének, mely az Ő Egyháza a Földön, újra el kell viselnie az övéi által a megostorozást. Ők – az Egyházán belüli ellenség – meg fogják ostorozni Testét, szétszaggatják, kegyetlenül kigúnyolják és megszentségtelenítik, mielőtt Azt félredobnák. Fiam Egyháza most kerül megostorozásra, ami Földi Keresztre feszítésének az első szakasza ebben az időben. Ők el fogják venni a Testét – a Szent Eukarisztián keresztül – és sértegetni fogják, valamint lealacsonyítják Őt. Ennek sok jelét lehet majd látni, mivel minden tiszteletlen és fondorlatos g esztust el fognak követni, hogy átkozzák Őt. Amikor becsmérelni fogják az Ő Legszentebb Eukarisztiáját, akkor Azt el fogják majd dobni, és hamarosan nagyon nehéz lesz részesülni Benne. Ez csak egyike azon sok folyamatban lévő tervnek, hogy eltöröljék Fiam Jelenlétét a Szentmisében.

Sokan fogják látni ezeket a gonosz gesztusokat és tudni fogják, hogy azok sértőek Fiam számára. Sokan tiltakozni fognak, de a hangjukat nem fogják meghallani. Azoknak a szegény papoknak mondom, akik ettől a megszentségtelenítéstől szenvedni fognak: nektek kérnetek kell Engem, Édesanyátokat, hogy segítsek elviselni ezt a fájdalmat. Sohasem szabad megváltoztatnotok a Szent Eukarisztiát, mert ez a ti egyetlen Táplálékotok az Üdvösség érdekében. E nélkül éhezni fogtok. Az Eukarisztiát mindig hozzáférhetővé kell tenni, Isten minden gyermeke számára. Sohasem szabad elfogadnotok, hogy bármilyen más kenyér lehet az Élet Tápláléka.

Hamarosan azt fogják kérni tőletek, hogy a Szent Eukarisztia egy helyettesítőjét osszátok szét, ami nem a Fiam Teste lesz. Hűnek kell maradnotok a Szent Eukarisztia Ajándékához még akkor is, ha azt fogják mondani, hogy az többé már nem helytálló – hogy az új világvallásban az többé már nem elfogadható.

Édesanyátok Krisztusban
Az Üdvösség Anyja

Egy guru vagy Jézus? - Joseph- Marie atya tanúságtétele

Egy szenzációs tanúságtétel, melyből első kézből megtudhatjuk:
·         Miért becsapás keleti meditációs „megoldás”, „gyógyítás”
·         Hogyan működik az valójában
·         Milyen erők működnek ott
·         Meddig rejtheti el magát a bennünk lévő démoni erő
·         Mi az egyetlen módja a gyógyulásnak

Ennek az embernek – aki valóban keresni akarta, és kereste -, milyen utat kellett bejárnia, hogy megtalálja AZT, AKIT keresett, hogy tanúságával segíthessen másokat.

Egy eredeti - francia és más nyelvű alámondással - változat: 

Magyar alámondással: http://www.masodikeljovetel.hu/hang/GvJJM.mp4

 – mp4, 67MB.

Új evangelizáció eredményesen – de hogyan?

Naponta meg kell térnünk Krisztushoz, hogy elnyerjük a kegyelmet a világ megváltoztatásához, ami a hit örömétől indíttatva, általában személyenként, egyesével történik. Fr. C. John McCloskey egyháztörténész írását foglaljuk össze.

Az ősegyház az első háromszáz év keresztényüldözései közepette sok ezer keresztény család személyes tanúságtétele hatására terjedt. Nagy Konstantin edictuma után a megélt keresztény eszmények lassacskán átformálták a nyugati világot: megszületett a keresztény kultúra. Az utóbbi két évszázadban azonban különféle ideológiák és eretnekségek terjedtek el (darwinizmus, marxizmus, freudizmus stb.). Térhódításuk egyik oka a világi hívők lankadó apostoli buzgalma volt.

