Az
alábbi írás első részében Emily Sparks szemtanúként tesz vallomást,
engedélyezve annak felhasználását nevével együtt. Sok évvel később
visszatekintve már bánja jószándékú részvételét az elkövetett
visszaélésekben, ezért szeretné mindezt megosztani az olvasókkal, hogy
érzékeltesse “milyen rossz a helyzet” egy tipikus katolikus plébánián az
Egyesült Államokban. Minden okunk megvan azt hinni, hogy leírása ma
sok más plébániára is érvényes.
* * *
Míg
sokan tisztában vannak az eucharisztikus visszaélésekkel, amelyek egy
tipikus plébániai liturgia során történnek, nincsenek tisztában azokkal
a gyakori, színfalak mögötti visszaélésekkel, amelyek a jelenlegi
liturgikus gyakorlat következményei. Amikor még tinédzser voltam, a
plébániámon sekrestyésként dolgoztam, és segédkeztem (az utasításoknak
megfelelően) a vasárnapi misék előkészítésében. Az alábbi beszámoló az
ez idő alatt szerzett tapasztalataimat foglalja össze.
Az
egykori plébániám tipikus plébánia; sőt, talán valamivel jobb is az
átlagosnál. A tabernákulum a szentély közepén áll, és a hét több napján
gyóntatás van. A papok jó szándékúak voltak, nem avantgárdok vagy
szándékosan forradalmiak.
Minden
vasárnap négy mise volt, az első fél nyolckor, az utolsó délben
kezdődött. Az én feladatom az volt, hogy a fél nyolcas mise vége előtt
megérkezzek, és gondoskodjak arról, hogy az edények megtisztítva, ha
szükséges, újratöltve legyenek előkészítve a következő misére. Ezt
minden mise után elvégeztem, amíg a déli mise véget nem ért. Azt hiszem,
ezt a munkát eredetileg laikus önkéntesek végezték, de a plébánia
felvett engem, mert ha mindig ugyanaz a személy végzi ezt a munkát, az
jobb és megbízhatóbb eredménnyel járt.
Minden
vasárnapi misén a plébánián négy cibórium volt a szentáldozáshoz, és
kettő vagy négy kehely: kettő a 7:30-as és a déli misére, illetve négy a
9:00-es és 10:30-as ünnepi misékre. A miséző pap mindig áldoztatott.
Bár a plébánián volt két-három diakónus, ők csak akkor segítettek az
áldoztatásban, amikor vasárnap prédikáltak, ami havonta egyszer volt,
rotációs alapon. Így vasárnaponként minden szentmisén öt-hét rendkívüli
áldoztató is áldoztatott. Ebből a számból havonta egyszer lejön egy a
diakónus általi áldoztatás miatt.
Amikor
az edényeket visszahozták, a papi kehely és a paténa szinte mindig
purifikálva volt (bár néha nem), de a híveknek szánt cibóriumok és
kelyhek szinte sohasem. Minden vasárnap legalább egy cibóriumot, de
gyakran többet is, úgy küldtek vissza, hogy az alján bőségesen volt
törmelék az Oltáriszentségből. Tudtam, hogy a szentmisén kívül nincs
engedélyem a szentség fogyasztására, ezért az edényeket a sekrestye
sacrariumában öblítettem le, mielőtt a rendes mosogatóban elmostam
volna. Mise után visszavittem az edényeket a sekrestyébe. Nem tudtam
megmondani, hogy melyik volt megtisztítva és melyik nem, amíg el nem
kezdtem megtisztítani őket, mivel a cibóriumoknak fedele volt, ezért
mindet együtt vittem vissza. Ez gyakran azt eredményezte, hogy az
Oltáriszentség részecskéi őrizetlenül maradtak a sekrestyében, amíg
összeszedtem mindent, ami a miséhez szükséges, mielőtt elkezdtem volna
megtisztítani őket.
