A keresztvetés a
katolikus és ortodox keresztények egyszerű, mély értelmű hitvallása.
Katolikusként keresztet vetünk, valahányszor imádkozunk vagy belépünk a
templomba. Nem is gondolnánk, hogy amikor keresztet vetünk, egyszerre
huszonegy dolgot teszünk:
1. Imádkozunk. Imánkat
keresztvetéssel szoktuk kezdeni, és talán nem is gondolunk rá, hogy maga
a keresztvetés is imádság. Ha az imádság lényege „lelkünk felemelése
Istenhez”, ahogy Damaszkuszi Szent János mondja, akkor a keresztvetés
egyértelműen ima. „A keresztvetés nem üres gesztus, hanem hatékony ima,
amellyel a Szentlélekhez, gyümölcsöző keresztény életünk védőjéhez és
segítőjéhez folyamodunk.” (Bert Ghezzi)
2. Megnyílunk a kegyelem felé. A keresztvetés felkészít, hogy befogadjuk Isten áldását, és képessé tesz, hogy együttműködjünk kegyelmével.
3. Megszenteljük a napot.
Ha a nap fontosabb pillanataiban keresztet vetünk, a kereszt jelével
megszenteljük hétköznapjainkat. „Minden lépésünknél és mozdulatunknál,
belépéskor, kilépéskor, öltözködéskor, tisztálkodáskor, asztalnál ülve,
lámpát gyújtva, karosszékbe vagy székre leülve, a hétköznapi élet minden
tevékenysége közben megjelöljük homlokunkat a jellel” – írja
Tertullianus.
4. Egész lényünket Krisztusnak szenteljük.
Amikor a kezünket a homlokunktól a szívünkhöz, majd mindkét vállunkhoz
visszük, Isten áldását kérjük elménkre, szenvedélyeinkre, vágyainkra és
egész testünkre. Más szóval: a keresztvetés teljes valónkat,
testünket-lelkünket, szívünket és elménket Krisztusnak szenteli.
„Foglaljuk bele egész lényünket – testünket, lelkünket, értelmünket,
akaratunkat, gondolatainkat, érzéseinket, mindazt, amit teszünk és amit
nem teszünk –, és a kereszt jelével megjelölve erősítsük és szenteljük
meg mindezt Krisztus erejében, a háromságos egy Isten nevében” –
fogalmaz Romano Guardini.
5. Megemlékezünk a megtestesülésről.
Mozdulatunk lefelé irányul, a homloktól a mellkas felé, „mert Krisztus a
mennyből leereszkedett a földre” – írja III. Ince pápa a
keresztvetésről szóló instrukciójában. Ha közben a hüvelykujjat a
mutatóujjhoz vagy a gyűrűsujjhoz érintjük, azzal is Krisztus kettős,
isteni és emberi természetét fejezzük ki.
6. Megemlékezünk Urunk szenvedéséről.
Amikor keresztet rajzolunk magunkra, alapvetően Krisztus keresztre
feszítésére emlékezünk. Ezt fejezi ki továbbá, ha nyitott jobb
tenyérrel, mind az öt ujjunkkal (Krisztus öt sebének megfelelően) vetünk
keresztet.
7. Megvalljuk a Szentháromságot.
Amikor az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét kimondjuk, a háromságos egy
Istenbe vetett hitünket valljuk meg. III. Ince pápa szerint ennek
megerősítése, ha három ujjal jelöljük meg magunkat.
8. Istenre irányítjuk imánkat.
Egyik kísértésünk az imádságban, hogy úgy szólunk Istenhez, ahogyan Őt
elképzeljük, kozmikus szellemként vagy éppen pajtásként. Imánk ilyenkor
inkább rólunk szól, mint az élő Istenről. A keresztvetés az igaz Isten
felé irányít. „Amikor a Szentháromsághoz fohászkodunk, a minket teremtő,
nem pedig az általunk teremtett Istenhez szólunk. Elképzeléseinket
félretéve ahhoz az Istenhez imádkozunk, akinek Ő kinyilatkoztatta magát:
Atya, Fiú és Szentlélek háromságához.” (Bert Ghezzi)
9. Kifejezzük a Fiú és a Lélek származását.
Azzal, hogy elsőként a homlokunkat érintjük, felidézzük, hogy az Atya a
Szentháromság első Személye. Kezünk leeresztésével „kifejezzük, hogy a
Fiú az Atyától származik”. Azzal pedig, hogy a Szentlelket említjük
harmadikként, utalunk rá, hogy a Lélek az Atyától és a Fiútól származik –
mutat rá Szalézi Szent Ferenc.
10. Megvalljuk a hitünket.
A megtestesülésbe, a keresztre feszítésbe és a Szentháromságba vetett
hitünk kifejezésével „kis hitvallást” teszünk, melyben szavainkkal és
mozdulatainkkal hitünk lényegi igazságait nyilvánítjuk ki.