1. Új tavasz: apostoli lelkület 

II. János Pál pápának meggyőződése volt, hogy az ezredfordulóval átlépjük a „remény küszöbét”, és az Egyház „új tavasza” köszönt ránk. Hogy ez valóban bekövetkezzék, az hívő emberek és családok millióinak apostolkodásán fog múlni. Az egyéni tanúságtételre a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint „minden rendű és rangú világi keresztény hivatott és kötelezve van” (Apostolicam actuositatem 16). „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,6). De hogyan tudjuk az embereket Istenhez vezetni? Mi legyen az első lépés?

Embertársaink hitre vezetésében a legfontosabb tudnunk, hogy nem mi térítjük meg a másikat, hanem Isten. (Természetesen itt nem rossz értelemben vett térítésről beszélünk, amely kényszerít és nem tiszteli a másik ember szabadságát). A vágy, hogy Istenhez vezessünk másokat, az imaéletünkből fakad.

Hétköznapjainkban rengeteg emberrel találkozunk, családtagjainktól a bolti eladókig. A neves konvertita katolikus filozófus, Dietrich von Hildebrand szerint „minden emberre, akivel találkozunk, úgy kell tekintenünk, mint aki katolikus, vagy ténylegesen (in re) vagy remélhetőleg (in spe)”. Rájuk tekintve kérdezzük meg magunkban: vajon nyitott tudna lenni ez az ember a hitre? Ha igen a válasz, jöhet a következő lépés.   

2. Merjünk kérdezni!

Azt mondják, úgy lehet legkönnyebben pénzhez jutni, ha kérünk. Ugyanez az apostolkodásra is igaz lehet. „Nem gondoltál arra, hogy megkeresztelkedj (visszatérj az Egyházba)?” - Ez a kérdés nemcsak megtérések, hanem érdekes beszélgetések, új barátságok kezdete is lehet. Ha megütköznek is rajta, meglepően jólesik az embereknek. Persze nem vadidegeneknek kell feltennünk. Ha nem igaz, tartós barátság szándékával közeledünk a másikhoz, kérdésünk hiteltelen, és joggal érzik tolakodónak és őszintétlennek.

Legtöbben azt fogják válaszolni: „Te vagy az első, aki ezt megkérdezi.” Néhányan azt is hozzáteszik majd: egész életükben arra vártak, hogy valaki feltegye ezt a kérdést. Lesznek, akik elutasítanak, de nem mindenkinek van „szeme a látásra és füle a hallásra”. „Lerázzuk a lábunkról a port”, és továbbmegyünk. Nem a sikerért tesszük, hanem Krisztus szeretetéért. Előfordulhat, hogy évek múltán tér vissza valaki a kérdéseivel, amiért valamikor mertük felajánlani neki a hitet.

3. Legyünk felkészültek!

Életük legnagyobb döntésére és ezzel együtt mély beszélgetésekre hívjuk az embereket. Miért vagyunk itt? Mi az igazság? Van Isten? Van jó és rossz? Van élet a halál után? Jézus Krisztus valóban Isten? Mi az Egyház? Fontos, hogy jól ismerjük beszélgetőpartnerünket és vallási hátterét. Jó, ha ismerjük más felekezetek, vallások hitrendszerét. Másrészt fontos, hogy jól felkészüljünk saját hitünk tanításával kapcsolatban. „Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek!” (1Péter 3,15). A felkészülés egy életen át tart, sohasem teljes, de ez ne tartson vissza! Gondoljunk arra: akármilyen keveset tudunk, a barátunk valószínűleg még felkészületlenebb. Mi legalább tudjuk, hová forduljunk válaszért.

Alapvető természetesen az Újszövetség, a Katolikus Egyház Katekizmusa, a Katekizmus Kompendiuma vagy az ifjúsági YouCat. Érdemes megismernünk a hitbeli és erkölcsi kérdésekkel kapcsolatos legfrissebb pápai megnyilatkozásokat is. Ajánlhatjuk mai megtérések történeteit, lelki írók írásait, nagy katolikus írók műveit (pl. Henryk Sienkiewicz, François Mauriac).