Az
ónkelyheket, amelyeket a hívek szentáldozásához használtak, szokás
szerint részben a rendkívüli kisegítő, végül teljesen én tisztítottam
meg a sekrestyében. A rendkívüli kisegítők elfogyasztották a megmaradt
Szent Vért, adtak hozzá egy korty vizet és megitták, a kelyheket pedig
hátul hagyták, hogy én a sekrestye sacrariumában alaposabban elvégezzem a
munkát. Egy nagy plébánián nagyon nehéz megbecsülni a szükséges
bormennyiséget, és néha több volt a szükségesnél. Emlékszem, egyszer egy
rendkívüli áldoztatónő a sekrestyében mások segítségét kérte, mert
antibiotikumot szedett, és nem tudta magához venni a maradékot. Egy
másik alkalommal emlékszem, hogy amikor besétáltam a sekrestyébe, egy
rendkívüli kisegítőt találtam, aki egyenesen a sekrestye mosogatójába
öntötte a Drága Vért. Ezen kívül néhány alkalommal a sekrestyébe lépve
azt tapasztaltam, hogy a rendkívüli áldoztatók nem a sacrariumban
öblítik el a kelyhet, hanem a rendes mosogatóban.
Néhányszor
előfordult, hogy egy, a Szent Vérrel több mint félig teli kelyhet
visszahoztak, és egyszerűen ott hagyták elfogyasztatlanul. Nem tudtam,
hogy mit tegyek ebben a helyzetben, mert nem kaptam engedélyt arra,
hogy a szentmisén kívül fogyasszam a Szentséget, ezért nem tettem meg.
Ehelyett megpróbáltam felhígítani a Szent Vért, hogy ne legyen többé
bor, mielőtt a sekrestye mosogatójába öntöttem volna. Visszatekintve
rájöttem, hogy valószínűleg mindenképpen meg kellett volna próbálnom
magamhoz venni, de akkor a kapott utasítások szerint cselekedtem.
Remélem, eléggé felhígítottam ahhoz, hogy ne legyen többé jelen a bor
színe, de nem voltam biztos abban, hogy ehhez mennyi vízre lesz
szükség, tehát csak igyekeztem mindent megtenni, amit lehet.
Néha
egy-egy cibóriumot a sekrestyében hagytak, tele volt Oltáriszentséggel,
és nem volt információ arról, hogy azok sima ostyák (mert esetleg nem
volt rájuk szükség) vagy átváltoztatottak, és csak véletlenül hozták
vissza. Ilyenkor egy pap segítségét kellett kérnem, hogy mit tegyek. A
megoldás általában az volt, hogy visszavittem őket a templomba, hogy a
következő misén átváltoztassák őket, “biztos, ami biztos” alapon.
A pap a
misék között az embereket kint köszöntötte, így ezt a munkát a
sekrestyében én és a rendkívüli kisegítők felügyeltük. Emiatt minden
mise előtt ki kellett nyitnom a tabernákulumot, hogy megnézzem, hány
cibóriumot szenteltek már meg, majd minden egyes cibóriumot kinyitottam,
és meggyőződtem róla, hogy több mint félig tele vannak. Ha több mint
egy csak félig vagy annál kevésbé volt tele, akkor a Szentostyákat egy
cibóriumba egyesítettem, és az üres cibóriumokat visszavittem a
sekrestyébe, hogy a sekrestyei sacrariumban megtisztítsam. Ezt minden
vasárnap többször is megtettem.
Nem én
voltam az egyetlen laikus, aki rendszeresen kinyitotta a
tabernákulumot. Más rendkívüli kisegítők is ezt tették. Emlékszem, hogy
egyszer, amikor a munkám miatt közeledtem a tabernákulumhoz, két férfi
állta el az utamat, akik a szentélyben, közvetlenül a tabernákulum
előtt beszélgettek a golfról. Meg kellett kérnem őket, hogy
beszélgessenek máshol.