11. Segítségül hívjuk Isten nevének hatalmát.
A Szentírás szerint Isten nevének hatalma van. Szent Pál írja: „Jézus
nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban.”
(Fil 2,10) A János-evangéliumban pedig maga Jézus mondja: „Amit a
nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a
Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” (Jn 14,13–14)
12. Vállaljuk Krisztussal együtt a keresztre feszítést.
Aki követni akarja Krisztust, annak az Úr szavai szerint meg kell
tagadnia magát, és fel kell vennie a keresztjét (Mt 16,25). „Krisztussal
engem is keresztre feszítettek” – írja Pál apostol (Gal 2,19). Amikor
keresztet vetünk, kinyilvánítjuk, hogy igent mondunk a tanítványságnak
erre a feltételére.
13. Szenvedésünkben segítséget kérünk. Bert Ghezzi szerint vállaink érintésével arra kérjük Istent, hogy segítsen – vállaljon, vegyen vállára – minket.
14. Felelevenítjük keresztségünket.
A keresztvetéssel, amelyben újra kiejtjük a keresztelésünkkor
elhangzott szavakat, „összefoglaljuk és újra elfogadjuk keresztségünket”
– írta Joseph Ratzinger bíboros.
15. Visszafordítjuk az átkot.
Szalézi Szent Ferenc szerint a keresztvetésben „az átkot jelentő bal
oldaltól az áldást jelentő jobb oldal felé” irányuló mozdulat a
bűnbocsánatra és a bukás visszafordítására emlékeztet. Egyben kifejezi,
hogy a jelen nyomorúságból a jövendő dicsőségbe fogunk jutni, amint –
írta Ince pápa – Krisztus is „átment a halálból az életbe, az alvilágból
a mennybe.”
16. Krisztus képére formáljuk magunkat.
Szent Pál átöltözéshez hasonlítja bűnös természetünk átalakulását
Krisztusban: „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek
föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására” (Kol 3,9–10).
Az egyházatyák Krisztus ruháitól való megfosztásával kapcsolták ezt
össze. Tanításuk szerint az ember, amikor a keresztségben leveti régi
természetét és újat vesz fel, részese lesz annak, amikor Krisztust
megfosztották ruháitól. A keresztvetés kifejezheti, hogy részesei
akarunk lenni e megfosztatásnak, majd a feltámadás dicsőségébe
öltözésnek. A keresztre feszítés egészét elfogadjuk, nem csak azt, ami
megfelel az ízlésünknek.
17. Megjelöljük magunkat Krisztusnak.
Az ógörögben a jel szó megfelelője a szphragisz, amely a tulajdonlás
jegyét is jelentette. Így nevezték például azt a bélyeget, amellyel a
pásztor megjelölte a nyájához tartozó állatokat. Amikor keresztet
vetünk, Krisztus, az igazi Pásztor tulajdonaként jelöljük meg magunkat.
18. Krisztus katonáinak valljuk magunkat.
Szphragisznak nevezték a parancsnok nevét is, amelyet katonái bőrébe
tetováltak. A keresztény ember pásztoraként követi Krisztust, ennyiben
juhhoz hasonlítható – de nem birkához! Krisztus katonáivá kell lennünk.
Mint Szent Pál írja: „Öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz
napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok
állásaitokat. … Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a
Lélek kardját, vagyis az Isten szavát.” (Ef 6, 13–17)
19. Elriasztja a gonoszt.
A keresztvetés a sátán elleni küzdelem egyik fegyvere. Egy középkori
prédikátor, Aelfric szerint „csodálatosan hadonászhat az ember a
kezével, ám áldás nem származik belőle, hacsak nem vet keresztet. Ha
azonban keresztet vet, a gonosz csakhamar megrémül a győzelmes jel
láttán.” Egy másik, Aranyszájú Szent Jánosnak tulajdonított mondás
szerint pedig a keresztvetés hatására a démonok „elrepülnek”, mert „úgy
félnek tőle, mintha bottal vernék őket”.
20. Pecsétet teszünk magunkra a Lélekben.
Az Újszövetségben a szphragisz szót pecsétnek is fordítják, például a
második korintusi levélben, ahol Pál apostol így ír: „Isten az, aki
minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével
megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket.” (2Kor
1,21–22) Valahányszor keresztet vetünk, újra megpecsételjük magunkat a
Lélekben, és kérjük, hogy hatalmas működése hassa át életünket.
21. Tanúságot teszünk mások előtt.
A nyilvános helyen végzett keresztvetés a hitünkről való tanúságtétel
egyszerű formája. „Ne szégyelljük hát megvallani a Megfeszítettet!
Legyen a kereszt a mi pecsétünk, amellyel bátran jelöljük homlokunkat és
mindent: a kenyeret, amelyet elfogyasztunk, az italt, amelyet
megiszunk; minden be- és kilépésünket, lefekvésünket és felkelésünket,
utazásunkat és pihenésünket” – írta Jeruzsálemi Szent Cirill.