Sokat jelent, ha barátunkat elkísérjük szentmisére vagy más ünnepi alkalomra, keresztelőre, esküvőre, húsvéti vigíliára, papszentelésre vagy rózsafüzér-zarándoklatra egy Szűzanya-kegyhelyre. A hit által ihletett zenei és képzőművészeti alkotások is közelebb hozhatják az Egyházhoz. Figyeljünk azonban az igényeire: lehet, hogy a könnyebben emészthető írások, dalok, filmek jobban szólnak hozzá, mint a veretes szövegek és a klasszikus zeneművek. Minden olvasmánynál hatékonyabban vezetheti vissza az Egyházhoz, ha együtt imádkozunk, vagy közösen látogatunk szegényeket vagy öregeket.

4. Csapatmunka és kitartás

Ne feledkezzünk meg a plébániáról és a papról, hiszen ha minden jól megy, barátunk a jövőben egy plébánia keretei közt fog élni. Keressünk egy imádságos, lelkes (a két jelző szinte ugyanazt jelenti) papot, akivel együttműködhetünk! Gondolatai, imái, áldozatai kiegészítik a mieinket, és lesznek témák, amelyekhez jobban hozzá tud szólni. Tanácsot tud adni, mikor, hogyan csatlakozhat barátunk az Egyházhoz. Ha nincs megkeresztelve, az Egyház katekumenátusba hívja, melynek végén általában a húsvéti vigílián kerül sor a keresztelőre. Megkereszteltek a szentgyónás elvégzése után egyszerre részesülhetnek az Eucharisztia és a bérmálás szentségében, szentmise keretében.

*

Mit tegyünk, ha igyekezetünk ellenére a barátunk hosszabb idő után sem tudja elfogadni Krisztust és az Egyházat, kétségei vannak, vagy a családja leküzdhetetlennek tűnő akadályokat gördít megtérése elé? A válasz: ima, kitartás, türelem. Imánk ereje végül le fogja győzni. (Ne feledjük, Ki intézi végső soron a dolgokat!). Kitartó barátságunk meggyőzi, mert látni fogja, hogy önzetlenül szeretjük. Türelmünk pedig azt tükrözi, hogy tudjuk: a megtérés Isten időzítése szerint történik, egy perccel sem előbb, sem később, talán csak a halál küszöbén.  

S mit tegyünk akkor, ha elfogadja a hitet és csatlakozik az Egyházhoz? Apostoli igyekezetünk természetesen a következő ismerős felé fordulhat, esetleg már foglalkozunk is néhány érdeklődővel. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a frissen megtértről sem, aki most teszi első lépéseit a hit új útján, melynek megvannak a maga viharos és árnyékos szakaszai. Lesznek körülötte, akik rossz szemmel nézik megtérését. Szüksége van baráti biztatásunkra, segítségünkre, mégpedig nemcsak e kezdeti időszakban, hanem egész életében. Ha keresztszülőként, vezetőként mindvégig mellette állunk, örökre hálás lesz azért, amit általunk kapott.   

Összefoglalónk Fr. C. John McCloskey egyháztörténész írása alapján készült. A szöveg Philip Lawler szeptemberben megjelenő, az új evangelizáció sikeres módszereit ismertető könyvének előszava.

Magyar Kurír (mk)

Pio atya jóslata: „Csak sötétségek várnak ránk, mindenütt csak sötétség

A római Szerzetes Kongregációnak a pápa [?] jóváhagyásával az Immaculata ferenceseinek rendjébe történt radikális beavatkozása az egyház jelentős részében felzúdulást okozott. Az egyház „konzervatív”, de nem hagyománytisztelő része megpróbálja igazolni a római döntést, ami egyfelől nemigen sikerül nekik, másfelől nagyon rossz útra vezeti őket, hiszen – különösen a Vatican Insider krónikásai, élükön Andrea Tornielli-vel – a renddel és annak alapítójával kapcsolatban számos hamis adatot terjesztenek (ezeket az adatokat a rend hivatalos szóvivője már több ízben helyreigazította – úgy tűnik, eredmény nélkül).