Amikor a
padban ülve vettem részt a misén, emlékszem, hogy kétszer láttam, hogy
valaki elsétált az Oltáriszentséggel. Az egyik alkalommal egy fiatal
nő volt, aki kézbe áldozott, de nem fogyasztotta el. Láttam, és
intettem neki, hogy fogyassza el, amit meg is tett, miközben visszament
a padjához. A mise után odamentem hozzá, és elmondta, hogy nem
katolikus, de a nagymamája azt mondta neki, hogy mégis menjen el
áldozni, és így tett. Egyszerűen elsétált az Oltáriszentséggel, mert nem
érezte helyesnek magához venni. Még abban az évben láttam, hogy egy
tizenéves fiú, aki a heavy metalos “Lamb of God” (Isten báránya) zenekar
pólóját viselte, a kezében vitte vissza az Oltáriszentséget a padhoz,
ahol a szülei szeme láttára babrált vele. Amikor szóltam a papoknak
ezekről a szentséggyalázásokról, semmilyen intézkedést nem tettek
ellenük.
Az
emberek, akik ezt olvassák, azt feltételezhetik, hogy az általam leírt
dolgok olyan problémák, amelyek csak az én plébániámra korlátozódtak.
Bár nincs kétségem afelől, hogy az ilyen jellegű visszaélések ritkák
abban a néhány “reform reformja” Novus Ordo templomban, ahol a papok
megpróbálják a Novus Ordo-t közelebb hozni a hagyományos mise
gyakorlatához, de mégis azt gondolom, hogy az ehhez hasonló problémák
gyakoriak az átlagos színvonalú plébániákon – amilyen a legtöbb
plébánia lehet. Az általam látottak és tapasztaltak alapján úgy
gondolom, hogy ennek két oka van.
A
papok, akik az én plébániámat vezették, jót akartak. Nem akartak
forradalmiak vagy hanyagnak lenni; csak azt tették, amit megfelelőnek
tartottak. De a következtetés megkerülhetetlen: az a felfogás, mely
szerint a pap a szent misztériumok őrzője és gondviselője teljesen
megszűnt a Novus Ordo liturgiában és az azt körülvevő kultúrában. A
gyakorló katolikusok tudják, hogy csak a papok mondhatják a konszekráció
szavait, de a Szentséggel kapcsolatos bármiféle kizárólagos kötelesség
itt véget ér. És hogyan kezdhet egy pap egyáltalán hozzá, hogy ezt
visszakövetelje? Abban a pillanatban, hogy megpróbálna megállítani
valamit, legyen az még olyan égbekiáltó dolog is, mint a kézbe áldozás, a
gyülekezete nagy része és valószínűleg a saját püspöke is keresztre
feszítené. Ha egy pap nem tud intézkedéseket tenni annak
megakadályozására, hogy a mise alatt nagyon is látható visszaélések
történjenek, akkor még nehezebb lesz megállítani a “színfalak mögött”
zajló szentségtöréseket, amelyekről kevesen tudnak.
A
második pont gyakorlati logisztikai kérdés. Ha egy plébánia több
rendkívüli áldoztatót és akár tíz edényt is használ misénként (négy
cibórium, négy kehely, plusz a papi kehely és paténa), akkor nagyon
nehéz a papnak hatékonyan megtisztítani mindent az oltárnál, vagy
számontartani a sok rendkívüli áldoztatót. A megtisztított és a nem
megtisztított edények összekeverednek, vagy a pap kifut az időből
esetleg elfogy a víz. A rendkívüli áldoztatók rossz helyre vihetnek
dolgokat, vagy rossz időben mehetnek a sekrestyébe. (Például az egyik
ok, amiért konszekrált Vér elfogyasztatlanul maradt a sekrestyében, az
az volt, hogy egy rendkívüli kisegítő nem jelent meg, betegség vagy
időbeosztási hiba vagy valami hasonló miatt. Senki sem vette észre, hogy
hiányzik, míg a konszekrálás meg nem történt). Mivel ennyi ember és
változó játszik szerepet, emberi hiba előfordulhat – és idővel ez
nagymértékben meg is fog történni.
