Istenről
és a szent dolgokról helyesen kétféleképpen beszélhetünk: vagy a
hallgatóság számára azokat és csak azokat a tanításokat mondjuk el,
amelyeket a hitüket építik, és minden lényegtelen, bizonytalan, nehezen
érthető vagy téves dolgot elhallgatunk, vagy ellenkezőleg, a hallgatók
által helytelenül tudott összefüggéseket vonjuk kétségbe. Így mindkét
alkalommal a hithez kerülnek közelebb, hiszen vagy épülnek valamivel,
vagy valami olyasmit vesztenek el a hitükből, amelyik nem volt megfelelő
tisztaságú, és így lelki életüket helytelen irányba terelte, vagy
egyenesen káros és veszélyes volt nem csak lelki, hanem fizikai
életükre, életvitelükre is, beleértve szűkebb vagy nagyobb környezetüket
is.
Általában
az első esetben az ember konfrontációt nem vállal fel, de
mondanivalóját nem is kiséri figyelem, a kimondott szavak súlytalanok
maradnak, hamar feledésbe merülnek. A kimondott Ige azonban a maga
valóságában érvényesül és hat, és események olyan láncreakcióját indítja
el, amely előbb-utóbb az embert felelősségre vonja a
figyelmetlenségért, a nem megfelelő fokú figyelemért és a hitetlenségért
is. Az Ige ebben az esetben is megérteti magát azokkal, akik erre
alkalmasak, és megtöri azokat, akik erre alkalmatlanok. Ezt az Ige
tisztasága, a megnyilvánuló igazság ereje viszi véghez, amely ugyan
lehet az ember számára elsőre észrevétlen, de a tisztaság és az erő
fokához mérten hozza létre a változás mértékét is. Ez esetenként sokak
számára elképzelhetetlenül nagy, sorsfordító vagy katasztrofális is
lehet. A nagy történelmi változások előtt, amelyeket tulajdonképpen az
egyes személyek, társadalmi csoportok, népcsoportok az Igéhez való
viszonya előre meghatároz, ezért állnak olyan sokan értetlenül. Mert nem
tudják, hogy mi miből következik – csak evilági jelenségekből,
eseményekből és tényekből következtetve az ember nem láthat túl
messzire.
A
második esetben az ember a nyilvánvaló dolgokat kimondja, felvállalva a
konfliktust, a bántódást és a sértődést is. Soha olyan keményen nem
beszéltek még az emberekhez, mint a próféták idejében, és ha Krisztusnak
a farizeusokhoz, vagy Mohamednek a hitetlenekhez intézett mondatait
olvassuk, hát igencsak elgondolkodunk rajta, hogy mi ki mernénk-e
mondani azoknak a szavaknak a mai megfelelőit mások előtt.
Olyanok
vagytok, mint a rothadó hullák! - vághatnánk a mai liberális püspökök,
rabbik fejéhez, de nyugati politikusok, milliárdosok sem maradhatnának
ki a sorból. A nyilvánvaló lelki állapotra való egyértelmű rámutatás épp
úgy az igazsághoz tartozik, mint a tanítás vagy az, hogy a hívőknek
egymás felé kötelezően türelmet kell mutatnia. Aki az egyikből nem ért,
az értsen a másikból, vagy az egyik segítsen a másikat is megérteni. Aki
semmiből sem ért, az menthetetlen.
Krisztus
mennybemenetele után a tanítványok az első pünkösdkor elteltek
Szentlélekkel, és megerősödtek lélekben, hogy az igaz tanítást
hirdessék, és egyben feddjék is az embereket, ha szükséges. Krisztus
áldozata és útmutatása után, annak következményeként az apostolok
prédikációjára sokan térnek meg a csodák, tanítások, intések hatására,
de a többség továbbra is elutasító marad, vagy egyenesen ellenségessé
válik, magát továbbra is bölcsnek tartva. Nekik jut Titus, a római
hadvezér, hogy elhozza az ítéletet. Titus Flavius Vespasianus óriási
szivességet tesz az emberiségnek, amikor Jeruzsálem lerombolásával
felszámolja az egész emberiség létét fenyegető káros és sötét
szellemiséget, és egyben bosszút áll Krisztus, a próféták, és minden
ártatlan véréért is a zsidóságon. Nagy fordulat ez a Római Birodalom
életében, hiszen előzőleg a zsidó Néró császár tart keresztényüldözést,
elsősorban a farizeusok és saddoczeusok, azaz a birodalom gazdag és
tehetős polgárainak sugallatára.
Vajon
Titus érkezésekor hányan gondoltak Krisztus szavaira: “Ne gondoljátok,
hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem,
hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert”? Mert Krisztus
tanításai és a Szentlélek kitöltése tette lehetővé, hogy a sötétség
birodalmának tartóoszlopai meggyengüljenek, és Titus diadalra vezethesse
légióit.
Krisztusnak egy másik mondata pedig ugyanúgy örökérvényű:
“Immár pedig a fejsze is rávettetett a fák gyökerére: minden fa azért, a
mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik.”
Egyszerű
és szelíd figyelmeztetés, amelyet hamar elfelejtenek sokan, de az
ítélet napján majd üt mint a kő és éget mint a tűz. A mostani Jeruzsálem
és a mai Babilon büntetése sem fog elmaradni: az ítélet mindig hirtelen
és váratlanul éri a hitetleneket.
Tamási Attila