A római beavatkozás valódi okairól a rend – ez év május 1-én 80. évét betöltő – alapítójának és eddigi rendfőnökének, Stefano Maria Manelli atyának egy vezércikke adja meg a helyes felvilágosítást, mely német nyelven most jelenik meg először [2013. augusztus 3-án a katholisches.info-n, melyből ez a magyar fordítás készült].

A helyzet könnyebb megértése kedvéért azonban elsőként álljon itt az Immaculata Ferencesei Kongregáció rövid története:
Stefano Maria Manelli atya, az alapító 1933. május 1-én született Fiumében. Ő volt a 21 gyermeket számláló családban a hatodik gyerek. Szüleinek – Isten szolgái Settimio Manelli és Licia Gualandris –boldoggá-avatási eljárását 2010. december 20-én nyitották meg. A család lelki vezetője Pio atya volt. A kis Stefano 5 évesen tőle kapta első áldozását. A család hamarosan leköltözött a dél-olaszországi Apuliába, Pio atya közelébe. Stefano 12 évesen lépett be Copertino Kis Szemináriumába. Belépett a minorita rendbe, ahol 1954. május 27-én tette le ünnepélyes örök fogadalmát. Másfél évvel később, 1955. október 30-án, Krisztus Király ünnepén szentelték pappá.
Stefano atya 1960-ban doktorált Rómában a Seraphicum Pápai Teológiai Fakultáson a Szeplőtelen Fogantatásról írt disszertációjával. Ez a munka adta a későbbi rendje nevét. Ezután a rend iskoláiban, Benevent érseki szemináriumában és az Avellinoi Vallástudományok Intézetben oktatott. 1982 és 1988 között két alkalommal volt a minoriták nápolyi provinciájának tartományfőnöke.

Stefano atya 1965-től tanulmányozta Szent Maximilian Kolbe írásait. Ennek hatására a II. Vatikáni Zsinat után egyre inkább a ferencesek rendalapítója, Assisi Szent Ferenc követését Kolbe atya példája szerint tekintette szerzetesi élete fő céljának. 1969. december 24-én Stefano Maria atya rendtársával, Gabriele Maria Pellettieri atyával együtt arra kérte a minorita rend főnökét, hogy megújított, szigorúbb ferences életet folytathassanak, egy ferences-máriás életmódot, melyet ők „a ferences élet máriás nyomdokának” neveztek. Így alakult meg 1970 augusztusában a Jó Remény Anyja búcsújáróhelyén, az Avellino melletti Frigento-ban az első Máriás Ház.
Az ezt követő évek során egyre több szerzetes csatlakozott hozzájuk. Az állandó növekedésük, ferences-máriás életmódjuk és az anyarendben tapasztalható ellenkező irányú fejlődés 1990. június 22-én egy új rend megalakulásához vezetett. Az egyházi elismerést – először egyházmegyei szinten – Benevent érseke, Msgr. Carlo Minchiatti adta meg számukra. 1998. január 1-én a rendet pápai jog szerint ismerték el. A három szerzetesi fogadalom, a szegénység, önmegtartoztatás és engedelmesség mellé egy negyedik fogadalmat fűztek, a Szeplőtelen Szűz és Istenanya, Mária iráni feltételnélküli felajánlást.
1982. november 1-én alapították meg a rend első női ágát a Fülöp-szigeteken. Ma több mint 50 házuk van a világminden táján 350 apácával. 2006-ban alakult meg a rend szemlélődő női ága, a klarisszák, akiknek négy házuk van, melyekben több mint 40 apáca lakik. 1990. szeptember 8-án következett a laikusok közösségének megalakulása, az Immaculata Mediatrix Missziója (MIM).
2008-ban a rend káptalana úgy döntött, hogy az egész rend belső életében visszatér a római rítus rendkívüli formájához, az egy évvel korábban kiadott Summorum Pontificum motu proprio alapján.

