Végre!
Végre kimondta valaki! A Berliner Morgenpost első oldalán vastagon
nyomtatott címfelirat hirdeti: „Tisztában vagy vele, hogy meghalhatsz.”
Persze nem egy püspök az, aki ezzel a mondattal az egészség- és
oltás-fanatikusokat a realitás talajára húzza vissza. És nem is egy
teológus, aki életünk prioritását a 89. – az emberi élet mulandóságát
megéneklő – zsoltárral teszi helyre: „Te visszatéríted az embert a
porba; azt mondod, térjetek vissza, emberfiak, abba.” (Zsolt 89,3)
Nem, miközben az egyháziak csak a halálfélelmet szítják az emberekben, az életmentést egy tűszúrástól várják,
és a bazilikákat oltásközpontokká teszik (például a német evangélikus
tanács következő istengyalázó felszólításával „oltsd be felebarátodat,
mint tenmagadat”), a nem keresztény Reinhold Messner osztrák hegymászó
volt az, aki ezzel a mondattal a hegymászás kockázatát leírta. Olyan
kockázatot, ami magától értetődően és elválaszthatatlanul hozzátartozik
az élethez, amit a keresztények mára tökéletesen elfelejtettek.
Egy tanzániai apáca-orvosnő érthetetlenül kérdezte tőlem: „Mi lett a keresztény Európából, hogy most egyszerre pánikszerűen fél a haláltól?” Egy berlini taxisofőr így szólít meg: „Mondja meg nekem, kérem, miért pont a keresztények félnek ennyire a haláltól? Hogyan passzol ez a hitükhöz?” [fordító megj.: A sofőr mohamedán volt, akinek én ezt feleltem volna: És a maguk predesztinációt, eleve elrendelést hirdető hitéhez hogyan passzol? Hiszen a muzulmán országokban, még a sivatag közepén is mindenki maszkot hord!]
Igen, ez a szomorú valóság, ráadásul most adventben is: Amikor arról énekelünk, ahol egyáltalán megengedik az éneklést, hogy örüljünk, mert közeledik a Megváltónk. De a keresztények mégis halálfélelemben kéjelegnek, és kiengesztelhetetlen kirekesztőkké válnak: „Istentisztelet csak beoltottaknak!” És ez pont karácsonykor! [Magyarországon talán nem ennyire rossz a helyzet, de maga az a tény, hogy csak talpig maszkban lehet templomba menni, teljesen ellentétes az Isten előtti megjelenés követelményéhez; ahhoz a katolikus lelkülethez, mely csak lélekben pőrén enged Isten elé járulni.] Az egykor keresztény Európa polgárai most görcsösen kapaszkodnak az élethez, de nem a túlvilágihoz, hanem az evilágihoz. [A temetőben rendszeresen találkozom egy idős férfival, aki felesége sírjához jár, nem sokkal a bezárás előtt, amikor már alig van valaki a temetőben – és maszkot hord. Az ember azt hinné, hogy vágyik meghalt párja után, ahogy mesélték ezt nekem korábban azok a feleségek, akik férjük sírjához látogattak rendszeresen.]
Mára a halál a keresztényeknél is tabu-téma lett, ami eddig a pogányok jellegzetessége volt. Micsoda
csőd ez a betlehemi üzenet számára! Mert az így szól, feljegyezve pont
egy orvos által: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömöt hirdetek nektek,
mely lészen az egész népnek, minthogy ma született nektek az Üdvözítő!” (Lk 2,10-11)
Mintha elfújták volna Izajás nagy látomását ebben a mostani korona-őrületben: „A
nép, amely sötétben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának
árnyékában laknak, azoknak világosság támad.” (Iz 9,1) Pedig
évszázadokon keresztül ezzel a reménnyel vigasztalódtak a keresztények
háborúkban és a természeti csapások között, betegségben és szükségben.
Ebbe kapaszkodtak a gettók haláltáboraiban és a világháború poklában.
Fény és élet – élet a halálon túl.
Nem csak a "gonosz" Brüsszel akarja karácsonyt eltörölni. Nem, maguk a keresztények zúzzák szét hitetlenségükben a hitnek e nagy ünnepét. Hitünk alapját egy tál lencsénél is kevesebbért, egy hamis oltásért adják el. Pedig Isten háza mindenki előtt nyitva áll. Milyen furcsa, hogy pont azok, akik különben megállás nélkül a mindenfajta "kirekesztés" eltörléséért szállnak síkra, hagyják most magukat a korona-elittől szolgálatkészen kihasználni! [Gondoljunk csak Bergogliora: aki elváltakat, pogányokat, bálványimádókat, halálos bűnben élőket, másvallásúakat, istentagadókat gyűjt össze a kereszténység központi szentélyébe, és most elsőként zárta ki az oltatlanokat a szent helyekről.]
Karácsony a szeretet és a család ünnepe, ezt még a legborzalmasabb háborúk idején, a pestis és a kolera sújtotta időkben is tiszteletben tartották. És most erre egyedül a bulvársajtó hívja fel a figyelmet, miközben az egyháziak megalázkodva a politika előtt alázatosan hallgatnak.
Korunkban karácsonykor a családtagok elválasztásával a szeretetet a
kirekesztő gyűlölet váltotta fel. A gyermekeket, akiknek karácsony
ünnepe különösen kedves, oltással veszélyeztetik, és maszkok mögé zárva
fizikailag és lelkileg is elnyomorítják. Korunkban nem a betlehemi
angyal, hanem a szívtelen fogadós hangja harsog mindenütt : „Nincs hely a
vendégfogadóban, eredjetek az istállóba!”
Ez
ellen a karácsony ellen védekezem: Isten nevében hagyjátok, hogy azt
tehessem, amiről énekelek: „Táruljatok fel, hatalmas kapuk: táruljatok
fel örök kapuk; hadd vonuljon be a dicsőség Királya!” (Zsolt 23,7)
Vigyük ki a fényt az utcákra és a szívekbe!
(forrás: www.kath.net – 2021. december 18.)
http://katolikus-honlap.hu/2101/hahne.htm