* * *
Egy másik barátom – ezúttal egy szeminarista – megosztotta velem egy vacsora közben lezajlott beszélgetés alábbi leiratát:
Plébániai
tag: A múlt heti temetés után valaki Oltáriszentséget talált a földön.
Sue odajött hozzám, és mesélt róla. Megkérdeztem tőle, hogy mit
csinált vele. Azt mondta, hogy a zsebébe tette. Megkértem, hogy adja
oda nekem, így hát elvettem és megettem. Erre mondta nekem: “De Sally,
az a földön volt!”. De nem tudtam, mi mást tehetnék vele.
Pap:
Van más módja is, hogy ezt kezeljük. A sekrestyében van két mosogató.
Az egyikben a cső egyenesen a földbe megy. Csak összemorzsolod az
Oltáriszentséget, és beleteszed. A földbe kerül, nem a csatornába.
Egyházközségi tag: Ja, oké. Ezt nem tudtam. Köszönöm.
(Három másik jelenlévő klerikustól, köztük egy negyedéves állandó diakónustól, nem érkezik hozzászólás.)
* * *
Egy levelező írt nekem valamiről, amit egy plébániai képviselőtestületi ülésen hallott (ez sajnos nem a CNN paródiája):
A
legutóbbi ülésen valaki azt javasolta, hogy kérjék meg a gyülekezet
tagjait, hogy nagyböjt idejére mondjanak le a sörről, és a sörre
fordított összeget adják az egyháznak. Nincs ezzel semmi baj. De aztán
azt javasolták, hogy valóban vegyünk egy 6-os csomag sört, és tegyük fel
az oltárra vagy az ambóra kellékként az egyházi hozzájárulásra való
felhívás során. Nem tudják, hogy a gyerekek megkérdeznék: “Apu, miért
csinálják ezt?”. Nem tudják, hogy az oltár szent, és az ambónak is
szentnek kellene lennie? Ami még rosszabb, a pap azt mondta, hogy
szerinte ez egy nagyszerű ötlet – mire az, aki felvetette, azt
válaszolta: “Ó, ez nem az én ötletem, hanem annak a városnak a
plébánosáé, ahol régen éltem”.
* * *
Ezek
a szívszorító beszámolók – és biztos vagyok benne, hogy ezrével
lehetne mesélni őket – úgy vehetők, mint az ószövetségi próféták
megannyi figyelmeztetése, amelyekben Izraelnek felhívták a megtérésre,
különben teljes pusztulással kell szembenéznie. Az az egyház, amely
továbbra is így cselekszik, az egy olyan egyház, amely aláírta saját
lelki halálos ítéletét.
Ilyen
meggyalázások és szentségtörések hétről hétre történnek. Mi pedig
közben a kézfertőtlenítővel és a jóindulatot kifejező békekézfogással
kapcsolatos szabályokkal foglalatoskodunk? A püspökök azt merik mondani
az embereknek, hogy csak kézbe történhet az Oltáriszentség fogadása és
nem nyelvre?
Mindez nem más, mint eszköznek tekinteni Urunkat. Saját
egészségügyi érdekeinktől tesszük függővé azt, hogy miként bánunk a
teljesen szent, legértékesebb drága Szent Testtel, ahelyett, hogy azt
néznénk, mi a megfelelő mód az Angyalok Kenyerének érintéséhez és
fogyasztásához. Ha egy vírus lehetetlenné teszi a Szentség
méltó kiosztását, hát legyen: hagyjuk, hogy a pap egyedül áldozzon, míg a
nép lelki áldozást végez. Ez mutatja, hogy hiszünk és tiszteljük a
szent misztériumokat. De az Isten szerelmére, hagyjuk abba az Úrral való
visszaélést a saját érdekeink alapján, hagyjuk abba, hogy Őt világi
elképzeléseinknek rendeljük alá, és hagyjuk abba az eucharisztikus
szentségtörés járványát, amely elnyelte a nyugati egyházat, és a harag
országává tette Istenünk előtt.