Német nyelvterületen a rendnek mindössze egyetlen háza van, az ausztriai Kitzbühel-ben, ahol 2002-ben az akkori salzburgi érsek, Georg Eder a rendnek adományozott egy elhagyatott kapucinus kolostort. 2007-ben a dél-tiroli Innichen-ben szerették volna az éppen akkor feladott ferences kolostort megszerezni, de az akkori megyéspüspök, a kapucinus [!] Wilhelm Egger ezt megakadályozta. A kolostor azóta is üresen áll.
A kapucinusok 2010-ben oszlatták fel utolsó felső-ausztriai kolostorukat Ried-ben. Az Immaculata ferencesei szerették volna megszerezni ezt a kolostort is, de a Linzi megyéspüspök nem engedélyezte letelepedésüket. Ebben a kolostorban azóta egy indiai karmelita lakik a Kerala-ban alapított karmelita kongregációból, akit állítólag nemsokára néhány társa is követni fogja.
Az Immaculata Ferencesei Kongregáció a világ mind az öt kontinensén jelen van. A rend missziós tevékenységet is folytat. Általános rendfőnökük 1990. június 23. óta alapítójuk, Stefano Maria Manelli atya [volt].

---

Giuseppe Nardi 2013. május 5-én a rend által gondozott firenzei Mindenszentek templomban járt, ahonnan magával vitte a rend hetilapjának – Il Settimanale di Padre Pio – aktuális, aznap megjelent számát, melynek vezércikkét maga az alapító, Stefano atya írta. Az újság három hónapja feküdt az íróasztalán fordításra várva. Most, az elmúlt napok viharos eseményei nyomán, végre lefordította a cikket.

A cikkből kitűnik, hogy az Immaculata ferencesei nem titkolták se véleményüket, se megváltozott életmódjukat, amit teljesen természetesen éltek és hirdettek meg. Ennek oka abban rejlik, hogy az ő fejlődésük alapvetően különbözik a többi Ecclesia Dei közösségtől. Az utóbbiak az ellenállás, a perifériára szorulás, a nyílt elnyomás viszonyai között éltek. Az Immaculata ferencesei ilyen körülményeket nem ismertek. Mostanáig.

(forrás: www.katholisches.info – 2013. augusztus 3.)

http://www.katolikus-honlap.hu/1302/pio.htm

John Plummer: Találkozás a falnál

A nappaliban voltam, éppen olvastam. Közben a televízió lehalkítva ment. 1996 volt, kellemes meleg júniusi este, és örültem, hogy egy kicsit egyedül lehettem.

Ekkor a képernyőn egy fotó jelent meg. A kép, ami évekig kísértett és minden alkalommal, amikor megláttam, belém nyilallt a fájdalom. Hogyan bocsáthatnának meg nekem? Hogyan tudnám akár említeni is, mi részem volt benne? A képen egy vietnámi kislány szalad a kamera felé kitárt karokkal, miközben hisztérikusan ordít a napalm okozta szörnyű égései miatt. Ez a Pulitzer-díjas fotó milliók szívét szorította össze, de különösen az enyémet: ugyanis én voltam a felelős a kislány haláltusájáért.

Előrehajoltam, és felhangosítottam tévét. A riporter elmondta, hogy a lányt Phan Thi Kim Phucnak hívják, férjhez ment, és jelenleg Torontóban él.

Tehát él, gondoltam hálásan.

Gondolatban visszamentem 1972-be, amikor az Egyesült Államok hadseregének századosa voltam Vietnámban. A Harmadik Területi Kiszolgáló Parancsnokság G3 légi személyzetéhez voltam beosztva, hozzám tartoztak a B-52-es bombázók, én terveztem és koordináltam a földi csapatok vadászbombázókkal való biztosítását. Ha egy csoport bajba került, nekem szóltak, hogy lássam el őket légi támogatással – méghozzá gyorsan.

Azon a tavaszon a parancsnoki bunkerből rádióbeszélgetést folytattam egy dél-vietnámi egység amerikai tanácsadójával, akik megpróbálták bevenni Trang Bang városát. „Azonnali segítségre van szükségünk,” mondta a tanácsadó röviden. A Vietkongok a közelükben beásták magukat. Megadta a célpont koordinátáit.

A térkép tanulmányozása után azonban zavarban voltam. „Közvetlenül a falu szélén van a célpont,” mondtam. „Mi lesz a „baráti törzsekkel”?” Ezt a kifejezést használtuk a szövetséges polgári személyekre.

„Már nincsenek ott,” felelte. „Mindnyájan elmentek. Evakuálták őket.”

Tudtam, hogy a legjobb eszköz a lövészárokban lévő ellenség ellen a napalm és a nagy erejű bombák. Miután a célpont közel volt a csapatainkhoz, a legpontosabb eszközt akartam használni. Odairányítottam egy dél-vietnámi légi egység A-37-es és A-1E-s támadó repülőgépeit.

Még mindig nyugtalan voltam, ezért megbeszéltem a dolgot a körzeti parancsnoksággal. „Mi a helyzet az ottani baráti törzsekkel?”

„A faluból mindenki elment.”

Rádión helybenhagytam a parancsot, és körülbelül öt perc múlva a tanácsadó jelentette: „a bombák célponton vannak; a gyalogosaink már benyomultak.”

Rutin feladat, gondoltam. Már több tucatszor megtettem.

Három nappal később a kantinba indultam. Az ajtónál egy köteg Stars and Stripes katonai újság hevert; a kezembe vettem egy példányt. Elvettem az ebédemet, leültem, hoztam magamnak kávét, majd kinyitottam az újságot. Egy szívet tépő fotó meredt rám belőle. A képen egy kilencéves kislány menekült a tűztől. A cikkből kiderült, hogy egy Trang Bangot ért támadás következtében égett meg.

Abban a támadásban, amit én szerveztem.

A kezem remegni kezdett, és a forró kávé kiloccsant az asztalra. Egy pillanatig levegőt sem kaptam. Egy asztaltársam rám bámult. Annyit motyogtam csak magyarázatképpen: „Én adtam parancsot a támadásra.”

Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Vietnámban említettem volna az esetet. Senki sem kérdezett róla, én pedig megpróbáltam kiverni a fejemből. A bűntudat azonban – a rettenetes, lélekölő bűntudat – egyre inkább nőtt bennem. Nem mentem el lelkészhez, már régóta elhagytam az egyházat. Amikor visszatértem az Államokba, mintha mindenhol ezt a fotót láttam volna -magazinokban, újságokban, televízióban. Nem tudtam megszabadulni tőle.

1974-ben leszereltem. Utána szörnyű boldogtalanságban éltem. Hogy megpróbáljak megszabadulni fájó emlékeimtől, elkezdtem inni. Két házasságom végződött válással. Érzelmileg megnyomorodva nem tudtam mások előtt megnyílni.

Aztán egyik évben újév éjszakáján egy harmadik személy által létrehozott randevú kapcsán találkoztam Joanne-nal, egy elkötelezett kereszténnyel. Ezt követően együtt jártunk gyermekkorom templomába, Hoke Countyban. Ott kötöttünk házasságot. Szerettem Joanne-t, de a mások iránti nyíltsága és nagylelkűsége zavarba hozott. Mindig segített másoknak, gyakran a saját költségére. Csodálkoztam, honnan lehet ennyi energiája és szeretete.

A 80-as évek végén egy nagyvállalat ügyvezetője lettem, és elköltöztünk Észak-Virginiába, ahol Viennában csatlakoztunk egy egyházhoz. Itt olyan emberekkel találkoztam, akik valóban a hitükért éltek. Egyik hétvégén egy lelkigyakorlaton könnyekre fakadtam, amikor rádöbbentem, hogy milyen távol voltam attól, amit Isten akart, hogy legyek. 1990 novemberében életemet átadtam Krisztusnak, és első alkalommal értettem meg, valójában mit is jelent Isten kegyelme. Ennek ellenére még mindig szenvedtem attól a bűntudattól és fájdalomtól, amikor belegondoltam, hogy min ment keresztül az a kislány.