“Ezért
így szól az Úr Isten: Életemre mondom! Mivel te megfertőzted
szentélyemet minden törvényszegéseddel és minden utálatosságoddal, én
is összetörlek téged; szemem nem irgalmaz, sem nem kegyelmezek.” (Ez 5,11).
Szent
Pál azt mondja – nézzétek meg a Bibliátokban, ha nem hiszitek -, hogy a
korintusi keresztények közül sokan betegek és gyengék, és néhányan
meghaltak az eucharisztikus tiszteletlenségük miatt (1Kor 11,27-32). Ma
a katolikus egyház Korintus, és a tiszteletlenség az ő halálos
betegsége.
Az a
pap vagy diakónus, aki megérti, hogy mi a baj a modern eucharisztikus
gyakorlattal, és aztán nem tesz semmit annak kijavítására, akár
pozíciója vagy az élete árán is, Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt
fog állni, akinek szent jelenlétét a Szent Eucharisztiában megvetette.
“Amit a legkisebbeknek tesztek, azt velem teszitek” – ez nem kevésbé
igaz az Ő isteni, halhatatlan, életadó misztériumainak részecskéire és
cseppjeire, mint az Ő népére. Sőt, ha egyáltalán megmaradt bennünk egy
kis hit, akkor látni fogjuk, hogy ez a mondás leginkább az Ő
eucharisztikus jelenlétére igaz, hiszen az maga az Úr. “Gyermekeket neveltem, és felmagasztaltam őket, de ők megvetettek engem” (Iz 1,2).
Annak
ellenére, hogy az Egyház hitét kétezer évnyi hittanítás, prédikáció,
lelki írások, törvénykönyvek és liturgikus rubrikák világosan
megfogalmazzák, lehetséges, hogy sok pap a rossz katekézis és képzés
miatt nem is vallja a katolikus hitet a valóságos jelenlétben a szent
színek minden részecskéjében és cseppjében, vagy a felszenteltek és nem
felszenteltek közötti alapvető különbségtételben (és az ezzel járó
felelősségben), vagy az Isten imádásának elsőbbségében a horizontális
társadalmi kapcsolatokkal szemben. Azt tanítják-e a szeminaristáknak,
hogy még az Oltáriszentség részecskéi vagy a kehelyben lévő cseppek is a
Legszentebb Szentséget jelentik? Bizonyára úgy tűnik, hogy a laikusok
többsége egyáltalán nincs tisztában ezzel. Ha ez igaz, akkor ez nem
mentesít bennünket, hanem még súlyosabbá teszi az ítéletet, hiszen a
megkeresztelteknek Isten előtt ismerniük kell vallásuk alapjait, és az
Eucharisztia a katolicizmus középpontjában áll.
A római
egyház hagyományos gyakorlatának bölcsessége – mely egy színre
korlátozza az áldozást, csak felszentelt papok áldoztatnak, és csak a
nyelvre a térdelő híveknek (az imádás jelét adva, amely nélkül Szent
Ágoston szerint bűnt követünk el), és hogy a pap a mise vége előtt
alaposan megtisztítja a kevés használatban lévő edényt – soha nem volt
ilyen káprázatosan világos, és még soha nem volt ennyire alulértékelt
vagy megvetett. Vajon Krisztus földi menyasszonya alázatos bűnbánattal
és buzgó reformmal fog válaszolni? Vagy továbbra is Jeremiás próféta
panasza fog felhangzani?
“Mint az asszony, aki megveti szeretőjét, úgy vetett meg engem Izrael háza, mondja az Úr” (Jer 3:20).
Forrás: Peter Kwasniewski: The Other Pandemic: Regular Eucharistic Desecration
https://invocabo.wordpress.com/2021/11/10/a-masik-jarvany-az-oltariszentseg-rendszeres-meggyalazasa/