Amint növekedtem a hitben, éreztem, hogy az Úr elhívott a szolgálatára. Joanne támogatásával elvégeztem egy szemináriumot, és végül Purcevillebe kerültem, a Bethániai Egyesült Metodista Egyház lelkészeként.

Ott történt a nappalimban, hogy ismét megláttam a képet, amely kísértett. Most hallottam először, mi történt a lánnyal. Miután felépült égési sebeiből, Kim Phucot tiltakozása ellenére a kommunisták propagandájuk eszközéül használták. Kubába küldték, hogy gyógyszertant tanuljon, és ott beleszeretett egy vietnámi diákba. Mézesheteiket Moszkvában töltötték, és amikor útban hazafelé a gép megállt tankolni Newfoundlandban, politikai menedékjogot kértek. Jelenleg Torontóban élnek a kisfiukkal.

Erőt vettek rajtam az érzelmeim. Nagyon szerettem volna találkozni vele, de féltem. Nem hittem, hogy látni akarta volna azt, aki a szenvedését okozta.

Néhány hét múlva egy Kaliforniában a Pilóták Szövetsége által rendezett összejövetelen találkoztam Linh Duy Voval, egy vietnámi költővel. Linh ismerte Kim Phucot és Nick Utot is, a fényképészt, aki a híres fotót készítette. Tőle tudtam meg, hogy Kim Phuc és a családja egy pagodában voltak a bombázás idején Trang Bangban. Kimenekültek az utcára, ahol a lányt a napalm megégette. Nick Ut vitte őt a kórházba. Nem gondolták, hogy életben fog maradni. 14 hónapig volt kórházban. Az álla összeolvadt a mellkasával, a bal karja pedig a bordáival. Egy amerikai plasztikai sebész operálta meg, és segített neki abban, hogy új életet kezdjen.

Miután visszatértem Virginiába, Linh felhívott, és elmondta, hogy beszélt rólam Kim Phucnak. Azt is mondta, hogy Kim keresztény, és hogy szerinte fel kellene vennünk a kapcsolatot egymással. Én azonban elzárkóztam a gondolattól, számomra túlságosan fájdalmas és ijesztő volt.

Később értesültem róla, hogy Kim Washingtonban lesz a veteránok emlékművénél, ahol megemlékezés lesz a Veterán nap keretében a vietnámi veteránok emlékére. Úgy terveztem, hogy ezen én is ott leszek. Mintha az Úr rendezte volna meg a találkozónkat.

1996. november 11-én hétfőn ott álltam a fekete gránit emlékműnél. Néhány veterán társam is velem volt, hogy bátorítsanak. Egész délelőtt vártunk, de Kim Phucnak nyoma sem volt.

Hirtelen mozgolódás támadt a tömegben, és megpillantottam, amint riporterek és fényképészek rohannak oda egy kis vietnámi nőhöz, akit a szónok dobogójához kísértek.

Egy férfi bemutatta Kimet. Elmondta, hogy családjának két tagja meghalt azon a napon Trang Bangban. Uram, irgalmazz nekem, imádkoztam. Remegni kezdtem, és sírva fakadtam. A barátaim megöleltek. Aztán Kim kezdett beszélni: „Ha beszélhetnék azzal a pilótával, aki ledobta a bombákat, azt mondanám neki, hogy nem változtathatjuk meg a történelmet, de a jelenben és a jövőben meg kell próbálnunk jót tennünk, amivel hozzájárulhatunk a békéhez.”

Remegő kézzel írtam neki egy üzenetet: „Mondanom kell magának valamit.” Odavittem a levelet egy parkőrnek, és megkértem, hogy adja oda Kimnek. Addigra azonban az ünnepség véget ért, és Kimet elkísérték. A szívem összeszorult. Lehet, hogy soha többé nem találkozom vele.

John Plummer és Pham Thi Kim Phuc

Ekkor egy barátom sietett oda hozzám, és kijelentette: „Én majd odaviszlek hozzá.” Keresztülfurakodtunk a tömegen, és odavezetett Kim Phuchoz, aki éppen beszállni készült egy várakozó rendőrautóba. Valaki szólt neki, hogy ott vagyok. Megfordult, és a szemembe nézett. Arcán együttérzéssel kitárta a karjait. Zokogva borultam a karjaiba: „Sajnálom. Annyira sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni magának.”

„Megbocsátok. Megbocsátok,” mondta, és átölelt. Abban a pillanatban elmúlt a lelkiismeret furdalásom. Leesett a kő a szívemről.

Meghívtak, hogy látogassam őt meg a szállodájában, ahol sokáig beszélgettünk. Egész idő alatt arra gondoltam, hogy milyen csodálatos, hogy láthatom Kim Phucot. 24 éven át menekültem a fájdalomtól, amit neki okoztam, és most Isten végre összehozott bennünket. Végre megbékéltem a múltammal.

A látogatásom végén a szálloda halljában megfogtuk egymás kezét, és imádkoztunk. Isten szeretetének ereje elképesztő. Amikor nem tudtam megbocsátani magamnak, Isten mégis segített megtalálnom annak az embernek a megbocsátását, akiére a legnagyobb szükségem volt.

http://idokjelei.hu/2013/08/talalkozas-a-falnal/

Jézus keresztjének darabja lehet egy új lelet

Elképzelhető, hogy török régészek Jézus keresztjének egy darabját találták meg a Fekete-tenger partján fekvő, észak-törökországi Sinop városában, a Balatlar-templomban folytatott ásatások során.

"Egy szent tárgyat találtunk egy ládában, ami egy keresztnek a része" - mondta az ásatások vezetője, Gülgün Köroglu, a Mimar Sinan Egyetem professzora. Véleménye szerint lehetséges, hogy Jézus keresztjének egy darabjáról van szó.

Erre utalhat a kőláda megjelenése is: a fedelébe vésett kereszt arra utalhat, hogy a láda ereklye tárolására szolgált. A régésznő hozzáfűzte: "Ez a kőláda nagyon fontos nekünk, mert ez a legfontosabb műalkotás, amit eddig föltártunk." A ládában talált keresztdarabot laboratóriumban vizsgálják tovább a szakemberek.

A Kr. u. 660-ban a bizánciak által épített Balatlar-templom romjai között zajló ásatások 2009-ben kezdődtek Köroglu vezetésével. A templomnak ma már csak a déli és az északi falai állnak, a keleti és a nyugati falakból kevés maradt. A kutatók eddigi munkájuk során közel ezer csontvázat találtak a templom mellett, valamint egy római kori fürdőt is föltártak a lelőhelyen. A Balatlar-templom egyébként ritka freskóiról is ismert: Jézus Krisztust, Szűz Máriát és az Apostolokat ábrázolják a festmények, amelyek egyébként a feltáráskor a levegő hatására károsodtak.

A kereszténység egészen korai szakaszától kezdődően fontos része a vallási életnek az ereklyék tisztelete. Az ereklyék jellemzően a szentekhez kötődő tárgyak voltak, esetenként testük egy-egy része. Különösen jelentősek voltak a Krisztussal kapcsolatos ereklyék: a szegeket, amelyekkel fölszögezték a keresztre, vagy éppen a kereszt egyes részeit nagy tisztelet övezte a középkor évszázadaiban. Feltehető, hogy a kutatók által most föllelt keresztdarab is a középkori ember által oly tisztelt ereklyék közé tartozott. A lelet még akkor is nagyon izgalmas, ha tudható, hogy a középkorban jóval több ereklyét tiszteltek, mint amennyi hitelesnek volt mondható: Jézus keresztjének például annyi darabja volt ismert, hogy egymás mellé állítva több keresztet is kiadtak volna.

(origo)